|
A jogászok.
Boldog idők, fölidézlek emlékezetemben, - ebben a
kuszált világban, mikor a piszkos tizkrajczárost nem undorodunk erszényünkbe
tenni, s a ráragadt vajszag, sunkazsir, szurok, enyvdarab valóságos utilevele a
ronda papirnak, hogy kofától a henteshez, attól a vargához vándorolt, onnét
ismét az asztalosmühelybe; a napi keservek eltörölhetnék az édes órákat,
lakómnak elbeszélését hiven följegyzem. - Nem mondott nekem ujat, de jó izüt, s
ez megér annyit, mint egy tál melegitett káposzta.
A tanár beült az asztal mellé, bajuszos kamaszok hallgatták
a szép tudományt, a jogot, mely a féktelen embernek határt szab
bitangoskodásában. A tanár lelkesülten magyaráz, keble fölmelegül, tanitványait
az életre késziti, kanczellár, országbiró, tárnok, főispán, alispán,
higgadt eszü ügyvéd válhatik e csapatból, s a tanárnak nem kis érdeme, hogy
ő rakott alapot azon oszlopoknak, melyekre egykor a haza támaszkodik.
Egy csendes fiu áhitattal hallgatja a tanárt, szemei a
tanárnak szavait az ajakról szedi le, mit a tanár észrevesz, s gyönyörködik a
lelkesült fiuban, ő az osztálynak szine.
Hirtelen fölugrik, - a többi azt gondja, hogy megbolondult.
Persze, a többi nem tudja, hogy a fiunak háta mögött régen mesterkedik egy
vásott pajtás, és egy bozontos végü tollat oldalt meggörbitvén, fülébe dugta a
buzgó hallgatónak, s az ijedtében azt gondolta, hogy balhát szalasztottak a
fülébe.
A fiu visszatekint, - a hátulsók áhitatos képpel néznek a
tanárra, mint szent Aloizius a liliomra, - lehetetlen kitalálni az
alkalmatlant.
A tanárt a kis botrány nem zavarja, folytatja a
magyarázatot, körülnézegetvén közben, hogy a hátulsó padbeliek veszteg maradnak-e;
mert a legvásottabbak odagyülekeznek, hogy zavartalan filkózhassanak ott
leghátul. Ezek az esztendőnek végén egyebet nem tudnak, mint azt, hogy
melyik ajtón jártak be tiz hónapig. Éppen ennyit tud a jármos ökör, a rud
mellett csálira áll; mert megszokta, a jászoloknál a harmadik helyre lódul, már
ösmeri a kötelet, melyet a béres nyakába vet.
Az óra változik, bejön az ifjuságnak vértanuja, ennek
óráján senki sem hiányzik; mert ettől nem félnek, - magyarázatába szólnak,
- órát üttetnek a magyarázat alatt, verebet eresztenek el, hogy egész óráig
csiripeljen, - a vásottabb a pad alá huzódik, ott vartyog, mint a béka.
- Uraim, - szólamlik meg a tanár. - A mai tanórában azon
fontos kérdéssel fogunk megösmerkedni, mely a szakértők között évtizedekig
tartó vitára adott okot, s melyről némelyek most is eszméket cserélnek,
hogy az emberek a természeti állapotból miként léptek át a társas életbe,
melyet általánosabb elnevezéssel polgári társaságnak szoktunk megjelölni. Méltó
tárgya a megfontolásnak e kérdés, azért figyelmeztetem, az urakat, hogy az
előadásra vigyázzanak. A halhatatlan lélekkel megáldott ember az
állatvilág fölött kiterjeszté hatalmát: esze, ügyessége, a körülmények között
való találékonysága fegyvert szolgáltat néki a bőszült oroszlán...
Egy hang azt mondja: Őszült
oroszlán is van?
- Bőszült
oroszlán fölött, - ismétli a tanár az előbbeni hangnak iránya felé, -
valamint eléri a fürge madarat, mely a levegőben a föllegekig emelkedik;
de bár az emberiségnek történetében kimondhatatlan érdekes volna együtt birnunk
az adattárt, melyben az emberek a körülmények kényszerüségénél fogva hatalmukat
kiterjeszték, hogy a tigrisnek erejével, a madárnak gyorsaságával
megküzdhessenek, - sokkal fontosabb annak tudása, miként állottak az emberek a
szétszórt, ugyszólván vad életből, a féktelenség állapotjából társas
viszonyba, vagy, amint a jogfogalom helyesen megnevezte, a polgári társaságba,
melynek mai napon mindannyian egyaránt tagjai vagyunk.
- Én nemes ember vagyok!
Kiált közbe az előbbeni hang.
- Ki kérdezte Faddi
uramat, előbb is ön kiabált: akkor szóljon, ha kérdik. Vagy ha éppen
beszélhetnékje van, azonnal méltóztassék felelni: Mi a polgári társaság?
- A polgári társaság az,
- mondja Faddi meghunyászkodva a rászedetésen, - mikor a polgárok egy
társaságban vannak.
- Persze: a gömbölyü
karika az, - gunyolódik a tanár, - mikor a karika gömbölyü! Hát azt mondja meg,
Faddi ur, látott-e már polgári társaságot?
- Igenis, láttam! - Felel a fiu.
- Példának okáért, - hol látott Faddi uram polgári
társaságot?
- Az Aranybárányban vacsoráltak tegnap este a vörös
nadrágos polgárok. (Értsd a polgári őrhadat.)
- Üljön le, Faddi ur, - krétázza meg helyét, hogy a
jövő esztendőn ugyanazon helyre ülhessen; remélem, együtt fogjuk
tölteni az esztendőt, mert most tercziája van. Menjünk odább.
Szemeink előtt van a polgári élet, látunk egy országban koronás
fejedelmet, körülötte kormányférfiak különféle elnevezéssel vezetik a
kormányzatnak ügyeit, vannak nagyobb, kisebb méltóságok és hivatalok az egyesek
számtalan és más-más foglalkozásban keresik kenyerüket, e viszonyban fordulnak
elő az enyém és tied fölött válságos kérdések, melyeket a felek már azért
sem végezhetnek be, mert a jogot a tudatlan vagy rossz lelkü nem akarja; tehát
a polgári társaságban e czélra hatalommal ellátott birák vannak, kik a felek
által vallott ügyvédek előadása és a tárgynak fölvilágositására szolgáló
okoknak előszámlálása után itéletet mondanak; tehát együtt olyan jogéletet
élnek, melynek meghatározott szabályait akarva és nem akarva beismerik, annak
alkalmazását türik, hallgatag és folytatólagosan engedelmeskedvén azon
megszokásból hozzánk leszármazott érveknél fogva, melyet az őselődök,
polgári állapotba állván, kötelezőknek ösmertek. Gondolható-e, hogy a
polgári társaságban valaki azt mondhatná: tekintsetek ugy, mintha nem volnék
köztetek? Van-e olyan, ki a mindennapi életből kihuzhatná magát?
- Van! - Kiált megint egy hang.
- Például ki lehetne az?
- A bakter; mert az nappal alszik.
- Megint Faddi uram! Irjunk be egy tercziát. - Mondja a
tanár, éppen midőn az órát harangozza a "famulus".
- Nem gilt az a terczia! - mondja Faddi, - már
harangoztak.
A tanárt röhögés kiséri ki az ajtón, a fiatalság egy része
negyedóráig vihog, a másik rész a következő tanárnak föladványát
olvasgatja; mert az kuruczember, a tréfát az utczán sem szereti, s a legénység
előre meghunyászkodik; mert a következő tanár nem válogatja a szót, s
a fiatalember orczájáról hirtelen lekapja a bőrt.
Nyilik az ajtó. Magas, csontos vállu tekintélyes termet lép
be, a legénység hirtelen lekapja a föltett kalapot. Egy még nem veszi észre a
tanárnak érkezését, föltett kalappal fütyörész.
- Hallja kend!... szólitja meg a föltett kalapost,
elvétette az ajtót, - a sertések ólban vannak, nem a tanulóteremben.
Beragadt a fiatalságnak szája, a kemény szóért nem
morognak, a testületi szellem megzsibbad, mindenik a maga bőrére vigyáz,
mert az "öreg" nem tűri el a neveletlenséget, s akit
elitél, el van itélve; mert vagy naplopó, vagy filkó. Egyiknek sem irgalmaz,
kihajtja az iskolából, és oda vissza nem könyörögheti senki.
- Eszükön legyenek az urak, - amit mondani fogok, a szegény
fiunak szájába kenyeret ad, a gazdagnak alkalmas eszközt, mellyel hazánkat
szolgálni köteles. A magyar nyilvános jogot fogom elkezdeni, vigyázzanak önök
szavaimra, hogy egy betüt se veszitsenek el a kincsből, melyért, a
költők szerént, apáink vére folyt. A magyar nyilvános jog az a
levegő, melyből élnünk kell, és kevésbé féltem a gazemberektől,
hogy elferditsék, mint az ostobáktól, kik nem tudják, mit kell megvédelmezni.
Mózesnek azt mondá az Ur, midőn az égő tüskebokorhoz közeledett: Old
le saruidat, mert szent az a hely, melyen állsz. Önök is tanulják meg
jókor, hogy e terem szent hely, itt a forrás, melyből a tudásnak
malasztját meritik önök, hogy a válságos órában tudják, mi a nemzeté?
Mi a hazafiság? Közös kötelesség, melyet czimképpen nem
osztogatunk czimboráknak, mert velünk lármáznak. - Kötelesség, melyet el nem
engedünk senkinek, nem a szegénynek, nem a gazdagnak. Követeljük
mindenkitől, akár kivánja teljesiteni, akár nem. E szent
kötelességből származik mindjárt az a kötelesség is, hogy tudjuk, mire
vagyunk kötelezve? Önök kötelesek kimivelni eszüket, hogy átadhassuk önöknek a
hazai jognak védelmét, bizhassunk tudományukban, s elvihessük magunkkal a
nyugalom országába, őseinkhez, a tudatot, hogy nyomunkba méltó utódok
lépnek, s hagyományunkat élhetetlenül el nem pazarolják.
Tanulják meg önök a polgári bátorságot, ez óriás hatalmat,
melyre a magyar embernek főképpen szüksége van. Széchenyi mély belátással
mondá, hogy a magyar nemzetet megölni csak maga tudná, a - magyar. Ezzel
az erős hatalommal kell önöknek néha ugyan szembeszállniok; tehát
elhihetik önök, hogy a polgári bátorság magyar értelemben óriás munka. A
tudatlan azt fogja kiabálni, hogy ő hazafi, s kurjongatva fogja őt
éltetni a tömeg, mely széles árjában csak a nagy hangot hallja. Kinek
lesz bátorsága megállni a tömeggel szemközt, a tudásnak szent és megmásithatlan
meggyőződésével? Ki lesz akkor az a bátor magyar, ki száz meg
százezer magyartól meg nem ijed?
Nem használ az igazság, melyet titkon elhiszünk, hanem az,
mit nyiltan vallunk. Péter a harmadik kakasszóra megtagadta mesterét. Szivében
volt az igaz meggyőződés; de bátorsága hiányzott, hogy mesterét
nyiltan megismerje.
Hangosan beszélek, önök közül mindenki meghallá, mit
mondék. Nem kérdezem egyiket is, feleljenek önmaguknak, mernének-e az oktalan
tömegnek ellen mondani? Képzeljék önök, hogy a tömeg buta, mint volt
Jeruzsálemben, mert Barabás helyett az üdvözitőt feszité meg; pedig a
tömeg meggyőződhetett a jelekből, hogy csak Isten fia türhette
el, hogy a zsidók lepökjék; én, a gyarló ember, arczon vágtam volna a
legelsőt, s nem könyörögtem volna a tudatlanokért, hogy a mennyei atya
bocsásson meg nekik, hanem kivántam volna, hogy gyujtsa beléjük az égnek
villámait.
A tudást, és annak fegyverét akarom önök kezébe adni, -
hogy tudják, mit és mivel kell védelmezni, s talán az előadások sorában
fölbuzditandom önöket a magasztos erkölcsre, mit előbb polgári bátorságnak
neveztem, mely nagyobb azon bátorságnál, mit a fiatal pajkosság el mer követni
azért, mert a pajtások mosollyal jutalmazzák, s elhitetik az oktalannal, hogy
hű volt. Addig is pedig, mig a részleteket máskor elmondhatnám, vessünk
számot, figyeltek-e önök azon szavaimra, melyeket önök tegnap hallottak
tőlem?
Igy beszélt az a bizonyos "öreg", kit e
czim nem kora, hanem komolysága miatt illetett, mert a fiatalság vele ujjat
huzni, vele kötekedni nem mert.
Az öreg befejezé a magyarázatot, hosszabban, mint én
elmondám, több erővel és példával, mely esze, szive és belátásának
tanusága volt. Hátra volt az órából egy negyed, ez időszakot a tanár
kikérdezéssel tölté. Elővette zsebéből a négyrétüen összehajtott
ivet, az osztálynak névsorát. Minden ember tudta, melyik oldalra van a neve
fölirva betüsorban, s amely oldalra tekintett az öreg, a nyugtalan
lelkiismeretű legénységnek illető része kinos gyötrelem közt zörgette
a szakkönyvnek leveleit, hogy egy pár szót leszemelhessen.
Az első oldalon volt az A. B. C. betűn
kezdődők névsora.
Az első lapot nézegetvén az öreg, az A. B. C-ések
leüték fejeiket, mint a hajtóvadászaton a nyul, melyre a vadász fegyverét
kapta, hogy füle közé durrant. Boldogságos isten, milyen félelem ez, - ekkora
erővel egy lopott lóért meg lehetne lakolni. A jámborabbon észre lehet
venni, hogy alattomban keresztet vetett, s a mennybe fohászkodik, hogy csak ma
ne, - holnap bizony isten megtanulja, mint a "Miatyánk"-ot.
A más oldalon levők büszkén tartják föl üres fejeiket,
hisz az ágyunak más felé áll a torka.
Hirtelen fordit az öreg, a második oldalon levők
taszitják fel a könyvet a tegnapi feladványért, s egy látásra fölfalnának
minden betüt. Az első oldal szabadabban lélegzik, a keresztvető
áhitatosan méregeti szemét a padlás felé, hogy a gerendákon át küldje föl az
égbe a fohászt a megmenekülésért.
Az öreg torkát reszeli, hallja a könyvlevelek suhogását, és
magában nevet. Torkáig csiklandozza őt is a nevetés; de elkrákogja, hogy
tekintélyét ne koczkáztassa s hogy a vad nép izzadjon kinjában.
- No, már nem tudom, kit
válaszszak? Azt tartom, a K betüből legtöbben vannak, onnét markoljunk.
A ki K. betü, azon eret
lehet vágni, bugylival sem eredne meg vérük, ijedtében megaludt, mint a véres
hurkában. Uram, irgalmazz, - mondja egyik, kit nyuz meg az öreg?
- Kamasz András uram!
Kiáltja az öreg.
Az illető fölkel, -
hosszu a legény, mint a hatos gyertya, és éppen olyan halavány. A többi nevet,
s azt gondolja, a hátralevő tiz perczig majd csak elhuzakodnak egymással.
A könyveket becsapják, s a biliárdra gondolnak a legközelebb eső
kávéházban. Lassan, legények, - az öreg mond valamit. Az öreg látja a halavány
ifjut, - semmi kifogás ellene, miért szégyenitené meg?
- Kamasz András uram, -
maga, látom, megijedt, - magát majd a polgári bátorságból kérdezem ki.
Feleljen hát más betü. Faddi uramat csiklandozza a jó kedv, legyen szerencsém
egy szóra.
Az én emberem lassan
huzakodik ki a hátulsó padból, hogy muljék az idő, - lassan ér ki, mint a
sánta malacz, a széket leporozza, s adna tiz pengő forintot, ha már
harangoznának.
- Ha jól emlékszem, a
multkor a jog fejleményéről beszéltünk, - mondja az öreg, meg tudná-e
mondani az ur latin nyelven, hogy fejezik ki: a jog fejleménye?
Kétségbeesetten néz a
fiu a többire, egy ügyes ficzkó abból él, hogy sugni szokott, és gyakorlott
ügyességgel ugy tudja a szót szájának alakitásával kikerekiteni, hogy a
figyelmező könnyen kitalálja. Egy huszast remélve sug.
Faddi az "evolutio
jurist" - világosan látja, hanem elhamarkodja a dolgot, egy betüt az
elejére ragaszt: mint a rossz diákok általában, azt a keveset, mi fejükbe
ragadt, tekintélyt gerjesztő hangon kiáltja ki: "Revolutio
juris".
- Faddi uram fejében is
revoluczió van, helyére mehet.
A fiu szégyenkedve ment
a hátulsó padba, s ez alkalommal a kuszi pajtások nem segitettek kiröhögni a
tanárt. Az öreg bajuszát pödörgette, ez készülődést jelentett, hogy ágyut
fog elsütni.
- Uraim! A közéletben
társadalmi szabály, hogy a becstelentől a jóravaló ember óvakodik, mint a
hullától, melyből a jobb rész kihalt. Jogos a büntetés, egyszersmind
példa, hogy a bünök könnyelmüen el ne szaporodjanak. A viz lerakja a bele
hullott szemetet, a test kiszórja magából a kóranyagot, csak a szegény haza
kénytelen hordani a gazdag tudatlant, ki majd akkor ér valamit, ha meghal, s
néhány font csontjával azt az értéket képviseli, mit a kidobott állatcsont.
Előbb a polgári bátorságról beszéltem, - van egy másik nagy bátorság: ha
valaki tudatlan mer maradni.
Csöngettek:
elvégződött a leczke.
|