Meglepő barátság.

Azt mondják, hogy a pokoli kinok az életben elkezdődnek; mert a lelkiismeret nem fekszik le velünk az ágyba, hogy elaludjék: furdal éjszakán át, gyötör álmunkban, s ha fölébredünk, a lelkiismeret kiabál, hogy ő is ébren van.

Egy reggelen fél hatkor már szállásomra jött a fűszeresnek házi szolgája, s urának nevében kért, hogy azonnal menjek hozzá. A cseléd a sürgetésnek okát nem tudta, - kénytelen valék okoskodni, hogy mi baj van ily korán?

Viszonyom szerfölött egyszerü volt, csak köztem és Adolf között kerülhetett elő valami hihetőség, melyért a reggeli kora órában lehivatnak. Felöltöztem s a válság lehangolt, bár elkészültem, hogy elutasittatásomat nyugodtan fogom viselni. Adolf bizonyosan anyjának besugta, hogy mi történt vele, s a kevély asszony egy perczig sem akar megtürni a háznál, igy jókor tudtomra adják, hogy elhordozóskodhatom.

A bolton keresztül mentem. A fűszeres a kora órában inasait tanitgatta számolásra, s ilyenkor a fiuk oly borzasak voltak, mintha fésü sem járta volna a fejüket. Beléptemkor egyszerre két fejet láttam a fűszeresnek markában, rázta a kis kópékat, hogy fölkeverje az emlékezőtehetséget, azok pedig éktelen visitottak. Jókor jöttem, - gondolám, - a fűszeres megmondta, hogy mára mi lesz az adut?

- Jó reggelt kivánok. Isten hozta, ezer bocsánat, hogy háborgattam! Mondja a fűszeres, eleresztvén az inasfejeket, s kért mennék föl az emeletbe, az asszony már vár a reggelivel.

Értem! - gondolám, ez a reggeli lesz az utolsó vacsora.

Fölmentem, a fűszeres megfoghatlan udvariassággal előre eresztett, s e miatt agyamba szökellt a vér, csak nem fogja a felbőszült apa ránk zárni az ajtót? Azért ökölbe szoritám jobbomat, hahogy szükségem lesz rá, készen legyek.

Beléptünk az ebédlőbe, - az asszony szokott helyén ült, a kávés edények sorba rakva, - s az asszony jobbjával mutatta, hogy mellette foglaljak helyet.

- Szabad reggelivel szolgálnom?

Igenlőleg hajtám meg fejemet, de nem szóltam. Ökleim még most zsebemben várták a gorombaságot, s nagyon óvatosan huztam ki a jobbot, hogy a kávés edényhez nyuljak. Ostobábban ültem, mint a csősz, ki a nemzetes asszonynak konyháján először kap az uraknak irigylett kávéjából, s nem tudja, miért adnak melléje olyan piciny kanalat.

- Szereti ön a tejbőrt? Kérdi az asszony.

- Nagyon szeretem! Mondám.

A tejes kanállal lekerité az asszony a lábasnak egész fölét, csészémbe önté a kövér hártyát, mint édesanyám, hogy én legyek az ur, az a boldog, kinek legjobb dolga van a háznál. A szarvasok közül kiválogatta a fűszeresné a vajasakat, megropogtatta őket, s mutatta, melyik jobb, - válaszszam azt.

Most mérget eszem, gondolám, - de mindegy, sorsomat el nem kerülhetem.

- No, még egy csészével, kedves Vidor ur, - kicsiny az a csésze! - Mondja az asszony.

- Köszönöm, - csókolom kezét.

- Az én kedvemért, édes Vidor ur, - kinál az asszony, - még eggyel kell innia. Tudja, hogy az asszonyok hiuk kávéjukra.

- Kegyes engedelmével! Mondám, s a második csészét hörpöltem, - csak már tudnám, mi az ördög lelte ezeket, hogy korán reggel tömnek, mint a libát, hogy hizzék. Talán Adolf gyémántokat könnyezik, mióta megraktam, s az asszony arra fog kérni, hogy rakjam meg jobban, hogy nagyobb gyémántokat pityeregjen.

Megettem a második töltést is, - erre az asszony hideg sülttel kinált, - miből egyszer a magam kedvéért ettem, másodszor az övéért. A fűszeres is boldog volt, hogy feleségének kedvéért mindent megteszek.

Eddig kitaláltam volna a budai huzásra az öt vörös számot, - betettem volna születésem napját, melléje névnapomét és esztendőszámomat, negyedik lett volna a mai napé, az ötödik a hármas, a hányan együtt ültünk az asztalnál. Ennél ostobább számitással is nyertek a lotterián; de miért ülök én a fűszeresnének kosarában? - én, Adolf urfinak megpuhitója, a szegény diák, kinek reménysége soványabb a krajczáros szarvaskánál; mert már tudtam a statisztikából, hogy Magyarországban ötezer ügyvéd van, hol terem ezek számára elegendő veszekedő?

Adolf urfi jött be, olyan bókot csapott előttem, hogy majd az ölembe esett.

- Vidor ur, - ez a gaz fattyu régen kinozza önt, - mondja az asszony, - meguntam a gorombaságot, mondd meg, édes papa, miben állapodtunk meg?

- Ujdonatuj szijkorbácsot vettem, kedves Vidor ur, - három söprőből készül vesszőcsomó, - méltóztassék használni, mikor jónak méltóztatik látni.

Adolf urfi rivafakadt.

- Csitt!... parancsolja az asszony, - azonnal ki fogsz kapni.

Adolf urfi elárulta, hogy köznyelven szólva, interesszátus ember, anyjának igéretére azonnal elhallgatott. Hanem én még bolondabbul a hinárba keveredtem, hogy miként vesztette el Adolf ur az ütközetet, s miért huznak engem diadalszekéren?

Adolf gyorsan végezte reggelijét, s azonnal tanulni kergették. Az apa emlékeztette az igéretre, s az uj korbácsra, - engem pedig nagyon kért, hogy ne kiméljem, tudniillik a korbácsot; mert ha elkopik, olcsón kapnak a szijgyártónál.

Megint hármacskán ültünk. Előérzetem sugta, hogy most a nap fölkel, s meglátom világitó sugarait.

- Kedves uramöcsém bizalmatlan volt hozzánk. Kezdi a fűszeres.

Persze, nem mondtam meg nekik, hogy Adolfot megvertem, s azóta becsületesen tanul. No de hihettem-e, hogy a szülők az én orvoslásomat helyeslik? Az inasokat ezen móddal gyógyitotta ki a fűszeres a hibás egyszeregyből, Amerikát tehát nem én födöztem föl.

Mivel a bizalmatlanságra nem szóltam, a fűszeres folytatta a szemrehányást.

- Mégcsak meg sem mondta, hogy honnét való?

- Önök nem kérdezték, - mondám, - mit is érdekelhette volna önöket, hogy szülőim elhaltak, s jövendőmet önerőmből kell megalapitanom.

- Szép, igen szép, - dicsér a fűszeres, - fiatalember mutassa meg, mit tud. - Ó, a nagybácsi takarékos, - mondhatnám, zsugori ember, az a munka embere, s látni akarja, hogy ön mire képes?

- Az én nagybátyám? Kérdem csudálkozva, mert róla, meghagyásához képest, senkinek sem szóltam.

- Jól van, jól, kedves uramöcsém, - ön az öregről hallgat, - méltán: ő idegen az egész világnak, - még körmeit sem hagyja megnőni, idő előtt levágja, hogy haszontalant ne tartson magán. Ő éppen ugy tagadná, hogy ön öccse, mint ön nem nyilatkozik. Én mindent tudok, - többet, mint ön vagy nagybátyja: Balogh András.

- Honnét tudja ön, hogy én Balogh Andrásnak öccse vagyok?

- Ugy-e, nem tagadja? - hiába is tagadná, - irásban be tudnám bizonyitani.

- Akkor bátyám irhatta meg.

- Ellenkezőleg - ön irta meg urabátyjának! - Mondja a vallató. - Azt is megmondom, hogy kalapostól vette ön a tintát, mellyel a levelet irta, - gáliczköves tinta, nálam veszi a kalapos, ki a diákoknak három garasért ad egy itczét.

- Hát ezt honnét méltóztatik tudni?

- Az ön leveléből, melyet bátyjának irt. A kalapos tintának ösmertetőjele, hogy addig fekete, mig irnak vele, aztán napról-napra fakóbb lesz. Ugy-e igazam van?

- Nem tagadhatom, tanulmányi jegyzeteim olvashatlanságig elhalaványultak.

- Igy járt az ön levele is, melyet urabátyjának irt, - melyben tudósitja, hogy nálam is tanit, és fölemliti, hogy a rokonságról egy szót sem szólt. Balogh bácsi nem dobálja el a papirt, - s nekem mindig olyan papirra ir, melyet más küldött hozzá. Ösmerem ezt a szokását. Tegnap estefelé hozott egy hetivásáros paraszt tőle levelet, már nevettem, hogy egyszerre két levelet fogok olvasni. Kivül jó fekete tintával volt irva az én czimem, a fekete betük alatt homályosan látszék az ő czime, melyet ön irt a kalapos tintával. Belől forditom a levelet, minden sor alatt egy másik sor, melyet ön irt. A kocsis mondá, hogy este irta, hirtelen, s a régi levelek közül kapta ki, bizonyosan nem nézte melyikre ir; de minek is? Ártatlan dolog, ön bátyjának irt jelentéktelen dolgot, s mi fontos van abban, hogy én megtudom, hogy ön Balogh Andrásnak öccse. Legyen nyugodt, ez közös titkunk, kezet adok, hogy tőlem ebben az életben senki sem fogja megtudni. Inkább vitriolt iszom, mint megmondjam.

- Köszönöm becses igéretét, mert sajnálnám, ha bátyámat megkeseriteném. Bátyám kivánta, hogy rokonságunkról mit se szóljak, kötelességem fejemet meghajtani. (Szegény anyám, most az ő kivánsága szerént beszéltem.)

- Becsületes, derék ifju, - dicsér a fűszeres, - mától fogva ön házamban itthon van. Ön egyik gyermekem, ezt komolyan mondom.

- Valóban nem értem, minek köszönjem kegyeteknek jóakaratát?

- Semminek másnak, mint bátyja iránti nagy tiszteletünknek. Egykor,... majd... valamikor megmondjuk az öregnek is. Most hallgatunk; mert ő kegyedet nem akarja elkényeztetni. Punktum.

A punktum megvolt, nem álmodtam, kezeimmel a kétségtelen valót tapasztaltam, megettem két csésze kávét, egy lábas tejszinnek vastag fölét, rá kétszer hidegsültet, ezek olyan argumentumok, melyre a német bölcsész a cogito: ergo sum-nál helyesebben mondhatná: jóllaktam: ergo vagyok.

A házas pár gyöngéd szavakkal halmozott el, s a sok szép szótól elkábulva bucsuztam el.

A bolton keresztül mentem, a borzas inasok tétlen álltak, s kérdem őket:

- Jó fésüje van az öregnek?

- Ég a fejem bőre az öt ujjától! - Felel az egyik. No, - gondolám, ezek bizonyosan nem álmodták a reggeli hajczibálást, - most már elhiszem, hogy én sem álmodtam, ami velem az emeleten történt.