A mérnök.

Üres óráimban a mérnöknél töltém legkedvesebb perczeimet. Nálamnál hat évvel volt idősebb, ez időben huszonöt éves. Munkabiró fiatalember, szorgalmas, a mellett jó kedélyü, egy csöppet sem kevély, mint az értelmes emberek általában.

Ha levelet hoztam, nem rohant az olvasásnak, - majd ha egyedül leszek, kedves Pistám, - akkor a sorokat ötvenszer elolvasom.

- Kinos mulatság, ha önök nem láthatják egymást.

- Tapasztalatlan gyerek! - Mondja a mérnök. - Mire való a tudomány? Ime, - itt az ablakban van egy csavar, annak fogantyujában megerősitem ezt a távcsövet, mellyel egy óra járásnyiról lenézem a falutornyáról az óramutatót. Rózsának ablakában van egy nagy tükör, mely egyenesen áll, s aki belenéz, annak arczát ugy látom, mintha mellettem lenne. Nézzen ki, - az utczának végén tőlem huszadik ház az ő házuk. Ha át akarok nézni, leeresztem a függönyt, hogy az utczai nép rám ne bámuljon, a távcsőnek vége a függönyön kivül ér, s kényelmesen nézem az angyalfőt a rendes órában. Én szabadon járkálok az utczán, minden nap fél tizenkettőkor arra sétálok, s akkor ő is lát.

- Elegendő ennyi a boldogságra?

- Egyelőre igen. Tapasztalásból tudom, hogy a sorsot nem jó erőszakolni, annak markai erősebbek, s ha nyitogatjuk a kaput, melyen tul mennyországunkat véljük, gorombán becsapja a kaput, s ott szorulunk. A leány enyém lesz. Hogyan? még nem tudom. Köszönöm a sorsnak, hogy önt e városba és azon lakba vezérelte, - ön által folyton levelezhetünk. A sors, ebből gyanithatjuk, hogy nem ellenségem. Hálásan fogadom, amit kegyesen nyujt erőszakolás nélkül. - Aztán, öcsém, - kimondhatatlan élvezet a küzdelem. A gazda reggeltől délig nyujtózkodik a pamlagon, semmi gondja a napi szükségesek miatt, - mégis nyomorult, egy jó étvágyért pénzt ad ki gyomorerősitőre. Jer ki velem egyszer a mezőre, hajnaltól délig lótfut velem a lánczhuzó gyerek, - délben hoznak neki holmi sovány litylottyot, hogy a városban a jóravaló vizsla megszagolná és orrával föltaszitaná. Az a gyerek a bögre mellé ül, az étvágytól kidagad a szeme, s ha nézed egy darabig, mily apróra rágja azt, miben csont nincs: szád megtelik vággyal, s ha nem szégyenlenéd, kikapnád kezéből a kanalat, hogy helyette megedd a maradékot. Gyémántot ér az a bőszült étvágy, mely a silány kotyvalékot megfűszerezi, s az egyensulyt helyreállitja gazdag és szegény között, - mert az egyik megkivántatóság, itt az étvágy, amott az ingerlő étel van meg.

Áhitattal hallgattam őt, - a tapasztalat oly igazán beszélt belőle, hogy csak valót mondhatott.

- Ó, - te még nem tudod, mennyi bölcsesség van a mindenségnek elrendezésében. Egy tüsszentés jól esik, - ez is egy élvezet, jobb száz másnál, mit csak az ember gondolt ki unalomüzésül. Hát a vakaródzás nem élvezet? Ösmerek egy szenvedhetlen cselédet, - ura azért tartja; mert este ügyesen megvakarja háta közepét. E közönséges, figyelemre nem méltó állapotban is van élvezet, hát a szerelem akadályaiban. A regényirók összehoznak két fiatalt, s azt mondják: az első pillanatra megszerették egymást. Képzeld, hogy az a két találkozó még ez nap férj és feleség lehetne. - Az ifju vagyonos, a lány szintén, sőt menyasszonyi ruhája és házassági készülete is rendén van, kivánnák-e, hogy már az első találkozás napján egyek legyenek? Ösztönszerüleg nem, az emberek drágák, és értéküket akarják bebizonyitani, hogy ingyen portékának vagy talált jószágnak ne véljék.

"A jó bor czégér nélkül elkél." Ezt mondja a példaszó. Ne becsüld kevesebbre az embert, ne az ifjut, ne a lányt. Szivesen vagyunk másé, ha az a más nem ugy siet birni, mint megvásárlott árut. Még nem kelt el a lány, csak azt tudja, hogy kapós, hogy keresett, hogy van távol egy ember, az tünődik miatta, - sőt szenved; mert nem közeledhetik. Ez az egyénnek titkos ára, ezzel becsüljük meg, s ezen árért lesz mienk; mert titkon érzi, hogy ez árban egész életre legdrágábbnak valljuk.

A legrajongóbb szerető zokogva sir, ha a menyasszonykoszorut fejére illesztik. Hiába kérdezed okát könyűinek, - megmondani nem tudja. Az eskü előtt szabadon szeretett, tied akkor is, viszontszereteted meghóditotta. Esküvő után jogot nyertél hozzá, s az önkéntes odaadást jog váltja föl. Ne itéld meg őt könyűiért, - hanem bizonyitsd be, hogy értékét magasabbra becsülöd esküvő után.

Pokoli gyötrelmeket állok ki néha, - nem tudom, mikor üt az óra, hogy sorsom elém vezeti, - mégis boldog vagyok, ő az utolsó gondolatom az álom kapujánál. - ő az első fölébredésemkor. Értékemet nála keresem, - ő látta meg jobb részemet, ő választott ki a sok közül, miattam nem látja meg más embernek fiát. Apró tanulmányok ezek, kedves öcsém, - boldog, aki izről-izre megtanulja, s az apró részleteket nem kicsinyli, mint a napnak legvékonyabb sugarát: egy nem világitaná meg földünket, a sok kitárja előttünk a tündérországot.

Egy csepp harmat elég a rózsalevélnek, egy pohár viz fölüditi véredet: a sokban megfutnál. Cseppről-cseppre akarom kiüriteni a poharat,... közelitek üdvömhöz lépésenkint, mint a muzulmán Mekkához, s az a boldogsága, hogy messziről ért el odáig. Rózsám!... tudom hogy messze vagyok még tőled, de vársz!

- Találkozott ön a fűszeressel?

- Gyakran, néha most is.

- Mi választja el önöket egymástól?

- A különböző fogalmak, Pistám.

- Példának okáért?

- Például: A madár szárnyaiban bizik, szárnyain lopja meg a távolságot, az erdőből a folyampartig néhány percz alatt elér. Üldözői elől szárnya menti meg. A földről a végtelen magasba szárnyain kel, s ott fönn gyönyörködvén, uszhatik a légben, ott csicsereg, mert szárnyai fönntartják. Az oroszlán erejében büszke. Az állatvilágnak egy nemétől sem fél, a közeledő kényétől függ, s a gyakorlat hatalmáról korán meggyőzte. A vizslát engedelmessége a fényes terembe vezeti, sima padlón, néha szőnyegen fekhetik, s urának kegyencze lesz. Másként vagyunk mi emberek? Bizonyára nem. A főrangu boldog, mert tisztelik; a gazdag bankárnak üdvössége, hogy szavának hitele van, a tanult embernek értéke a kisebb-nagyobb mértékben való becsülés. E különböző fogalmak összeütközhetnek, s előkerülnek az esetek, melyekben az egyének különböző fogalmaikat el nem cserélnék. A főrangu le nem mondana rangjának előnyeiről csupa gazdagságért, a bankár nem válnék meg anyagi előnyeitől a közbecsülésért, s a tanult inkább koplalna, mint fölcserélné tudományát az üres czim és az anyagi fölöslegért.

Eljártam a közhelyekre, s az emberek közé keveredtem.

Többször összekerültem a fűszeressel, s az üres időt átbeszélgettük.

Egy alkalommal a "Bárány" vendéglőben hosszan elmaradt a fűszeres, én faluról jöttem, farkaséhesen rohantam a vendéglőbe, hol márcsak hideg ételeket kaptam. A sarokasztalnál ült a fűszeres negyedmagával, előttük válogatott külföldi borok, s az üres üvegek után számitva, a hetedik mennyországban kaptam őket.

Faddi uram bizalmasan szólitott föl, hogy üljek hozzájuk, a többi asztal üres, öten egészen körülüljük a szegletasztalt. Odahelyezkedém, üdvözlém a társaságot, s a kipirult arczok hasonlitottak quart majorhoz a preferánszban.

- Mérnök ur, mondjon valami okosat, - biztat Faddi, - én dohos zabot árulok, fűszeres barátom avas olajat, mészáros komám sovány tehénhust, - hát te, negyedik? (ez egy száraz, sovány ember volt, a városban sohasem láttam) te bankót szagolsz otthon, elhiheti a mérnök ur, hogy négyen együtt nem tudnánk megmondani, hogy Kairó - előbb beszéltek róla a másik asztalnál, - füstölt hal vagy nadrágnak való matéria? Mert ilyen vad nevük van a ruháknak is, az én kabátom Codrington. Ugy-e, mérnök ur, nagy filkók vagyunk mi itt négyen?

- Előkelő polgárok, kiknek ma jó kedvük van. - Igazitám helyre Faddi urnak egetverő őszinteségét.

- Hagyja el, mérnök ur, - nagyobb ur az ön kocsisa; mert holnap eljő hozzám zabért, a fűszereshez mécsbélért, a mészároshoz faggyuért, akkor nézze meg, mérnök ur, milyen alázatosan szolgálunk neki. Kezet fogunk vele, hogy máskor is legyen szerencsénk, - hát előkelők vagyunk, az ám, előkelők, hogy reggel mi kelünk fel először a bakter után. Ugy-e, te, sáfránykeverő? - Mondja a fűszeresnek.

- Sokat beszélsz, barátom, nagyon sokat. Mondja bosszusan a fűszeres, - vagyunk, a mik vagyunk.

- Jól mondod, - ma gazdagok vagyunk, holnap, meglehet, koldusok, - s ha a boltból kiszórnak bennünket, - fejünk tele korpával, - annak mázsája egy forint; de nézz meg egy tanult embert, a mérnök urnak a feje olyan kapitális, hogy Amerikában is tallér.

- A magad fejéről beszélj. Utasitja vissza a fűszeres.

- Az enyém, vagy a tied: mindegy, - ami fejünk százszámra megy, mint a káposzta. Tanittasd a fiadat, barátom, grójersajt, - mert az észt nem eszi meg a sajtkukacz.

- A bankót sem. Mondja némi kevélységgel a fűszeres.

- Hitvány portéka, - megtöltöd érte a hasadat, - meghizhatol két mázsára, - s ha kikapja kezedből a forgószél, visszasoványkodol kilenczven fontra. Ilyen a bankó.

- Pénzért mindent kapok, - veszek azon fiskálist, doktort, patikárust: - a pénz az ur.

- Nem egészen, - mondám én is a fűszeresnek, - az ész olyan tőke, uram, melyből akármennyit adok önnek használatra, az én tőkém mégsem fogy, ön meg fizeti használatát; de az ész csonkitatlan az enyém marad.

- Hallod, barátom, medveczukor, - dörmög Faddi uram, - ezt váltsd apróra.

- Nyithat ön boltot az eszének? - vitázik a melegülő fűszeres, - kelendő az urnak esze minden pillanatban? Az én tőkémnek éjjel, nappal ára van, s azt folyósithatom; átváltoztatom pénzemet áruvá, az árut pénzzé, s minden alakban kapós, - sőt, amit kimondok szóval, jókora számban, az is pénz.

- A mig ön szerencsés, nem kétlem, elhiszik; de folyvást játszik ön, - a sors keveri az ön kártyáit, s jaj önnek, ha a vaksors az ütő kártyát másnak osztja, ön egyszerre agyon van ütve. Ellenben az ész nem játszik; mérsékelve bár, de parancsol, s a köztapasztalat bizonyitja, hogy az ész folyvást egyenesen jár a földön, s megvéd azon csapások ellen, melyek a pénzvilágban, a mindenhatónak hitt tőke körül oly gyakoriak.

- Ön nem is fogadna el a sorstól százezer forintot?

- Ne ijeszszen meg, - a sors kerüli a magamféle embert; mert mi nem imádjuk. Ma szombat van, - holnap bizonyosan vasárnap lesz, - ezt a sors meg nem változtathatja. Parancsolunk a sorsnak; mert dolgozunk, s ez által kényszeritjük, hogy a szükségest megadja. Ez ugyan kevés, de biztos, - melynek füszere, hogy nem koczkázunk érte. Éveket, az években nappalokat és éjjeleket töltöttünk, uram, a tanulásban, hogy e hatalmas fegyvert megkeritsük. Mikor kezünkben van, - nem busulunk többé, - nem remegünk; mert első dolgunk, hogy szük hajlékunkból kiverjük vele a hazug reményt, s mig e fegyvert rendesen forgatjuk: lételünk, sőt egy kis kényelmünk is biztositva lesz.

- Kis kényelem!... ismétli a fűszeres,... megveti a reményt! Ez a só, ez a paprika, - a többi meleg viz ha só nélkül iszom, megundorodik tőle a gyomrom. Tizenkét oskolát végezni, eltépni egy könyvtárt, a sok okos szó közül kivakarni a reményt: köszönöm alázatosan. Én árulok sárga czukrot, babérlevelet, kámfort, büdöskővirágot, köménymagot, szerecsendiót, magyarborsot, krétát, eczetet, árpaczukrot, ánizsmagot, kéngyertyát, kályhaföstéket, - minden fiókban mást. Belül a fiókban van az érték, kivül a remény, - ez az életnek ingere. Az alászszolgáját sem adom ingyen, ezt is megfizettetem, - s előre remélem, hogy egyszer senkinek sem leszek alázatos, - ur leszek, s nevetem, hogy ön az észszel még nincsen szárazon, - szalad a lánczhuzó után; mert holnap enni akar, s azt ma kell megszolgálni.

- Mondja meg, hogy nyugodtan fekszik le mindennap? Kérdem a föltüzelt vitázót.

- Most felelj, - kéngyertya! Ingerli Faddi.

- No,... nem mondom, hogy olykor nem félek.

- Én pedig sohasem félek, - uram, - mondám önérzettel, - s e nyugalom többet ér...

- Minden fügédnél, szent Jánoskenyerednél, szerecsendiódnál...! Mondja Faddi akkorát röhentve, hogy nyikorgott alatta a szék.

- Mit röhögsz?... kérdi boszusan a fűszeres Faddit. - Mi vagy te? kereskedő, mint én, és...

- Pénzhordó szamár, - mint te, - mondja Faddi borral kiáztatott őszinteséggel, - ha egy gazember lekapja hátulról a zsákot, ráadásul végig vág rajtunk egy bottal, aztán kihajt az országutra.

- Azt hinné az ember, hogy titkon bejársz az akadémiába, s uj mesterséget tanulsz.

- Tanulok valamit, igen is, - megáldott az isten egy filkóval, - oskolába küldtem, hogy legyen, ki pénzemből valamivel különb ember lesz nálamnál; hanem a zabba dugtam fejemet, s azt hittem, hogy az oskolában is ugy van, mint a malomban, hogy aki odajár, bizonyosan ellisztesedik. Az enyémre semmi sem ragadt, feleségem féltette, hogy megroppan az esze, ha egy esztendőben öt font könyvet kivülről megtanul. - Nem is tanult semmit, az egész kölyök annyit ér, a mennyit bankóban a zsebébe teszek, - mikor pedig elköltötte: - számitsd ki, mennyit ér? - Hallom, a te feleséged is igy neveli a fiát. Jer, fogjunk kezet, - töltsd tele a poharat, igyunk fiaink egészségére.

- Ne veszekedjetek! Szól közbe az a névtelen, sovány, száraz ember, ki éppen szemközt ült velem, s tisztán láttam, hogy a könyökével mindkettőt meglökte.

Erre mindkettő hangosabb lett, s azt hiszem, hogy a könyökkel való érintés inkább a veszekedésre biztatta őket. Nem irom le a czivakodást, - Faddi érzékenyen gunyolódott, a fűszeres dölyfösebb lett, kivált a száraz embernek másodszor, harmadszor, sőt negyedszer való könyökérintésére, - mi a két embert fokozatosan fölgyujtotta, s ebből már bizonyosan kitaláltam, hogy a sovány ingerelte őket.

- Mindig vagyok olyan ember, mint te, - mondja a fűszeres, - és kikapván oldalzsebéből tárczáját, kevélyen mondja: Ne! nálam is van tiz darab ezeres.

- Nálam ugyan nincsen, - mondja Faddi, - hanem mindjárt megmutatom, hogy itt is van annyi emberségem. Te, bankófaló, - kiált a száraz emberre, adj ide tiz darab ezerest.

- Nem hoztam magammal pénzt.

- Fél bolond, - azt sem tudod, hol áll a pénzed, - jer, találok én neked! - Mondja Faddi, székét félretolván, s a mellette ülőnek lábaszárát egy kézzel, a csizmáját más kézzel lerántván, - a csizmából az asztalra rázott harmincz darab ezerest. - No, most már van pénzed, - adsz-e emberségre tizezer forintot?

- Adok, adok, - ne, - csak ne veszekedjetek! Mondja a sovány ember ujra fölhuzván a csizmát, s husz darab ezerest visszadugván csizmája szárába.

Ekkor közbeszóltam (ezt már lakóm mondja,) emlékszik ön azon sovány emberre? Kérdésemre részletesen leirta az embert az orrahegyéig, - ott volt punctumnak egy lencse. - Ez a lencsés tehát az én nagybátyám volt, de miként került e társaságba, hol drága borokat ittak?

A mérnök folytatta az elbeszélést. Faddin volt a sor, s a fűszerestől azt kérdi:

- Már most én is érek itt helyben annyit, mint te, - elhiszed-e?

- Hát aztán?

- Aztán azt kérdem, - hogy áll-e még a szó, hogy Rózsa lányod az én fiamnak felesége lesz?

- Most bort iszunk! Mondja a fűszeres meghökkenve.

- Aki bort iszik, igazat beszél, barátom, - mondja Faddi majdnem józan komolysággal, - ne add lányodat üres fejü filkónak, - hadd pazarolja el a maga részét, Rózsát pedig add okos embernek; mert az a kislány megérdemli, hogy hozzá illő embernek add, - rekomendálok egyet, azt, akit a lány ugy is szeret.

Én elhalványultam, a fűszeres még inkább.

- Kit szeret az én lányom?

- Ezt a derék, becsületes uri embert! Mondja Faddi rám mutatva.

A mit a fűszeres vöröset megivott, egy csöppig az arczába szaladt, - látta rajtam, hogy Faddi uramat nem hazudtolom meg.

- Igaz, amit Faddi mondott?

- Mondám, hogy nem szoktam félni, - kimondom őszintén, hogy Faddi ur igazat beszélt.

- Én sem félek, - mondja a fűszeres, - Faddi uramnak fia lányomnak nagy szamár, ön pedig az én izlésemre nagyon okos. Ajánlom magamat mind közönségesen. Jó éjszakát kivánok.

***

A faképnél hagyott bennünket. Faddi a pinczért csöngette be, s oly nyugodtan számolt, mintha régen álmos lenne. Annál derültebb volt a vén száraz ember, a poharakból a maradék bort megitta, közben kezeit dörgölte, s arczáról a boldogság sugárzott. Miért örült a vén bolond? Erre az felelhetne, aki azt tudná, hogy miért löködte őket.

Elváltunk, barátom, - s most érted, hogy a fűszeressel hol találkoztam utolján. Ezen este furcsán összemérkőztünk, az ellenkező fogalmak szemközt találkoztak, s a khinai fal szép magasra épült, hogy azon én át ne ugorhassam. Nem arról van szó, hogy az apa gyermekét becsületes embernek adja, ki a lányt egy öltözetruhában nőmül venném, s tán e föltétellel odaadná; hanem a pénz veszett össze az észszel, s az első, mint az aranyborju, követeli, hogy hason mászszanak előtte, mint a bibliai korban. Megsértettem önhittségét, kicsinylém az alapot, melyre hiu, s ezt hasonló gondolkozásuak soha sem feledik.