A tápintézetbeliek.

Laktársaim tápintézetbe jártak. Ezen intézeteket diákok számára találták ki, s fő tulajdonságuk, hogy a diákban elegendő üres helyet hagynak a tudományoknak.

Az angol tengerészetnek élelmezéséről különös bizottmány tanácskozott egykor, a legjelesebb vegyészek ültek össze vitatkozás végett, hogy meghatározzák, mennyi tápszer kell egy embernek egy napra, hogy az ember munkaképes maradjon. Abban állapodtak meg, hogy kenyéren kivül elég egy embernek husz lat étel. Ezen számitással évenkint milliókat gazdálkodnak meg, s az angol királynő kitüntetéssel jutalmazta a szakértőket. A tápintézeti szakácsné diákpajtásaimon szerencsésen bebizonyitotta, hogy egy embernek elég naponkint tizennyolcz lat, s az ő műkifejezése szerént, egyet sem visz el az ördög. (Talán az ördög is a kövérebb falatot szereti.)

Pajtásaim nevetve beszélték el, hogy a tápintézeti vacsorakor a bádoggyertyatartót a vizes korsónak tetejére szokták helyezni, hogy a mély tálba lássanak, azonban a tagtársak a korsó körül tologatván egymáshoz a tálat, a gyertyatartó néha belebillent a tálba. A gyertyát kikapták, a gyertyatartó bennmaradt, s a legutolsó a tartóról is levakarta a babot vagy lencsét, hogy semmi se veszszék kárba.

E példából gondolhatja akárki, hogy sokat lehet elnézni, ha a tizennyolcz latot az étvágy kikéri a tálból.

A jó fiuk a maradék kenyeret mulhatlan hazahozták, a közös asztalnak fiókjába helyezték, hogy még a morzsa se veszszék el. Egyik társunk reggelire hagyta maradék kenyerét, ő volt a négy közül a legnagyobb ur; mert ő reggelizett is.

Ez a kis darab kenyér volt a békének gyakori megzavarója, mert a melyiknél a tizennyolcz lat hiányzott, pénze pedig nem volt, e kis maradékra vadászott éjjel, megvárta, hogy a tulajdonos elaludjék, akkor óvatosan fölkelt az ágyból, hogy a kenyeret a fiókból kilopja.

Ha az olyan könnyü munka lett volna!

Az asztalfiókot a fiuk máskor óvatosságból megszappanozták, hogy előkerülhető alkalommal könnyen csuszszék, s az alvót föl ne ébreszsze. Ez volt a kenyérvadászok előgondossága. A kenyértulajdonos szintén készült a hadviselésre, a gyufát szépen ágya mellé helyezé a székre, hogy a legkisebb zörejre elsüthessen egy szálat, s lássa, melyik ágynak tölteléke jár a tilosban?

Most következik a hadjárat.

Néha tizenegy órakor oltottuk el a gyertyát, s elütötte a tizenkettőt, a kenyér tulajdonosa még ébren volt, hol ide, hol oda fordult az ágyban, s a kenyérleső kénytelen volt várni, hogy kiindulhasson. Az ágyak elviselt, korhadt faalkotmányok voltak, s hasonlitanak a politikai alkotmányokhoz: nem lehetett tudni, mikor rogynak össze. A ki mozdult az ágyban, az ágy megjelentette egy keserves nyikorgással; tehát ez már ellensége volt saját gazdájának, hogy mozdulatait elárulja a másik leselkedőnek.

A diákfurfangosság mégis kitanulta, hogy miként kell kimászni, hogy a nyöszörgő ágy el ne árulja. Egyik lábát már rég kilógatja, s azon egy lábon nagy ügyességgel kiemeli magát, ha balkezével az ágynak közepén a legépebb deszkára nehezkedik, s egyenlőn alkalmazván a nyomást, kéz és láb kellő pontossággal mozdul ki. A legnehezebb munka megtörtént, a diák már a padlón állt, és három nagy lépéssel az asztalfiókhoz ér. Egyet lép, utána vigyázva másodikat: de a bokacsukló nagyot pattan, s mintha a csöndes szobában egy lőkupakot sütnének el, fölébreszti a kenyérnek gazdáját.

- No?... Kiált ki az ágyból, és figyel, hogy a hang ismétlődik-e?

A tolvaj lépésre kinyulva áll a sötétben, mint egy Diánaszobor, megmerevedik, és se előre, se hátra nem mozdul. Igy várakozik teljes negyedóráig, hogy a másik ujra elaludjék. Már szuszog a másik a mély álomban, az elszánt diák bevégzi harmadik lépését, s a jól megszappanozott fiókot kihuzza. Jaj neki, ha a fiókban száraz maradék kenyérdarabok vannak, a meglökött kemény kenyér megzördül, a tulajdonos fölébred, hirtelen a gyufához kap, s a kenyérvadászt éhen veri vissza fekhelyére. Ha sikerült a kenyeret kikapni, s addig a gyufa nem sül el az első, második vakarásra, szerencsésen visszafekszik, - de ekkor a meglopott sorba járja az ágyakat, keresni féltett falatját, s ha veszekedéssel sem találja meg, ugy áll boszut, hogy mécset gyujt, s olvas egy óráig, hogy amaz meg ne ehesse. Végre eloltja a gyertyát, a fiu beharap a drága falatba; de jaj neki, ha csemcseg; mert a felbőszült károsodott, csizmát, csizmahuzót vagdal hozzá, hogy a falat kedves egészségére ne váljék.

És e nép hetenkint háromszor ebéd után mégis oly derült, mintha a tápintézetben borral kinálták volna. Mi lehet ennek oka?

Fél évig találgattuk mi is, azonban hasztalan, csak azt tapasztaltuk, hogy kedden, csütörtökön és vasárnap délután a jó kedv szabályszerüen megjött, a könnyü vér elevenen pezsgett.

Egykor fiatal orvostól kérdeztük, mi lehet e derültségnek valódi oka? Az orvos figyelmesen kikérdezte a fiukat, hogy mit esznek a bizonyos jó kedvü napokon?

- Levesnek azt a vizet, miben az urak számára a hust megmossák, mielőtt a fazékba teszik.

- Attól nem fog a vér megmelegedni.

- Aztán kétujjnyi széles vékony marhahust kapunk megsózva, mártás nélkül.

- Ártatlan eledel, - véli az orvos, - ettől szintén nem lódul meg a vér az urakban. Hát még mit kapnak?

- Czudar savanyu káposztát, - felel egyik, - hogy az embernek szája széléről lemarja a nyers bőrt.

- Ettől a savanyu káposztától lódul meg a vér, - mondja az orvos, - vizivó ember azonnal megérzi a savanynak hatását.

- Bocsásson meg, kegyed, - mondja lakóm, hogy ily vadakat beszélek el, - kegyed kivánta, hogy életemet mondjam el, - s én következetesen elmondom a részleteket, aztán használja tetszése szerént.

Pajtásaimnak sovány életmódján keveset változtathattam, legföllebb megosztám velük keresményemnek egy részét, s ha a fűszeres szalámit és sajtot küldött, most már gyakran megvendégeltem őket, s a társak között némi jótevői tiszteletben részesültem. Fontos kérdés volt ilyenkor, hogy kenyerünk hiányzott.

Frau Rézinek szobájában két ágy volt, s az egyik ágy alá a kenyeres kofák rakták be visszamaradt kenyereiket, hogy ne kelljen a közeli árutérről haza czipelni. A fiuk ilyenkor megkisértették, hogy kilesték, mikor ment ki az asszony a konyhába, - hirtelen a szobába ugrott valamelyik, egy pár kenyérről lekapkodta a gyürkeforradást, s az inség enyhitve volt. Ez a kiskereskedés sem tartott örökké, a kofák panaszkodtak a hiány miatt s a vén sárkány ráforditotta a kulcsot, hogy a nyikorgást meghallhassa.

Egy este a fűszeres megint küldött valamit, - a fiuk megörültek a lakomának, de kenyerünk nem volt.

- Beveszszük a várat! Szól egyik a kenyeres kofák rakmányára czélozva.

- Ki megyen be? Kérdi a másik; mert az asszony a kenyereket éppen ma különös gonddal dugta be az ágy alá, kettő volt csak a maradék; hanem mindeniken akkora gyürkeforradás, mint egy czipó.

- Ki a legvékonyabb?

A legvékonyabb én voltam, s hogy az egész dicsőség az enyém legyen, - én vállalkoztam. A haditanács kifőzte, hogy az egyik a konyhába megyen vizért, aztán kiált, hogy a sötétben nem találja a sajtárt. Az asszony kimegyen a zajra, s hogy én bizton bemehessek, a konyhában lármázzék a másik, - hogy a kulcsnyikorgást ne hallhassák. A terv tökéletesen sikerült odáig, hogy én a szobába surrantam, az ágy alá bujtam, s a kenyeres kosarakból kivadásztam a gyürkét. Már visszakészültem, mikor az asszony visszajött, s vele egy másik asszony lépett be.

Az ágy alatt szorultam, s a mi több, a padozatlan szobának nyirkos földjére nem akarván hajolni, tenyereimre támaszkodva tartózkodtam teljes negyedóráig. E negyedóráig én sokat hallottam.

- Frau Rézi, - mondja a másik asszony, nagy ujságot mondok.

- Mi az, kedves galambom? - mondja a vén asszony édes mézzel, hogy az ujdonságot dongó legyet megfogja.

- Maga tudja, hogy feketekutyáékhoz én járok mosni.

- Tudom, galambom! - mondja ami asszonyunk a másiknak, kit inkább varju, mint galamb helyett lőnének meg.

- Én ma este szennyest válogattam a kis szobában, - de se az ur, se az asszony nem tudta.

- Aztán mit beszéltek?

- A maga diákjáról beszéltek, aki oda jár a házhoz.

- Lehetetlen!

- Semmi sem lehetetlen; mert, - gondolja csak, Frau Rézi, azt mondta a fűszeres, hogy az ifiur elvégzi maholnap a törvényt, s ha a lányukat elvenné, két kézzel odaádnák neki.

- Az asszony is azt mondta?

- Az mondta legjobban.

- Hogyan mondták?

- Furcsán, kedves Frau Rézi, - hogy ugy volna legjobb, ha az ifju ur ellopná Rózsa kisasszonyt, a szülők pedig hagynák.

- Megbolondultak fűszeresék...! Mondja Frau Rézi. (Tökéletesen egy véleményen voltam Frau Rézivel, ámbár nem jelenthetém ki szavazatomat az ágy alatt. N.B. El is untam a hasalást az ágy alatt, s karjaim rogyni kezdtek.)

- Bábi, - kérdi az én asszonyom, - nem fért maga valahol a spirituszos üvegekhez a kis szobában?

- Mi ördögnek kellene nekem a spiritusz?

- No, - tudja, - maga torkos macska, - mindenbe beleüti az orrát, s egy korty spiritusztól maga meg nem gebed, azt gondolja: pálinka!

- Hogy én most részeg fővel beszélem ezt a történetet, - ugy-e ezt akarja mondani? No, ne tagadja?

(Most meg ezzel voltam egy véleményen, és nagyon szerettem volna a tisztes fehér személynek megmondani. N.B. Egyszer már egy kicsinyt a nyirkos földre hasaltam, hogy kibirjam várni történetemnek végét.)

- Jól értette, hogy az én diákomról beszéltek?

- Hogy ne értettem volna, - azt is mondták, hogy az ifiur gyakran hosszabban beszélget a kisasszonnyal, kezet is fog vele, mikor egyedül vannak, s hol az ifiur ad levelet a kisasszonynak, hol meg a kisasszony az ifiurnak. Bizonyosan titkon szeretik egymást, azt mondta az asszony, meg azt is, hogy a kulcslyukon többször rájuk lesett.

Eleget tudtam. A boltosné les, látja, mikor Rózsa a mérnök levelét átveszi, - vagy mikor a feleletet átadja, s kezet szoritva válunk el. Hanem miért szánták nekem a leányt, s miért kellene ellopnom? Ezt nem tudtam.

- Frau Rézi, - mondja a vendég, ezt négy szem között mondtam ám, és azért, hogy a mérnök urnak mondja meg.

- Öt mázsás lakat van a számon, - kedves Bábim, - az én mérnököm tápláló dajkám.

- Én meg fűszereséknél vagyok ám házi egér, s a jó falatokat sajnálnám másnak.

(E szerént a titoktartás egyaránt a miniszteri (olyan, amilyen) tárczához volt kötve, - pletyka nem támadhat belőle. N.B. Már szerettem volna kivül lenni; mert a nyirkos szobafenéken fölszedtem a náthát, s két prüsszentést nagy erőlködéssel fojtottam meg, s a harmadik is el akart sülni.)

- Tüz van! Ordit be egyik pajtásom a szobaajtón, s a két asszony eszeveszetten rohant ki az utczára, hogy hol ég?

Értettem a mesterfogást, hirtelen kimásztam az ágy alól, kiszöktem a szobából a gyürkedarabokkal.

Frau Rézi diákját káromolva tért vissza; - mert hiába ijedt meg s más emberek példájára, inkább boszankodott, hogy el nem égett a fél város, - mint az ijedtséget kárpótolja a vigasztalással, hogy senkinek semmi baja.

Másnap korán elmentem a mérnökhöz, megelőztem asszonyomat.

A mérnök jól megjegyzé szavaimat, s beleegyezésemmel az egész történetet megirta Rózsának.

Hát a lakoma miként végződött? Kérdik önök. E helyett más történetet fogok elmondani.