Az ólomhuszas.

Az ezüsthuszas nálunk hasonlit egy ősz haju emberhez, kinek arczáról látjuk, hogy a régi jó időkből való! Ezt szándékosan mondom, hogy a huszasról ösmerjenek a korra, melyben az elmondott és elmondandó részletek történtek.

Azon korban az ólomhuszasok azon szerepet játszták, mint most a hamis tiz krajczáros, változó szerencsével jelentek meg az emberek között, s mint a bölcs hallgatók, (az ólomhuszasnak tudvalévő tulajdonsága az, hogy nem szól), itt-ott tudósokként kelnek el, holott ha megszólitják, - kisül, hogy csalók.

A tápintézeti társak sajátszerü hirességre vergődtek a városban. A közhir szánalmat gerjesztett irántuk, s egy pár ismerős kereskedősegéd a boltban ragadt ólomhuszasokat szorgalmatosan nekik adta, mert ők ezermesteri ügyességgel tuladtak a különben haszontalan czikken. Egy héttel később az előbbeni jelenetnél, Faddi uram fiáról beszélgetvén, szerette volna tudni, hogy fia játszik-e? Nem felelhettem; mert én nem értem rá éjjelenkint kávéházba járni. Az öreg szintén nem járt; mert a Fehér bárányban tölté az esteli órákat, s onnét az álom egyenesen haza kergette.

Egy ólomhuszasnak köszönhettük, hogy az apának bebizonyithattam, hogy fia játszik.

A tápintézeti fiuk hetek óta rendesen minden este nézegettek egy ólomhuszast, mely, mint a hirlapi ujdonságok között a kilenczlábu kutya, azonnal kisült hazudságnak. Szappanos, pék, dohányárus, gyufás zsidó, szatócs, kurta kocsmai pinczér messziről ráösmert a megbukottra s nevetve tolta vissza az ifiuraknak, hogy ehhez más alkalommal is volt szerencséjük.

Egy nedves napon bennültünk a tanya falai között, a fiuk az iszonyu latyakban nem mentek estelizni a tápintézetbe; mert a szokott időben csurgott le a könyü az égből, hova a kesergők felkönyörögték. Egy órával később elállt az eső, s a kielégitetlen étvágy beszélgetni kezdett. Két kötet szakácskönyvet lehetne irni azon ételekről, melyeket pajtásaim elszámláltak, hogy mily jó volna valamelyikből egy falat. A rostélyost megsütötték hagymával, a szalonnát friss parázsnál piritották, a lehulló zsirt lágy czipóra csöpögették, - persze képzeletben, - s még az asztalról is mondtak egyet-mást, hogy hányszor volt azon paprikás kocsonya, s hogy a tányért ki sem törölték tisztára ekkor meg ekkor; de jó volna most megenni.

- Hol az ólomhuszas? Kérdi az egyik, hogy bőszült étvágyát bolonditsa vele.

- Ugyan nem kötötték meg már azt a bolondot, kinek ezt az ólomhuszast szántad? - Mondja az egyik pajtás, az asztalra vágta a buta csinálmányt.

- Halljátok - mondja az első, - ma tuladunk rajta, tudom, hol fogják elvenni.

- A toronyba viszed az őrnek, hogy az váltsa föl; mert más nincsen ébren a városban.

- Jól mondod, a toronyba, a bolondok tornyába viszem, a sarok kávéházban most este láttam, hogy tekéznek pénzre, nagyon körülállták a tekeasztalt. Játékban nem vizsgálják a pénzt, a fiókba rakják a tételeket, kisértsük meg a szerencsét, hátha nyerünk vele.

Ennél bolondabb inditványt is hallott a világ, ketten fölkerekedtek, s elmentek a kávéházba, s mint nekem elbeszélték, következőképpen nyultak munkához.

Az egyik előállt a huszassal, s a neki hevült játékosok közül a szelesebbiket választá ellenfélnek. Az gond nélkül fogadta el a tételt az ólomhuszasra, tett egy jót az asztalfiókba, hol tiz tétel is állt. Jobb czélra méltó elszántság tükrözödék le arczukról, a lökések hol itt, hol amott változtak, s a két diák egy veszélyes lökésre majd elhaltak, hogy az ólomhuszas ingyen lesz a másé! A szeles játszó félrelökött, a játszmát elvesztette.

Pajtásunk első volt az asztalfióknál, kikérte két huszasát, s két valódit kapott a vesztestől; mert az nem kereste, melyiké volt ez vagy a másik csomó? hanem mennyi?

Ez volt az utolsó játszma, valamelyik nyertes az ólomhuszast visszalökte, s ebből csinos verekedés támadt. Az ólomhuszasnak nem akadt gazdája, s a játszón maradt. Az haragosan lökte a botot az asztalra, kifizette a pinczért, s mint mondá, köszöni a mulatságot, nem maradt több pénzem ez ólomhuszasnál, jó éjszakát.

Az elfogott török zászlókat igy hozták győztes apáink, a fiuk már az ablakon zörgettek, hogy előre tessék örvendezni, negyed óra mulva fele része a nyereménynek kocsonya- és szalonna-alakban jelent meg az asztalon. Véletlen vagy számitásból, senki sem emlitette, hogy ki volt a vesztes, én még ébren hagytam a lakmározókat, s a nappali fáradalmat az ágyban pihentem ki. Másnap Faddiékhoz mentem tiz órakor.

- Isten hozta kedves uram öcsémet, üljön le itt a boltban, ma ünnep van, fiam hihetőleg még alszik.

- Felköltöm, - mondám - készülnie kell a próbatétekre, mindjárt készen lesz.

- A házi szolga már benn volt nála, havi pénzét küldtem be; de olyan álmos volt, hogy pénzért sem hagyta félbe az álmot.

- A pénz egy csomóban ott fekszik a széken fényes tallérokban, - és egy huszas. - Ezt is ön adta?

- Anyja azt mondja, hogy késő este jött meg öntől, a tanulmányokat ismételték együtt.

- Nálam nem volt.

- Lássa az anyja, ő vette szárnyai alá; mert az asszony megfogadta, hogy akármi áron tekintetes urrá gyártja a fiut.

- A czél nem magas, elérheti, ha tanul.

- Barátom, - mondja kétkedve az öreg, - feleségem divatlapokat járat, azok mellett szép aczélmetszetek jelennek meg, s a feleségem mennykőlármát csap, ha egyet elpiszkolnak. Fél év mulva ugyanazon divatképek lesétálnak az emeletből, a szolgálók ládájuk belsejét, a kocsis az abrakos ládának tetejét raggatja be velük. Ez a divatképek sorsa, igy fog járni az én fiam is, most az anyja vékonyra faragja, mint a rajzónt, majd ha eltöri a hegyét, lekerül hozzám a magtárba, itt a deszkára huzok vele rovásokat, mig a fáig elkopik. Akkor ujra faragom bugylival, csak vastagra, hogy öreget fogjon, - s lesz a kölyökből buzakupecz, mint az apja.

- Ezt kiszámitotta, kedves Faddi ur, - kivánom, hogy az emeletről lejöttében el ne essék a lépcsőn, s türhető épen érjen a magtárba.

- Mit akar mondani, kedves uramöcsém? - kérdi az öreg, - mondja meg őszintén.

- Ne kivánja, hogy fia ügyvéd legyen a tekintetes czimért, - ön e czimet méregdrágán fogja megfizetni; mert az a fiu gyakorló ügyvéd sem lesz, buzakereskedö még kevésbé. Ezt én mondom.

- Miért?

- Az ügyvédséghez egy nagy tőke kivántatik, feddhetetlen élet, hogy a felek bizalmának alapot adjon. Az ön fia e tőkét az ön emberségéből pénzben megkaphatja; de e tőkének ő nyakára fog hágni, és nem lesz mivel kereskedni.

- Talán kiheveri kánikuláját.

- Ha szenvedélye nem volna, vagy arról lemondana, mit nem hiszek.

- Nem iszik bort.

- Beösmerem, hogy ez valami silány: alávaló szenvedély a mértéktelenség. No, ezt engedjük el.

- Tudtommal nem játszik.

- Az én tudtommal pedig játszik.

- Látta ön játszani? Kérdi az apa, kiválólag élénk nyugtalansággal; mert az anya ez oldalról védelmezte, s az apának végreménye e tartózkodás volt.

- Nem láttam; de tudom bizonyosan.

- Az istenre kérem, mondja meg, honnét tudja?

- Ön azt mondá, hogy fiának beküldé havi diját, fényes tallérokat küldött be.

- Hogy öröme legyen a szép pénzben, és sajnálja elkölteni.

- Huszast nem küldött be, Faddi úr?

- Nem.

- A fiunak egyetlenegy huszasa van, - s ha kijő, kérem önt, ezt a huszast kérje el a fiutól, - majd elbeszélem azon huszasnak történetét, s ön világosabban lát.

A fiu e szavaknál lépett a magtárba, szemei égtek a fölzavart álom miatt, köszönte bennünket, és leült egy szalmafonásu székre. Az öreg a pénzes tálból öt forintos csomókra rakta össze a huszasokat, s az utolsó csomónál azt mondja fiának:

- Van egy maradék huszasod, urfi, - add ide: később visszaadom.

- Nem veszi hasznát, apám, mondja a fiu, előkeresgélvén az ólomhuszast, itt van, mit sem ér, mert ólom.

- Hol akadt beléd ez a gombfenék? Kovácsinas kalapáccsal verhette két oldalára az igazi huszast, az irás is viszszafelé van forditva.

- Megcsaltak vele, édesapám.

- Messziről láthatád, hogy a királyfej ezen nem előre néz, hanem hátra.

A fiu vállat vonitott, apjának okoskodása helyes, mit feleljen rá? Hogy játékban járt igy, ez alkalommal bölcsen elhallgatja. Az öreg az összecsomagolt huszasokat fia által feleségéhez küldé, hogy egyedül maradjunk; mert az öreg nyughatatlankodott, s fiáról biztos tudósitást várt.

- Megvan az ólomhuszas, kedves uramöcsém, - mit jelent e haszontalan ólomdarab?

- Legelőször azt, hogy az ön fia ezüst helyett fogadta el...

- Másodszor... ?

- Hogy aki ezt meg sem nézte, valami által megvakult, - legalább azon pillanatra, mikor elvette.

- Azt a vakságot magyarázza meg, kedves öcsém.

- A játékdüh, - kedves Faddi ur. Az ön fia a kávéházban tiz ember ellen fogad egyszerre, - s ez alkalommal nem éppen kitanult csalók, hanem könnyelmű ficzkók ügyesen kiszámitották, hogy a szenvedélyes játékos se lát, se hall, - veszteni nem veszthettek, fogadásban föltették az ólomhuszast, s a következés bizonyitja, hogy kegyed fiát rá lehet szedni. Ez ólomhuszassal jött haza az éjjel.

- Ösmeri ön e fiukat?

- Velem laknak egy szobában, - tegnap esti nyolcz óra után főzték ki a tervet, kilencz órakor két ezüsthuszassal tértek viszsza.

- Az én fiamat kinevették.

- Nevét nem emlitették; de mivel ez ólomhuszast ösmerem, mert hetek óta hentergett a közös asztalon, ma azonnal fölismertem, s igen kevés tudománnyal kitaláltam, hogy kinek nyakán feledték az elmult este.

- Minő különbség: egyik az ólmon ezüstöt cserél, a másik ezüstöt ad ólomért, - s ez a filkó az én fiam.

- Mi következik most?

- Hogy a kölyköt ma én frizirozom meg, nem a fodrász.

- Elhibázta a kiindulást, kedves Faddi ur, - beszéljen anyjával, - a fiunak támasza az anya.

- Barátom, - nagy fát mozgat, - erre nincsen bátorságom.

- Faddi uramban hiányzanék a bátorság?

- Uramöcsém! A városbirót egyszer megfogtam dolmánya galléránál s kilógattam az ablakon. Az igaz, büntetésül fizettem ötszáz forintot.

- A remek sikerült, - folytassa tovább itthon.

- Nem tudok az asszonyba beleveszni. Ha goromba lenne, négy darabra tépném, egyik darabját tenném az asztalra, a másikat a divánra, a harmadikat a karos székbe, a negyediket a folyóba, hogy össze ne lehessen ragasztani; de nem mond olyan vastag szót, mi engem földühit. Beszél olyan czérnaszál vékonyan: önön fölülemelkedem, - ön ma echaufirozott, (tudja mennykő, mi az?) önnek ma mindent megbocsátok! - Ilyen szavakért én nem tudok megharagudni, sőt ellenkezőleg: én félek, némely szavát nem is értem, s ha azt mondom: mi az? kisül, hogy filkó vagyok. Ezt, uramöcsém, nincsen bátorságom meghallgatni.