Férj és feleség!

Sokáig hallgattunk a boltban, egyszer Faddi uram fölugrott, a csapófát magával vitte, s egyenesen fölment feleségéhez az emeletre. Később az öreg elbeszélte a találkozást, és megvallá, hogy a csapófát azért vitte magával, hogy több bátorsága legyen, s hogy az asszony ez illetlenségen megboszankodván, gorombaságot mondjon.

- Ezer forintot adtam volna egy goromba szóért!

Shakespearetől engedelmet kérek a kifejezésért. Nem tőle loptam, ellenkezőleg azt bizonyitom, hogy a nagy költő az emberi indulatot kitünően ismerte, midőn Richárd szájába ama hires szavakat adta: Országot egy lóért. Faddi uram mint buzakereskedő beszélt, ő erényéhez képest szólalt föl, s ezer forintot méltán igérhetett egy gorombaságért.

- Hónom alatt volt a csapófa, - beszéli az öreg, - csizmám orrát készakarva löktem meg egy székben, hogy lábam ujja fájjon, és kénytelen legyek mérgemet kiönteni. Beléptemkor jó vastag hangon mondám: Asszony, beszédem van veled.

- Szegény férjem, - mondja sajnálkozva az asszony, - kebledet a fájdalom fullánkja marja?

Megvallom, nem ezt vártam. Szomszédasszonyom, a mészárosné azt mondta volna: Látom, meglódult az eszed, - csapófával jöszsz! - A selyemkanapés szobában mérik a zabot, bolond? Ezt a nyelvet érteném, erre tudnék felelni, - szám a fülemig repedne, ugy kiabálnék. Feleségem fölkelt a karosszékből, a csapófát szépen kivette hónom alól, a másik szobába kitette az ajtósarok mellé, mint a parasztbiró botját. Vége volt minden bátorságomnak.

- Mit vársz hü nődtől? Kérdi az asszony turbékolva, s eszembe jutott mészáros szomszédom, az is azt mondta, hogy a gerliczét nem tudná megölni, az ártatlan turbékolásra pityeregne; hanem egy vad tinót leütni kedves munka; mert a tinó rug, vág, kapál, szarvaival csap a közeledőhöz: méltó vele szembeszállni.

- Fiunkról óhajtanék veled beszélni. Mondám megjuhászkodva, s oly szeliden, mint egy rossz tüdejü varga, mikor halálos ágyán arra akarja kérni a feleségét, hogy fiukat ne adja vargának, - legyen szabó; mert a posztószélből tutyit lehet füzni, - ez is tiszta jövödelem.

- Reményem sugarát kelted föl bennem, jó férjem. Ülj mellém, hogy az egyetértés malasztjában egyesüljünk.

- Anyjukom! - magas fán terem a tudomány, a mi fiunk leesik a fának derekáról, kitöri a nyakát. Jobb lenne, ha apja mesterségét követné, kenyér helyett kalácsot ehetnék.

- Kedves férjem! - válaszolt az asszony, - a kis patak vékonyan serkedezik a vadonnak aljában, - bátortalan kanyarulatokban huzódik el a legkisebb akadálytól, - s a völgyben tévedezve, kis testvéreit, a forrásokat szedi össze, hogy bátrabban haladhasson odább. Lassankint megerősödik, a vihar erejét növeli, s a kis patak folyóvá növekedik, már a partokat szaggatni kezdi, mert utját akadályozzák. Tovább haladtában a nálánál kisebb vizek hozzá szegődnek, s lesz belőle hatalmas folyam, - mely sziklákat tép, hátán óriás hajókat hord. Az emberek félve állnak meg szélén, hatalmától megdöbbennek, - már látszik, hogy közeledik a tengerhez, mely világrészek közé fekszik, s azokat medrével választja el. Ezen képek lebegnek előttem, kedves férjem, megértetted-e merengő nődet, ki családodnak folytatását merész partok közé szánta?

- Engedd meg, kedves feleségem, tuzok vagyok én ilyen égben járó gondolatokhoz, - kötélen kellene engem oda huzni, ahol te uszkálsz a magas mennyországnak közelében.

(Azt vártam, hogy a guny oldalt löki, - s elkezd magyarán beszélni.)

- Férjem! - te a fának gyökere és törzse vagy, szivod a nemes nedveket az anyaföldből. - Én vagyok az oltovány ág, mely a nemesebb gyümölcsöt adtam, s hálásan akarok árnyékot adni az erőt adó gyökérnek.

(Mért nem mondta, hogy faragatlan furkósbot vagyok, - olyan, mint a mesebeli, mely magától megmozdul a sarokban, aztán a szobában mindent összever.)

- Ez is diákul van, - kedves feleségem, - én keresem nektek a fényes tallérokat, czifrán kirajzolt nagy bankókat, - és nem szeretném, hogy fiunknak a szabó olyan nadrágokat varrna, melyekben a zseb előre ki van lyukasztva, s azon a pénz kipotyog.

- Rövidlátó vagy, férjem, - szemedet ellepte a köznapi pör, nem veszed észre, hogy a sors magasabb utat jelölt ki!

- Isten engem ugy segéljen, nem látom. Én megveszem a buzát, megvárom az árnak emelkedését, akkor nyereséggel eladom. Ezt folytatom régóta, a nyereséget zsebre rakom. Tavaszszal elmegyek az alföldre háromszor-négyszer, őszre visszajövök. Ezt az utat ösmerem, hogy ez ut itt-ott czudar sáros, azt tapasztalom, hanem az egyenes uton a tiedet, a magast nem látom.

- Gazdagok vagyunk, ugy-e? Kérdi az asszony.

- No, vagyunk valamik, az igaz.

- Megvan bemeneti jegyünk a világ szinpadára, fiunk a társadalmi miveltség kellékeit elsajátitotta, tud francziául, zongorázik, tánczol, csinos fiu, a házaknál örömest látják, - én boldog anya vagyok.

- Ez a te inventáriumod, - mondám én, - most hallgasd az enyémet. A gyerek nem tanul, fejében nincsen annyi diák szó, mennyi zabszem fér kis leányom tenyerébe. Olyan könyveket olvas, melyekben az a vég, hogy a leány férjhez megy, - egyet sem, melyből férfiember a kenyérkeresetet tanulja. Én és a mészáros beszélünk a törökről, tudjuk, hogy azt beteg embernek hivják, hogy azt azért nem hagyják meghalni; mert mindenik külön és egymaga szeretné agyonütni. Én a vármegyegyülést alig várom, az ablakban elállok egyfolytában hat óráig, hogy mikor kell kidobni a nem adózókat; mert ha adóznánk, az országut Szegedtől Kikindáig nem élne lóhussal, mint most, - a csont pedig mégsem lesz kavics. Örömest hallgatom a kávéházban, ha elbeszélik, hogy Pest és Buda között lánczhid lesz, ezután nem tutajozunk a jég között. Én örülök, mintha csiklandoznának, hogy az obligáczió kötelezvény lett, a masina gép, a granárium magtár, a panganét szurony, a konfuzió zavar, a szenátor tanácsos, a bakter éji őr, - s hogy a magyar nótát a szinpadon énekli Füredi, nem ugy, mint eddig a kert alatt a kocsis, hogy a szolgálót a keritéshez csalja vele. A te fiad bontonról beszél, ha megharagszik valakire, az fasé, a náthája grippe, a nyakában a csuz rheuma, ha fésülködik, az toalett, (márcsak ugy irom, ahogy ő mondja) s az urabátyja onkli. Maholnap olyan kényes, hogy ha kezet nyujtok neki, csipővassal fogja meg. Anyjukom, ha boltban kellene venni a gyereket, ezt a boltos nyakán feledtem volna, s egy ütet taplóra ráadásul sem venném el.

- Nem érted férjem az elegancziát.

- Gondolom, hogy az valami esztergályos munka; az áráról gondolom; mert nekem drágába kerül.

- Modora urias, kedves férjem.

- Azaz, hogy az olyan neked nagyon tetszik.

- Nekem és másoknak, férjem, a fiun megösmerik, hogy szülői értik a pénznek használatát, s a fiut simára csiszolták.

- Nem tudok kifogni rajtad, asszony, - mondám békételenkedve, - a fiut kikefélted az igaz, ha öt garas van a zsebében, különb urnak nézik nálamnál, pedig nálam ezresek vannak. Felelj arra, asszony, ha összeállitják a városnak minden buzakereskedőjét, a vén Faddi kiismerszik-e a többi közül?

- No,... ne panaszkodjál, megösmerem, te vagy az első.

- Tégy hátrább, nem kivánok első lenni, szerencsémtől nem részegedtem még meg, a fiatalabbak többet tudnak, mint én; mert a fiatalok február elején Németországból kikutatják, milyen az ottani termés. A politikára is vigyáznak, hogy lesz-e háboru valamerre, szedik-e majd a zabot? Ők a toronyból nézik a világot, én csak földön járok, s mindenféléből egy arányt tartok, hogy egyik portéka födözze a másikat; de szorgalmatos kereskedő vagyok. Ez az én czimem. Hát a fiad lesz-e a világban olyan biztosan ur, mint én buzakereskedő?

- Másodszor kérdem: gazdagok vagyunk-e?

- Hát aztán?

- Akinek pénze van, - tekintélye, befolyása, hatalma van. Te vetetted meg az alapot, fiunk emelkedjék a te szorgalmad után.

- Ne, - mondám, az ólomhuszast az asztalra kitéve - ez ólomhuszas, tudsz-e ebből ezüstöt csinálni?

- Ennyire nem vittem.

- Fiad nagyobb müvész, - az ezüstöt ólommá változtatta, tegnap a kávéházban utolsó fillérig kikopasztották, - a játékból egy huszast mentett meg, ezt az ólmot. Én eladom a buzát porostól, fiad a tiszta szem helyett port hoz haza, hátha egyszer az egész vagyon porrá válik körmei között?

- A fiunak ki kell forrni, a vér heves, a szenvedélyek kitörnek, várd meg, hogy a fölösleges meleg kipárologjon.

- Meleg?... De, anyjuk, ha én megfogadom, hogy azt a kályhát nem fűtöm, s a fára való pénzt ládámba zárom, nem lesz minek elpárologni.

- Feleded, férjem, hogy hozományomról szabadon rendelkezhetem. Fiamat urnak neveltem, ur is fog lenni.

- Torkon fogtál asszony, pénzedről beszélsz, itt hátrálok. Apád kikötötte, hogy hozományodat bejegyeztessem; mert, a szerencse forgandó, téged biztositani akart, hogy el ne merülj, ha én torkig állok a vizben. Sohasem alkudoztam veled pénzed miatt, csinálj vele, amit akarsz, ha majd eszeveszetten költesz, részedet kiadom nyugtára, s azt a közös szerzeményből kijegyezteted. Ugy-e, engedelmes férj vagyok; hanem ha elvered a magadét, akkor asszony, én leszek a vasorru bába, s rajt ülök a ládán, abból ugyan ki nem kaparsz egy vékony rézkrajczárt.

- Nem ingerellek, férjem, tudom, mivel tartozom férjemnek: elragad a nemes buzgóság, ennek sokat megbocsátunk.

- Ugyan ne czukrozd, - mondj egy tenyeres, talpas gorombaságot: mondd, hogy vén bolond vagyok.

- Nem vagy az öregem, - békit az asszony, - hogy megértsük egymást, te tyuk vagy, mely réczefiat költött, s megijedsz, hogy az a vizbe rohan uszni. Ne ijedj meg, nem fog elmerülni.

- Azt a réczét tartsd meg, asszony.

- Köszönöm, férjem, - te ismét az én jó Faddim vagy, - udvarias is tudnál lenni, - én azt bizonyosan tudom.

- Elmegyek; mert nagyon meg találsz dicsérni, aztán majd a kocsis sem fél tőlem.

- Menj, menj, öregem, - folytasd a munkát, az boldogit téged, én nem háborgatlak.

Ott hagytam, - a másik szobában megkerestem a csapófát, - hej! furcsát gondoltam. A ruhafogason lógtak ruháim, - egy nagy kabátom háttal lógott felém, - gondolám, bár egy másik példány Faddi volna benne, hogy vágnám végig a csapóval. (Én szintén igy vélekedtem.)

- Szemeiből látom uramöcsémnek gondolatát, - ugy-e, gyáva vagyok?

- Nem mondok ellent.

- Van mentségem, barátom. Az asszony kifogott rajtam, - miképpen fog ki a sorson? azt megmutatja az idő. Erre várok, uramöcsém, erre a nagy elégtételre, majd akkor molnárszin kabátot varratok az urfinak, beállitom a magtárba, - nyeletem vele czukor helyett a gabonaport, - kinyitom rá a magtárablakokat, hogy kiszellőztessem belőle a jó szagu olajokat.

- Kivánom tiszta szivemből, hogy ez a terv sikerüljön.

- Miért ne sikerülhetne?

- Ön ma szerette volna, hogy neje gorombáskodjék, - félek, hogy a gorombaságot attól kapja, kitől nem várja: a sorstól. Ne idézze lakába az ördögöt, - megjelenhet, s egy áldozattal meg nem elégszik.