Az erkélyes ház.

A hiuságnak ezer neme van. A gazdag oláh bemegyen Kolozsvárra vásárra, jól eladja portékáját, siet a posztós boltba, leméret egy rőf finom fehér posztót, két darabra vágja, s ott a boltban leveti nagy saruit, a boltos előtt fölhuzza kapczaruhának. Ez az oláh hiuságnak legmagasabb vágya. A huszár a világ szélén szeretné lelógatni a lábát. A tót, azt mondják, azt szeretné megérni, hogy egyszerre két pohárból ihatná a pálinkát. Elbeszélésem idejében a mi kis városunkban a nyárspolgárnak hites társa meggazdagodott férjét azért kinozta, hogy a főutczában erkélyes házat vegyen.

Az urnapi egyházi menetet, nagyszombaton a föltámadást, tisztujitáskor a kortescsapatot, installácziókkor a főispánt az erkélyről nézheti a gazdag család, mennyivel több élvezet, mint a huszárnak a semmi, ahova lábait lógatná.

Hat hétig beszéltek a kávéházakban, hogy a nagy téren egy tönkre jutott családnak nagy erkélyü házát dobszóval fogják árverelni. A közvélemény megkinált a házzal minden puffadt erszényüt. A szerényebb pióczák hallgatták a biztatást, öntetszőleg mosolyogtak, hogy rájuk nézve nem lenne lehetetlenség; de nem bocsátkoztak a további tárgyalásba. Igy lassankint sorba próbálták a kesztyüt az emberre, ugy, mint Csuzy kamarásnál a liberiát az inasra, s amelyik beleillett a szabásba, az lett az inas. Az erkélyes házat a városi mendemonda két embernek szánta: Faddi uramnak és a fekete kutyának.

Az utóbbinak részben azért, mert kereskedése éppen a középponton lenne. Már kitervelték, melyik sarkon lenne a bolt, hova lehetne helyezni a fekete kutyát? Bizonyosan a sarokra, hogy egyszerre látható legyen a mellékutczán és a köztéren. Oly komolyan tárgyalták a dolgot, hogy a részleteken napokig vivódtak. Az egyik rész kicsinylette a mostani fekete kutyát, az épület nagy, a czimfaragványt arányositani kell az épülethez. Egy bádogos keményen összeveszett egy képfaragóval azon, hogy melyik tudna különb kutyát alakitani? Például vették föl a postakiadónak óriás melákját, a képfaragó azt állitá, hogy ő ugy eltalálja, hogy a levélhordó első nap el fogja hinni, hogy az igazi melák ül ott fönn, s rákiált, hogy: gest herunter! A bádogos olyan élethűséget igért, hogy a hetivásáros paraszt kenyeret dob neki, hogy ne harapjon.

- Nem azt mondom én, kiált egy fogatlan borbély, - ha a fűszeres megveszi a házat, s a felesége kiül az erkélyre, Faddiné asszonyomat megüti a guta.

Erről még külön három napig beszéltek, kérdezgették, Faddi uram hány esztendős, és ha özvegyen maradna, megházasodnék-e ujra? és buelfelejtésképpen hamarjában kit fogna elvenni. A borbélynak hat legénye három napig ezen hirrel borotválta meg a félvárost, s ebből természetesen következik, hogy a fűszeres is meghallotta, meg Faddi uram is. Az asszonyok fülébe a hir az asszonyborbélyok által jutott, kik csak abban különböznek a férfiborbélyoktól, hogy az asszonyok csak beszappanoznak, s jaj annak, kin rajtszárad a szappan.

- Mi ujság? édes Faddim? Kérdi az asszony, megsimogatván az öregnek kitüskésedett arczát.

- Az az ujság, hogy ötezer mérő buzám megzsizsikesedik, s az egész garmadát puskával strázsálhatom, hogy el ne röpüljön; mert félesztendő óta nem kél, a koldus is szalonnát kér, kenyere elég van.

- Haragudjál öregem, ilyenkor szoktál okosat kigondolni, most is tudom, min töröd a fejedet?

- No, törd el te, hadd lám, mit ér a fejem két darabban?

- Meg akarsz engem lepni, tudom én azt, kedves öregem, megsugták. Jer, édes öregem, hadd csókoljalak meg.

- Tüskés a szakállam, ma nem borotválkoztam. Dörmög az öreg ur, ugy látszik, az asszonyság a csókot annál drágábban adta, minél kevesebbet kunyorálta Faddi uram.

- No, nem fakadok riva, ha tüskés is; jer, az érdemet szivesen megjutalmazom, öregem.

- Pipaszagom van, most jöttem a kávéházból. Mondja Faddi, ezt a méhfujtót kapván elő ijesztőnek.

- Rossz ember!

- Hála istennek, igaz nyelven beszélsz.

- Hát az igaz-e, hogy az erkélyes házat a nagy téren a fűszeresek fogják megvenni?

- Bánom is én, ha a két tornyu templomot megveszik is, aztán maguk járnak bele ketten. Mi közöm hozzá, mit csinálnak?

- Ahhoz sincsen semmi közöd, hogy ők mit beszélnek?

- Nem hozatom a kéngyertyát kontóra, beszéljenek bátran, ha apró pénzem nincsen, van öreg.

- Az aprópénzedet, édes öregem, tedd el, arról nem beszélnek; hanem azt mondják, hogy összemegyünk szép lassan, mint a tatai szűr.

- Hadd mondják, aki sokat öltögeti a nyelvét, egyszer nem tudja hirtelen bekapni, aztán megharapja.

- Vigyázz, öreg, hogy a magadét meg ne harapd, hat hete morgod a zsizsiket, mi szükség azt kávéházban beszélni?

- Nem érted a dolgot: a kölcsönkérőket legyezem el. Aki nekem panaszolkodik, annak visszapanaszolkodom, aztán nem kér. Tudni kell a világ járását, asszony, régen tanultam ezt a mesterséget.

- Férjem, én nem szoktam vizsgálni a buzás zsákokat, de már félni kezdtem, hogy valami baj van; mert panaszodat komolyan hiszik. Mi szükségünk van jajgatni?

- No hát estére hat bandával fogok hegedültetni a "Bárány"-ban, olyan jó kedvem lesz.

- Azt fogják mondani, hogy kezdesz megbolondulni, vesztedet érzed. Nem hisznek a kereskedőnek, ha nagyon jó kedve van.

- Ejnye, kedves feleségem, de édes csókod van! - Pattan föl Faddi. Isten ugy segéljen, mindjárt kilel a hideg. Tőlem vártál meglepetést, pedig megforditva áll a dolog, amiért én szentugyse meg nem czirógatlak!

- Lepj meg, édes öregem, forditja az ügyeskedő asszony a beszédet, mondd, hogy semmi bajunk, hogy az ötezer mérő buza nem repül ki az ablakon. Én nem kértem semmit, s nekem is panaszolkodtál.

- Kutyabajom! - mondja kényesen Faddi, kikapott egy vastag tárczát, szórta ki belőle az ezereseket. Ötven darab egymás mellett, - mondja, - ugy beragasztom a fekete kutyának a boltajtaját ezeresekkel, hogy maga se talál be az utczáról.

- Hála istennek!... mondja a ravasz megölelve férjét, és mégis busultál?

- Busultam; mert a bankó nem tojás, hogy tyuk alá rakjam, pedig ez heverni fog fél esztendeig.

- Kedves öregem, végy vele valamit hirtelen, nekem szeget ütött fejembe, hogy az a fűszeres egyszerre neki szaladt annak az erkélyes háznak. Nem fél az a bankótól?

- Tyhü!... lánczhordtát, erre nem gondoltam. Az a róka megérzi a bűzt, egycsapással két legyet akar: olcsón venni és megszabadulni a bankótól. Ott leszek! Te ülsz az erkélyre, asszony! Megyek, szaladok, két bandával hegedültetek, majd harmadnapra megtudják, miért?

Faddi lesietett az irodába, a nagy vasas ládába zárta a bankót, s már látta a két legyet, hogy egycsapással agyonüti.

Szegény, nem vette észre, hogy kedves hites társa egycsapással hármat ütött agyon, - a fűszeresné volt a harmadik, hogy az ne juthasson az erkélyre; mert az komolyan tervelte, hogy végre bejut vágyainak czéljára, a városnak kellő közepébe; mert már unta az olajmérést.

- Télen az ujjai is megdagadtak, s két számmal nagyobb kesztyüt kénytelenittetett venni, mint nyáron. Ezt a két számot unta meg, s bekivánkozott a városi közönség közé.

A fűszeres nem volt finnyás, a leghájasabb kezű paraszttal kezet fogott egy garas áru gáliczkőért. Őt nem a téli kesztyük csalogatták a városba, - hanem más, - minek nyitját e kötetnek vége felé bizonyosabban megtudjuk.

A fűszeres idáig következetesen jó viszonyban volt a józan észszel, - folyvást tervelt, - s azt hitte, hogy egyszer kidughatja az enyves vesszőt, hogy aranymadarat fogjon,

Az asszonnyal ritkán beszéltem. Köztárgyunk nem volt, végeztem dolgomat, ebéd fölött közönyös dolgokban ejtettem egy-két szót, s gondosan kerültem, hogy az asszonnyal szóba keveredjem. Az egész világot az éhenhalástól féltette, s ha valakin jó kabátot látott, első megjegyzése az volt, hogy: hol lopta?

Különös kedve telt, hogy Faddiéktól a cselédeket elcsalja. Mit főztek? mivel főztek? Hányszor esznek pecsenyét? Váltanak-e tányért leves után? Hány alsó szoknyája van az asszonynak? ki van-e himezve? szokott-e kalapokat tisztogattatni? Faggyugyertyát égetnek-e, vagy millyt? Ezeket asztal fölött elkérdezte, s az elkövetett ostobaságról a cselédnek beadta Faddiékat, ő tudja, hogy a cseléd ott tanulta.

A szabó öt forinttal többet kapott egy selyemruhavarrásért, mint bárki mástól. Ezen öt forintért két óráig beszéltette az asszony, mit varr? kinek varr? milyen alakra varr? Semmit sem diszittetett ugy, mint Faddiné: mit tud az a buzás zsák. Kikinda, Becskerek - ezt a két falut, vagy mit, ösmeri Faddiné. Az ő férje Majlandból kapja a selymet.

A fiskálisnak fél fontonkint vitetik a szappant, mint a groyersajtot. Az orvosnék köhögés ellen vitetik a fekete czukrot, hanem ő tudja, hogy kávéba teszik. A főbiróné most libapecsenyét eszik; mert a pörös felek hozzák, - ha az urat kidobják a hivatalból, vasárnap is paczalt főzet. Minek az esküdtnének rum, - töltsön a teába rozspálinkát, az is drága; nem is hiszi, hogy azt is kifizessék, neve benn van a kontókönyvben hátul: előre veszteségnek irják be.

Senki sem mond ellent az asztalnál, - a fűszeres hallgat, Rózsa szégyenkedve pirul, hát nekem mi közöm hozzá?

Boldog diákkor, melyben szabad aranyhegyekről álmodozni, - melyben elhiszszük, hogy milyen nagy bankók vagyunk, s mikor a iskolának ajtaját már-már becsapják utánunk: megijedünk az élettől, mely apróra vált, s fölirják hátunkra, hogy még semmit sem érünk, kezdjük el ujra.

Próbatételeimen keresztül estem, s három nap mulva kellett bizonyitványomat kivenni. Föl is az ut, alá is: nyitva a világ. Elmentem mérnök barátomhoz, ő is szomorkodott velem együtt; mert levélhordói tisztemet bevégzém, s elbucsuzom fűszereséktől örökre.

Órákig tünődtünk, miként és ki helyettesit a levélhordásban?

- Meg kell rohanni a fűszerest, - mondám én, - harag ide, harag oda. Trója elesett tiz esztendei harcz után, egy fűszeresnek is untig elég lesz két esztendő, hátha megpuhult már?

- Rosszul ösmered, öcsém, a pénzembereket. Tolvajt kiáltana; rám fogná, hogy leányának kezével a pénzes ládájába akarok nyulni, - s el nem hiszi, hogy lányát szeretem, nem a pénzét. Egyetlen mód volna, mellyel végét vethetném a kinos helyzetnek: elszöktetni a lányt; de megsérteném az érzékeny gyermeket a rábeszéléssel. Mégis szép az a kegyelet, - az apa és anya áldását adja egy frigyre, - néhány szót mondanak, melyek másnak semmit sem érnek, - hanem a gyermeknek utravaló az életnek elláthatlan hosszára.

- Hátha...

- Semmi hátha, - édes barátom, - a nőben legyen három adag sziv, az észből fél adaggal megelégszem. Azért van nekem kiiskolázott eszem, hogy ketten is beérjük vele. A nő tudjon szeretni, - kezdje az apján, anyján, folytassa testvérein és végezze a férjen. Nincsen borzasztóbb teremtmény egy vállalkozó nőnél. Én meghalnék, ha a szivarozást el kellene hagynom, - a reggelinek utolsó falatjánál számba dugom a keserű gyüredéket: de amely nőt szivarozni látok, a szivarnak égő végét dugnám torkába, mert száját kifüstölte, mint a buzásvermet, hogy magtár legyen, melybe mindent lehet rakni. A vállalkozó nő rendszerint éles elméjü, s ettől ijedek meg, hogy sokat tud, nem a nyomtatott könyvekből: hanem az életből, ebből a kinyomathatlan, tintafoltokkal összepiszkolt kéziratból, melyben a gondolatok gyakran még szappanozatlanok.

A férfi mindent merhet, a bolondot azért, hogy kétszer ne cselekedje. A nő hagyjon békét a mérkőzésnek - egy szempillantása: jutalom, - kezének gyengéd érintése: bizalom, - hajának egy fürtje: leköt egy életet, - ajkának mosolya: földi üdv, - kérő szava: legnemesebb ösztönzés, - szavának igénye: pályabér. Ennyi gazdagság becsülje meg önmagát, ne birkózzék a férfival, - hisz a legerősebb meghajtja előtte térdét, - hogy bevallja: veled vagyok egész!

Ugy szeretem a nőt, amint az isten kigondolta, - mint a pontot a betün, mely magában érthetetlen, s kellő helyén mégis mindent megmagyaráz, és bizonyitja, hogy nála nélkül a betü a szóban mindent összetéveszt. A borban a savanyuság, a dohányban az erő, a virágban az illat, a nőben a gyengédség a fő gondolat. Ha lánya nem tud lenni apjának, hogy lenne felesége másnak? Nem!... barátom,... kalandba nem kapok. - A napnak, a holdnak foltjai vannak, - én egyikért sem ájuldozok, - én megelégszem csillagommal, - kicsiny, de egészen fényes!

Még három napunk volt hátra, - az utolsó levelet akkorra hagytuk.

Én elmentem fűszeresékhez, Adolf urfit a végső próbatétre készitgettem. Az apa tudta, hogy harmadnap mulva bucsuzni fogok a háztól. Többször észrevettem, hogy szólni akar, - föl s alá járt a szobában, - kikérdezett, hogy hova szándékozom menni? Nagyon dicsért azon kitüntetésért, hogy tanáraim társaim fölé emeltek, - s azt mondá: magam sem gyanitom, mennyit érek.

Rózsa közeledett a másik szobából, - emiatt a fűszeres nem beszélhetvén, a másik szobába ment.

Adolfot fél óra mulva várhattam csak, azért leültem a kis asztalhoz, hol Rózsa a tanulási órák alatt dolgozni szokott.

- Elhagy ön is? kérdi a lány bánattal.

- Sorsomnak intését követem: engedelmeskednem kell.

Elképzelhető, hogy a lánynak további sorsáról beszélgettünk. Elmondám a mérnöknek véleményét, szóról szóra, mint a mérnök mondá. Rózsa nem tartóztathatá könyüit, hosszabb beszélgetés után kezet fogott velem. Megcsókolám a fehér kezet, mintha enyém lett volna. A lány engedte, - mint bucsuvételt, melyre alig volt alkalmasabb pillanatunk a mostaninál.

Minthogy Adolfra még hosszan kellett volna várnom, eltávoztam. Mint később megtudtam, Rózsa hirtelen az asztalhoz ült, s a következő levelet intézte hozzám:

"Kedves barátom!

Szóval szerettem volna elmondani mindazt, mit e sorokban olvas ön, de ehhez hiányzott a bátorság, hogy én a nő, egy férfival szemközt okoskodjam, holott önmagamtól is félek, mikor az elmondottakról gondolkozom. Elbirom a szenvedést, legjobb barátnőmnek sem panaszolkodom; hisz megrabolnám legszentebb érzelmemet, ha szánakozást mutatna, mert egy mivelt eszü embert vonzalmam tárgyául választottam. Semmi kaland, - semmi regényesség édes barátom, én is ezt mondom. A gondviselés vezetett össze bennünket, a gondviselés tudja, hogy mi czélja van velünk. Ahhoz, hogy önmagamat igen sokra becsüljem, mégis nagy jogomat érzem, s igy tollal le tudom irni, hogy igen megijednék azon bátorságtól, hogy a szülői ház küszöbétől bár a legközelebbi szentegyháznak oltáráig el merjek menni védelem nélkül. Egyszer sem kivánok vakmerő lenni, - e vakmerőség valamikor nagyon vádolhatna.

Szülőim egykor méltányolni fogják, hogy a magam vonzalma szerint akarok boldog lenni. Erőltetni hasztalan fognának. "A boldogtalanságban is lehet válogatni, én azt választom, melyben mást boldogtalanná nem teszek."

Isten önnel, s ne feledje

igaz barátnőjét,
Rózsát."

E levelet Rózsa ott hagyott könyvembe rejté, hol én bizonyosan megtalálhattam. Ő is távozott a szobából, s mint később kitaláltuk, a fűszeres a kulcslyukon át mindent látott, a könnyező lányt, az én kézcsókolásomat, a megirt levelet, s hogy az könyvembe került. Ő a levelet elolvasta, elolvasás után visszahelyezte.

Adolffal tértem vissza. Szokás szerént könyvembe tekintek, hogy a bedugott levelet megkeressem. Amint megláttam, becsaptam a könyvet, majd otthon fogom elolvasni. Elolvastam otthon, elvittem a mérnökhöz. Ő boldog volt, - azt olvasta, aminek örült, - s ujra erőt szedett a további várakozásra.

Más napra hivatalos voltam egy jó barátomnak szülőihez, - a fiu jó barátom volt, s az elválás előtt néhány iskolatársat vendégeltetett meg, hisz, ki tudja, mikor fogjuk egymást látni. Ebéd után kávéházba mentünk, összevegyültünk a polgárokkal, éppen akkor is azt beszélték, hogy holnap lesz a nevezetes árverés, a két pénzes zacskó fog verekedni, tallérokkal fogják egymás szemét kidobálni. A két név ösmerősöm volt, egyaránt nem érdekelt, ezé lesz a győzelem, vagy amazé?

Estefelé hazamentem a tanyára. Üresen találtam; mert a jó czimborák kiszellőztették kabátjaikból az iskolaport, s elszéledtek a mulatóhelyekre, hogy utoljára összeölelkezzenek a megszokott pajtásokkal. Frau Rézi óvatosan tekintett a szobába, s a szoknyazsebből levelet huzott ki. Megösmertem a fűszeresnek irását, mely igen váratlan lepett meg.

Azt gondoltam, hogy bucsuzóra egypár gyürt bankót küldött, s megvárja, hogy holnap orácziót csapjak néhány forintért, s az asszonynak megigérjem, hogy fiskáliskoromban is kezetcsókolok. Feltörtem a pecsétet, elolvastam a levelet, melytől oly ostoba lettem, hogy kivakarhatám bizonyitványomból az eminencziákat, mert a levélből elejétől végig egy szót sem értettem.

"Kedves uramöcsém!

Mindent tudok! (Ez ugy hangzott, mintha kisülne, hogy az inasoknak segitettem volna a raktárból fügét lopni.) Ön engem tigrisnek, hiénának gondolt, ki gyermekemnek sorsával nem törődöm. Barátom! Én az észt becsülöm, - a kereskedő is észszel dolgozik, - az ész mondja meg, mikor kell a czukrot, kávét venni, hogy az árak változása oldalba ne rugja. Rózsa nem kereskedőnének való, ezt régen tudom. Beláttam, hogy születni kell a világon mindenre, s ha ő másként akar boldogulni, én nem akadályozom. - Ő választékos nevelést kapott, sokat költöttem rá, hogy eszét kimiveljem, mégis elfeledtem, hogy boldogságában akadályoztam. Ön fogja tudni, hogy egykor Kopasz mérnökkel vitáztam, - no, akkor én goromba ficzkó voltam, megbántottam a mérnököt, fitymáltam a tudományt, azt, amiért sok pénzt adtam ki a nevelőintézetben, hogy lányom is tudjon valamit. Elmult esőnek nem kell köpönyeg, - a lány menjen férjhez, a kihez tetszik, - tudja ön, ahhoz, a kihez neki tetszik. Ő okos gyermek, tudja kit fog választani, magához méltó mivelt, okos, becsületes embert, - s önt kérem, hogy intézze a dolgot belátása szerint, - hanem minden zaj nélkül, - erre okom, igen nagy okom van, - s ezt akármi okos ember megbocsátaná. Bizonyos dolgot nem akarok koczkáztatni, - majd egyszer erről önnek bizalmasan fogok szólni; azért önt, az okos embert, türelemre kérem. Holnap esti hét órakor a nagy templomnak ajtajához fogom kisérni Rózsát, mintha csak sétálni mennénk, ön várjon a sekrestyésnek ajtajában, Rózsát át fogja venni. - Mindenbe beleegyezem, amit ön jónak lát, - csak szoros hallgatást kérek.

Maradtam igen jóakarója,
Én, az a bizonyos."

Semmi aláirás; de hát miért nem? Az irást ugy is ösmerem, - bizvást ide irhatta volna; mert én el nem árulom, és kinek fognám elárulni olyannak, kinek felelősséggel tartoznám? A levél magyarul van irva, tudom, ki irja, tudom, hogy lányáról van szó, - s miért nem irja ki a mérnöknek nevét?

Elhatároztam, hogy nem fogok megbolondulni, - első eminens valék tanulmányaimból, tanáraimnak szégyenére nem fogok megbolondulni. Nem vesződöm a titokkal sem, hogy miért kell hallgatnom, - elmegyek a mérnökhöz, értse a többit ő, - én örülök, hogy a fűszeres meg nem lőtt régebben a levélhordásért.

Utközben jutott eszembe, hogy Frau Rézinek ágya alatt olyasmit hallottam, hogy nekem szánták a lányt. Megfontoltam, hogy én ezt gyürkelopás közt hallottam egy mosónőtől. Gyengitő körülménynek megjárja mindkettő, én az ágy alatt, ő a mellékszobából hallotta a szavakat, - a levélben pedig az a világos, hogy Rózsa nőül mehet ahhoz, aki neki tetszik.

No, mérnök,... fölmértél ötven falut, kiszámitottál ezer dülőt; de ezt a váratlant ki nem számitanád hat annyi logaritmussal, amennyi már kész. Én rád adom atyai áldásomat, ha a fűszeres az isten házáig kiséri a menyasszonyt: bátran elveheted, ez nem lopott portéka! Mérnökömet a nyugágyon fütyörészve találtam reggel, s első kérdése az volt: nem vettem-e észre, hogy fűszereséknél zavar látszanék.

- Miféle zavart gondol, bátyám?

- Bankózavart, barátom! - mondja a mérnök. - Tegnap este Faddival ültünk ketten a "Bárányban," - az öreg bizalmasan megsugta, hogy pénzemet váltsam be ezüstre, vagy vegyek valamit; mert a fekete kutya veszedelmet szagol.

- Ettől még bolondabb leszek, - mondám, - végezzünk előbb egyet, - ime a fűszeresnek levele, melyet hozzám intézett.

Kopasz elolvasta a levelet, bámulva nézett rám, várta, hogy én magyarázzak.

- No, fiskális uram?

- Még nincsen diplomám, hogy pénzért adjak tanácsot; hanem ingyen adok. Ne okoskodjunk, siessen ön a püspöki lakba, kérjen hirtelen dispenzácziót, keritsen két tanut, s a kitüzött órában várjon a szentegyházban.

- Mondom, valami zavar van fűszereséknél.

- Ne törődjék ön a zavarral, - siessen a püspöki lakba, s az esteli találkozásra legyen készen.

- Álmodjuk mi ezt a fordulatot, vagy valóban ébren vagyunk?

- Harapjuk meg egymásnak ujját, - mondám némi boszusággal, - a harapásra mulhatlan fölébredünk.

- Nem merek örülni, öcsém, Pista, - okoskodik a mérnök. A kétszerkettő: négy. Ezt be tudom bizonyitani; - kettőt a háromból kivonok; marad egy! Ezt is be tudom bizonyitani. Azt is tapasztaltam, hogy a lelkiállapotoknak is van egyszeregyük, összeadásuk, kivonásuk, melyek a megtörténtet ok szerint bebizonyitják. Mi lehet e változásnak oka?

- Kedves bátyám, az isten áldja meg, - ne okoskodjék annyit. Igen bölcsen beszél, azt is meg tudná magyarázni, hogy a pizai torony görbesége mellett miért nem esik hasra, - csak most ne magyarázza; hanem lásson dolga után.

- Bolonddá tesz bennünket ez a fűszeres, megmondom: miért...

- Nekem ugyan nem mondja, - kiáltani békételenkedve, - rettenetes bajuk az ilyen okos embereknek, hogy a bolondot is okosan tudják védelmezni, - bizony még elokoskodja az időt.

- Isten ugy segéljen, fázom,... hideg van kinn? Áldott meleg juliusi nap van, bátyám, - rólam csurog a verejték.

- Különböző lélekállapot,... én a boldogságtól fázom,... te a részvéttől kimelegszel.

- Jól van, jól, - a czigánygyerek a napsugártól megfeketedik, a vászon megfehéredik, - mondám magyarázólag. - Ez is érdekes természettudományi kérdés, - beküldjük a tudós társaságnak holnap, ma meg fog ön házasodni.

- Hová teszem az asszonyt?

- Három szobában elférnek önök: menjen már; mert ha megharagszom, én veszem el a lányt.

- Megyek, - csak öltözöm, - édes Pistám. Bizony nem hittem volna, hogy ily lóhalálában fogom életemnek legfontosabb lépését kezdeni.

- Éppen most van ön illő állapotban. - magyarázgatám. - Tapasztalt öregektől hallám, hogy a házasuláshoz megkivántatik egy kis bolondéria. - Azt hiszi ön, hogy a lányok a filozófiát szeretik meg a fiatalemberben? Jaj volna akkor a professzoroknak, mindeniknek jutna száz feleség.

- Már nem fázom!

- Én sem izzadok.

- Tehát a viszontlátásig.

- A nagy templomban.