A megtört hiuság.

A kártyák sokban hasonlitanak, az emberekhez, különösen abban, hogy folyvást egymást ütik. Egyszer egyik, máskor másik az erősebb, s ha a kártyák éreznék és tudnák, mi történik velük: képzelem, mint szégyenlené a vörös disznó, hogy a makkhetes is elüti, mikor - adutt. A változó szerencse azt alázza meg legkönnyebben, ki mások kárán nevetni szokott, - mert a megbukott tapasztalásból tudja, hogy másnak ő is azt a hibát nevette, amelyik biczczentett.

Két hónap mulva a történtek után a fűszeres benyitott a mérnöknek dolgozó szobájába. Én ijedtemben földöntöttem a nagy tintatartót, a nagy fekete tócsa az előttem kifeszitett papirra nagy tengert pingált, s kivántam, hogy lenne az most a vörös tenger én meg annak fenekén Fáraó király, hogy meg ne egyen a fűszeres, mint Jónást a czethal.

- Mi tetszik? Mondja a mérnök is, megdöbbenve a fűszerestől; mert szemei ijesztőleg meredtek felénk.

- Mit árulnak ebben a boltban? Kérdi a fűszeres körültekintve, miből azt gyanitám, hogy az eszét elpottyantá az utczán.

- Ha árulunk, csak észt árulunk! Mondám én a mérnök helyett; mert az nem tudott szólni.

- Adjanak hát az urak nekem is: mert az enyém elfogyott. Mondja a fűszeres mély bánattal, s kinálás nélkül leült a pamlagra, kalapját az asztalra helyezé, s várta a feleletet.

- Kedves uramatyám, - mondá a mérnök ipához közeledve, - ajándékozzon meg bizalmával, miben szolgálhatok?

- Mondtam már, hogy ész kell, - az urtól hallottam, hogy az ész nem fél, - de minthogy én most nagyon félek, azt kell hinnem, hogy az én eszem elment. Az ur elvette lányomat, hitelezzen nekem kölcsönbe észt, arra van szükségem.

- Ne ily keserün, uramatyám, - vigasztalja a mérnök, - ön itthon van, vejének szent kötelessége önt kitelhetőleg védelmezni.

- Csendesen beszéljünk, - meg ne hallja a felesége. Vesz ön erkélyes házat a feleségének?

- Nem vehetek, uramatyám, - mert nincsen annyi pénzem, hogy mostanában vegyek.

- Hátha a felesége nem hagyna önnek békét, s minden áron azt kivánná, hogy vegyen egyet: mit csinálna akkor?

- Eszére adnám, hogy nem vehetek. Bolond gombát senki kedvéért sem eszem, még feleségeméért sem, pedig nagyon szeretem.

- Én ettem bolond gombát, hallja az ur, s feleségemnek kedvéért pénz nélkül vettem házat.

- El fogja ön adni, - addig van.

- Nem addig van. Én kereskedő vagyok, részben hitellel dolgozom, s ha időre nem fizetek, vége hitelemnek. A ház a nyakamon van, s egy akasztófáravaló észrevette zavaromat, nálam letett pénzét szinte sürgeti, ha nem fizetek, csőddel fenyeget.

- Szabad közbeszólnom? Kérdem a fűszerest egész hiedelemmel.

- Hogyne?... az ur is észszel kereskedik, - van az urnak nekem való esze?

- Van! - Mondám oly határozottan, hogy a fűszeres egyszerre kijózanodott, könyüi kicsordultak, s kettőnk kezét hevesen megszoritá. Ebből gyanitám, hogy előbb a nagy elkeseredés zavarta meg. Még egyszer ismételem, hogy "van", s arra kértem, hogy maradjon veszteg egy óráig, egy óra mulva visszajövök, s a házat megvetetem Faddival.

- Jaj, annak is bolond felesége van! Nyöszörög a fűszeres.

- Ha esze volna, - nem merném igérni az urnak, hogy segithetek. Talán hallotta az ur a hirét a homeopathiának.

- Igen, - abban a hideglelést hidegleléssel gyógyitják.

- A kötözni való bolondságot még nagyobb bolondsággal. - Magyarázám neki. - Várjon az ur, egy óra alatt meghozom az orvosságot, - ha nem, doboltassa ki az ur, hogy az idei jogászoknak első eminense a legnagyobb csacsi.

Ott hagytam az uj atyafiakat, rohantam Faddiékhoz, - egyenesen föl az emeletbe. - Bekopogtattam az asszonyhoz, az udvarias bókot szabály szerint megcsináltam, félkesztyüs kezeit magasra emelem, hogy ezen poziczióban Coriolan Jupiterre esküdhetnék, megcsókolám a keserü mandulaszappanszagu kezet, s baraczklekváros édesen mondám ki a legujmódibb czimezést:

- Drága nagysád!

Ez olyan nagy szó volt akkor, mint most a nagy politikában az első ágyulövés. Európának minden börzéje elájul a hangra, a pénzkupecz elejti a credit actiát, az kitöri a nyakát, és oly haszontalan papirka lesz, hogy sárkányfaroknak kötözhetik föl a gyerekek. Hála istennek a Honderü kitalálta ezt a nagy szót, - a fiskálisné asszonyt nem szólitották már a novellában ténsasszonynak, - a novellahősök kimondák, hogy a szépség királyné a lebujban is. - A nagysád-szót az irók oly olcsóra szabták, mint a krumpliczukrot.

Ott feküdt a "Honderü" a buzakereskedőné előtt, - az volt az asszonynak hivatalos lapja, abból tanulta a holdvilágmagyarságot, hol a vörös répát ki nem mondták, mert sok benne az r. Ó, a Honderü vakart ki minket a töltött káposzta közől, - az itatta meg először a teát az egészséges magyar emberrel undorodás nélkül, az tanitotta meg a tekintetes publikumnak feleségét balkézzel enni. - Máskor az urfi tiz ujjára esküdött, s a szolgabiró előtt fogadta, hogy az lányasszonyért a városház tornyát hegyével aláforditja, csak mondja ki az igent. - A Honderü kikomponálta a nagysádat, ezt a fapénzt, melyért a félbolond az utczára tolja ki fejét, hogy az egész heti vásárnak közönsége lássa meg, mikor megcsókolod.

Amint a nagysád-szót kimondám, Faddiné ugy meglágyult, hogy kinyujthatnám rétestésztának. Maga nyult a kis székért, hogy közelébe ültessen, s a Honderüből hirtelen kiolvasott egy nyájas fogadást.

- Üdébb a lég, ha kegyedet körömben láthatom!

- Bucsukönyüimet kisirni jöttem, midőn nagysádnak utolsó istenhozzádomat elrebegnem kényszerit az irigy sorsnak ádáz kajánsága. Igy folytattuk a beszélgetést a fülmilék és pitypalattyok nyelvén álló félóráig. - Megérdemlettem volna, hogy megkötözzenek; mert csak futóbolondok nyaggatták igy a fölséges nyelvet; de be kellett váltanom a homeopathiának becsületét, hogy betegemet a gyilkos nyavalyából kigyógyitsam.

- Ön ellebben körünkből, a végzetnek szárnyai ragadják el önt, s én e bárdolatlan nép között fogom nyögni napjaimat; mert a magasztost a köznapiság vaksága felösmerni képtelen.

- Ön királynéja maradand e város saloni életének.

- Királyné trón nélkül, egy külvárosi kalitkában. Mondá elérzékenyülve az asszony; mert Faddi az egyik közfalat kidobatni nem engedte, s ha sok volt a vendég, négy szobában kellett egymást összevadászni.

- Ó, - ha nagysádat az erkélyes háznak tágas tereméiben bámulhattam volna.

- Ne emlitse ön, - alárendeltségemet juttatja eszembe; mely vágyaimat nem érvényesitheti.

- Most faggyugyertyát és szalámit fognak ott fölhalmozni.

- Bárdolatlan nép, mely a vaniliát árulja; de illatát nem érzi.

- Ó, - ha nagysád tudná, amit én, - s az alkalmat torkán ragadná, hogy diadalt üljön azon a népen, mely a jobb izlést az avas olajtól nem érzi.

- Beszéljen ön, - drága barátom, - erőm éled, ha ön reményt nyujt.

- Fűszeresek nyomoruságosan összevesztek, - mondám érthető nyelven, - a gazda közfalakat akart huzatni, hogy a nagy termek apróbb osztályában helyezhesse el a heringes hordókat és a czukorsüvegeket, mig az asszony megfogadta, hogy inkább olajos hordóban lakik, mint kinevettesse magát, hogy a diszteremben urnő nem lehet.

- Folytassa ön, drága barátom! Mondja az asszony, megizlelve a kis pletykát.

- A férj dühében el akarja adni a házat veszteséggel is, - most van vejénél, hogy az eladással megbizza.

- Ó, ha e düh el nem párologna.

- Parancsolja nagysád, hogy a fűszerest szaván fogjam?

- A mérnöknél találandjuk még a fűszerest?

- Remélem, ott találom még, - parancsolja nagysád, hogy szóval tartsam még?

- Egy perczet sem fogunk veszteni. Férjem Mosonyba utazott, a pénzről rendelkezhetem, azonnal foglalót adok. Férjem estére hazajön, elintézheti a többit.

A nő hirtelen magára kapta felső ruháját, egy nagy tárczának töltelékéből tetemes mennyiséget vett ki, s egy negyed óra mulva a mérnöknek szállásán készen lett az alku, mely szerint a fűszeres tizezer forint veszteséggel átengedi az erkélyes házat. A nő reszketett a kellemes izgalomtól, mig a fűszeres az átengedést fogalmazta és tanuk jelenlétében aláirta. Az előleget lefizette a nő, az irományokat táskájába gyürte, s ajánlotta magát a társaságnak. Az alatt kocsija megérkezett a mérnök lakása elé. Lekisértem, befejezésül egy pár nagyságos czimet nem sajnáltam utravalóul.

- Az erkélyes házhoz! - parancsolá a kocsisnak, s a nyitott kocsiban urias kényelemmel helyezkedék el, hihetőleg azon gyönyörködék, mint fognak bámulni az emberek, hogy az erkélyen még ma bemutatja magát.

- Mit csinált ön? - kérdi a fűszeres.

- Megkevertem a kártyát, - kihivtam az ön feleségét, - a fűszeresnével elhitettem, hogy ő az adutt, s elüttettem vele az ön feleségét.

- Bolond asszony, éppen olyan bolond, mint az én feleségem.

- Nagyobb, - mondám, van szerencsém bebizonyitani, - következésképpen helyesen számitottam az észszel.

- Megmenekültem, - drága áron; de megmenekültem. Nem hetvenkedem többször: ez az ön diadala!

- Az észé, a gondolkozásé, - az itélőtehetségé, uram, - s hálából ösmerje ön be, hogy ránk is szükség van a társadalomban.

- Nagy szükség van, uram! - vallja a fűszeres. - Ugy-e, nyomoruságos állapotban voltam előbb: ne csodálkozzanak önök, - mi fölváltjuk a nagy bankót apróra, az aprót öregre, - eszünk a summában elvégződik. Sohasem hittem volna, hogy az embereket szenvedélyeiknél lehet jobbra-balra kormányozni, - most már tudom. Önök boltja nagyobb az enyémnél, - millió fiókjuk van, egyikben a tudatlan ember, másikban a ravasz, a harmadikban az ügyetlen, negyedikben az eszeveszett hiu... Ugy-e, fölfogom az önök hivatását? - Ó, - én fontszámra árulok, - önök mázsaszámra. Leveszem kalapomat, hazáig föl sem teszem, hanem otthon, uraim, otthon, fölteszem.

Vége az asszonykomédiának. - A fekete kutya czimert kivül meghagyom, - parasztot fogni igen jó czimer: benn, a szobában nagy betükkel irom föl: Mindent észszel. Alásszolgája!

- Rózsát nem akarja megnézni, kedves uramatyám.

- Lányom jó helyen van, fiamuram, - holnap meg fogom nézni. - Most hazamegyek, feleségemnek bemutatom magamat uj bőrömben. Két hét óta lesoványkodtam husz fonttal, - most észben kövérebb lettem egy mázsával, - ujra kell ösmerkednünk, kedves fiamuram. Isten velünk.

Röviden mondom el, hogy a fűszeresné nem tudta férjének nagy aggodalmait elképzelni, - folyvást az erkélyes házat bujta, hogy jövendő terveit élvezze. A lépcsőzeten találkozott a két asszony.

- Kit tetszik keresni? Kérdi a fűszeresné vetélytársát.

- Házamnak kulcsát, - asszonyom, - mondá fönnhéjázva Faddiné, - mert e házat megvettem az ön férjétől.

- Férjem bizonyosan megőrült. Mondja a fűszeresné.

- ...Nem őrült meg. - kiáltja a fűszeres az alsó lépcsőről, - felesége után csapázva hazulról, - jer, asszony, menjünk haza, Faddiné asszonyságnak igaza van, a házat eladtam.

- Nem értem ezt a rossz tréfát.

- Ha nem sikerült volna a házeladás, megbuktunk volna.

- Végem van!

- Én meg most kezdődöm el.