Bátorság.

Gyermekkorom a harminczéves európai békének közepére esik, a háborunak iszonyait könyvből olvastam, vagy vén obsitosoktól hallám, s megvallom, szerettem volna látni egy kis csetepatét, hallgatni az ágyumorajt, s midőn a parasztok is azt mondák: hogy nem ártana már egy csöndes háboru; mert sok az ember, egyik a másiktól nem élhet: ösztönszerüleg kérdeztem, ki lehetne a magyarnak ellensége, hogy azzal küszködhessék?

A kutyafejü tatárokról hamar lemondtam. Ezek messze laknak, s a hadjáratnak kalandkereső neme kipusztult a világból: a tatároktól nem vártam szomjam kielégitését. Közelebb esett hozzánk a multból a török; de erről gyanus hireket hallék, a hires janicsárok kipusztultak, a török már hirhedt beteg embernek lőn kikiáltva, ez őszi legyektől éppen nem félhettünk. Lemondtam a háboruról.

Az asszonyokról mondják, hogy könnyen sirnak, s ami több: szenvedélyből sirnak. Ez igaz lehet. Az én kedves anyám különösen kikereste a faluban a panaszkodó asszonyokat, elmondatta velük kinjaikat, másnak törött lábát, ellopott lovát, meggyulladt boglyáját az én anyám éppen olyan részvéttel siratta meg, mint tulajdon kárunkat. Sokszor megsajnáltam, ha szegény jó anyámat siránkozni láttam, s ha keserüségének okát kérdem: rendesen másnak baját bérelte el, s azt is mondá, hogy: jól esik az embernek, ha kedvére kisirhatja magát!

Én, meggondolatlan gyermek, titkon kivántam a háborut, mely a nyomoruságot ezer kézzel szórja.

Társaimmal minduntalan katonásdit játsztunk, kiválogattuk a tömegből a bátrabbakat, aztán nálunknál kétszerte nagyobb tömeget rendkivüli lelkesüléssel vertük meg: mi voltunk a magyarok. Irigylettük az elfogyott multat, a vitézségnek korát, mikor az ellenség eljött látogatóba, hogy velünk verekedjék, vagy apáink ültek lóra, hogy az ellenséget a maga földjén csépeljék meg. A szörnyü békében, elfáradtam, kétségbeestem, hogy az ördög elvitte minden ellenségünket: nincsen, kivel kedvünkre verekedhessünk.

Pestre érkezvén, szivemben fölmelegült a vér, láttam a jurátus-legénységet oldalra kötött karddal, készen az indulóra, hogy a kardot megforgassuk török-tatár vérben. Harsogott az utcza az élénk zajtól, a jurátus-kávéházban, hemzsegett a fiatalság, egy-egy elbeszélőt lángoló arczczal hallgattak, mikor elbeszélte: a megye gyülésén mily bátran beszélt egy vagy más szónok, ki az ördögtől sem fél.

Ötvenkét vármegyének fiatalsága volt egy-egy tömegben, a bihari fiu büszkén mondá, hogy jőnétek Váradra, hallgatnátok Beöthy Ödönt, mikor elsüti az ágyut. A barsi Balogh Jánossal dicsekedett, a soproni Nagy Pállal, s az idézett szavak közé vetélkedésből a maga gorombaságát is odaszurta, hogy vármegyéjének becsületét megmentse. Sorba szedték elő a restaurácziókat, a tolnai gyerek ijesztő számban fejezte ki, hány pecsovicsot vertek meg a kubinszkiak. A szabolcsi ezt nyulhajszolásnak mondá, s hirtelen három tanut fogott, hogy Nagy-Kállóban tizenkét embert agyon is ütöttek.

Arczom égett az izgalomtól: hej! ha az a csöndes háboru kiütne, milyen kaszabolást vinnénk végbe.

Leültek aztán a fiuk, előkerült a vén Werbőczy. Kövyn, Kelemenen, Acsádyn viaskodtak, lettek fölperesek, alperesek, vitatták a desperata causakat, mint a régi közmondás szerint a filozófusok között akármi bolond gondolatnak találkozott védelmezője. Az észnek szikrái pattogtak, a jó ötletet megröhögték, az ügyetlent, nem egészen parlamentáris választékossággal, leszamarazták, én pedig azon elmélkedtem, hogy a kard csak emlékezetbeli jelleg, hogy a restaurácziói verekedések béka-egérharcz, s a vérben öröklött bátorság nem pirositja meg a zöld mezőt, legföllebb a nagy kalamárisból dönti ki a tintát a hosszu zöld posztóra.

No, még mást is gondoltam.

Nyolczszáz esztendeig verekedtünk e hazáért isten ugy segéljen, birkózásnak elég.

Azt gondoltam, hogy annak is van természetes oka, hogy a huszéves ifju már nem mászik a fára, hogy madárfészket keressen. A husz éves ifju nem rakja tele zsebét kaviccsal, hogy a köztéren verebeket dobáljon, a huszéves ifju nem játszik "beállóst", hogy kemény labdával dobálja hátba kedves pajtásait. Izmai kinyujtózkodtak, az épületnek csontja széltében, hosszában megtermett, s éppen annyi hus ragadt rá, hogy az emberbőrt kellő alakra feszitse. A gyermeket melegebb vére élénken mozgatja legközelebbi czéljára, az izmok kinyujtása és feszitésére, s a nyughatlan gyermek fölmászik a fára, hogy egy hitvány pintyőkefészket leszedhessen. Ez ártatlan inger édes kéjjel kergeti, s a természet még egyszerübben alakit a gyermekből embert.

Az ember életében korszakok vannak, egymással ellenkező szerepek- és kivánalmakkal; a népekében minden véletlen lenne? Tökéletes lehetetlen.

A hosszu harczok alatt a karnak volt szerepe. Zökkent a világ járása, a zöld asztal mellett küzdünk. Hátha onnét is eltol az élet? Utolsó fegyverünkhöz kell nyulnunk, az észhez, mely legközelebbi hasonlatunk a Teremtőhöz; tehát legnagyobb hatalmunk abban fekszik, s ha nem használandjuk jókor, visszaadandjuk, mint a bibliai girát, szégyennel; mert heverni hagytuk.

Ideirom, most szégyen és szánalom nélkül, hogy Magyarországban a méltóságos grófoknak czifra beszédeit a titkárok irták; egyik gróf bevégezvén beszédét a gyülésen, a hatalmas vivátokért visszafordult háta mögött álló titkára felé, vállait megveregeté, hogy sikerült a munka. Akkor szégyelltek uraink tanulni: minek az ész annak, ki pénzért megvesz egy eleven embert, ki helyette gondolkozik?

Az anyagi harczban az volt igaz, amit karddal igaznak erőszakoltak apáink. A szomoru Dózsaharcz leverésekor a boszuálló hatalmasak törvénykönyvbe irták a szavakat, melyek háromszázadon keresztül tengődésre kárhoztatták. Háromszáz esztendős volt a harag, a bocsánat nemzedékeken át nem fakadt föl.

Éppen háromszáz esztendő mulva tettük le a kardot, a zöld asztalhoz ültünk, s hogy a legutolsó nagy ütközetet megnyerjük, a nemesség a letett karddal neki állt a törvénykönyvnek, kezdé kivakarni a szégyenteljes betüket, s a magyar hazát kiosztottuk a nép millióinak, hogy amit a szent földnek hantjaiból fölturt az ekével, igaz tulajdona.

Megnőtt a gyermek csontra, kiszilajkodta magát, izmai megerősödtek, elkezdett okosan beszélni, s előfogta a söprőt, hogy ajtaja elől kiszórja a szemetet, a szilaj idők maradványát, s a nemes indulatnak legelső föllobbanásában kimondá, hogy mindannyian testvérek vagyunk. 1830-tól 1848-ig megosztoztunk. A régi bátorság nem türt ellenséget a harczmezőn: most a jogok asztalánál pusztitottuk az osztálygyülöletet.

Nem volt kisebb ez a bátorság a kenyérmezei csatának hőstetteinél, - s 1840-től kezdve a jobbak a jövendőre terveltek, hogy mi hasznát vesszük a bátorságnak, ha a jogokat a testvérek között végképp megosztottuk?

Megjött az első gőzhajó, a kapitánya angol, kormányosa dán, matrózai olaszok, s a tulajdonosa? Kettőn kivül: német.

Boltjainkban németül beszéltek, a varga német árjegyzéket hozott, az ajtózárt riglinek, a foglaló szeget nitnaglinak mondta a lakatoslegény. Könyvkötőnk kompaktor volt, az erdőben a nyulat csak "jager" vadászta, csizmánkat vixlederből varrták. Asszonyainknak "Damen Schneider" varrta a ruhát, a fűszeres "ainschlagot" árult, s a magyar a gombkötő-, fazekas- és csizmadiamühelybe szorult.

A vasutnak első vonala megkészült, a magyar ember bámulta azt a kormost, ki a nagy gépnek kormányrudját taszigálta, s ha megszólitottuk, azt felelte: Nix ungrisch.

A hidnak czölöpeit már le akarták verni, az üvegharang belüregébe helyezkedék az idegen, s a magyar ember a Dunaparton megesküdött, hogy a lánczhordtának ördöge van, ha a Dunából élve visszakerül. Leverték a leendő lánczhid oszlopai körül a czölöpöket, hire ment, hogy a czölöpök közül ki fogják szivattyuzni a vizet. Mi a Dunaparton nevettünk, hogy az ánglus a magunk udvarában akar bolonddá tenni.

Megijesztettek, hogy a budai hegyoldalt keresztül furják, bizony még behorpasztják a budai várhegyet, s ha Buda nem áll, ki hiszi el, hogy a magyar is megél még?

Aztán mit kap az angol, a dán, az olasz, a német boltos és német mesterember, hogy ezt a sok komédiát előttünk eljátsza?

- Milliókat, édes barátom!

- Milliókat? azok, kik egy szál ruhában jöttek ide? Kapj étvágyat a milliókhoz, kedves, jó magyarom, az uradalmakat kiosztottuk török, tatár vérért, most olyan világ kezdődött, hogy a tudomány utra kel öt font batyuval, megszalad egy pár száz mértföldnyi tért, fölkapja előtted a sarat, s addig morzsolja, hogy az orrod előtt arany lesz a sárból.

Szemfényvesztők járnak, kelnek, az aranyórát markodba tartod, s ha kinyitod, főtt burgonyát látsz, mi lesz belőled, kedves hazámfia? Hasztalan kiáltasz tolvajt, téged fognak meg, hogy te akartál amattól lopni.

Krajczárt szednek majd a lánczhidon a nemes embertől is, hasztalan a kutyabőr, nem lakik benne az a hü állat, mely az öreg apád ajtaja előtt ugatott az idegen szagra.

- Végünk van! - Vakaródzik egy nemes atyánkfia, körülnéz, a konvencziós czigányt keresi, hogy hadd hegedülje el bucsuztatónak:

Nem ugy van, mint régen volt
Mikor még az mind ugy volt,
Hogy süvegelt a magyarnak
Mind a német, mind a tót.

Egyetlen ember nem sajnálja a busulókat, egyetlenegy ember nem szánja a vakaródzókat, egyetlenegy ember rug nagyot a földön tarisznya mellett nyujtózó magyaron, hogy ne aludjék; mert megvirradt. - Az a nagy fejü, nagy szemöldökü, csipett bajuszu, képet rángató, maradhatatlan vérü ember, ki nevében a cs-ét ch-ával irja, - ki azt a hires könyvet irta, mely csak alakjára könyv, hanem igazabban hátbarugás, és azzal biztat, hogy lomha párák, - vizet a korpára, hogy sütnivaló legyen belőle. Nézd, a nagy szemöldökü kezet szorit a fakó képü angollal, - a Dunaparton nem szégyenel vele karon fogva járni, s mily kitüntetve ereszti jobb felől, pedig ő gróf, az angol pedig otthon nem is nemes ember.

Most megállnak, - az angol hazud neki valamit, a magyar gróf elhiszi: persze, mert az angol bolonditja, hogy a hid elbir egy hatökrös szénás szekeret, s a gróf örömében megigér neki élethossziglan hatezer pengő forintot, csak azért, hogy segélje nézni, mint rakják a köveket egymásra kőfaragólegények. Ugy-e, te egy hajdut állitanál melléjük, s az első huszonöt botot a pallérra veretnéd, ha elfeledné levenni előtted a süveget?

Hiszed, vagy nem hiszed, az a gróf maga fejéből irja a könyvet, s a munkájáért (szégyen, gyalázat,) elveszi a pénzt, - és szemedbe nevet, mert nem akarod hinni, hogy az észnek ára van, s ha te meg mernéd kisérleni, a te eszed is kereshetne egy pár nagy bankót.

No, mivel olyan becsületes képed van, s a "Társalkodóba" már rejtett szót is küldtél, megsugom neked, kedves magyarom, hogy a jövő esztendei komáromi naptár megjövendöli, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz; - hogy földedben kincs van, ha nem röstelled fél láb ekevakarás helyett két lábnyira szántani, - ha borodat meg nem vizezed, - ha birkádat kóró helyett szénán telelteted, - ha kóczos lovadat rendesen vakartatod, - ha a fölösleges irósvajat csizmádra nem kened, - ha egyszer halhatatlan lelkedre annyit fogsz költeni évenkint, mint nyalka csizmádra, - ha annyit tanulsz, hogy nem te mondod, hogy hunczut a német, - mert valamit tud; hanem majd a német káromkodik, hogy te vagy a hunczut, mert egyet megfogtál mutatónak, s aztán ötvenen tanultátok el tőle az ügyességnek titkát.

Tudsz diákul?

A hires diák vers találgatta, mily bátor legény volt, ki legelőször a vizre ment csónakázni? Ne hagyd magad, - te leszel a hires, - ha nemes ember létedre ott hagyod a hét szilvafát, megtanulsz számot vetni, megméred a vizet itcze nélkül, - s inkább vagy lakatos és kalapácscsal keresed meg a három emeletes háznak árát, mint elkölts tizezer forintot, hogy ötszáz forinttal megtegyenek három esztendőre alispánnak.

Hiába tekintgetsz, hogy megfordult veled a világ.

Kiütött a nagy háboru. Ne kapkodj kardod után, - az ész és tudomány kezdett háborut, - öli, vágja a tudatlant. Tanulj valamit, - az éjből csinálj napot, s ha elegendő betüt szedtél fejedbe: győzni fogunk.

Ki a legény a csárdában?

A tudomány, kedves barátom.