A jurateria.

Julius Caesar a spanyol hadjáratot három szóval üzente meg Rómába: jöttem, láttam, győztem. Az industól is kérdezték, hogy a hires téritő püspöknek sorsáról tudna-e valami bizonyosat mondani? mire az indus egykedvüen feleli, hogy igen bizonyosat tud mondani; mert mikor megsütötték, ő is evett a husából.

Két esztendei történetemet szintén ilyen klasszikus rövidséggel mondom el: a mérnöki folyamot elvégeztem, s már oklevelemet is megkaptam. Közben a jurátusok közé is beirattam nevemet, s egy királyi táblai birónak gyermekeit tanitván, egy törvényszakon át a jurateriai gyakorlatot tettleg végeztem a jó pajtások között.

Röviden emlitem azt is, hogy az ifju Faddi a fővárosban nevezetes vig ficzkó volt, ő volt a tivornyák királya, a szinházban ő volt a kegyelemosztó pártfogó, ő fizette a tapsonczokat, a Komlóban a czigánynak ő parancsolt, az ő nótáját hegedülték legtöbbször, - a macskazenéket ő rendezte, - ha a kártyán két ember összeveszett, ő volt a kártyabiró, mint elösmert tekintély a kártyaliteraturában, hol a négy filkó megért néha kiválogatva kétszáz forintot, holott az egész játék kártya alig ért egy bankó forintot.

Ritkán találkoztunk, mindig sietős dolga volt, ő az angol királynénál ebédelt, én a fekete macskánál. Ez a két hely a városi fogalom szerint kétszáz mérföldnyire esik egymástól.

Főnököm jurateriája hat személyből állt, s két szobában laktunk.

Ezen szoros helyen atyafiságos szeretettel megfértünk nappal; mert hat közül sohasem volt otthon több kettőnél, a többi lakott a Pilvax-kávéházban, nézték a zöld posztót; városi ember szemének ez különösen hasznos. Természetesen Pest akkor még porosabb volt, mint most, az ujtéren egyetlenegy fa volt a legközepén, arra volt helyezve a nagy lámpa, tehát hol talált volna a fiatalság alkalmasabb zöldséget, mint a biliárdposztót!

Az a Pilvax hires hely volt akkor. Ötvenkét vármegyének legvirulóbb fiatalsága fordult meg ott. Az öreg Károly, a főpinczér, mint valami jó lelkipásztor, rendes matrikulát vezetett báránykáiról. Ösmerte juhait, az ő könyvében meg volt irva az élőnek neve, mig tudniillik érdemes volt neki hitelezni; s aki már nem tudott fizetni: neve mellé nagy † keresztet rajzolt, ami azt jelentette, hogy meghalt, a holt pedig nem iszik kávét; de nem is ihatott volna; mert Károly ur nem adott.

A szentistváni törvényszakon a régiek végezték az ügyvédi vizsgát, s az ujak bejelentkeztek. Ezen határidőben teledestele volt a kávéház a legkiáltóbb ellentéttel. Az uj ficzkó hizottan jött be a faluról, képén csillogott a zsir, az egészségnek pirja ugy kilobbant, hogy gyertyát lehetett volna gyujtani nála. A tavali legénységnek jó része levedlette a parasztszint, halvány képéről lehullott az élet, kabátján egy gomb maradt a torkánál, hogy összetartsa a kopott ruhamaradékot, s eltakarja az inget, mely a szegedi szappanra rákiáltana, mint az éhes koldus az irgalmas falatra, hogy álljon meg egy szóra.

Egy évvel előbb ököllel verte az asztalt s a pinczéreket tanitotta emberségre, s a gorombaságot készpénzzel fizette, mint a kávét és a szarvast. Most ő sugta a pinczérnek, hogy ne orditson, majd küldenek hazulról pénzt, az árjegyzéket kifizeti. Persze hozzágondolta, hogy a zaklatásért egy nyaklevessel meg fog emlékezni.

Az igaz, hogy gyönyörüség volt nézni, ha a süldőjurátus betoppant a barlangba, s elkezdett parancsolni. Szeretném látni azt az orvost, ki mondani merné, hogy a ficzkónak tüdőbaja volna. Igy parancsol egy tábornok, mikor a sánczokba kergeti az ingadozó legénységet. Ekkora hangból kikerül négy főbiró, s a vármegyében nem mer nyikkanni egy csibelopó. Ne féljünk, még mi vagyunk az a faj, melyből isten az ő ostorát választotta ki, hogy megkorbácsolja vele a világot. Hallom még most is az éktelen zajt, s akármiben fogadok, megmondom, melyik zajgónak hány forint van a zsebében. Hangjából kiszámitom az öt forintot, ez csak egyszer kiált. A tiz forintos nem bir várni, tiz másodpercz alatt megigéri a pinczérnek, hogy egyik fülét leszedi, s a tenyerébe adja. Az ötven forintos fölkapja a széket, s megkinálja vele a pinczérnek hátát, hogy hozzá támasztja, ha dülleszkedni akar.

A fiatalságnak valóban java a "közvélemény asztala" mellett ül, a vén Károly készséggel szolgál a körülülőknek, nem kérdi, mi kell? mindeniknek tudja, mit kell adni. Ennek igen fehér kávét, külön rá két kiskanálnyi bőrt; mert ez ugy szereti, hogy fenékig vastag legyen, mint a kanizsai sár. A másiknak semmi föle sem kell, a czukorból egy darabot használ, a többi, meg az apró pénz, a vén Károlyé mind. A harmadikról nem is szólok, annak szokásait is tudja a vén pinczér, ezek az ő kedves gyermekei, s ha ő a diploma mellé adna egy bizonyitványt, tessék elhinni, megérné a másik kalkulusát; mert akit Károly megdicsér, az már a kéményben sem kormosodnék el, olyan folt nélküli legény.

Ha kiosztotta az ebéd után való kávét, csöndesen megáll a fiuk háta mögött, hallgatja a valóban érdekes vitatkozásokat, a körülülök vonásaiból itéli meg, hogy az egyik most okosat mondott, mert a vén Károly husz évig nem tudott megtanulni többet hat magyar szónál: Köszönöm (ha borravalót kapott), fehér, fekete (tudniillik: a kávé), szolgája (annak, aki nem evett kontóra), s ha eltalálta, hogy okosat mondtak, ötödik szónak elkiáltotta:

- Éljen!... Ich bin hier karzat! (Ez volt a hatodik.)

Kedves, feledhetlen délutánok, miért felednélek el? Öt garas áru kávé mellett gyémántokat szedtem, az öntudatot, hogy a termőréteg elég kövér, s a jó mag gazdag gyümölcsöt igér, ha egy jóravaló kertész a parajt és a dudvát jókor kipusztitja.

Gőzhajói ismerősöm volt a közvélemény asztalának vezérszónoka. Hideg, nyugodt eszü fiu, s az a különös erkölcs volt meg benne, mi Széchenyiként egyáltaljában hiányzik az egész nemzettestben, hogy önmagunktól nem félt. Valaki azt találta fölemliteni, hogy Széchenyi kormányhivatalt vállalt a közlekedési osztályban.

- Nos, aztán? - Kérdi a vezér nyakon kapva a gyanakodó megemlitést, melyet mindjárt szét fog tépni.

- Többé nem független ember. - Mondja kinjában a másik, tudva, hogy ma ő lesz az áldozatbárány egész délutánra.

- Feszitsd meg! - mondja a vitázni akaró - ez egy emberünk van, verjük agyon, hogy egy se legyen.

- Mit keres ő Budán?

- Beveszi a várat, édes barátom, s ha megengeded, egy kis adomát fogok elmondani, legközelebb hallám. Gróf Dessewffy Aurél legközelebb találkozván egyik jelesünkkel, ez szemrehányásképpen mondá, hogy a kormány olyan embereket is alkalmaz, kiknek szeplőtelenségét marokkal meg lehet fogni. Ugyan, barátom, mondja Dessewffy, nem méltóztatnál hivatalt vállalni? Erre aztán a másik azt mondá: Semmi áron sem! No, már most könnyebben felelek kérdésedre, - mondja a gróf, - ha a java hátra vonul, kénytelenek vagyunk fölszedni a férgest. - Eddig az adoma, kedves barátom, - s ha Széchenyi Budán lesz, maholnap kisöprik a várat, - s a levegő megtisztul. Tudom, mit mondanál, ha szóhoz juttatnálak; de majd felelek. Mózes kivezette Egyiptomból a zsidónépet, a rabság helyett meginditá a népet az igéret földére, s ha elfeledted, eszedbe juttatom, hogy a gaz nép megunta a vándorlást, visszavágyott a husos fazekak mellé, fölpanaszolta, hogy most nem ehetik vöröshagymát, mint az egyiptomi rabságban.

Ilyen volt a tömeg mindig, s a vezetőknek osztályrészül csak a hálátlanság jutott; mert eszük járását, magasztos terveiket a buta tömeg nem tudta. Tudom én, hogy belőled a legtisztább hazafiui megdöbbenés szólt: hanem ezt a gyanakodó hazafiságot, mely a hazán segiteni sohasem tud, olyannak tekintem, mint a tyukszemet, mely az én testemnek része, az én véremből táplálkozik, az én bensőmből nőtt ki, mégsem bánom, ha a borbély éles késével kivágja; mert átkozottan nyom és akadályozza járásomat. Némely embernek hazafisága olyan, mint a legerősebb borszesz, - nem ihatom, mint a vizet, mert meggebedek tőle; hanem ha a józan eszü orvos a gyógyszertárból kis adagban rendelvényezi, - mint marószer, valamire használ.

Volt már látcső a kezedben, ugy-e? Ha a váczi toronyórának mutatóját akarod meglátni, kihuzod a csöveket a végső vonalig; mert különben a tornyot el nem hozza Váczról idáig. Ha kisétálnál Palotára, már a látcsőt negyedrészszel összetolhatnád, Dunakeszitől fél annyi is elég lenne; mert magad is közelebb volnál Váczhoz, s ha a gróf 1825-től ostromolja Budát, talán már rég berughatta volna a várkaput, hogy megfogja a gyeplőt, mellyel eddig véresre rángatták szánkban a zablát.

Én a grófot másnak vélem, mint ti. Uj corpus jurist akartok vele csináltatni, - egyebet semmit. Ő pedig megelégszik, ha a vastag kötetekből annyit kivakartathat, mennyi az ő czéljait akadályozza. A lánczhidat részvényes társulattal épitteti. Hogy az idegen pénzt adjon, ki kell vakarni egyelőre azt a kiváltságot, hogy a nemes ember ingyen sétálhasson át a hidon, - s akinek esze van, megfizeti majd a krajczárt, melyért télen nyáron kényelmesen átsétálhat Budáról Pestre. A vasut nem kerülheti ki minden agyafurt nemes embernek curiáját; tehát megint vakartat egy pár sort, s a kisajátitási törvénnyel neki megy a kastélynak, s ha illendő árért ki nem mégysz, kibecsültetnek, s kiraknak az országut mellé, s a vasutat mégis meg fogják csinálni.

Hasztalan akarod a tiszamelléki posványt meghagyni réczevadászó fészeknek, egy kis friss törvényt belefirkálnak a törvénykönyvbe, s a vadrécze helyett nyulat lőhetsz ugyanott az árpatarló között.

- Jajgattak a dunamelléki korcsmákért; mert Győrtől Pestig nem járunk már gyorsparaszttal. Az ostoba philantropia kétségbeesett a korcsmárosokért, kiknek vendégeit a gőzös repülve hordja most. - Hát hol van megirva, hogy husz korcsmárosért hóditotta meg Árpád a Duna két partját?

A nyulhuson megérzed, hogy tegnap lőtték, vagy két héttel előbb, - de nem veszed észre, hogy a legnagyobb magyar föl akarja szerelni e földet a Kárpátoktól Adriáig, hogy más is legyen benne, mint szent madarunk, a gólya, mely kigyót és békát fogdos ott, hol buján teremhetne a buzakalász. A nemzeti szegénység ellen küzd a gróf, azt veri fejünkhöz, hogy bundára kenjük a zsirt, a tespedésben hizunk meg, s urunk minden gaz pénzkupecz; mert a földnek parancsolni nem tudunk, hogy adjon többet, - adja elő minden kincsét, melyet elődeink bennfeledtek.

A mi bűnünk rovásától vastagodtak meg a gróf által irott munkák. - a kék folt a mi hajunkon van, ahova oda vagdalta a vastag köteteket. E szellemi ágyukkal ránk tüzelt, ami fülünkbe dugta a tüzes taplót, s még most sem értjük. Ha Budára megy, hogy a kormányrudat segélje igazitani, - kétségbeesetten kiabálsz, hogy eltévesztette az irányt. Tökölyt, Rákóczyt kerestek benne; pedig soha sem mondta, hogy az akar lenni. Velünk van dolga, rólunk mondja, hogy tunyák, tudatlanok, dologtalanok, idővesztegetők vagyunk és élhetetlenek; mert ha kezünk, lábunk annyit járna, mint nyelvünk, - függetlenek lennénk nem az irott malasztban, hanem házunk küszöbén, hova nem jőne a hajdu dobbal.

Ám menjen a gróf Budára, - aki többet teszen nálánál, - az mondja neki, hogy barátom: te csak második vagy, én vagyok az első.

- Éljen! - Mondja a vén Károly éppen jókor, - a közös barátok fölkeltek az asztaltól, és széledeztek napi végzendőik után. Megindultam, hogy haza tekintsek. Valaki lenyomott a székre, - s a mellettem ülő üres székre az öreg Faddi huzódott le.

- Régen lesem kedves uramöcsémet, - most el nem eresztem.

- Mi jó szerencse hozta ide Faddi urat? - Ezt a fészket az öregurak el szokták kerülni.

- Két nap óta keresem fiamat, az én jó madaramat, tollát vedlette el, hogy meg nem ösmerem? vagy nem is jár ide?

- Sohasem láttam itt.

- Pedig ide járhatna, - mondja Faddi, - mert mondhatom, hogy a nyerset is megsütik ennél az asztalnál.

- Szállásán nem kereste urambátyám?

- Elfeledtem az utczát és házszámot, - s nagyon lekötelezne, kedves öcsém, - ha segélne nyomára akadni.

Minden irányban kérdezgettünk, délutántól estélig csavarogtunk ide s tova, senki sem tudta megmondani, merre találhatnánk. Másnapra maradt a folytatás, és abban egyeztünk meg, hogy délben a szálláson látogatom meg az öreget.

Gyertyagyujtáskor értem a jurateriába, - s a hat közül egyedül voltam otthon.

Már mondám, hogy nappal hatan fértünk meg a tanyán, - éjjel pedig voltunk tizenöten is: mert akiknek rendes szállásuk nem volt, éjszakára be-betekintettek, s a hat ágyban rendesen tizenkettő aludt. Akinek itt nem jutott hely, köpenyegen, rossz kabáton, ócska nadrágokon s ágyteritőn nyujtózkodott a padlón.

A váratlan vendég éjjel bejött a szobába, - már az ajtónál vigyázva nyujtá ki lábát, hogy emberfejre ne lépjen. Elsütött egy gyufaszálat, a föllobbanó lángnál kikereste az üres helyet, hova lehuzódhatik, s a házi szabály szerint megnézte, hogy a vánkos hol van hosszára helyezve; mert az a gazdának a helye, ha még haza nem jött volna. Hányszor megtörtént, hogy reggel a hálópajtás rám nézett, s tulajdon ágyamban azt kérdezte tőlem:

- Hát maga kicsoda?

- Én vagyok a gazda! - Mondám nevetve, hogy engem vallat, - arra a vendég falnak fordult, tovább hortyogott, - én felöltöztem, s többször ez életben, tudva, nem is láttuk egymást.

Faddival nagyon sokat járkáltunk, elfáradtam, ez okból jókor lefeküdtem, befordultam a falhoz, hogy a váratlan vendég bizvást elhelyezkedhessék mellettem. A törvényszaknak elején hét-nyolcz vendégre mulhatlan számithatánk; mert három-négy napra a vidékiek nem fogadtak szállást. Éjfélig koronkint hallám az ajtónyitást, a gyufavillanás fénye vendéget jelentett. Éjfél után éreztem, hogy valaki mellém nyujtózkodik, a pacsuliszag megnyugtatott, hálópajtásom nem valami közönséges kávéházi töltelék; mert az a jó szagu kenőcsnek árát elitta volna.

Minduntalan fölébredtem, mert vendégemet nyöszörögni hallám. A falhoz huzódtam, hogy a kéretlen vendégé legyen a nagyobb kényelem, talán először került másnak szomszédságába, s a kényes urfi a szomszéd mellett nem tud elaludni. A tágabb helyen még kényelmesebben hánykolódott, tehát megszólitám:

- Mi baj van, szomszéd? nagyon nyöszörögsz.

- Él még az apád? - viszont kérdi a szomszéd rekedt hangon.

- Régen meghalt, nem is ösmertem. Feleltem a kiváncsinak.

- Hát adósságod van-e?

- Hála Istennek, egy fillérrel sem tartozom.

- Baloghot sem ösmered, a vén uzsorást az Ősz utczában, 15-ik szám alatt?

- Baloghot ösmerek a harmadik vármegyében, - ez egy kissé messze van az Ősz utczától.

- Nagykoru vagy?

- Tegnap multam huszonkét éves.

- Aludjál békével, pajtás, - én átugrottam a huszonnegyedik esztendőt, adós vagyok Baloghnak két ezer forintért tizzel, aztán apám is van, tenyeres talpas kereskedő, s legutolsó levelében azt irta, hogy anyám vagyonát elprédáltam, amint igaz is, - azért lejő Pestre, hogy számot vessen velem; hanem előbb gyónjam és áldozzam, hogy a másvilágra kimosdatva indulhassak; mert ott lő agyon, ahol talál. Aludjál, pajtás, - én is alszom, ha tudok. Jó éjszakát.

Derék urfi lehet az én vendégem, gondolám, - befordultam a falnak, s reggelig aludtam, szegénységemben gazdagon. Olyan balhák nem csipkedtek, mint ösmeretlen kedves szomszédomat.

Hét órakor benyitott a tisztogató, hogy a ruhákat tisztogatás végett összeszedje. Éber álmomból fölébredtem, szemeim a vendégre vetődtek, s majd fölkiáltottam ijedtemben; mert az én hálópajtásom az ifju Faddi volt, a rég kergetett és megtalálhatlan korhely. Mélyen aludt. Az ágylábhoz kerülve léptem ki az ágyból, hirtelen felöltöztem, hogy az időt használhassam; mert a fiu nem fog kimozdulni az ágyból délig, s addig én az apát tudósíthatom mindenről.

- Ifiuram, - mondja a tisztogató, - hozzak reggelit?

- Maradjon itt egész délelőtt, várja meg, mig hálópajtásom felébred, - ne szóljon neki, hanem hozzon reggelit, s mondja meg neki, hogy az én vendégem volt.

- Ifiuram! - mondja vakaródzva a szolga, - ha a jurateriában a hálóvendégek reggelit is kapnak, maholnap az ifiurak hárman fognak alunni egy ágyban.