Férjemuram és feleségem asszony.

Feltalálták az ébresztő órákat, melyek előre kijelölt időben fölkeltik az alvót. A gond és bánat kegyetlenebb ébresztő; mert a megragadt áldozatot elaludni sem hagyja.

Az öreg Faddi felöltözötten sétált a vendéglői szobában, - kopogtatásomra azonnal felelt.

- Korán kelt föl, kedves urambátyám - ilyen korban megilleti az embert a nyugalom.

- Az az élhetetlen kölyök nem hagyott alunnom egész éjjel. Amint lefeküdtem, ugy keltem föl, - semmit sem aludtam.

- Csudálkozom, hogy bátyámat nem hagyta alunni, - mondám, - én inkább panaszolkodhatnám; mert vele feküdtem egy ágyban, s ő még most is ágyamban fekszik.

- Az én fiam?

- Az ön fia, kedves urambátyám, mellettem feküdt, s ágyamban marad, hihetőleg délig.

- Menjünk, - menjünk,... riad fel az öreg, - mégcsak felém sem jő, - hanem önt egyedül ereszti.

- Azt nem mondtam, kedves urambátyám, - magyarázám a dolgot, - ő nem tudja, hogy én önhöz jöttem.

- Okosan van. - Jobb is, ha nem tudja, - különben megszöknék.

- Megszökni nem fog; mert azt sem tudja, hogy velem aludt egy ágyban, pedig beszélgettünk.

- Részeg is a gazember?

- Lassabban, kedves Faddi bácsi, - ezért ne sütögessük az ágyut, - a jurateriában rendes szokás, hogy a juratuspajtásnak ösmeretlen is adunk helyet: igy kerültünk össze egy ágyba.

- De ha beszélgettek együtt.

- Mikor a legénység alszik, mi nem kiabálhattunk, - ez az oka, hogy a sötétben egymásra nem ösmertünk.

- Majd kivallatom, csak körömre kapjam.

- Arra sincs szükség, Faddi bácsi, - tudom, hogy az anyai részt a fiu elpazarolta, azt is tudom, hogy urambátyám utolsó levelében keményen fenyegette, - s ezért bujdosik ön elől.

- Annál jobb, hogy uramöcsém mindent tud, - én a haszontalan ficzkót most szemre kapom, kifizetem adósságát.

- Mind?

- Talán uramöcsém az adósságról is adhat bizonyos utasitást?

- Adhatok, - s ha nem röstell elmenni az Ősz utczába, a 15-ik számu házban lakik bizonyos vén gazember, azt Baloghnak hivják.

- Azt is Baloghnak hivják? - dünnyög az öreg. Egy másik rossz embert ösmerek, az is Balogh, - ni, most párját találom meg. Ugyan mennyit adott fiamnak az a rabló?

- Ha jól hallottam, kétezer forintot.

- No,... mondja az öreg nagyot nyögve, - megőrletlek, akasztófavirág, csak megkaphassalak. Ez a kétezer forint már az én pénzem, - ezt nem az anyádéból kapod, - ez már drágább lesz.

Az öreg kék lett a haragtól, botját fölkapta az ágyról, s a hat vágásból mutatott egyet, furcsát, mitől én is megijedtem. Elhallgattam, hogy a kétezer forint megszaporodott, mint a csudarozs: kettőből tiz lett.

Óráját nézte, - nyolcz óra lehetett.

Nagyon kért, hogy kisérjem el az Ősz utczába, majd ő beszélni fog az uzsorással.

Hirtelen megjegyzem, hogy a bizonyos házig elkisérem, s onnét visszajövök.

Már indulóban voltunk, kezemet a kilincsre tettem, hogy az öreget előre bocsássam. Kivülről gyengén kopogtatott valaki, s az ajtót azonnal megnyitá. Faddi holt halvány lett azon pillanatban. Kitől ijedhetne meg ez erős, csontos ember, mint a - feleségétől?

Szerettem volna az utczán lenni, az előjel arra mutatott, hogy akár jövendölt a naptár mára akár nem, de itt villámlani fog.

- Itt vagyok! Mondja az asszony, előállván, mint egy eredeti bizonyitvány egyes vessző alatt. (Több vesszőt érdemlett volna.)

- Látlak! - mondja a férj, lerakva botját, kalapját, - nagy lélegzetet vett, s ez volt a töltény, ha majd el kell durranni.

- Két hét óta nem irsz egy betüt, lejösz Pestre, hogy rendezed a dolgokat, mit csinál az a szegény gyerek?

- Gondolom, most éppen alszik. Vidor barátommal hált az éjjel egy ágyban, - s mint itt bizonyitani fogja, még alva hagyta otthon.

- Ugy-e, nem igaz? - Kérdi tőlem az asszony.

- Asszonyom, - mondám, - férjét sokkal inkább tisztelem, mint tanuja kivánjak lenni megaláztatásának. Engedjék meg önök, hogy távozzam.

- Maradjon uramöcsém, - kér az öreg, - ön házamnak jóakaró barátja, - mi mindketten paprikát ettünk reggelire, nőm is, én is, - maradjon köztünk. - Ha egy harmadikat látunk, az asszony nem mond olyan nagyon vékonyat, én meg nem azt az igen vastagot. Üljünk le, kedves feleségem, te a kanapéra, én veled szemközt, barátunk oldalt. Igy ni. - Mondja az öreg a helyekre mutatva. Kedves uramöcsém, sziveskedjék egészen elmondani feleségemnek, miként találkozott tegnap velem a kávéházban, s mi hirrel lépett be ma hozzám?

Röviden elmondám a történteket egészen a kétezer forintig.

- Kétezer forint? - Mondja az asszony fitymálva, - én egész vagyonomat áldoztam fiadra, (most már odaadta Faddinak) s nem vertem félre a harangot. - Nézzen arczomra, Vidor ur, sirok én? dühöngöm én? Aztán tessék elolvasni ezt a levelet, férjem irta fiamnak, - mondok én ilyeneket egy tapasztalatlan gyermeknek? Férjemre is nézzen ön, - most fog fizetni kétezer forintot, nézze meg, hány ezerrel becsülné föllebb ön ezt az indulatot?

Faddin fogott a guny, és látszék, hogy nem bánná, ha az összeg nagyobb lenne. Szólni akart, de nem tudott.

- Még nem mondtam el mindent, - figyelmeztetém az asszonyt, - ideérkeztemkor készakarva elhallgattam valamit, mit most őszintén meg fogok mondani, hogy az uzsorás kész pénzt adott kétezer forintot, s hogy e kétezerért a fiu tizezeret méltóztatott kötelezni. - Faddi fölugrott.

De már most az asszony is elhalaványult. Talán megijedt az öregtől? Nincs miért, az öreg elővette a pipatartózsákból a legöblösebbet, himzett dohányzacskójából nyugodtan megtöltötte, ehhez hasonló egykedvüséggel rágyujtott, kinézett az ablakon. Nevetve mondá, hogy az utczán a favágócsalád mily kedélyesen rángatja a fürészt, mellettük egy nagy kosárban ül egy kis gyermek, s egy vastag hurkát szopogat. Kedélyesen nevetett az öreg Faddi, a kis fiunak két piros pofája kidagadt a hurkától, s az öreg azt jegyezte meg, hogy kisebb kolbász leszaladna a gyereknek torkán.

Mi lelte az öreget?

Ezt az asszony jelentette, nekem egy váll- és kézvonitással. Nem feleltem a néma jelekre, lélekben megértettem, hogy az öreg örömest megfizeti a tizezer forintot, csak hogy az asszony megijedt, és nem mer szólni. Vidáman eregette a füstöt, az asszonyt hagyta ázni a lében, hogy puhuljon. A világért nem pattogna az öreg, pedig az asszony kamat nélkül kölcsönözne egy adag gorombaságot, ha férjének szájába tömhetné, hogy egy szóig elmondja.

Hosszu hallgatás után leült az öreg előbbeni helyére, jobb lábszárát a balra helyezé, féloldalt felém fordult, s azt mondja:

- Kedves öcsém! Valamikor én itt Pesten az árvaházban növekedtem, apám kiszolgált huszár strázsamester volt, az invalidus kaszárnyában halt meg bubánatában, hogy vénségére, a huszárra, frakkot huztak rá. Erre emlékezem, mert sokszor emlegette, mikor szünnapokon kikért az árvaházból s a Dunaparton a kofáktól a kosarak fenekén összeszakult cseresznyéből egy krajczár árát méretett sipkámba.

Az asszonyt pirosra festette a szégyen. (Sok asszony szégyenli, hogy férje a maga erejéből lett valami.)

- Tizenhét esztendős koromban kihittak az apám temetésére. Kiállt a katonabanda, - én a nagy trombitás mellett álltam, s azon gondolkoztam, hogy ha ezt a nagy trombitát az apám füle mellett fujnák, talán még fölébredne. Két hónap mulva kiadtak boltosinasnak egy füszerkereskedésbe a szénapiaczon. Öt esztendeig voltam inas, talán a hatodikban is az maradtam volna: de a városbiró megsajnált, hogy a boltban elfagytak kezeim, - megparancsolta a gazdámnak, hogy szabaditson föl. Aztán kiküldött a Sárosfürdőbe, s irgalomból három hétig ott fürödtem, hol kétszáz ember fürödhetik három bankókrajczárért.

Faddiné szeretett volna elájulni. Ez a három krajczáros őszinteség mélyebben hatott a tizezer forintos hirnél.

- Kérlek, - ne folytasd, - mondja az asszony, Vidor urat sehogysem érdekelheti ez a történet.

- Mást beszélek, kedves galambom! - Mondja Faddi átcserélvén bal lábát a jobbra. - Inaskoromban megösmerkedtem itt Pesten egy mészárosinassal, mellettünk mérték a hust, reggeltől estig láttuk egymást, ő nekem pörkölthust hozott a kapu alá, én fügét és szentjánoskenyeret adogattam neki; azonkivül vasárnap délután kihoztam boltunkból olyan nyomtatott iveket, melyekből staniczliket szoktunk szabni, s ezeken mutogattam neki a betüket, s éppen három esztendeig tanitottam meg valahogy olvasni. Ez a jó pajtásom később meggazdagodott, velem egy városban lakott, s nemességet vett, s mondhatom, ő csinált a főbiróból alispánt. Beült a vármegyeházba, s a boldogságban ugy megrészegedett, hogy a gyülésen már a tanácskozmányba is beleszólt. Engedték az elbizakodottat beszélni, s ma alispánságra kapaszkodnék, ha nyelve meg nem bicsaklik, s a nemesség jogát védve azt nem mondja, hogy ő nem engedi azt, amiért ősei vért ontottak. Marhavért! kiált egy gubanczos nemes a másik oldalról, s ez naptól fogva megint jó pajtások vagyunk, s nevetve mondja: Barátom! meglakoltam, - mert elfeledtem, hogy amit a staniczliról leolvastattál velem, - annyiért csak hajdu lehetnék a megyeház kapujában: maradjunk otthon.

- Szót fogadtam, kedves uramöcsém, - mértem zabot és árpát, adtam, vettem, - nem szóltam olyanhoz, amit nem értettem, s uramöcsémet, mint tanult, müvelt eszü embert kérdem, ha én alólam kikapnák a vagyont, mit a szerencse hozzám vágott, - mi lehetnék én a tudományom után? Hajdu, vagy mert a gorombaságot nem veszem boltban; a pesti hajóhidnak végén vámos!

- Ugyan Faddi, mire való az ilyen vallomás?

- Bizony isten elfeledtem, galambom, hogy itt ülsz a czifra kanapén.

- Köszönöm a figyelmet, különösen megtiszteled a feleségedet.

- Nem mondtam, uramöcsém, hogy én goromba ficzkó vagyok. Hányszor hivogatott engem az alispán ur ebédre. A nagy világért el nem mentem volna, - holtig szégyenlettem volna, ha a kotlettnek szárán a czifra papirost megettem volna. A fehér bárányban már rágtam, azt gondoltam, hogy az is megenni való.

- A nyavalya fölüti az embert, ha ügyetlenségedet hallja.

- Dicsérj inkább, hogy magam megmondom. - Mit tagadjam, hogy nagyon utolsó ember vagyok. Érek én egy hajtófát? Mészáros komám különb ember legyen; mert az megvallja, hogy fajankó? Én voltam az ő professzora, én tanitottam olvasni a staniczlikról, - ennyivel érek én többet. Mi vagyok én, kedves galambom? (Szegény Faddiné mindannyiszor hasonlitott a pulykához, mikor Faddi bácsi galambjának szólitotta.) Jámbor zsákhányó. Lehuztad rólam a zsinóros dolmányt, hogy ne hasonlitsak hasonfeleimhez, kik kevesebb zsákot varratnak, mint én. Zsák-zsák! Ma nekem van több zsákom, holnap másnak. Ha a molnároknak hitelre adom a buzát, megtitulálnak, hogy: nagy uram, nemzetes uram! Ha nem adok hitelbe, s a molnár kénytelen készpénzért venni; leszek: Mérjen hát, Faddi uram. Megérhetjük, hogy azt mondják: ifiuram, hallja maga!

- Nagyon mulatságos figyelmeztetés.

- Hogyne volna mulatságos, kedves galambom, - nagyot nyersz te akkor: vénségedre majd rád fogják, hogy ifiasszony vagy!

- Eszeden vagy, Faddi?

- A vármegye phisikusa is kiadná a bizonyitványt, hogy sohasem beszéltem józanabban. - Ne félj, én meg nem bolondulok egy asszony miatt, mint a fekete kutya.

- Mi történt? - kérdém elrémülve.

- Csekélység, - a fűszeres eladta az erkélyes házát tizezer forinttal olcsóbban, mint vette. Az asszony két esztendeig tűrte, hogy az én feleségem lakik az erkélyes házban, nem ő, - férjét mindenképp kinozta, hogy neki is vegyen ugyan a nagy téren. A gazdának nem tetszett az inditvány, erre az asszony hozományát akarta használni. A szerencsétlen férj bánatában agyvelőgyulladást kapott, félre beszélt három hétig, a negyedikben se félre, sem oldalt nem beszélt: meghalt.

- Mi közöm hozzá?

- Neked semmi, kedves tubám, nekem aztán több, - kikerülöm azt az árkot, melyben más kitörte a nyakát.

- Már kezd mutatkozni a paprika, - csak késheggyel férjem, - mondja az asszony, - kanálszám sok lesz.

- Bökj oldalba, - asszonykám, - te tudod legjobban, hogy én hamar meglapulok; hanem előre megmondom, hogy egy dologban nem engedek, inkább megeszem egy itcze paprikát.

- Mi lenne az a különös dolog?

- Kifizetem fiadnak adósságát azon föltétellel, hogy hozományodról kellő nyugtát adsz, s beösmered, hogy egy fillérig kifizettem, és tulajdon jó szántodból erre-arra elköltötted.

- Szeretném tudni, hogy mit nyersz vele, ha lemondok a hozományról?

- Megtanitlak busulni, miként én busulok, ha a buzának ára akkor esik hirtelen, mikor magtáraim csurdultig vannak. Megtanitlak csapófázni, hogy ha én otthon nem vagyok, ne bizd a cselédre a mérést; mert kilopja mind a két szemedet. Te lehuztad rólam a mentét, varrattál helyette frakkot, hogy urnak nézzenek a casinóban. Te meg elégedjél meg selyemruhával ünnepnapon, hétköznapon ölts kartont, annak nem árt a gabonapor. Idáig én hordtam föl a pénzt utánad ezerenkint az emeletbe, s annyit költöttél, amennyi tetszett. Mától fogva lejösz a magtárba, rézpénzben adom ki a piaczravalót, s beszámolsz egy szál faggyugyertyáért is; mert egy zsebben két kéz nem vájkálhat, különben hamar kilyukad a zseb. Igy lesz ezután: hallja az asszony.

Faddi fölkelt, pipáját visszadugta a szarvasbőrzsákba, - egy másik asztalról irószereket hozott elő, s öreg magyarsággal mondta föl az asszony előtt, mit irjon a papirra.

Az asszony példás megadással irta a sorokat, aláirta nevét, s a kész iratot átnyujtá férjének.

- Tessék, - mondja az asszony, szóról szóra azt irtam, mit férjem uram kivánt.

- Helyesen mondod: mától fogva urad, - s ha nem rugdalódzol, még van annyi vagyon, hogy öregségünkre az emeletben lakjunk. A vagyont én megvédelmezem, - ez szent kötelességem, tied az engedelmesség.

- Engedelmeskedem, csak végezz, s a fiunak hagyj békét!

- Kérjek tőle bocsánatot, hogy a toll vastagot fogott, s a betüket öregre vetettem, - ezt gondolod?

- Nem ezt gondoltam, férjem uram, - magyarázza, az asszony, - a fiunak pályát választottam, s illendő, hogy magunk is kimélettel bánjunk vele, hogy el ne keseredjék.

- Reménylem, volt annyi eszed, hogy hazahozd, aztán faragunk belőle gabonakereskedőt.

- Itt a kinevezés, - tegnapelőtt tudósitott a bécsi ágens, hogy fiunkat tiszteletbeli fogalmazónak nevezték ki Budára a helytartótanácshoz. No,... örülj, kedves öregem!

- Kedves uramöcsém, - mit is hallottunk mi a juratus-kávéházban?

- Nem tudom, mire czéloz, kedves urambátyám.

- Ha az országnak java nem vállal hivatalt, kénytelen a kormány a férgeséből választani.

- Valóban több meggondolásod lehetne, s ilyent nem mondanál, mikor fiadról beszélsz.

- No, asszony, - tuljártál eszemen. Én azt gondoltam, hogy a gyereket most besózhatom, s a penész nem esik bele többé; hanem az ördög más tanácsot adott neked, s a gyerekből erőnek erejével nagy urat akarsz faragni. A megenni valót kiadom neki; hanem vigyázz, hogy öregségünkre meg ne ríkasson.

- Az alkut megkötöttük, kedves férjem, - hizeleg az asszony, - én engedtem, engedj te is, aztán szent a béke.

***

Mikor az Ősz utcza felé mentünk, azt mondja Faddi:

- Bár a gyerek Széchenyi keze alá kerülne, - az majd haza kergetné, - s én tudom, miért csókolnám meg a nagy férfiunak lábanyomát.