Ujabb elhatározás.

Az Ősz utczának elnevezését azon határozott értelemben fogadom el, hogy aki egy esztendeig benne lakik, s kénytelen az ott való kövezeten járni, nevezetesen gyorsabban fog megőszülni, mint a kerepesi uton.

Odamenet egymásután mentünk, mert Faddi a hegyes kövezeten többször oldalt esett, s egyszer ugy a falhoz nyomott, hogy majdnem a falhoz ragadtam. Közel voltam a veszedelmes házhoz. Vagy harmincz lépésről láttam egy kinyitott ablakot, azon egy szárogatott fej nézett ki, - mely elvitázhatlan tulajdona az én nagybátyámnak. Faddit meglátva, hirtelen visszahuzódott.

Azonnal ajánltam magamat Faddi urnak további kegyébe, s a jurateria felé mentem.

Estefelé különös kedvem kerekedett az öreget meglátogatni. A délelőtti tapasztalatok gyűlölettel tölték meg szivemet, s a nyomorult férget mégis vágytam látni, hogy utolsó találkozásunktól fogva mennyit aszott? A csont száradt-e a bőréhez, vagy bőre a csontjához, a lelket pedig kigőzölögte, s az aszott testbe nem talál vissza?

- Hol találom urambátyámat? Ma hallám, hogy Pesten lakik, - kivántam tisztelkedni.

- Mi jó hirt hoztál, öcsém? - csak azt mondd el; mert a panaszokat nem szeretem hallani, - mindjárt ríva fakadok, s megárt egészségemnek.

Éppen azt akarom, lelketlen pára, hogy ijesztgethesselek, - mindjárt gondolok ki valami hajmeresztőt, hogy kipottyanjál bőrödből, az is jobban jár, ha más gazdája találkozik, s egy kis hussal kibéleli az alját.

- A fekete kutya meghalt! Kiáltám tele tüdőből, s vártam, hogy előre esik-e, vagy hátra?

- Meghalt? - Kérdi rőfnyire nyuló pofával; meg ne ijessz bolondjában; mert...

- Ne igérjen semmit, urambátyám, nem akarok én semmit is kapni, - mondám jámbor képpel... hiteles emberek irták nekem, veje, a mérnök. - Vigasztalhatlan az egész család.

- Mindjárt sirok... mindjárt orditani fogok, kedves drága öcsém, - mondja az öreg sebesen szaladgálva a szobában. - Különös természetem van, belől sirok, de kivülről negyedóráig sem csordul könnyem! - Ejnye, de nehezen jön! - Tudod, a trüsszentésre is negyedóráig készülök, - a tubákot nem szenvedhetem (pénzért adják), csak a napsugarak inditanak meg, akkor is előbb ötször-hatszor czélzok, mig elsül. Ne nevess, hogy igy lótok-futok, mint a bolond, - mondja megnyugtatásomul, - mindjárt meglátod a levét. Hirtelen mondtad, nagyon megijedtem. - No, ne nevess; mert majd rám ragad. Hihihihahó - röhög az aszalt bolond, - s utoljára ugy kitört rajta a nevetés, hogy vele röhögtem.

Teljes negyedóráig röhögött, szemeiből kicsillogtak a könnyek, melyeket ujjaival mázolt szét, s nevetve mondá, hogy oly keserüek, hogy majd kieszik a szemét.

Fogj más bolondot, gondolám, valaminek örülsz; hanem velem nem boldogulsz, mert megharagitlak, akár mibe kerül.

- Mérnök vagy? fiskális vagy? Mi vagy?

- Mérnök vagyok, fiskális pedig a jövő héten leszek.

- Ember vagy, öcsém, - holnap megkerestelek volna, mert egy mappát nyomtak kezembe, hogy valakinek pénzt kergessek rá. Azt igérték, hogy kapok huszonöt forintot. Az nagy pénz.

- Mutassa a térképet, urambátyám.

- Mindjárt megmutatom, - mondja egy nagy láda mellé állva, s a hozzá való kulcsot markolászva minden zsebében.

Tudta ő, melyik zsebében van a kulcs; hanem közel álltam hozzá, beláthattam volna a ládába, azért nem nyitotta föl. Kapkodott összevissza, mintha ezer bolha csipné, mégsem mentem el helyemről. Kereste a kulcsot kályhavállon, ágy fölött, ágy alatt, - egy naptárban levelenkint forgatott, mintha a kulcs vékonyabb volna a tiz krajczáros bankónál.

Az ablakhoz álltam, ujjaimmal dobolni kezdek az üveglapon, - ez időt használta bátyám, hirtelen kikapta a kulcsot, s a láda rakmányának fölszinéről kikapta a térképet.

Öreg csöppek csurrantak alá ránczolt képén, s hogy a maga leve kárba ne vesszen, száraz markával törölte szét orczáján a kin által kisajtolt nedvet. Nevettem nyomoruságát, félt tőlem, hogy egy meggyürt bankóját meglátom.

A ládának tetején a térképet kiterité, a felső részét, melyen hihetőleg a birtoktulajdonosnak neve volt fölrajzolva, hátra gyürte, hogy meg ne tudjam, kitől származik a birtok. Elkészitvén a nagy titkot, a térképet két szélén megfogta, az asztalra helyezé, s a két szélen szorosan tartva a visszahajtott részt, véleményemet kérdé, hogy ezt a birtokot mérés nélkül kiszámithatom-e?

- Köritő nincsen nálam, különben az egyes részeket azonnal kiszámithatnám.

- Van itt olyan szerszám, - mondja ő, - kapaszkodjál a ruhaszekrény tetejére, ott találsz egyet.

Nem merte elereszteni a térképet a gyüredék miatt, nekem kellett a ruhaszekrény tetején kaparásznom, hogy megleljem. Két ágaskodásra megleltem, a rozsdát a ládaszélen ledörgöltem, s hogy a hegye tökéletes sima legyen, a ládakulcson zsurolgattam. Hozzám ugrott, a kulcsot kihuzta a zárból, s mig a láda mellett álltam, nem távozott. Három lépéssel közeledtem az asztalhoz, - ő két lépéssel átérte az egész köztért az asztalig, s azonnal a térképre könyökölt.

- Mit jelentenek a szinek a térképen? Kérdi tőlem az öreg.

- Van ott zöld szin? Kérdem folyvást a köritőre nézve, mintha még annyi munkám volna a kitisztogatással.

- Van zöld szin, - egy pataknak szélén egy darabig zöld, aztán a mellett a másik vonal világos zöld, - mondja, - mit jelentenek a szinek?

- A sötét zöld rétet jelent.

- Hát a világos zöld? az itt nagyon szélesen és hosszan van rajzolva.

- Ott takácsmácsonya terem, kedves urambátyám, tudja, mi az a takácsmácsonya?

- Sohasem hallottam hirét, kedves öcsém, - fán terem, vagy magról vetik?

- Vadjában terem, urambátyám, s nem kétlem, hogy ösmeri, ha megmagyarázom. Hosszu, magas szára van, s a felső végén a buzogánya lehet átaljában négy-öt hüvelyk, a tüskéi oldalt sürün állnak, mint a fésüfogak, s az egyenességből a fogak egy kissé visszafelé állnak, ugy, hogy fölülről alá simogatva a buzogányt, nem érzi a kéz, hanem alulról fölfelé, minden szál erősen karmolja a kezet.

- Nem az a növény, amivel a kanászbojtárok szokták egymást fésülgetni?

- No lássa, urambátyám, hogy ösmeri, - mondám neki, - a tudósok nyelvén takácsmácsonyának hivják.

- Jaj, hogy a durrogó mennykő vágjon bele, - szörnyülködik az öreg, - a marha is ott hagyja a czudar gazt.

- Nem kell fitymálni, kedves urambátyám, - mondám csititva, - a takácsmácsonya nagyon keresett növény, - mert a műtakácsok ezzel tisztogatják a vásznat, s oly drága növény, hogy mázsaszámra veszik, különösen a rumburgi takácsok egész telepekre szerződnek.

- Ejnye, hogy én azt nem tudtam! - mondja kiderülve az öreg, - noisz, majd eldicsérem a birtokot, hogy ily drága növény van rajta, - bizonyosan többet is adnak rá.

- Lassan, urambátyám, - kapám nyakon az örvendezőt, - ez a halvány zöld nem azt jelenti, hogy a rumburgi takácsoknak való.

- Hát miért nem? - vakaródzik az öreg.

- Mert ez vadon terem, buzogánya kicsiny, tövisei alacsonyak, kampói nem érnek meg kellőleg, következésképpen igen gyengék, a vászon alatt elhajolnak, és a karmolási czélnak meg nem felelnek.

- Ejnye, hogy vágja el a jégeső, hát miért dicsérted olyan nagyon ezt a mácsonyatakácsot?

- Takácsmácsonya, - kedves urambátyám, - előbb a takács, azután a mácsonya.

- Gebedjen meg minden takács ettől a mácsonyától, - békételenkedik tovább, - hát miért dicsérted?

- A faját dicsértem, - melyet ha mesterségesen termesztünk, s ötven-hatvan esztendő mulva a belföldi, lentermesztés fölvirul, nagy árat értékesíthetünk olyan helyeken, hol szövőszékek nagyban csoportosulnak.

- Ne beszélj nekem ujságból, - bánom is én, ha ötven-hatvan esztendő mulva rekettyevesszőből szőnek vásznat, - ha most nem lehet ennek hasznát venni.

- Ne törődjék vele, urambátyám, - nem a magáé, - aki megvette, az vakarja véresre a fejét.

Rám nézett, szemei akkorák lettek, mint egy tallér - s azt gondoltam, kiejti valamelyiket az asztalra, éppen a térképre, hol a világos szin van.

- Ne törődjem vele?... én ne törődjem vele? Tudod-e, boldogtalan...

- Hogy ne tudnám?

- Mit tudsz?... no, mondd: mit tudsz? Azt gondolod, hogy én vettem meg?

- Két itcze somlaitól talán mondanám, - urambátyám; de én az Éliáskutból iszom, - s világosan emlékszem, hogy kedves urambátyám el akarja szerezni másnak, vagy pénzt hajszol rá, s ha kap, remél huszonöt forintot, vagy nagy szerencse mellett, ötven forintot; mert akadhat bolond ember, s megad a birtokért hatvanezeret is.

- Hatvanezeret? mondd mégegyszer, - hogy hatvanezeret adna érte valaki.

- Valami sült bolond.

- Jaj, - te bomlott óra, - de ferdére jár az eszed, - czivakodik a bátyó, - sohasem tudom, hogy azt higgyem-e, amit mutatsz, vagy a mit ütsz.

- Pedig világosan beszélek, hanem urambátyámnak az esze jár most hol huszonötön, hol ötvenen, aztán nem vigyáz rá, mit beszélek.

- No, menjünk odább, - dörmög az öreg, - mi ez itt a határszélek felé, olyan sürű huzásokkal van egész hosszában megjelölve?

- Az már valami, kedves urambátyám, - sokat érne az Kőrösön vagy Kecskeméten.

- Ha sokat érne, hát oda kell vinni, - mi ez? és miért érne ez Kőrösön vagy Kecskeméten többet.

- Mert egyik helyen sem talál ilyent gyémántért sem, s egy uj világteremtésig nem is terem.

- Micsoda?

- Hát kálváriának való hegy; mert ez, amint látom, egyébnek nem való, a festékről látom.

- Ettél ma már ebédet, öcsém?

- Koplalni nem szoktam.

- Pedig azt hittem, hogy nem ettél, és engem akarsz megenni, azért sütsz meg egyik oldalamon, a másikon pedig megfőzesz.

- Mulattatni akarom kedves urambátyámat, - nekünk semmibe sem kerül, más kárán nevetünk.

- No hát nevetek! - Mondja száját félre rántva. Egy könnycseppet törölt le az öreg, - jól oldalba találtam rugni, bizonyosan vesén találtam.

- Bizony furcsa természete van kedves bátyámnak, - okoskodám, - mikor a fűszeresnek haláláról beszéltem, - majd agyon nevette magát, most meg itt bolondozom, arra meg rívafakad.

Nagyot rántott vállán, a könyű elállt, s a tárgyhoz visszatérve kérdi:

- Mekkora lehet ez az egész határ? - számitsd ki öcsém.

- Majd kikapok egy dülőt, például a legszélsőt, a köritővel megkeresem az iderajzolt mértéknek aránya szerint a dülőnek alsó, felső szélét, az oldalaknak hosszát, aztán kiszámitom, - s ha az irásbeli számokkal megegyez, akkor az én kiszámitásom igaz.

Azonkint cselekedtem, megmértem a részeket, a tételeket külön irtam, s a magasabb mértani szabályok szerint az egyik dülőt kiszámitottam, - kitett negyvenöt holdat, százhetvenhárom ölet és tizenegy hüvelyket.

- Ugy van-e? Kérdem az öreget.

- Ugy van az irásban. E szerint ez a dülő igazán annyi.

- A papiroson, t. i. térképen és a térmutatóban helyesen van.

- Hát a természetben?

- Nem látom, hogy a térkép a megyei küldöttség által hitelesitve lenne, - ugy látszik, a hitelesitést nem kérték.

- Aztán lehetne itt csalás?

- A körülményektől függ, mikor van csalás, mikor van csalódás? A térképnek valódi ellenőrje a természeti fekvés, azaz: meg kellene mérni, hogy a térképek vonalai valóban megegyeznek-e a dülőkkel ott kinn a határban?

- Te, valld meg, - tanultad a mesterséget, - tudni fogod, - ugy-e szoktak csalni a mérnökök?

- Rettentő módon csalnak, kedves urambátyám, - erősitém nagy komolyan, - hát nem tudja, mit mondanak a parasztok a mérnökökről, hogy egy sem kerül a mennyországba; hanem a sok csalás miatt a pokolnak mélységes fenekén tüzes lánczczal mérnek örökkön örökké, ámen.

- Ez nem parasztbirtok. - Mondja derültebben. A birtok lehet ötszáz holdnyi! Hol volna parasztnak ekkora birtoka?

- Ugy közbirtokosságban fekszik és tagositva van, - az alakja mutatja.

- Jól mondod!

- Ugy még hihetőbb a csalás, - ijesztgettem még inkább, - a birtokot nem lehet főzni, mint a tüdőt, hogy kidagadjon, - tagosztálykor segit magán a ravaszabb, ügyesebb, - és keni a mérnököt, hogy ugrassa a lánczot.

A székre rogyott az öreg, mintha az emlegetett huszonötöt valami mogyorófa képében már meg is kapta volna. A mily lelketlen lehetett ő maga, nagyitva hitte a mérnökök furfangosságát. Fölálltam az asztaltól, s hogy ne tartson soká az ájuldozás, a láda felé mentem.

Egyszerre megelevenedett, elfeledte, hogy a kulcs markában van, a ládához ugrott.

Milyen kutyatermészet szorult bele, - a vizsla megállja a nyulat, rókát és egyéb vadat, mikor a fekvését érzi, - ő folyvást a ládára figyel, nehogy megraboljam. Fölteszi rólam, hogy megérzem a pénznek szagát, mint ő, s a deszkán keresztül kicsipek egy százast, és elszaladok vele, én, az öcscse, nővérének fia, - egyetlen rokona az ég alatt, a föld szinén.

- Mit akarsz? - Kérdi a boldogtalan; mert lelkében ezer gyanu fészkelt.

- Ha tudnám, hogy maradék pecsenyéje van urambátyámnak, egyszeri kinálásra megenném. - Mondám, a kérdést egészen másképp magyarázva.

- Pecsenyét? nálam keressz pecsenyét? - Kérdi boszusan, és ebben elhiszem, hogy méltán csudálkozik.

- Embernek való eledel, - válaszolám, - ami megmaradt, vacsorára eltehette.

- Hümm!... hozd ide az universitásból a professzorokat, - találják ki csontom és bőrömből, mikor ehettem én pecsenyét? A légy meg nem él az én szobámban, - mit egyék? Koldus vagyok.

Kötözni való gazember, valóságos kétrétü, - egyszer azért, mert azt vallja, hogy koldus, - másodszor azért, hogy szeretné, hogy egy hét volna egy nap, s a bélének azt mondhatná: egy napon nem eszünk hétszer.

Föltámadt bennem apámnak gyülölete, - valami titkos indulat fölrugta bennem a mérlegtányért, melyben még ért valamit, mint anyámnak, a szelid és résztvevő angyalnak legközelebbi vérrokona. Apám felé tekintek a magasba, - hogy nézzen lelkembe, lássa meg az utálatot, mely végtére fölgerjedt az élhetetlen nyomorult iránt. Bocsáss meg, szegény anyám, megfogadom, hogy mindenben másban nyomaidat követem, csak azt bocsásd meg, hogy e nyomorultat szivemből kidobhassam. Üres helyére másokat ültetek, tizet, százat, ezeret, minden irgalomra szoruló embert, minőket te gyógyitottál...

Megálljunk! Én eltévedtem! Hisz én eltértem hivatásomtól. Mi vagyok én! Szükségben segitő, - más bajának orvoslója. Kopasznak feleséget lopattak velem, a fűszeresnek vagyonát mentém meg, s a kevélységet orvosságnak adtam be, hogy másnak használjon. Faddinak kedves hites társát én segitém megtériteni, bátyám ingyen filkónak használ, hogy térképszámitása mibe se kerüljön. Ne sirj, anyám, - megtanulom a bodzavirágot, mályvalevelet, kőrisbogarat, - emellé megtanulom az embert, ezt a százrétü férget, melynek minden ránczában más indulat lakik. Még egy lélegzet, anyám, - mindjárt háttal leszek két mesterségemnek. Uristen, - mivel vezetsz odább, - hogy erőm legyen a gondolatot megfogadni...? A koldus észrevette hallgatásomat, már elhitte, hogy luddá tett, - megcsöndesedve mondja:

- Pista, te!

- Mit parancsol, drága urambátyám?

- Szoktak a mérnökök remekelni, mint más mesterember, például: a csizmadia, mészáros, kerékgyártó és a többi?

- A jóravaló munka mindig remek, akár csizmadia csinálja, akár a magáét a mérnök.

- Te is koldus vagy, öcsém, mint én, rád férne a jó szerencse, s azt a madarat megfogatnám veled, ha én bizonyosan tudnék valamit.

- Rejtett szóban beszél, urambátyám, igy meg nem értem.

- Te annak a Kopasz mérnöknek feleséget loptál tudtodon kivül.

- Emlékszem rá.

- Megér ám egy pár ezer forintot az a szép menyecske, öcsém, - s a mérnök hálából oda adhatná két hétre a szükséges szerszámokat, és fölmérhetnéd ezt a birtokot.

- Nem telik ki a tartás a huszonöt forintból.

- Kerüljön többe, - nem bánom, - megfizetem a tartást; - mondja ravaszkodva, - most megvallom, hogy ötszáz forintot kapok a vevőtől, ki meg is alkudott, csak azt kötötte ki, hogy a birtok meglegyen annyi, a mennyinek mondják.

- S aztán?

- Én tanácsadásból élek, - kedves öcsém, - s elhiheted, két hét alatt benyomlak egy uradalomba, ha meggyőződöm, hogy mesterségedet valóban érted.

- S miképpen győződnék meg, urambátyám? hisz maga nem érti ezt a mesterséget, s magának mondhatok akármit.

- Te kópé, - megtanitottál a váltóra, - s igen jól megtanitottál, - én tanitok most másokat, - aztán a mérnökmunkáról is te mondtad előbb, hogy akkor kétségtelen, ha a vármegye küldöttsége hitelesen megvizsgálja. No, szót fogadsz?

- Sajnálom, urambátyám: nem élhetek tanácsával: megfogadtam (éppen most fogadtam meg), hogy anyám nyomdokait követem, jóltevője leszek az emberiségnek: orvos leszek!

- Nem untad meg a tanulást?

- Nem; mert eddig azt tanultam meg, aminek határa van, a mérnökségnek az egyszeregy-, összeadás- és kivonásban, - az ügyvédségnek a jogban és a jognak megfelelő jogkötelességben. Ez mind bliktri! A véghetetlenhez fogok, tanulmányozom az embert, ezt a rejtett szót, mely a jóban óriás hazudság, a rosszban ezer lyuku róka, keze az irgalomban görcsöt kap, a rablásban fölér a torony tetejéig. Megtanulom az embernek testét, hogy olyan bomlott-e, mint lelke? Megkeresem a titkot, hogy mikor hazud? Testnek, léleknek orvosa akarok lenni, bátyám, hogy az élhetetlent méltán megvethessem, a lelki szenvedőt vigasztalhassam, a garasos hetvenkedőnek azt mondhassam: köteled, melyen lógsz, az ér valamit, magad pedig rongy vagy. Ezt akarom megtanulni: fogadom anyám szent emlékére.

- Hihihi, hahahó,... meg fogsz bolondulni.

- Ne essék kétségbe, urambátyám, - mondám tartózkodás nélkül, - kezdjük az első példánynál. Ön beteg!

- Mondom, elment az eszed.

- A bizonyitványt utoljára kérem, - most végezzük a szemlét. Előbb eltakarta ön előttem a térképnek felső részét, nehogy megtudjam, kié volt a birtok? Azon birtok Faddiné asszonyomnak öröksége volt, - ön ma vette meg a fiunak adósságában, melynek legnevezetesebb része volt egy tizezer forintos váltó, melyre ön a naplopónak csak kétezer forintot adott. Az asszony átengedte önnek a birtokot, az apa kifizette a váltót készpénzben. Ennyi vagyonból ön nem mer venni egy tányér sültet, irigyli a maradékot a legyektől, és maga is megaszik, mint a vadkörte. Hát nem érdekes tanulmány ilyen éhen halódó ember, mint bátyám, ki tulajdon öcscsét is rászedné, hogy ingyen mérje föl a birtokot? Ugy-e, nem bolondulok meg? Most vagyok eszemen, s kimondom, hogy vagy testében, vagy lelkében megromlott egy rész, mely másnak veszedelem, magának nyugtalanság és gyötrelem. - Viz helyett aranyra szomjazik, enni nem mer, mintha gyomrát ugy találta volna, mint a küszöbre kitett gyermeket, s fél tőle, hogy sokat eszik. Ha ön nem beteg, - ha önben nem bomlott meg a természet, - ugy a szunyog is elefánt.

- Hümm!

- Ennek jelentését is megmondom: jobban szeretné, ha az ajtón kivül volnék; de kidobni nem tud, s kiparancsolni nem mer. Fölmentem a szavalástól. Visszagondolok édes anyámra, - abban két sziv volt, önben egy sincs, s hogy az emberiség között az egyensuly meg ne zavartassák, ön nyuzzon, én gyógyitok. Kerülni fogom önt, kivévén, ha bennem orvosra szorul, akkor jöjjön ön, - senki sem ösmeri jobban nálamnál, talán kigyógyithatom. Minden jót. Fölkaptam kalapomat, s az ajtót bevágtam.

A medréből kilottyantott vizcsöpp engedelmeskedik a természet törvényeinek, s ott állapodik meg, hol a föld ingásának iránya megnyugosztalja. Én is, - bár kinevetnének is, - a harmadik diplomáért fogok küzdeni; mert előttem áll az ember, s akárhánnyal találkozom, - az arczról azt olvasom: jer, találj ki engem.

Nem térek ki az utból, - orvos akarok lenni!