A bonczteremben.

A nagyon hires orvosokról mondják, hogy legtöbbnyire pokrócz-gorombák. Nem hihetetlen, ők ösmerik az embert, ezt a gyenge szerkezetü órát, melyen a mutató csak kivételesen nem hazud, mozgatója közönségesen a piszkos érdek és a nyomoru hiuság, s ha az óra megáll: nem ér annyit, mint egy rozzant hintó, melyet vasáért a zsibárus megvett, mig az embert belökik a gödörbe, hogy hizlalja a földet, melyen nem tudott egyenesen járni.

Miért hajlongana az értelmes orvos az ember előtt, ki az orvos keze alatt nyög, s kunyorál az egészségért, hogy majd épkézláb ujra kezdhesse a hetvenkedést, fölmászkálhasson a magasra, hogy onnét nézhessen le a többire, s azt mondhassa: mily apró férgek! Igy nem alkuszunk, te, nyomorult csont és bőr, melyből egy jóravaló hideglelés négy nap alatt kirázza a hust, a szakács mesterségnek mulandó gyüjtelékét. - Tudom, hogy anyagi részednek kétharmada viz, mely nem érné meg egy dunavizes puttonynak árát. Tudom, hogy csontjaid mészanyagból készültek, és ha egykor kiszórnak nyughelyedről, szárcsontoddal a csizmadiaműhelyben bőrt simitanak, pedig talán egykor a palotában sétált. Ezt a nyomoruságot bámuljam, mert még mozogni tud?

Mi van rajtad csodálni való? Egy könnyü léghuzam összerántja rostjaidat, bőrödön ezer meg ezer lyuk van, hogy a légtáplálékot tested befalhassa: talán nem is tudod, hogy nem vagy különb akármi lapunál, mely terebélyes leveleit elterjeszti, hogy ugyanazon légtömegből tengődhessék, melyből te. Megeszed a paréjt, vérednek részévé válik, - megiszod a vizcsöppet, melyet egykor az utszéli koldus könnynek hullatott el, mikor te, vagy apád alamizsna nélkül nyargalt el mellette: s e kis csöpp ajkadon enyhet adólag éltet. Menj odább, hetvenkedő nyomorék, testedet részekre bontom, s a tudomány titkával megmondom, hogy millió tárgyból vagy összeszedve. - Benned az állatvilágnak számos példánya mint csődtömegből kérhetné vissza igaz tulajdonát, ide nem számitva nyomorult hiuságodat, mely a majomé, gorombaságodat, mely a szarvas marháé, tudatlanságodat, mely a szamáré lehetne.

Vagy-e már ott, hol az állat, melyet a falánkság kevesebbszer büntet meg, mint téged? mely az italtól nem bódul meg, mint te, mely amit föl nem falhat, ott hagyja a másiknak, hogy az is megélhessen. Gyüjtött-e a barom kazalszámra szénát, s mellette éhezett-e, mint a fösvény, hogy majd más boldoguljon vele? Ugy-e még ennyire sem haladtál, s erőnek erejével azt bizonyitod, hogy a teremtésnek legutolsó napján a vakarcsból készültél, s a lelket, mely megkoronáz, hogy ura légy mindennek a földön, bepiszkolod a mocsárban, hogy az is sáros legyen, mint anyagod, melyért a teremtő nem az égbe nyul, hanem a földre hajolt le.

Öltözzél drága anyagokba, rakd magadra mindazon fényes csillagot, miért az ostobák irigylenek, - fitogtasd a kereszteket, melyek szalagon lógnak rólad, - döbbentsd meg az orvost, hogy kalapját földig emelje előtted. Ne hetvenkedjél, az orvos nevetni fog, mert egyik fogad megfájul, - levedlik rólad a czifra ringy-rongy, s ha bizonyosan tudnád, hogy olyantól meggyógyulsz: kinodban megrágod azt a csontot, melyet tegnap a szemétre dobtál ki. Szánandó nyomorék, - nem nyöszörög alázatosabban a koldus, mint te az orvos előtt, mikor a nyavalya hanyatt fektet, s nagyravágyó testedből a takaró mindent elnyel, csak szemeidet méregeted ki, melyeknek fénye megtörött, pillantásuk fáradt, és a gőgöt megmutatni már végképp tehetetlen. Hol van hatalmad, melytől mások remegtek, ha rájuk pillantottál? Van-e pilláid alatt csak egy szikrányi tüz, hogy villámjától egy féreg életét félthesse? Hamvadó mécs vagy, melyet az orvos keze véd meg, hogy egy erősebb sóhajtás ki ne oltsa.

Eredj, - ösmerem nyomoruságodnak tárházát, - töredékeny cserép vagy, ami benned nehéz, olcsó földanyag, melyben alkalmilag sárgarépát termeszthetnék, - s ha tán a jobb rész ki nem halt belőled élő elevenségedben, ne szórd ki, cserép, a léleknek áldott magvát, hogy támadjon belőle olyan virág, melynek illatát éjjel is megérzik.

Gondold meg, hogy tested közönséges teherhordó, s ha vakon nem rohan a szenvedélyek utján, lelkedért mondalak valaminek, mely hatalmasabb kezednél, mely csak azt foghatja meg, mi közelébe téved, - mig a lélek fölér a csillagok utjáig, s azoknak járását kitalálja - szeretetével átöleli a teremtett világot, részvétével a földnek tulsó oldalán kinlódóknak sorsán is tünődik, emlékezésével eléri az elmult ezeredeknek történetét, tudományával parancsol a jelennek, a jövendőnek irányt ad, - buzgalmával a rutnak uj alakot ad, szebbet, - lelkesülésével teremti a dicsőt, áhitatával beösmeri a végtelen hatalmu teremtőt, kinek bölcsen engedelmeskedik, - áldja a jóért, a rosszat békén türi, melynek szükségességét hiszi, mint a fájdalomét, mely a hanyag testet gyógyitásra kergeti, hogy majdan ujult erővel eszköze lehessen a mindenség czéljának.

A mely emberben ez a rész ébren van, s éberségéről jelt ad, mint a vérnek lüktetése a keringésről, igen is, az olyan előtt a legmogorvább orvos is mélyen megemeli kalapját, - s ha ezt ritkán teszi, ti vagytok az oka; mert alaktok szerint sokan vagytok emberszámban; de belértékben hány ezerre jut - egy?

A bonczteremben ilyen gondolatok lepik meg az agyat, kivált engem, ki ösmerni vágytam a tanyát, melyben a lélek, e megfoghatlan, kifürkészhetlen valami lakik; de létezik, mint az illat, mint a hang, - amaz is, ez is gyönyört okoz, s nem rakhatjuk üveg alá, vagy vasas ládába, hogy máról holnapra és ezeredekre takaritsuk össze.

Ösmerni vágytam, mondom, a hajlékot, - mely külön, a lélek nélkül, csodás szerkezete mellett, gyarló és hitvány, melytől a szokatlan mindjárt megundorodik.

Kezemben gyakran forgott a nagy kés, - vagdaltam méltóságos urat, csizmadiát, vargainast, tolvajt, rablót, koldust, s a hideg testben nem találtam egy olyan részt, mely más lett volna, mint emberi szerkezet. Borzasztó vagy igen is kisszerü e szemlélődés, melynek végső eredménye, hogy lettünk, éltünk, elfogyunk, s addig érünk valamit, mig mozogni tudunk, ha - tudniillik egyenesen járunk, nem görbülve meg utálatos alázatosságban, nem hetvenkedve képzelt magasságban, melynél a kapadohánynak füstje magasabban száll.

Összevagdaltam néhány száz szivet, lépet, májat - hogy az indulatoknak külön szállását megtaláljam, - sehol semmi, a szállás kicsi, ezer meg ezer indulatnak külön kevés lenne, - hát hol férnek el? A titok rejtve maradt, - a nagylelkünek részei csak azok egyesleg, mint az utonállóé, - a test tehát anyagában gép, mely elvásik, eltörik és elpusztul; hát meneküljünk ahhoz a gondolathoz, hogy a lélek a valami, az a kincs, melyet ellopni, elvenni, kicserélni, kölcsön venni nem lehet, melynek csak az életben van mértéke, a cselekedetekben, - s azok szerint lehetünk egymásnál különbek, mig a lelketlen test a rideg egyenlőség: maholnap föld, s ha az is szétmállik, s a szél fölkapja, nem tudom, az egykori városbiró maradékát vágta-e szemembe a vihar, vagy a falubeli csőszét?

Kétségbeessem talán ennyi gyarlóságon, s a bonczkést önszivembe döfjem, hogy kevesebb legyen egy eleven géppel, mely a járt utat, az ezeredéves kanyargásokat követné? Ó, nem feledem, hogy a legelső embernek is az ördög volt első tanácsadója, s a teremtés kezdetétől fogva szakadatlan kiséri az embert, hogy utjában elejtse. Érzem, hogy löködi könyökömet, hogy a kést szivemnek irányozzam; de jókor megismerem, hogy a teremtő szabad akaratot adott, s a szorgalomban hatalmat, hogy az alakuláshoz önerőmből adjak, hogy a magasabb rendeltetést megértsem, s a lelki bátorságban utat törjek, melyen a legegyenesebb vonalt válasszam a végczélig, melyet legbiztosabban csak azok érnek el, kik a legrövidebbet keresik.

Széttekintek a teremtett világban, a paréj és dudva buján tenyészik vetetlen magról, mig a nemesebbet a szorgalom kényszeriti ki a földből. Az aranyat a föld gyomrába mélyen lesüllyeszté a végtelen hatalom, a hitvány homokkő égbe meredezve tolakodik a fölszinre, - s ha az átalakulásban választanunk kellene, a leggyarlóbb inkább vágynék lenni gyémánt, mint malomkő, arany inkább mint rozsdának eledelül ócska vas, gazdagon illatozó rózsa szivesebben, mint szarkaláb.

A hiuság minden arányban elkisér, - s ha kellő mértékben ösztön a jóra, jobbra a hiuság; nem vetem meg, a gondviselés megteremtette, mint a mérget, s elhiszem, hogy valamire való, - kicsinyben oly hasznos, mint nagymértékben meggyilkol a folyamnak árja, melynek kezdetén, a kis patakban lubiczkolva hánykódik a gyermek.

Uram, teremtőm, a magasban, hála neked, hogy a nagyból egy részt megértettem, s most már tudom, hogy rám biztad, hogy a kezdet után a folytatást önerőmből végezzem, nekem is juttattál valami bevégezni valót önmagamon, saját urammá tettél, hogy magamnak parancsoljak, magamnak engedelmeskedjem. Nagy munka ez, midőn ezer vágy és ezer indulat csalogat jobbra, balra, hogy öszszetörjem önmagamat, s a gyarlóságban összetépve meggyalázzam a te művedet. Teremtetted a nagyravágyást, a hiuságot, mértéktelenséget csaló madaraknak, hogy leszéditsenek a legegyenesebbről; az irigységet, rágalmat és árulkodást utonállóknak, hogy visszakergessenek az élhetetlenségbe; de teremtetted az öntudatot, mely, mikor az irigység és rágalom minden léptemre hazudságot fogott, a tiszta lélek még ekkor is ép maradjon, megjutalmaz erkölcsömért, hogy magamnak parancsolni, s a józan észnek engedelmeskedni tudtam.

Miért teremtetted volna a hálás emlékezést, ha nem azért, hogy utánunk ballagván, följegyezzen minden tettet, mely az igazaknak később is fölemlit, hogy mint az illat, mely a virágtól elválik, tanuságot tegyen azon kehelyről, melyben előbb megszületett.

Nem ijedek meg a gyarlóságok özönétől, körülöttem buján tenyészhetnek, s mint nem indulok a délibábban rajzolt tornyok és paloták irányába, mert ösmerem a káprázatot: levetkezem a hétköznapi gyarlóságokat, keresem a munkát, melyért legédesebb a nyugalom, s megszánom a boldogtalant, ki a kevésben nem találja meg a sokat, az elegendőt.

A legszebb fának is van itt-ott elrothadt gyümölcse, százra kerül talán egy kitünő példány, s az egyért vendéget hi a gazda, hogy megbámultassa vele.

Rothadt gyümölcs a gyarló ember, s hogy olyanokat gyakran láttam, nem esem kétségbe; mert azokhoz mérve tudom megösmerni az épet, száz közül az egy jót, a bizonyitványt arról, mit gondolt ki bennünk a teremtő.

Visszateszem a bonczkést, kitanultam élével az emberi gépet, s azt gondolom, hogy az a föld, melyre szemetet szórtak, buján termi azt a magot, melyet belevetek. Jertek közelembe, nem utálok senkit, a bonczteremben nem fásultam el, keresem a jobbat és nemest, azt az ihletet, melytől egykor a sárból készült anyag, a hatodik napon, egyedül nemesedett meg a teremtmények között.