|
A császárfürdő.
A nagyvilág vásárában a
czifra boltok a főutczában vannak, az ócska ruhát és az avult vasat a
melléksikátorokban rakják ki. A fürdőhelyen mulatságos ellentétül a sánták
és a bénák egy sétányon találkoznak a gondtalan, épkézlábu fiatallal; egy
légkörben pezsg a fiatalnak vére a megnyomorodott aggal, az elkövetett
ostobaság eleven például sétál azok előtt, kik a friss ostobaságot ezután
követik el. - Gyakran kijártam a császárfürdőbe, körültekinték a nagy
tömegben, tanultam a sánták nyavalyáját a testi betegeken, a hiuságot,
hetvenkedést a lelki betegeken, s azt gondolám, nagyobb gyógyszertár kellene az
utóbbiaknak, s ha az emberek nyakára, mint az orvosságos üvegekre, czédulát
kötnének: majd mindenikre fölirhatnánk, hogy a boldogtalan nagyon beteg, s ha
már a testi sorvadásnak orvosságul szolgál, a lelki betegségben milyen méltón
rendelhetnék a friss szamártejet!
Bátyámat gyakran láttam
a tömegben kódorogni; messziről láttam, hogy folyvást a betegekkel beszél,
kik neki lépet és májat mutogattak, s ezeken csalta meg az orvost, mert amely
betegség hasonlitott az övéhez, az illetőnek rendelvénye szerint itta a
meleg vizet ingyen. Látott a nyomorult, tudta, hogy maholnap elvégzem a
harmadik pályát, s adhatnék tanácsot ingyen; de nem mert felém közeledni, félt,
hogy rétegeibe látok, s az igazmondáson kezdem gyógyitását.
- Negyedéves
orvosnövendék valék, midőn egy napon a császárfürdőnek udvarában a
vendégsereg nem akart megoszlani, s a pesti fiatalság egymást döfödte, hogy a
szük körben folyvást nyomon kisérjen egy alakot, melytől, mint az
orvosságtól, még a sánták is gyógyulni kezdtek; mert még azok is megmozdultak,
hogy lássák.
A tömeget engedtem a
bálvány után futni, kényelmes helyemtől oldalt néha egy pillanatra
megvillant az arcz, s hogy az nem közönséges szépség, könnyen felismertem.
Valaki befogta
szemeimet. Markos kéz volt, s akárkinek volt a sajátja, e kezeket, ha le
lehetne rakni, mint a botot és esernyőt, czingár ficzkó nem örömest lopná
el vékony karja helyett.
- Én vagyok!... mondja
végre Faddi uram, s mellém ült a félreeső asztalnál.
- Egészség ellen
használja a császárfürdői vizet, urambátyám? - Kérdem az öreget; mert a jó
egészség miatt majd kicsattant a vére.
- Csalánba nem vág a
mennykő! - mondja szokott észjárással, nekem semmi bajom, hanem az
asszonyt hoztam le, lányostól a tömegben sétálnak.
- Beteg az asszonyság?
- Lépe vagy a mája,
mondja Faddi, nem tudom bizonyosan; mert én azt sem tudom, hogy van-e ilyen
szerszám az emberben, azt sem, hogy kivül használ-e neki a meleg viz vagy
belől? Én egy nyavalyáját ösmertem, azt kiizzasztottam belőle.
- Ugyan mivel? - Kérdem
szórakozottan.
- Furcsa doktor vagyok
én, kedves öcsém, nevet az öreg, a feleségem nyavalyájáról én vettem be az
orvosságot, a pénzes ládának kulcsát éjjelre zacskóba dugom, nyakamba kötöm,
hogy még éjjel se férjen hozzá.
- Megállta szó nélkül?
- Ki akart önteni, mint
a gyerekek az ürgét, három napig reggeltől estig siránkozott. Erre
megfogadtam két czigánybandát, s éjfélig huzattam az utczán ablakai alatt.
Megmondtam neki, hogy itt a nóta, válogasson a sok között, s amelyik tetszik,
azt huzatom; de ne nyafogjon, mert azt huzatom, ami nem tetszik. A fél város
hozzánk szaladt, hogy kinek hegedülnek? Az asszony majdnem térden állva kért,
hogy kergessem el a czigányokat, mert azt mondják majd, hogy mind ketten
megbolondultunk. Az orvosság használt, fél a kinevettetéstől, s
ezen a kóczmadzagon vezetem négy esztendő óta az én kedves életpáromat, s
ha barátom piktor volna, azt mondanám: ha bárányt akar rajzolni, nézze le a
feleségem képét.
- Hát a kislány?
- A kislány nagy lány,
uramöcsém, mondja derülten az öreg, ha erre kerülnek, ideintem őket.
Negyed óra mulva
közelünkbe kerültek. Az anyát megösmertem, bár megaszott, vonásait a test és
lélek baja jól megkuszálta. A lány megdöbbentett szépségével. Könnyü fehér ruha
folyta végig a szép termetet, az aranyszőke fejnek kék szemei élénken
tekintenek rám, s az egykori beszédes gyermeket alig tudtam megszólitani.
Az asszony kezet
nyujtott, s házuk igaz barátjának szólitott. Nem csodálkozom, hogy a
lány ez értelemben szinte kezet nyujtott, s ő kezdé meg a társalgást.
- A borzas lányt
nem akarja kegyed megösmerni?
- Ujra kell kezdenünk az
ösmeretséget, mondám, az idő más jogokat adott kegyednek, most már vége az
egykori tréfáknak, s igen okosan kell kegyeddel beszélnem.
- Ugy, ugy, kegyed sokat
fog nekem mondani, miről mások nem szoktak beszélni.
A fürdői vendégek
nem messze tőlünk tömegesen álltak, mert az eddigi figyelemnek tárgya e
hölgy volt, s akik engem ösmertek, jelekkel tudatták, hogy irigylik
boldogságomat. Nem láttak szivembe, hogy én Faddiékat más szemmel nézem. Én az
egyszerü, reménnyel keveset vesződő ember csak az ösmerőst
látom, meg a válaszfalat, mely a gazdag és szegény között legalább olyan
vastag, mint a chinai fal a mongolok ellen. - A gyönyörü képet ugy néztem, mint
a remek festményt, - most látom, később el fogom feledni.
Az asszony, mint házuk
igaz barátját köszöntött. Ez adott jog megkülönböztethetett; de meg nem
zavart, hogy másként tekintsem őket, mint gazdag embereket, kik lányukat a
kirakat számára készitik, hogy azon mutassák meg a világnak, ám ennyit érünk, s
eladó portékánknak ez az utolsó ára. Én a sorssal nem koczkáztam, - nem álltam
vele szóba, hogy reményekkel csalogasson, - én parancsoltam a sorsnak, hogy a
mindennapit adja ki; mert ezt megszolgáltam, s hogy most e kis tündért
előmbe hozta, egykedvün nézem, mint a kerti virágot, melyhez semmi jogom.
Faddi meghivott, menjek
át velük a Margitszigetre; mert több ösmerőssel összebeszéltek, s közösen
ott fogunk ebédelni. Megindultunk közösen, a Dunapartnál csónakba szálltunk s
áteveztünk a zöldellő szigetbe, hol Faddiék ösmerősei már vártak.
Összekeveredtünk. Elkezdődött aztán a séta, Faddi urambátyám mondta, hogy
leányával beszélgessek, inkább menjünk legelöl; mert szeretné tudni, az apai
vagy anyai vezetés látszik meg inkább a leányon?
- Volt már ön a
szigeten? - kérdem a leányt.
- Minden zugát ösmerem,
a régiségeket, a virágokat, még a csalogányokat is.
- Erről tehát nem
fogunk beszélni, - mondám, - a zephirszellőkről is hihetőleg
beszéltek mások, nefelejcset, rózsát is emlegettek kegyednek, - folytatám
czélzólag, - minderről hallgatni fogunk; szebbet én sem tudnék mondani, -
hanem kegyetek bevallott jó barátjának engedje meg, hogy bizalmasan beszéljen.
Az atyát egészségesnek látom, az anyát betegnek, - nem gyanitja kegyed, hogy e
két egyén évek óta háborut visel, s hogy itt lenne már ideje a békekötésnek?
- Isten áldja meg önt e
kérdésért, - mondja a lány, - ön az egyetlenegy ember, kivel e tárgyról
beszélni merek, - s először mondok olyast, mit ezer esetben egyszer sem
szabad talán kimondani, hogy apám és anyámnak nincsen közös tárgya, mely egy
uton vezetné, - s reményleni sem tudom, hogy valamikor összetalálkoznának.
- Beszél-e az anya
kegyed jövendőjéről?
- Szivemen kapott, - ha
távolabb lennénk a többitől, keservesen sirnék, - mondja a lány, - mert én
el vagyok alkudva vagy cserélve, - én apámnak jutottam, - s az anyai sziv
helyettem a testvért választotta.
- Mit tud ön
testvéréről?
- Hogy Budán van, - s hogy
anyám testvérem leveleit könnyekkel áztatva olvassa.
- S az apa mit szól?
- Mint rólam mondja
anyám, hogy apádé vagy, - apám viszont testvéremről ugy beszél,
mintha kialkudott egyezkedésben egészen anyámnak engedte volna, s az apának
semmi gondja reá.
- Találkozik ön
fivérével?
- Évenkint egyszer vagy
kétszer. - Hidegen megölel, - szokásaimat, modoromat kigunyolja, - s elég
gyengédtelen azt mondani, mai napon a gyuródeszka mellett is megkivánják az
elegancziát.
- S az apa mit mond e
kedélyes észrevételekhez?
- Szerencsére nem tudja,
- mert még nagyobb szerencsére én könnyen sirok, és még könnyebben nevetek,
kivált ha apámat látom, kit fájdalmaimmal megkeseriteni éppen nem akarok.
- Hosszan kellene
beszélnem, hogy önt a multnak minden sötét képével megösmertessem. Higyje el ön
első találkozásunkban azon figyelmeztetésemet, hogy a családi kötelékét
pénzviszonyok szaggatták meg, s hogy az anya kegyedet mint fia kényelmének
jövendő megcsonkitóját tekinti.
- Szegény anyám, - nem
akar szivembe tekinteni, - mondja fájdalmasan lehajtva fejét, én a vagyonra
soha sem számitok, - egy napon elfujhatja a szél, mit számitsak rá? Csak azt
tudom, hogy a csapás engem készen talál, - s abban bizom, hogy kenyeret is
tudok dagasztani.
- Ez áron könnyen
megkapja ön a kulcsot az anya szivéhez, - mondám a leánynak, - a lehető
legközelebbi alkalommal vigasztalja meg kegyed az anyját, hogy testvérét
inségben nem hagyandja, bármiként rendelkeznék egykor az apa vagyona fölött.
- Köszönöm a jó
tanácsot, s magam kérem anyámat, hogy tulajdon vagyonát hagyja testvéremnek.
- Éppen erről ne
szóljon kegyed, - az anyai vagyon elpusztult, kegyednek fivére már jól lakott e
zsiros falattal; hanem annál éhesebb lenne az apai keresményre, ha az apa
másként nem rendelkeznék.
- Mi boldogságom lenne
nekem e vagyonban, midőn anyám szivében nem kapnék helyet?
- Mondtam már, hogy
miként jut kegyed oda.
- Igy veszik a helyeket
a szinházban is.
- Nem egészen hasonló a
viszony, - kegyed a szinházban két órára veszi meg a kényelmes helyet, s ha
keresett az előadás, kegyed kapott kegyelmet, hogy a pénztárnok jegyet
adott. Itt lemondásról van szó, - és én itt csak akkor adom a tanácsot,
mikor tudom, hogy ön a lemondásért olyant kér, mi természet szerint való
járandósága kegyednek.
- Hány ember irigyli az
én sorsomat, pedig ha tudnák, minő szegény vagyok.
- Ma talán még nem az,
eljöhet az idő, melyben önt a sors megkisérti, - s ha ön az, kit én
ösmerni vélek, - azt mondandja ön, hogy gazdag, s azon szó szent lesz,
mint az imádság, melyet az égben is meghallanak.
Talán nagyon
elmélyedtünk, a közelgőkre nem ügyeltünk, már sarkunkban voltak, pedig a
lány nem tartóztathatá könyüit. Édesek vagy keserüek valának, nem kutatom;
hanem e könyük nem idegen szemek látványára valók.
- Menjen ön előre,
- mondám hirtelen sugva, - amott a virágágynál egyedül maradhat ön.
Hirtelen megfordulék,
egy pár régi téglára figyelmeztettem az utánunk jövőket, s a
düledékromokról hamarjában olyan csodálatosakat hazudtam őseink viselt
dolgairól, hogy Faddi bátyánk egy egész téglát akart fölemelni, hogy emlékezet
okáért haza viszi. Lebeszéltem szándokáról, mert hátha valaki meglátná, hogy a
szent romokból elidegenitünk, - az alatt a lány a virágágytól kitért az utra, s
hogy egyedül ne álljon, megint utána siettem.
Később
összevegyültünk, éppen a szigetnek végső sarkán.
Faddi szivarral kinált,
s visszamenet együtt mendegéltünk; mert az öreg aranyos madaráról kivánt velem
beszélgetni.
- No, öcsém, - kezdi az
öreg azon vágygyal, hogy legkedvesebb nótáját fogom hegedülni, mit mond hozzá?
- Jó szivar, - mondám
készakarva másfelé csavarva a gondolatot, mintha azt vélném, hogy illatos
szivarját kivánná dicsértetni, - ünnepnapra való.
- Hát a kislány? Kérdi
visszavezetve az ároknak tulsó partjáról, hova átugrottam.
- Kimondhatlan szereti
az anyját. Mondám neki váratlan, mire a szivart is elejtette.
- Az anyját?
Kérdi az öreg, kimeresztve szemeit, hogy most egy akkora volt, mint előbb
kettő.
- Bátyám ugy néz, mintha
azt mondtam volna, hogy a lány mérget kevert volna a szivar végére.
- Talán nem az anyját akarta
mondani, uramöcsém?
- Igen is, azt mondám,
hogy kimondhatlan szereti az anyját.
- Még egyszer, kedves
öcsém, - ezt a két betüt mondja ön: n - és ypsilon?
- Azon bizonyos két
betüt mondám, hát mi csudálkozni való van azon?
- Hogy a mennykőbe
ne csudálkoznám? hisz az anyja miatt ma kinyujtóztathatnák azt a gyereket.
- Hát a jeruzsálemi
zsidók nem feszitették meg Krisztust?
- Megfeszitették; hanem
nem is látta ám uramöcsém, hogy én ölelgetném őket, pedig kétezer
esztendeje lesz innen-onnan, hogy koczkát vetettek az Ur köntösére.
- S az üdvözitő a kereszten
bocsájtott meg nekik.
- Nem is az én
erőmmel cselekedte azt, kedves uramöcsém, én már akkorát csakugyan nem
tudnék emelni.
- Dicsérje meg
urambátyám a lányát, hogy erősebb apjánál.
- Nálamnál?
- Igen, - hogy anyját ingyen
is oly forrón szereti, mint az édes apját, - hogy azt szereti, Faddi
bátyám legjobban tudhatja.
Rám nézett az öreg, - én
vissza ő rá, mintha a malasztot akarnám belényujtani, - s kezébe adnám a
legnagyobb termésaranyat, mit idáig kiástak, s azt mondanám: tessék, Faddi
uram, ilyen kincse csak önnek van, - gyönyörködjék benne. Megértett az öreg,
szemeiben fényleni kezdett az a gyöngy, mely, ha viz nem volna, aranyba kellene
foglaltatni; de a vén kereskedő szégyenlé gyengeségét, - s azt mondja:
- Ki eszi a szememet a
szivarunk füstje.
- Mitől enné, mikor
nem is ég.
- Eb anyja, ki hazud, -
kedves öcsém, - mondja kendőjével szárogatván a nedves szemeket, - az
igazság akkor is igazság, mikor nem nekem, hanem másnak adják; jól esik, hogy
az a gyerek szereti az anyját, hisz egykor én is szerettem.
- Csakhogy nem okosan,
kedves Faddi bátyám. Furcsa könyv az asszony, nem olvasta figyelmesen, végig
pedig éppen nem, pedig egy példányt egészen önnek irt a sors. - Ön
megelégedett, hogy czifra táblába köttette, talán eleinte mutogatta is, - utóbb
a titkos értelemmel ön nem törődött, - nem tanulta meg a tartalmat, s hogy
ön nem tudta a leczkét: mindketten lakolnak. Hej, ha ön a nyomtatási hibákat
erélyesen kijavitja, s helyes értelmet ad a soroknak, - sokkal boldogabb ember
lenne. Ami a kevélységről volt irva a könyvben, azon lapokat
kiszakasztottam volna jókor, mint később az uralkodási vágyat, - ennyi
bátorság untig elég lett volna a maga idejében. Most ön a sarokba lökte a
könyvet, - s megijed ön, hogy lánya fölveszi a földről, s áhitattal
kebléhez öleli.
- Mosdasson meg, öcsém.
- Kevés a szappanom, -
urambátyám, bizza a többit a sorsra, ne féljen, helyettem jobban elvégzi az.
Hosszan ballagtunk az
elnyujtózkodó szigeten, - a társaság összevissza kuszálódott, virágot, bokrot
nézegetett, s a kerti lakon tul Faddinét láttuk lányával karon fogva járni.
Az öreg megállt, hogy a
látványnak valódiságáról meggyőződjék. Csakugyan az anya ölté karjára
a leányt, és kétségtelen láttuk, hogy az anya magához ölelé a leányt, és forrón
ölelkezve hosszan megcsókolta.
Még ebéd előtt
találkoztam a kislánnyal, az aranyfürtök között egy rózsát pillanték meg, még
egészen friss volt, s midőn a lány kitalálta, hogy a virágot szemlélem,
áhitattal mondja:
- Anyám tüzte oda.
- Megrabolnám önt, ha el
nem mondanám, mit beszéltünk az öreggel.
Az elbeszélés végén a jó
gyermek virágjához nyult, egy levélkét szakasztott ki a virágból, s nekem adta,
mondván:
- Adóslevelemül
adom.
|