|
A harmadik diploma.
Lakómnak elbeszélését a
következő fejezetekben csak annyiban szakasztom meg, hogy röviden
megemlitsem, hogy elhoztam a diplomát az egyetemről, s asztalára
helyeztem. Hogy gyengédségét meg ne sértsem, háziorvosomnak választám, s az évi
tiszteletdijnak esendő részét is kiegészitem. Ezzel nem elégedtem meg,
bemutattam néhány háznál, s félév alatt a gyakorlatból folyt haszon biztositá
megérdemlett kényelmét.
Mint később orvos
barátom elbeszélé, következőleg végződött e történetke, melynek
leirására vállalkoztam.
Az ifju Faddi
kopogtatott be az orvoshoz, halavány arczáról lehullott az ifjuságnak virága. A
külsőleg még mindig csinos urfi nagyon hasonlitott a koldushoz, csak azt
nem lehetett tudni, minő alamizsnát kiván.
- Engem keres ön? -
Kérdi az orvos; mert az egykori világfi nem kereste föl a szegény
orvosnövendéket.
- Önt keresem, - mondja
félhangon, - ha volna ideje velem vesződni, - fontos közlendőm lenne.
- Foglaljon helyet, -
mondám - gyujtson szivarra. S odanyujtám a szerény fajta dohánygyüredéket.
- Nem érek én már egy
pipadohányt, - ne pazarolja rám.
- Nagyon bölcselkedve
kezd ön beszélni, - nem fiatalemberek közé való hang ez, - gondolja ön, hogy
családjának legigazabb barátjánál van; tehát némileg itthon.
- Ha tudná, minő
hitvány ember vagyok, nem kinálna székkel; hanem kilökne az ajtón.
- Ön valóban tul
őszinte, - s ha tán könyvekből tanulja ön e különös
őszinteségét, figyelmeztetem, hogy Diogenes csak mások irányában volt
goromba, - magáról nem beszélt ily keményen, mint ön.
- Diogenes régen élt, -
s akik a mai korban némileg hasonlitanak hozzá, - udvariasabban mondanak
igazat.
- Mit mondtak önnek?
- Elszenvedhető
dolgokat, hogy szeleburdi vagyok, - hogy öltönyöm zsebeire készakarva lyukat
varratok, hogy könnyebben kipotyoghasson a pénz, - és szándékosan ugy járok,
hogy utánam a gazemberek szedhessék össze.
- Ön ezért
megharagudott?
- Mosolyogtam, mintha
csiklandoztak volna; mert, uram, a költésnek is van kéje, pénzért
csuszni-mászni láttam az embert, - s ha megtörténhetnék, hogy az ember az
állatnak alakját magára kaphatná, néhány forintért napszámban, akadna, ki
talyigás lónak is beállna.
- Nem megvetendő
élettapasztalat, - talán orvosság lenne ez az undor.
- Mondám, hogy
csiklandozott a költésnek kéje, s ha még valaha meggyógyulhatnék, más fogott ki
rajtam.
- Bizony lekötelezne ön,
ha nekem is megmondaná, - mondám tréfálózva, - mert orvos létemre hasznát
vehetnem egy vagy más lelki gyógyitásban.
- Elmondom, - mondja az
ifju lassanként otthoniasabban, - hanem előbb emlékeztetem önt, hogy ugy-e
kimondhatatlan haszontalan ficzkó voltam. Ne tagadja ön, ha ezzel dicsekednem
lehetne, ön nem tagadhatná meg a bizonyitványt.
- Tegyük, - mintha igent
mondtam volna.
- Anyám bedugott a hivatalba,
- ott voltam, mint több más urfi, kik helyett szegények dolgoznak, s a kiadott
szakma valamiképpen elkészül. Ezen helyettesek azonban ügyes ficzkók, -
eszünkhöz mérik a munkát, hogy szerfölött okosat ne csináljanak, - részint,
hogy ezáltal tulajdon értéküket ne fogyasszák, részint pedig, hogy el lehessen
hinni, hogy olyasmit magunk is meg tudnánk erőlködéssel csinálni.
Legközelebb áthelyeztek más osztályba, az elnök szigoru ember, s mint hallám,
az urfiakat munkára szoktatják, vagy tisztességesen megsugják, hogy menjenek
láb alól. Rám került a sor, - az elnök egy kényes tárgyat helyezett asztalomra,
megmagyarázta, hogy minő segédeszközökkel élhetek; mert a tárgy egészen a
régi viszonyokra vonatkozik. Szorultságomban munkához fogtam, s először
életemben gondolkozni kezdék. Álló hétig nem szaladhattam sugó után. Az elnök
folyvást nyakamon ült, a részleteket előmutattam, melyek aprónkint halomra
gyültek, s a hétnek végével összeszerkeszthettem az egészet. A
keresztülolvasott regényekből rámragadott irálygyakorlatnak maradékából
türhető levet önték az egészre, s az elnök a porzó alól mindjárt kivette
kezemből a munkát. Most remegtem először életemben. Hires valék
hidegvérüségemről a kártya mellett, - a százakat megnyertem vagy
elvesztettem fütyülés közben, s ellenfelemet megöltem nyugalommal.
- Most féltem, hogy életemben
először komolyan, s az irodában dolgozó bajuszos kamaszok között -
leszamaraz az elnök. Amint olvasta a munkát, kezemben volt a nagy olló, hogy
magamba vágom; mert társaimnak gunymosolyát el nem birom. Az elnök letette a
dolgozatot, intett, hogy menjek az oldalszobába. Az ollót ruhám bő ujjába
toltam. "Barátom! - mondja az elnök, - mától fogva ön leszen az én jobb
kezem. Eddigi főnökei vagy részegek voltak, vagy kislelkü ellenségei; mert
önt rágalmazni merték." Visszaszédelegtem az osztályba, - kalapomat
levettem a szegről, kijöttem a szabadra, s ha ön belém nem fog
kapaszkodni, bizonnyal mondom, hogy megőrülök; mert megundorodtam
magamtól. Ez a dicséret megöl.
- Most már beszéljünk
komolyan, - figyelmeztetem vendégemet, - van még önnek titka?
- Van amit el nem mondhatok önnek,
- ennyi becsületérzésről még rendelkezhetem. Hitvány ember voltam.
Volt! - Ez az igehajlitás szabályai szerint
multat jelent.
- Hanem a következmény
itt van.
- Mit előbbi nyilatkozata
szerint kegyed nekem meg nem mondhat. Tehát azt kell tudnom, hogy kinek akarja
ön fölfedezni?
- Annak, kit
hihetőleg meg fogok ölni, - tulajdon édesapámnak.
- Ugy hallgasson ön!
- Egyebet nem mondhat
ön; mert nem tudja, mit cselekedtem. Mondja az ifju szilárd hangon, s utána
teszi: Dicsekedtem ön előtt, hogy valami derék ficzkó vagyok?
- Bámulatos
őszinteséggel az ellenkezőt mondá ön.
- Emlékszik ön egykori
tanárunk leczkéjére, mikor a polgári bátorságról szólt? Véletlen ezen
előadásra még emlékszem, nem a szavakra; hanem a gondolatokra. Sokáig
hevert bennem az orvosság, ma felforditotta véremet, s van annyi bátorságom,
hogy amit önnek, apámnak is megmondom magamról, hogy hitvány ember voltam. Az
ő dolga, hogy meg tud-e bocsájtani, - én a magamét megteszem, s a hinárt,
melybe jutottam, megmutatom. Ugy tekintsem rám, hogy száz öles kutba estem, s
hosszu keze legyen apámnak, hogy kihuzzon onnét.
- Száz ölet mondott ön?
- Utánam oda csak az a
meggyőződés nyulhatna le, mely lehajlás előtt elhitetné apámmal,
hogy ismét vissza nem esem.
- Én elhiszem, hogy nem
esik ön vissza.
- Uram! - pattan föl az
ifju a pamlagról, - ne koczkázzék ön a kecsegtetéssel. - Ösmerem a
pénzkölcsönzőket, sok dolgom volt velük, - azok a gazemberek, nem
vesződnek a psichologiával, hogy egy jól szavalt igéretet a lelki
becsületesség jótállásaképpen fogadjanak el. Az uzsorások megmérik a
bizonyitékot, s amennyit az ér, annyit kölcsönöznek. Ne kecsegtessen ön, mondja
ön inkább, hogy apám meglő; mert nevét meggyaláztam. Nem iszonyodom, uram,
a lakolástul. Örömest bezárom hitvány életmultamnak kapuját, - legalább
bebizonyitottam, hogy valahol meg mertem állni.
- Anyjára nem gondol ön?
- Mindketten méltán
lakolunk.
- Anyjának lakoltatását
nem bizta a sors önre. Az anyai hiuság mámor, mely akármily oktalan, mindig oda
czéloz, hogy az elkényeztetett gyermek magasabbra emelkedjék, mint a
szülők. Ezt az adósságot nem pénzzel fizetik ki, barátom, - s ezt még
bizonyosabban köteles ön kifizetni, mint a becsületbeli adósságot.
- Megadom magamat.
- Előbb a
bátorságról beszélt ön, s nem kétlem, hogy azt mondta, amit érzett. Ne
vesztegesse ön az időt, rögtön utazzék el, menjen atyjához, s a
legőszintébben mondja el ön állapotát. Ne beszélje ön szinpadi nyelven, -
bizton mondom, hogy az öreg az ön szavait hallani, s arczán látni fogja, - s az
öreg örömestebb hisz önnek, ha gyarlóságát megvallja, mintha reményeivel
dicsekednék. A rágalom azért bukik meg, mert másról mondják; a bevallott hibát
elitélni nehéz, mert az is biró, ki magát bevádolni meri. Még egyszer mondom, -
menjen ön atyjához, fogja meg a munkában megkeményedett kezeket, s mondja az
öregnek: az anyai kéz gyönge volt a fiugyermeket vezetni, - ha az apai kezek
még egyszer megtámasztják, többé nem fog ön elesni.
- Ha nekem most ezt az
én fiam mondaná? - Kiált föl az ifju kinos vergődésben.
- Még bizonyosabban
mondhatja el ön apjának. Ne feledje ön, amit mondok, - minden embernek van egy
kedves nótája, melyért az utolsó garasát is kiszórja. Az apához menjen ön
először, - beszéljen ön férfias komolysággal, - a többi magától
következik.
Nyakamba borult a fiu, -
szenvedélyesen megölelt, kezemet hatalmasan megrázta, és szó nélkül távozott el
tőlem.
Alig egy órával
később egy öregasszony jött hozzám, beteghez hivott egy zugutczába.
Nyomban követtem az
asszonyt, ő elöl ment, én hátul, Agyam tele volt az előbbi jelenetnek
behatásával, - néha felsóhajtottam; mert én sem valék kőből s
megsajnáltam a gazdag Faddit, hogy polgártársai között bár a legirigylettebb,
pénzén nem kapott boldogságot az életben. Beszélgettem magamban, hogy a
megelégedésnek más föltételei is vannak, - s hogy a gazdagság a józan észen
kezdődik, mely a vágyaknak határait ösmeri, s nem rohan az ároknak, ha ki
nem mérte, hogy testének ruganyossága megfelelhet az árok szélességének.
A harmadik diploma
kinyitotta előttem az ajtókat, mindenütt nyögést hallok és panaszt, fölül
rá késő vallomásokat elkövetett oktalanságokról. - Ha folyvást részeg
lettem volna eddigi életemben, most kijózanodhatnám.
Az öregasszony egy ócska
ház kapuján bement, az udvar felől a konyhába vezetett, megnyitá
előttem az ajtót, s az ágyban fekvőre mutatott, hogy az az, kinek
orvosra van szüksége.
A beteg a fal felé
fordult, vártam, mig észre vesz.
- Te vagy itt, Pista?
- Urambátyám hivatott? -
Mondám meglepetve, midőn bátyámnak hangját fölismertem.
Kifordult az öreg, feje
lángolt a forróságtól, - mindjárt gyanitám, hogy bennem ingyen orvost akar
fogni. Szokott módon kikérdeztem, nyavalyája nem volt veszedelmes; hanem két
hétig meg fogja nyomni az ágyat.
- Ne haragudjál, kedves
öcsém, hogy hivattalak, másban nem volt bizodalmam.
- Köszönöm a bizodalmat,
- ne vesztegesse rám urambátyám.
- Kiben bizzam, ha
benned nem, kedves öcsém, - mondja nyögve, - senkim e széles földön, kivüled.
- Ejnye, hogy egészséges
korában nem izente meg urambátyám, talán megörültem volna szivbeli
ragaszkodásának.
- Nagyon beteg vagyok, ugy-e?
- Ne féljen, nem mondom, hogy
végrendeletet csináljon, - nem szorultam kegyelmére.
- Nem kegyelem, rokoni
szeretet lesz, kedves öcsém, csak viseld gondomat, - mert meggyulladok.
- Mindjárt rendelek valami
hűsitőt, bátyám.
- Mi lesz az, kedves Pistám?
- Hogy előre fizessen
kedves urambátyám; mert én ingyen egyet sem lépek e piszokutczába. Másnak két
forint az egyszeri látogatás, magának három forint.
- Jaj, te pogány, - hová
fajzottál el anyádtól?
- Anyám emlékezetének hagyjon
békét, urambátyám; mert maga még kevesebbet hasonlitott hozzá. Köszönje meg, ha
eljövök, - ez is már nagy áldozat, s ha mindjárt nem fizet, azonnal elbucsuzom;
mert azt ugyan ne higgye, hogy atyafiságos szeretetből fogom gyógyitani.
Ezt apám természetével mondom, remélem, elhiszi.
- Nem félsz, hogy kitagadlak?
- Nem fél urambátyám, hogy egy
óra mulva olyan agyvelőgyulladást kap, hogy félre beszél, s még életében
odaajándékozza mindenét annak a jámbor öregasszonynak, ki idáig vezetett. Ne
féljen, az nem veri ám félre a harangot, ha bátyám az ezereseket egyenkint adja
a markába, - persze, hogy eszén kivül.
- Itt a három forintod, -
méregkeverő, - mondja egy hosszu kapczaszárból kikaparva a pénzt, -
rendeld meg az orvosságot.
Egyenkint megnéztem, hogy igaz
pénzt ád-e? aztán tárczámból kihasiték egy lapot, s a rendelvényt megirtam.
Akár el se küldtem volna a
rendelvényt, a kinos pénzkiadás kiverte testén az izzadtságot, folyt róla a viz
másfél óráig. Ezt megjegyeztem tapasztalásképpen, hogy a fösvény embernek a
pénzkiadás igen hatásos izzasztószer, s akárkinek merem hasonló esetekben
ajánlani.
Tiz napig jártam hozzá, a
látogatás árát pontosan fölvettem előre. Nem használt egy vagy más fogása,
kiszedettem vele a pénzt, s azonkivül már utóbbi napokban jó tartást rendeltem
a legjobb vendéglőből, s megtanitottam a nyomorultat emberséges
emberek módja szerint élni. Finom tésztákat, izes pecsenyéket etettem vele, s a
drágán fizetett falatokat utolsó falatig megette.
- Meddig élhetek én még,
kedves öcsém?
- Hat pengő forintért
megmondom, - alább egy krajczárral sem.
- Orvos vagy te voltaképpen,
vagy embernyuzó?
- Három diplomával keresek,
urambátyám. Mint orvos, kiösmerem természetét, mint mérnök, kimérem az életét,
s mint ügyvéd, lenyuzok bőréből egy kis darabot. Hiába, sokba kerül
ám három diploma, egyiket sem adták hitelben.
- Engedj el egy forintot.
Alkudozik az öreg, - mert a kiváncsiság erősebb volt fösvénységénél.
- Mindjárt tiz pengő forintot
mondok, urambátyám! - Ijesztegetém, hanem elő is rántotta a hat forintot.
- Ne, - most már beszélj.
- Alkudott bér, osztott koncz,
- drága urambátyám, - most már megmondhatom, hogy száraz csontjai meddig birják
el. Ön évtizedek óta csalja magát, mint télen a fecske, csontjainak
erejéből élt, s ha mostantól fogva becsületesen nem táplálkozik, s a jó
ételen kivül erőteljes borral nem él, - bizvást fölmondhatja jövő
évre a szállást; mert elalszik magában, mint a mécs, melynek olaja elfogyott.
- Megeszem mindenemet!
Siránkozik az öreg.
- Okosan cselekszi; - igy nem
kell végrendelet, magával viheti fölfalt értékét a másvilágra. Ez tiszta
nyereség.
- S ha majd mindenemet
megettem, mi marad neked?
- Nem indit meg, - eszik vagy nem?
Ha eszik, elélhet akár huszonöt esztendeig, sőt tovább is.
Egyszerre kipirult, az
előtte levő tányéron még volt egy kis fölfujtmaradék, mutatóujjával
kitörölte a tányérból, s a jövendölésnek vigyorgott is!
|