A lelki betegek.

Az ujságokban sokféle kikürtölt erkölcsöt olvastam, melyek érhetnek nagyon sokat; de hogy az ember legnagyobb csak a bocsánatban lehet, midőn az ember a maga várát ostromolja, s maga ellen veszi be, - nem én állitom először.

Az elbeszélt részletek után következett megint a nyár, s a császárfürdői vendégek között a Faddi család megjelent; hanem a tavaly oly boldog piros Faddi bácsi nagyon kisoványkodott a maga takarójából, tavaly őt irigylették egészsége miatt a betegek, az idén leginkább őt sajnálták meg az egészségesek.

Tudtam, hogy leérkeztek, azt is tudtam, hogy az öreg fiának megbocsájtott; mert az öreg megirta, - s nemrég irtam az öregnek, hogy fiában jövendőre megbizhatik. Kizajlott, - most következik a nyugalmasabb élet.

Midőn az öreget megláttam a császárfürdői meleg vizes poharak között, nappal is megijedtem a kisértettől, mely a multnak minden boldogságát meghazudtolá. Az asszony s a szép lány örömmel fogadtak; a betegség megrohanta, s a hervadás oly rohamos, hogy az egykor erős embert maholnap letépi a vihar az életnek fájáról.

Minden körülményt kikérdeztem, amiért az orvosok a császárfürdőbe küldték; de a mondott kórjelek miatt a toronyba is elküldhették volna harangozni, vagy a pinczébe hordókat eregetni, csak annyit használt volna, mint a császárfürdő. Föltettem, hogy az öreget ki fogom kérdezni; mert amit igennel felelt az orvosoknak azon kérdésére, hogy ugy-e: szaggatásokat érez, meg a végtagok is zsibbadoznak? csak takarója lehetett a léleknyavalyának.

Figyelmeztettem az asszonyt, hogy az öreget kémlelni fogom, s ha tán Pestre fognám átvinni, ne kisérjék át, hogy időm legyen az öreget fölrázni, mint az orvosságot; talán fölülkerekedik a titok, mely a lelken rágódik. Beleegyeztek, bár az asszony el nem tudta gondolni, mi bánthatná a lelkületet; mert a bocsánatadáskor zajgott a boldogságban, azóta pedig semmi figyelemre méltó sem történt, miért aggódnia kellene.

Ennyiből könnyen kiokoskodtam, hogy ami az öreg és fia között a titoknak nevét érdemlette, az anya nem tudta, s a féreg valahol itt kezdi megmarni az öregnek különben igen könnyü vérét.

Találkozásunk után negyed nap mulva áthoztam az öreget Pestre. Utközben azt a kedvencz tárgyat kaptam elő, miről a lassan gyógyuló betegek nagyon örömest beszélnek, hogy nem tudnak az orvosok semmit. Eleinte az öreg huzódva mondott véleményt; mert bennem az orvost kimélte; de midőn elősoroltam, hogy tüdőt csinálni nem tudunk, a levágott ujj örökre csonka marad, s egy jó része foglalkozásunknak abban áll, hogy a hideglelőst megmelegitjük, a forrólázast meghüsitjük, s aki körmeink között meghal, olyan nyavalyában szenvedett, állitásunk szerint, mely Párizsban is egyszer fordult elő száz esztendő alatt, - az öreg könnyebben lélegzett, s az otthon való orvosokat rendre szidta, hogy már minden nyavalyáról gyógyitották, csak himpókról nem.

Szállásomra érkezvén, az öreg körülnézett a szobában, s feltünt neki három aranyozott keretü kép, melyekben három diplomám volt behelyezve. Sorba nézegette őket, s figyelme középen ragadt meg, az ügyvédi diplomán. Hosszan nézegette, - a "kitünő" osztályzatot botjával kisérve betüzgette, majd leereszté botját s jobbjával füle mellett vakarva mondja:

- Kedves öcsém, maga fiskális is?

- Azt a mesterséget is megtanultam urambátyám - bennem három mesterember van egyszerre, s nem bánom, akármelyiknek hiszi el, amit mondani fogok, - holnaptól kezdve ne igya a császárfürdői meleg vizet, - a maga nyavalyájának nem orvos kell, hanem más.

Hirtelen leült az öreg, kezeit vastag botjára támasztá, s azt kérdi:

- Mit akar mondani, uramöcsém?

- Urambátyám egészséges korában megbirkózott volna tán egy szilaj csikóval, - ugyan, az istenre, és családjának boldogságára kérem, miért nem birkózott önmagával? ma már visszatérőben volna a lelki nyugalom.

- Ne vádoljon, uramöcsém, - mondja magasztos nyugalommal az öreg, - fiamnak öt percz alatt, mig baját elmondta, megbocsájtottam, - én tudom, mily rettenetes áron.

- Ezereket értett urambátyám?

- Nagyon sok ezeret, uramöcsém, - s azon ezerek, mint a hangyák, hirtelen fognak szaporodni, s a vén Faddit elevenen eszik meg.

- Ezt ön nejének sem merte megmondani.

- Öcsém, - ezelőtt egy pár esztendővel nagy gyönyörüségem tellett volna a hirtelen csapásban, hogy beállithattam volna még ekkor az ugorkafán mászkáló feleségemre, hogy: asszony, készen vagyunk a vagyonnal, jer le a magasról a földre: koldusok vagyunk. Az idő megváltozott, öcsém, - nőm és fiam lábam poráig alázkodtak, s a helyett, hogy fölemelhetném magamhoz, térdeim rogyni kezdenek, bocsánatom nem ad örömet; mert szeretteimet a szegénységnek hirével kell megijesztenem.

- Bátyám, - gyakran hallám, hogy ön családja barátjának vallott, - ez a jó barát kéri önt, méltassa bizalmára, talán megmenthetem, - e perczben az ügyvéddel beszéljen ön.

- Jól van, fiskális uram, - mondja Faddi nagyot lélegezve, - fiam másodszor került uzsorás körmök közé. Nincsen szükség a névre, - elég az enyém, mely a lelketlennek markába jutott. Az uzsorások hideg eszüek, most már annyira haladtak, hogy a hamis váltót örömestebb veszik, mint az igazit, - fiammal tehát évek óta az én nevemet iratja egy gazember a váltóra, mint kibocsájtóét, tudván, hogy fiam miatt kinomban átvállalom a fizetést, s hogy gyermekemet a nyilvános gyalázattól megmentsem, egy fillérig kifizetem az uzsorát.

- Az ön nevét iratta alá a fiuval; tehát bizonyosan tudta, hogy az aláirás hamis.

- Szóról szóra ugy van, - igenli az öreg majdnem nevetve, - no fiskális ur, ösmert-e már ilyen gazembert?

Majdnem kivakkantám, hogy az tulajdon bátyám lesz, s ami több, hasonló körülményre én figyelmeztettem, - tehát amit óvatosságért mondtam neki, hiven megtanulta, s azzal a borotvával nyuz most.

- Min tünődik, kedves uramöcsém?

- Uj kérdésen, - mondám hirtelen, hogy zavaromban ki ne valljam szép atyafiságomat, - azt mondja meg, kérem, hogy az ön vagyonát fölemészti ez adósság?

- Rendes körülmények között harmadrész vagyonommal fütyörészve kifizetném; hanem az uzsorással kezet fogott a kereskedelmi fordulat, mely a gyenge legényt ugy elfujja, mint a gabonaport.

- Megmagyarázhatná nekem ezt, urambátyám?

- Miért nem, - időtöltésből ostobábbat is beszélhetnék, - megtanitom önt a gabonakereskedés titkára. Ha a gabonakereskedő annyira megerősödött, hogy vagyonának meghatározott összegét rendesen bennhagyhatja a kereskedésben, s a soványabb években nem kénytelen a tőkét megcsonkitani, nem félhet az árak esésétől; mert a tavalyi gabonát eladja, s a bevett pénzen rögtön azon fajból ujat vesz, s ekkint a mérőszám megvan, habár az ár nem felel meg a tavalyi vételnek. Két, három, ritkán a negyedik évig kell folytatni e csereberét mig a negyedik évben megjön az eredeti ár, s a vagyon meg van mentve. Amely kereskedő kénytelen az üzleti tőkét időközben megcsonkitani, - az a silány árban elveszti az eredeti vagyont, üzletét a sorvadás eléri, s mint a gabonakereskedők mondják, a patak kiszárad, elfogy. Két év óta vesztegel igy az én tőkém, - raktáraimban csordultig áll a rendes mennyiség, az idén harmadszor fogok változtatni, s okvetlen szükségem van a tőkekimélésre, hogy a következő áremelkedést a teljes mérőszámmal beérjem. Ha a mostani árak mellett eladok, kedves uramöcsém, s hirtelen megrohan az uzsorás, a dobszó, még gonoszabbul fog gazdálkodni a szerencsétlenség s egyszerre megfulladok.

- S önt az orvosok a Császárfürdőbe küldték, hogy ott gyógyuljon meg?

- Kénytelen valék magamra vallani a csuzt és köszvényt, hogy lelki nyomoruságomat az üzletvilág káromra ki ne találhassa.

- Istenemre mondom, megáll az eszem.

- Az enyém már megállt, kedves uramöcsém; mert ha már meg kell vallanom, mit tartózkodom ön előtt, szégyenlem megtanulni a szegénységet.

Tudtam, hogy az erős Faddit nem közönséges gyötrelem forditotta ki régi alakjából.

- A bánat, kedves uramöcsém, hogy ártatlan leányomnak sorsát a véletlennek markába ejtem, s irgalomfalatra szorul.

- Soha!... mondám az öregnek kezét megragadva; de tovább nem folytathattam; mert valaki kopogatott az ajtón. Faddiné volt leányával, - s mint elbeszélték, ösmerősökkel átjöttek Pestre, s tudván hogy együtt vagyunk, meg akarták mondani, hogy estére szinházba mennek.

A nőknek szállásomat mutatám meg, igyekeztem a lelki háborodást zabolázni, s erőltetett kedélyességgel mutogattam meg kis gazdaságomat.

Az öreg előbbi helyén maradt. Faddiné a harmadik szobában aggódva kérdé, hogy mit vélek férjének állapotja felől?

- Asszonyom, - nem tudom, helyesen cselekszem-e, hogy önnek megmondom, - férjét csak egy váratlan öröm mentheti meg, különben vége, rövid idő alatt, vége.

- Istenem!... mondja a nő, - mit kérjek tőled, hogy az férjemet megörvendeztesse?

- Valóban nem tudom megmondani.

- Mit mondjak egyebet, - beösmerem, hogy könnyelmüen játsztam sorsommal, - szivébe mégis visszafogadott férjem, - mit adjak neki, mint amim még volt, az engedelmességet.

- Gondolkodjunk, kedves barátunk, - mondja a lány egész közelembe állva, - testvéremet ön adta vissza apámnak, anyám szivét ön szerezte meg nekem, - találjon ön mentőgondolatot, hogy atyám a mienk maradhasson.

- Kedves gyermek,... kit az Isten oly szépnek teremtett, - mondám szivfájdalommal, - ön azt mondá, hogy: "a vagyont egy napon elfujhatja a szél, mit számitsak rá? Csak azt tudom, hogy a csapás engem egészen készen talál, s abban bizom, hogy kenyeret is tudok dagasztani." Emlékszik ön azon napra?

- Anyám csókjára ne emlékezném! Mondja rólam anyjára tekintvén, ki a különös idézetet nagyon megértette.

- Hát egy rózsalevélkére?

- Ó, - ha ön azt megőrizte volna, mint én az enyémet!

- A rózsalevél itt van, - mondám egy kis szekrénykére mutatva, melyből azonnal elővettem. -Viszszakéri ön?

- Ha viszsza tudja ön adni!

- Gyermek!... mondám ihletetten, kezeért adhatnám vissza, - a levélkét csak az ön kezeért adnám vissza, atyját csak az ön kezével tudom én megmenteni.

- Anyám!... mondja lány, - az ön szive mondja meg, hogy elég öröm-e a szülőnek, ha gyermeke boldog?

- Menjünk apádhoz, - ha ez nem öröm, ugy mást nem adhat már az ég.

Ki akaránk menni, hogy az öreget fölzaklassuk - s ime jön az öreg, s mondja, hogy valaki kopogatott, talán cseléd s azt kérdi, fogadhat-e vendéget!

- Öt perczig senkit, - mondám a lányt karomra füzve, - tekintsen ide, Faddi ur, leánya nem lesz a sorsnak játéka, - ha ön megengedi, hogy támasza legyek.

- Üres kezekkel adjam oda?

- Az atyai áldással, Faddi ur, - még az mindig nagy kincs becsületes emberek között.

- Nem iszom több meleg vizet! Mondja az öreg összeölelve bennünket. - Engem a szeretet meggyógyitott.