A vendég.

Vendégemet kikivántam a Rákosra, hogy onnét induljon hozzám gyalog, s ne alkalmatlankodjék egy óráig. Hátha majd valami rásztkórost hozott az ördög a nyakamra s elkezdi a beszédet azon, hogy gyermekkorában lenyelt egy haltüskét, az most a gyomrában megnőtt egy arasznyira, s hol egyenesre magasodik, hol keresztbe fekszik, néha balra esik a hegyesebb vége, néha jobbra, s órákig kinozza. Ki nem dobhatom; mert a rásztkóros végig futja a várost, megáll minden borbélynál, s utána bolondul a városnak minden betege.

Kinyitám dolgozószobámnak ajtaját, s bátyámat látom - meghizva!

- Mi lelte bátyámat, hogy igy fölfujódott? Kérdem, s majdnem elhittem, hogy Revalenta arabicát evett.

- Jól élek, öcsém, - mondja különös vidámsággal, - megtanitottál okosan élni.

- Megijedt, urambátyám, - s ijedtében hust eszik, hogy a természettől kicsaljon vagy husz esztendőt, - s kiszámitotta, hogy a kamatokban majd másról lenyuzza a tartásnak diját.

- Goromba ficzkó vagy, öcsém, - igy tiszteled te nagybátyádat.

- Ne rágalmazzon, - azt nem mondtam, hogy tisztelem! Köszönje, hogy goromba vagyok, az igazat megmondom, s elegendőképpen megijesztettem, hogy vénségére mégis rendesen eszik.

- Nem tagadom, öcsém, - tőled sokat tanultam, - vigyorog a prédaéhes vadállat, - eszeddel milliókat tudnék keresni.

- Nem mondaná el, mit mindent tanult tőlem?... mondom csömörlettel; mert hogy az ifju Faddit ő halászta el, azon nem kételkedtem, s e perczben nagy kedvem kerekedett a megátalkodott gonosszal ölre kapni.

- Semmit sem mondok, öcsém, - elbiznád magadat, pedig fiatalembert nem tanácsos elkapatni.

- Akkor azt mondja meg, urambátyám, mi kergette hozzám? mert ok nélkül nem jött.

- Látogatóba jöttem, - hallottam, hogy hirtelen fölkaptak, - hát meg akartam mondani, hogy örülök.

- Azt nem mondja, hogy hirtelen gazdagodjam meg, s aztán hirtelen egyem egy maroknyi mérget, s vagyonomat hagyjam magának?

- Bomlik az eszed öcsém, - mikor leszel te gazdag ember? - ha csak gazdagon nem házasodol.

- Házasodom; de nem gazdagon.

- Megházasodol?... kérdi rám meresztve szemeit.

- Igen, - megházasodom, - igy előre lemondhat a gondolatról, hogy valaha örökösöm legyen, - sőt magának is tanácslom, házasodjék, - annyira-mennyire emberi alakot kapott, vegyen el valami gazdagot.

- Ezen tanácsért semmit sem kérsz előre, mint a gyógyitásért?

- Ezt ingyen adom; hanem ha megint beteg lesz, megkettőztetem látogatásaimnak diját, - arra készen lehet.

- Majd akkor, - kedves öcsém, - előbb kiheverem drága látogatásaidat.

- Jobb lenne ugy-e a Császárfürdőben ingyen meleg vizet inni. Vallja meg, hány akót ivott meg?

- Nem iszom, - legföllebb megfürdöm, - most is kijárok.

- Még hirt kap a fürdő, s az emberek azt hiszik, hogy bátyám ott hizott meg, - hogy rohannak oda a soványak!

- Láttam ott Faddit, tavaly lehetett két mázsás, most aligha nyom kilenczven fontot.

- Az meg nem hizik a Császárfürdőtől.

- Nem?... mondja oly figyelemgerjesztő kiváncsisággal, hogy kabátomat is megkapta, mintha ki akarná belőlem rázni az okot, melynek alapján állitani mertem.

- Nem! válaszolám nyugodt meggyőződést jelezve, - valamint azt is várva, hogy mire szaglász?

- Persze, - mesterséged, hát tudhatod, hogy mikor esik ki bőréből.

- Attól függ, hogy valaki ezen bőrben megkapaszkodik és huzza, mindjárt készen van Faddi uram földi számadásával.

- Mégis szép az a te tudományod!... bámul az öreg,... nekem is megmondtad, hogy elvisz az ördög, ha nem eszem.

- Ne feledje, hogy hat forintért mondtam meg!

- Arra kár emlékeztetned, - amugy sem feledném el; hanem megérdemletted! - mondja hizelegve. - Ha drágás nem volnál, bizony Isten adnék valamit, ha megmondanád, Faddi meddig élhet? mert jobb az ilyent tudni, hogy el ne feledkezzem magamra vigyázni!

- Egy ujdonatuj bankóért megmondom.

- Nem alkuszom, - mondja mohón az öreg, s egy gyürt tárczából kitett öt forintot, - ne, ez most jött ki a sajtóból.

- Kár lenne hirtelen elválasztani testvéreitől, még eláznék keserüségében, - mondám ingerkedve, - ha még tizenkilencz darabot letesz, megmondom, meddig birná ki e soványságban?

- Te, mindjárt visszaveszem ezt a szép uj bankót.

- Engem ugyan meg nem ijeszt; mert most már meg nem mondom százötven forinton alul.

Reszketett a nyomorult, a kiváncsiság lázzá változott, - s elhittem, hogy amiért öt forintot kinált, neki megér ezreket; tehát föltettem magamban, hogy nem tágitok és gyötröm, ha kinjában a padlóra esik is.

- Melyik mesterségednek nyelvén beszélsz most, hogy tulajdon nagybátyádat is megnyuzod?

- Ha ugy tetszik, - most mint ügyvéd beszélek, s azon gondolkozom, hogy ne árvereljek-e föllebb; mert, tudja bátyám, hogy ez ügyvédi hajlam, s az ügyvédi diplomával még csak két forintot kerestem.

- Itt a százötven forint!... Mondja, elém szórva az uj bankjegyeket.

Most már én ijedtem meg; mert az ilyen szőrü emberek százötven forintért hason fölmásznak a Gellérthegyen, s egy lábon elbaktatnak Budától Martonvásárig. Szerettem volna megalkudni, hogy először: a kérdésre felelek, másodszor: visszaadom a százötven forintot, ha megmondja, mint nyer a felelettel, ha Faddit még ma kiteritenék is?

- Üljön le, bátyám, - mondám az öregnek, - hosszabban akarok valamit mondani, s a százötven forintért kimeritőleg fogok felelni.

- Már ülök.

- No, hát ott kezdem, urambátyám, hogy sokfélétől meg lehet részegedni. Tanulókoromból jut eszembe, hogy pajtásaim a convictusban hetenkint háromszor ettek savanyu káposztát, s a vizivó fiuk a káposztás napokon délután pár óráig igen vidámak voltak; mert a könnyen ingerelhető fiatal vér a káposztának savanyuságától is meglódul. Az emberi természet fogékony a benyomások irányában, a jó hir kipirositja az arczot, a kellemesen meglepett ember bódult örömre képes, s ugy tánczol, mint a részeg. Ha már most a szerencse folyvást kerget valakit, s a kincset utána szórja valakinek, az a valaki folyvást részeg. Ilyen volt a Faddi család, mely egy kis városban legirigylettebb sorsban volt. E fajta emberek a kényelemben elpuhulnak, a bajoktól elszoknak, s azt türni vagy elviselni képtelenek.

Én gabonakereskedőkkel gyakran érintkezem. Egytől egyig mind panaszolkodik, s a panasz már három esztendős mióta a gabonaár folyvást száll, s a jobb árat némelyik be nem fogja érni; mert addig is élni kell, s egyéb terheket kénytelenek azonnal kielégiteni, az üzleti tőkének megcsonkitásával. Ha tiz-husz gabonakereskedő panaszkodik, a huszonegyedikről kérdés nélkül tudom, hogy mi baja, ha gyakran vakarja füle mellékét. Faddit én ilyen vakaródzáson kaptam néhányszor a Császárfürdöben. Máskor az öreg elköltött egy huszasból öt garast, s a maradékot a pinczérnek hagyta. Most az öreg az utolsó krajczárt is szeretné visszakapni; tehát gyanitom, hogy a csizmában tyukszem van, s az öreg fél a szegénységtől, melynek terhét lelke nehezen birná el.

Néha beszélek az öreggel, mint régi ismerős. Kérdezgetem nyavalyájának okáról; de semmi olyas jelt nem látok, mi a császárfürdőben való tartózkodást igazolná. Mit okoskodjam tovább, ez embert elérte valami hirtelen nyomás, melytől menekülni nem tud. (Itt visszadől az öreg a székbe, hogy a kilövendő puskatöltelék ne találja.) Ez ember igen rövid idő alatt elpusztul...

- Meghal? - ...Kiált fölegyenesedve.

- Azt még nem mondám.

- Hát mit akarsz még mondani?

- A föltételt, urambátyám, - mi ez embert talán még menthetné: mert egy véletlen öröm még megmentené.

- Például, ha a nagysorsjegyet megnyerné.

- Mást gyanitok, urambátyám, - Magyarázgatám odább. A fürdőben van az asszony és a lány is. - Nem lehetetlen, hogy a rendkivül szép lány valakinek föltünik, beleszeret és elveszi, s lelkében az öreg legalább azon gondtól menekszik meg, hogy lányának sorsa biztositva lesz.

- Semmi hihetőség, - én hallottam suttogni az embereket, hogy már gyanitják Faddinak állapotát; mert aki most vakaródzik, az mind gabonakereskedő.

- Tehát ugy-e hihetetlen, hogy valaki hirtelen elvegye a lányt?

- Magam is azt gondolom.

- Én meg nem gondolom, urambátyám, hanem tudom, hogy Faddi uramnak lánya ez órában menyasszony.

- Ki volt az a féleszü?

- Történetesen én vagyok, urambátyám!

- Végem van. - Nyögi az öreg, s a divánon végig nyujtózkodott.