Gőzösön Pestre.

Név szerént nem emliti a történet, hogy ki volt az az ember, aki a rákot legelőször ette meg: hanem hogy az volt a legéhesebb ember, azt bizonyosan hiszem. Az étvágy igen sokra tanitotta meg az embert, s azért tanul keveset; mert igen sokat eszik. Naponkint olvasom az államgazdászati vezérczikkeket, egyikben ajánlják a vegytant: földmivelő népnek tudnia kell, mit csikarunk ki a földből, s mit kell visszaadnunk. Tökéletesen igaz. A másik vezérczikkben hatalmasan bebizonyitják, hogy borainkkal uralkodhatnánk Európán; de ne keverjünk a borba vizet, Európa már vén korhely, torkát nem ingerli a könnyü bor, adjunk neki lángot, hogy vén csontjaiban föllobbanjon a szikra: borainkkal tánczoltassuk meg az elaggott ficzkót, s az fényes aranyakkal fizet. Egy kis tenger kellene nekünk! kiált a harmadik vezérczikkező, terményeinknek piaczot keressünk, mert az angol kofa nem jön utánunk, s nyakunkra penészesedhetik a káposzta. Aranybetűkre méltó sorok, hanem ha én irnék vezérczikket, azt mondanám: Édes magyarom, nagyon jóllaktál, ebéd után van nálunk mindig, csak akkor boldogulsz, ha nagyon kikoplaltál, s elhiszed, hogy a sült veréb a fának legtetején lakik, s ha jól akarsz lakni, föl kell másznod a fára.

Ez a fáramászás észreveteti velünk, hogy alkalmazott erővel fölérünk a fának sudaráig, meglátjuk, mit csinál a szomszéd, hogy annak vetése bujább és zöldebb, marhája csontosabb, s a magyar emberben a hortyogva alvó lélek fölébred, aztán eszébe jut az a nóta:

Vagyok olyan legény mint te,
Vágok olyan rendet, mint te!

s a nemes vetélkedés föléled, munkához fogunk, a jónál jobbat termelünk, s az angol kofa nálunk veszi a savanyu káposztát.

Először léptem a gőzhajóba, levett kalappal köszöntém a kapitányt, a kormányosnak szinte jó napot kivántam, hogy is ne? Anglius volt mindkettő, ők kormányozzák a nagy alkotmányt, melyen most háromszázan utaztunk. Hány forspontos lóval szállitana el a vármegye háromszáz embert? Hány hajdu parancsolna? Hányszor igérnének huszonötöt a makranczos parasztnak, hogy idejében fogjon be? A gőzhajón semmi lárma, semmi czivakodás, okosan parancsolnak, bölcsen engedelmeskednek, s háromszáz emberrel röpül a hajó a Dunának hosszában.

Nagy tudomány a parancsolás, ha az illető jókor tudatja, hogy mennyit kiván az engedelmességből, s többet nem erőszakol ki.

Vidám fiuk csapatja sereglett össze a hajón, Pestre siettek, mint az ép testben pezsgő vér a sziv felé, hogy onnét visszakanyarodjanak, s a nemzettestet folyton elevenségben tartsák. Igy gondoltam szerepünket, s a fiuk közé vegyültem, hogy tervelésüket halljam.

- Meddig pajtás? - Kérdezi az egyik.

- Terminusra megyek, mondja egykedvüen a másik, ez a legutolsó, alig várom, hogy vége legyen.

- Ügyvéd akarsz lenni?

- Nem bolondultam meg, hogy másnak szolgája legyek, apáméból ur vagyok én otthon.

Ez a fiatalember korán jóllakott, az apaiból fog megélni. A haza ennek fejére ne számitson, korán ugarra hagyta fejét, az észt fölveri a gaz. Törüljünk ki egy embert a létszámból, ebből az észnek tőkéje kipottyant.

- Te is itt vagy? - Kérdi egy másik fiatalember szomszédjától, bizonyosan Pestre mész.

- A világ közepébe rohanok, barátom, felel a másik vidáman, ügyvédi vizsgára megyek Pestre.

- Hát onnét?

- Ott maradok, barátom.

- Bizonyosan helyed van?

- Igen, ég és föld között, bizonyosom a mai nap, reményem a holnap. A többit a jó isten tudja.

- Sajnállak, pajtás, Pesten egymás hátán ül a sok ember, a kész falatot kikapják a szádból.

- Szerencsét kisérlek; mert egy zsidótól hallottam, hogy aki aranykocsi után szalad, ha szeget talál is, aranyszeget talál.

- Sokan futnak azon kocsi után, barátom, előzőid fölkaparják előled a szeget.

- Nem félek, barátom. Okoskodik amaz, a sors engem nem bolondithat el álomképeivel. Ma kedd van, holnap okvetlen szerda lesz, ez bizonyos, ezen a sors nem változtathat. Igy alkuszom, pajtás. Aztán valahol kezdenem kell, ha semmit sem tudok: hirtelen utolsó leszek a világnak bármely zugában. Ha kiállom a kisérletet Pesten: ember leszek mindenütt.

Ez nem terhelte meg gyomrát, gondolám: az étvágy dologra kerget; ember lesz belőled, barátom.

Nyolcz óráig ültem a hajón, az összeszorult tömeg közt sok ilyen párbeszédet hallék, tapasztalám, hogy az élettől azok nem féltek, kik szerény erszénnyel, de elszánt határozottsággal mentek a főváros felé.

Komáromnál kikötöttünk, többen kiszálltak, mások bejöttek, a nagy tömegben legutolsó volt Faddi. Rendkivül megörült az öreg, hogy találkoztunk, s együtt megyünk Pestig. Onnét ő Szegedre siet, hogy uj rakmányt vásároljon, s még a télnek beállta előtt rendeltetése helyére szállittassa.

- Folyton fárad, kedves Faddi ur, mondám az öregnek, ugyan nem fárad el a nagy szorgalomban?

- Megszoktam a foglalkozást, - felel az öreg, - s azt tapasztaltam, hogy a futtató lovat sem állitják meg a pályának végén, mert megszakadna; hanem eresztik tovább, hogy lassankint lohadjon le a megkergetett vérnek tüze.

- Mikor tér vissza?

- Nem sietek haza; mert a közmondásnak ellenkezőjét vallom: mindenütt jó, de otthon legrosszabb.

- Szivéből mondja ezt, Faddi ur?

- Szivemnek mélységes mélyéből mondom, barátom. Szegeden az utolsó lóhajtó is ösmer, és ötven lépésről süvegel; mert tudja, ha nekem dolgozik, igaz bért kap. A kereskedő tenyeremet többre becsüli, mint ezer tanut; mert ha az ő tenyerébe csapok az én tenyeremmel, ez olvasható irás, mely nem hazud. A fiatal kereskedő hozzám jár az oskolába, ha bolondul hajtja az árt, fülét meghuzom, s e fülhuzás megér mérőnkint öt garast, és elszenvedi; mert kivánom, hogy ő is boldoguljon. A szegény embernek buzáját öt garassal drágábban, az urét olcsóbban veszem. Igy mindhárman megélünk. Veszekedők között én vagyok a biró, mindkettőt leszidom, egyik sem panaszolkodik, hogy a másiknak kedveztem. Ott lenn van az én mennyországom, barátom, a napszámos szeret, az eladó megbecsül, társaim bizalmukra méltatnak. Kikapom részemet teljes mértékkel. Otthon, tulajdon fészkemben látok egy asszonyt, ha a viczeispán elvenné, rám uszitaná a mestergerendát, hogy csapjon agyon, mert az alispán különb ember, mint a buzakereskedő. Fiamban gyönyörködjem? Kezet nyujt a gazember, azt gondolom, az enyémet akarja megcsókolni; kezet szorit, mintha pajtása volnék, és kölcsön kér, tőlem, az apjától, s azt igéri, hogy anyja megfizeti. Megbolondulok én otthon, mert a kocsis is tudja, hogy az asszonyon kezdődik el az első személy.

- Hát a kislány? - mondám a gyönge oldalt simogatva.

- Üssön oldalba, kedves öcsém, derül föl Faddi, majd elfeledtem ragyogó gyémántomat.

- Ugy-e, az elevenre tapintottam? mégis hazahuzza valami Faddi urat.

- Hosszu kötél az, Szegedtől hazáig ér, s ugy megrántja a nyakamat, minta huszonnégy ló a kemény fahajót.

- Helyre van az egyensuly ütve, tisztelt Faddi ur, mondám bizalmasan, nincsen tökéletes boldogság a földön; de boldogság van.

- Igazán mondja, uramöcsém, ez a lány kincs, s ha az isten éltet...

- Mit fog ön csinálni e nagy föltétel mellett?

- Kiköszörültetem ezt a gyémántomat, hogy grófok bolondulnak utána.

- Ne kárhoztassa ön feleségét, ő is éppen ugy akarja kiköszörülni a maga gyémántját, hogy grófnék bolonduljanak utána.

- Fiam bomlott óra, melynek egy kerékkel kevesebb jutott.

- Vigyázzon ön, hogy a lányt ugy ne erőltesse, hogy agyában egy kerékkel több legyen, mint éppen szükséges lesz.

- Azért adom a legelső nevelőintézetbe, hogy kipallérozzák. Kerül, amibe kerül. Elküldöm Bécsbe, Párizsba, elér oda az én erszényem.

- Azt ön tudja, én meg azt tudom, hogy ön bizonyosan csalódni fog.

- Példának okáért miben?

- Ön, kétségen kivül igen gazdag ember, mint gabonakereskedő. A pénz egy értékü fönt és alant, s ha kegyed nem sajnálja, gyémántját a legelső nevelőintézetben kitünő fényesre köszörülik, hogy - mint ön mondá, - grófok bolonduljanak utána. A gyémánt haza kerül, értékét felismeri; de az apa kevés időig gyönyörködik benne, mert a gyémánt foglalványát keresi, kivágyik az apai házból a csecsebecsék közé, hol tündökölhet. Indiában van egy különös gyümölcs, mely az idegent megöli, csak a bennszülött élvezheti. A gyümölcs az indiainak legkitünőbb nyalánksága, s mert neki nem árt, élvezettel falja. A természet az európait ugy rettenti el e veszedelmes gyümölcstől, hogy undoritó szaga van, s ezer közül egy birkózza le az ellenszenvet; de ez ezeredik egy év alatt menthetetlen meghal.

Figyelmeztetem önt, ha lányát nagyon hires növeldébe küldi, - környezetében azon gyermekekkel érintkezik, kiket, mint ritka növényeket, a melegágyból üvegházba szoktak kiültetni. A gyermek olyan, mint a virág, azon alakot ölti föl, aminő mintába illesztik, - s ha majd tulságosan kifinomitva haza kerül; apjának természetes modorában olyan hibát talál, melyről neki a nevelőben azt prédikálták, hogy az durva!

Apró példáért elmondok egy ártatlan esetet. Egy pesti ügyvéd alig hét éves gyermekét egy pár hétre falura küldé öregapjához, becsületes egyszerü gazdatiszthez, ki az unokában gyönyörködni akart. A kis fiut elhalmozta mindennel, - s a fiu a készséges öregapától mindent kért. - Egy alkalommal megint kért valamit, az öregapa odanyujtá a gyermeknek.

- Itt van: ne!

- Öregapa, - mondja a kis fiu, - nem illik ugy mondani, hogy: ne.

- Hát hogyan kellett volna mondanom, kis borzas?

- Ugy kell mondani, hogy: tessék!

- Azt gondoltam, kedves fiam, - mentegeti magát az öregapa, - hogy neked igy is jó lesz!

Jelen voltam a kis történetkénél, az öreget az ártatlan történetke megszomoritá; mert az unoka önkénytelen megmutatta a különbséget, hogy a kis unoka a modorban kényesebb öregapjánál, - és hogy a kis fiunak füle már oly kényes, hogy az öregapának minden kedvezése kevesebb volt a modornál, melyet a kényes fül megszokott.

Ön boldogabb Szegeden, mint otthon. Ugy-e jól esik azon légkörben uszni, mely az ön tüdejét nem háborgatja? - s ön csupa szeretetből leányát elküldené az illatos légkörbe, hogy visszajövet az első napon, az első negyed órában észrevegye, hogy apja a pipafüstben él, mint a kéményben a sunka. Ön, a meglett férfi, könnyekre fakadna, ha észrevenné, hogy legkedvesebb gyermeke kerüli; mert szokásait, modorát, néha pongyola beszédjét szántszándékosan kerüli. Ön tulfinomittatná; - s idegenekkel megbámultathatná, hanem ön félne tőle, mint most anyjától, ki nem tud Faddiné lenni, gabonakereskedőné, az az odasimuló nő, ki férjét ugy szeretné, amint van, az almát héjastól, - mely talán kivül szintelen bőrü; de belől féregtelen és jóizü. Tetszik önnek, hogy felesége szeretné meghámozni? Nem, - ön Szegeden szeret lenni, - ott igaz áron kél el, amennyit megér, mint ember és kereskedő egy személyben, mint jó szivü ember és jó barát.

A kut igen mély, a torony igen magas, - maradjon ön az egyenes földön, neveltesse gyermekét otthon. Azt nyeri ön, hogy a lány látni fogja, mikor ön a magtárban pört nyel, - mikor a makranczos vevővel czivakodik, - s a kislánynak szive ép marad; mert a munkának fáradalmait s gyümölcsözését ösmeri; s ha önt és azon kezet megcsókolja, mely a lapátolástól kemény, s a portól fekete: mindketten boldogok lesznek. Tanuljon sok jót és sok szépet. Ön fizesse a mestereket, örüljön a gyermek szorgalmának, az pedig annak, hogy önt megörvendezteti. A kislány már esztendeje zongorázik s hiszem, hogy Lisztnek ábrándjait remekül fogja játszani, - de mennyire örül ön és a kislány együtt, ha melléje ül, s hallgatja, mikor a kis ujjak kiböködik:

Petrezselyem, köménymag,
Jaj be derék legény vagy,
Se nem kicsiny, se nem nagy,
Éppen hozzámvaló vagy.

Az a kis lány legyen apjának lánya, a gabonakereskedőé, - ugy majd téinsasszony korában is megcsókolja Faddi urnak kemény kezét, mely hasznos munkában barnult meg, hogy kedves leányának olyan tallérokat adjon, melyekért a nagyságos asszony is örömest lehuzná a kesztyüt!

- Ámen zsidó szó, mely annyit tészen, hogy meglesz! - mondja Faddi kezét nyujtván, s ugy megszoritotta kezemet, mintha tizezer mérő buzára alkudtunk volna meg.

Pipára gyujtott az öreg, elment a hajónak hátuljához, az ernyőnek vasához támaszkodva nézte a vizet. Dolgozott benne az orvosság, melyet beadtam. Bizonyosan tervel az öreg, hogy a kislányt nem fogja fölereszteni a levegőbe sárkánynak. Nem zavartam az öreget, elmentem a hajónak ellenkező részébe, az orra felé, hogy Pestet messziről meglássam.

Lassankint kibontakoztak a budai ormok, a készülő lánczhidnak állványai magasra meredeztek, s körülöttem összesereglének a fiatal pajtások, hogy a csodamünek magasló részeit láthassák.

Széchenyi István nevét mondá ki az egyik. Ránéztünk valamennyien, az volt, ki az aranykocsi után indult egy aranyszegért. A fiunak arczán buzgó ihletettség látszék, egyenesen a hidoszlopzatok felé nézett, mintha neki intenének, hogy siessen Pestre.

- Azt tartom, gróf is az a Széchenyi István, - mondja az a fiatalember, ki az apjáéból akar ur lenni.

- Nekem szól ez a leczke? - kérdi az előbbeni, észrevevén a furcsa gunyolódást.

- Igen, - illendő megadni minden embernek czimét.

- Kegyed talán gróf vagy báró? - kérdi amaz visszanézve az akadékoskodó fiatalemberre.

- Sem gróf, sem báró.

- Ugy ön valami reménybeli gazdag urfi lesz.

- Ha ön éppen tudni akarja: igen! Miért kérdezi ön?

Szeretném egész bizonyossággal tudni.

- Hogy bebizonyitsam, hogy kegyedféle embert ki kell előbb vallatni, mint a rabot, hogy megtudjuk, mennyit ér? Mig Széchenyi Istvánnak az a legfőbb czime, hogy akkor is első ember, ha grófnak nem mondjuk.

Az urfi elhallgatott, - később eltávozván, kivártam, hogy a másikkal egyedül maradhassak. Fiatalemberek könnyen ösmerkednek, kivált akiket egy uton kerget a sors. Visszatértünk az előbbeni jelenetre, mely bennem rokonszenvet keltett uj ösmerősöm iránt.

- Megharagitotta ön a kis paczkázót.

- Barátom, - ne higgye, hogy én tüskés természetü vagyok. Mint ember, megférek akárki mellett, megvárom a sort, melyben következem; hanem mint magyar ember, visszautasitok minden dölyfösséget. Mivel dicsekedhetünk mi? Egyetlen nagy emberünk van, ez az egy csinál mindent, a többi kinjában követi; mert huzza őket hajuknál fogva. Méltóságos uraink vannak a multból, - hogy az uj fogalmak szerint mire méltók? még bebizonyitandó. Nagyságos urunk sok van, - csodálom, hol termettek, - mert a nagyságnak a jelenben hazaszerte semmi nyoma. Tekintetes közönségünk fejenkint szép szám - tekintsünk a fejébe, tele van kenyérkereső gondolattal, a vezérürüre néz, - ott van a kolomp, - nyakára szeretné kötni, hogy a sereg őt bámulja. Ez a pimasz megtámad, hogy Széchenyit elfeledem grófnak czimezni. Semmi közöm grófságához, - tisztelettel gondolék rá; mert ha Kis Istvánnak hinák, - ez a Kis lenne a hazában egyedül a Nagy!

A gőzhajó megállt, előttem állt a Dunapart, - kissé szemetes, nincsen beszegve, hogy a Duna tükre méltó legyen az ifju Pestet visszaadni, - no, majd idővel. Keblem elfogult, a szép épületek megleptek, mint a talált kincs, és bár reményem nem biztat, hogy valaha egy kődarab az enyém legyen a tömegből; ugy érzem, hogy otthon vagyok, - s e tömegről azt mondhatom: miénk!

Áldott szó: mi ültetett kebelembe, hogy erőt adj? Dehogy vagyok szegény, - ez a nagyváros, az a sok ház, - ó még ennél is több, az egész ország a mienk. Istenem, - ne küldj véletlen szerencsét, - kergettess a szükséggel, hogy kénytelen legyek megtanulni azt, amivel a sorsnak parancsolhatok, hogy engedelmeskedjék. Kevesen vagyunk? Sokan leszünk, ha mindannyian tudunk valamit.