A császárfürdő.

A nagyvilág vásárában a czifra boltok a főutczában vannak, az ócska ruhát és az avult vasat a melléksikátorokban rakják ki. A fürdőhelyen mulatságos ellentétül a sánták és a bénák egy sétányon találkoznak a gondtalan, épkézlábu fiatallal; egy légkörben pezsg a fiatalnak vére a megnyomorodott aggal, az elkövetett ostobaság eleven például sétál azok előtt, kik a friss ostobaságot ezután követik el. - Gyakran kijártam a császárfürdőbe, körültekinték a nagy tömegben, tanultam a sánták nyavalyáját a testi betegeken, a hiuságot, hetvenkedést a lelki betegeken, s azt gondolám, nagyobb gyógyszertár kellene az utóbbiaknak, s ha az emberek nyakára, mint az orvosságos üvegekre, czédulát kötnének: majd mindenikre fölirhatnánk, hogy a boldogtalan nagyon beteg, s ha már a testi sorvadásnak orvosságul szolgál, a lelki betegségben milyen méltón rendelhetnék a friss szamártejet!

Bátyámat gyakran láttam a tömegben kódorogni; messziről láttam, hogy folyvást a betegekkel beszél, kik neki lépet és májat mutogattak, s ezeken csalta meg az orvost, mert amely betegség hasonlitott az övéhez, az illetőnek rendelvénye szerint itta a meleg vizet ingyen. Látott a nyomorult, tudta, hogy maholnap elvégzem a harmadik pályát, s adhatnék tanácsot ingyen; de nem mert felém közeledni, félt, hogy rétegeibe látok, s az igazmondáson kezdem gyógyitását.

- Negyedéves orvosnövendék valék, midőn egy napon a császárfürdőnek udvarában a vendégsereg nem akart megoszlani, s a pesti fiatalság egymást döfödte, hogy a szük körben folyvást nyomon kisérjen egy alakot, melytől, mint az orvosságtól, még a sánták is gyógyulni kezdtek; mert még azok is megmozdultak, hogy lássák.

A tömeget engedtem a bálvány után futni, kényelmes helyemtől oldalt néha egy pillanatra megvillant az arcz, s hogy az nem közönséges szépség, könnyen felismertem.

Valaki befogta szemeimet. Markos kéz volt, s akárkinek volt a sajátja, e kezeket, ha le lehetne rakni, mint a botot és esernyőt, czingár ficzkó nem örömest lopná el vékony karja helyett.

- Én vagyok!... mondja végre Faddi uram, s mellém ült a félreeső asztalnál.

- Egészség ellen használja a császárfürdői vizet, urambátyám? - Kérdem az öreget; mert a jó egészség miatt majd kicsattant a vére.

- Csalánba nem vág a mennykő! - mondja szokott észjárással, nekem semmi bajom, hanem az asszonyt hoztam le, lányostól a tömegben sétálnak.

- Beteg az asszonyság?

- Lépe vagy a mája, mondja Faddi, nem tudom bizonyosan; mert én azt sem tudom, hogy van-e ilyen szerszám az emberben, azt sem, hogy kivül használ-e neki a meleg viz vagy belől? Én egy nyavalyáját ösmertem, azt kiizzasztottam belőle.

- Ugyan mivel? - Kérdem szórakozottan.

- Furcsa doktor vagyok én, kedves öcsém, nevet az öreg, a feleségem nyavalyájáról én vettem be az orvosságot, a pénzes ládának kulcsát éjjelre zacskóba dugom, nyakamba kötöm, hogy még éjjel se férjen hozzá.

- Megállta szó nélkül?

- Ki akart önteni, mint a gyerekek az ürgét, három napig reggeltől estig siránkozott. Erre megfogadtam két czigánybandát, s éjfélig huzattam az utczán ablakai alatt. Megmondtam neki, hogy itt a nóta, válogasson a sok között, s amelyik tetszik, azt huzatom; de ne nyafogjon, mert azt huzatom, ami nem tetszik. A fél város hozzánk szaladt, hogy kinek hegedülnek? Az asszony majdnem térden állva kért, hogy kergessem el a czigányokat, mert azt mondják majd, hogy mind ketten megbolondultunk. Az orvosság használt, fél a kinevettetéstől, s ezen a kóczmadzagon vezetem négy esztendő óta az én kedves életpáromat, s ha barátom piktor volna, azt mondanám: ha bárányt akar rajzolni, nézze le a feleségem képét.

- Hát a kislány?

- A kislány nagy lány, uramöcsém, mondja derülten az öreg, ha erre kerülnek, ideintem őket.

Negyed óra mulva közelünkbe kerültek. Az anyát megösmertem, bár megaszott, vonásait a test és lélek baja jól megkuszálta. A lány megdöbbentett szépségével. Könnyü fehér ruha folyta végig a szép termetet, az aranyszőke fejnek kék szemei élénken tekintenek rám, s az egykori beszédes gyermeket alig tudtam megszólitani.

Az asszony kezet nyujtott, s házuk igaz barátjának szólitott. Nem csodálkozom, hogy a lány ez értelemben szinte kezet nyujtott, s ő kezdé meg a társalgást.

- A borzas lányt nem akarja kegyed megösmerni?

- Ujra kell kezdenünk az ösmeretséget, mondám, az idő más jogokat adott kegyednek, most már vége az egykori tréfáknak, s igen okosan kell kegyeddel beszélnem.

- Ugy, ugy, kegyed sokat fog nekem mondani, miről mások nem szoktak beszélni.

A fürdői vendégek nem messze tőlünk tömegesen álltak, mert az eddigi figyelemnek tárgya e hölgy volt, s akik engem ösmertek, jelekkel tudatták, hogy irigylik boldogságomat. Nem láttak szivembe, hogy én Faddiékat más szemmel nézem. Én az egyszerü, reménnyel keveset vesződő ember csak az ösmerőst látom, meg a válaszfalat, mely a gazdag és szegény között legalább olyan vastag, mint a chinai fal a mongolok ellen. - A gyönyörü képet ugy néztem, mint a remek festményt, - most látom, később el fogom feledni.

Az asszony, mint házuk igaz barátját köszöntött. Ez adott jog megkülönböztethetett; de meg nem zavart, hogy másként tekintsem őket, mint gazdag embereket, kik lányukat a kirakat számára készitik, hogy azon mutassák meg a világnak, ám ennyit érünk, s eladó portékánknak ez az utolsó ára. Én a sorssal nem koczkáztam, - nem álltam vele szóba, hogy reményekkel csalogasson, - én parancsoltam a sorsnak, hogy a mindennapit adja ki; mert ezt megszolgáltam, s hogy most e kis tündért előmbe hozta, egykedvün nézem, mint a kerti virágot, melyhez semmi jogom.

Faddi meghivott, menjek át velük a Margitszigetre; mert több ösmerőssel összebeszéltek, s közösen ott fogunk ebédelni. Megindultunk közösen, a Dunapartnál csónakba szálltunk s áteveztünk a zöldellő szigetbe, hol Faddiék ösmerősei már vártak. Összekeveredtünk. Elkezdődött aztán a séta, Faddi urambátyám mondta, hogy leányával beszélgessek, inkább menjünk legelöl; mert szeretné tudni, az apai vagy anyai vezetés látszik meg inkább a leányon?

- Volt már ön a szigeten? - kérdem a leányt.

- Minden zugát ösmerem, a régiségeket, a virágokat, még a csalogányokat is.

- Erről tehát nem fogunk beszélni, - mondám, - a zephirszellőkről is hihetőleg beszéltek mások, nefelejcset, rózsát is emlegettek kegyednek, - folytatám czélzólag, - minderről hallgatni fogunk; szebbet én sem tudnék mondani, - hanem kegyetek bevallott jó barátjának engedje meg, hogy bizalmasan beszéljen. Az atyát egészségesnek látom, az anyát betegnek, - nem gyanitja kegyed, hogy e két egyén évek óta háborut visel, s hogy itt lenne már ideje a békekötésnek?

- Isten áldja meg önt e kérdésért, - mondja a lány, - ön az egyetlenegy ember, kivel e tárgyról beszélni merek, - s először mondok olyast, mit ezer esetben egyszer sem szabad talán kimondani, hogy apám és anyámnak nincsen közös tárgya, mely egy uton vezetné, - s reményleni sem tudom, hogy valamikor összetalálkoznának.

- Beszél-e az anya kegyed jövendőjéről?

- Szivemen kapott, - ha távolabb lennénk a többitől, keservesen sirnék, - mondja a lány, - mert én el vagyok alkudva vagy cserélve, - én apámnak jutottam, - s az anyai sziv helyettem a testvért választotta.

- Mit tud ön testvéréről?

- Hogy Budán van, - s hogy anyám testvérem leveleit könnyekkel áztatva olvassa.

- S az apa mit szól?

- Mint rólam mondja anyám, hogy apádé vagy, - apám viszont testvéremről ugy beszél, mintha kialkudott egyezkedésben egészen anyámnak engedte volna, s az apának semmi gondja reá.

- Találkozik ön fivérével?

- Évenkint egyszer vagy kétszer. - Hidegen megölel, - szokásaimat, modoromat kigunyolja, - s elég gyengédtelen azt mondani, mai napon a gyuródeszka mellett is megkivánják az elegancziát.

- S az apa mit mond e kedélyes észrevételekhez?

- Szerencsére nem tudja, - mert még nagyobb szerencsére én könnyen sirok, és még könnyebben nevetek, kivált ha apámat látom, kit fájdalmaimmal megkeseriteni éppen nem akarok.

- Hosszan kellene beszélnem, hogy önt a multnak minden sötét képével megösmertessem. Higyje el ön első találkozásunkban azon figyelmeztetésemet, hogy a családi kötelékét pénzviszonyok szaggatták meg, s hogy az anya kegyedet mint fia kényelmének jövendő megcsonkitóját tekinti.

- Szegény anyám, - nem akar szivembe tekinteni, - mondja fájdalmasan lehajtva fejét, én a vagyonra soha sem számitok, - egy napon elfujhatja a szél, mit számitsak rá? Csak azt tudom, hogy a csapás engem készen talál, - s abban bizom, hogy kenyeret is tudok dagasztani.

- Ez áron könnyen megkapja ön a kulcsot az anya szivéhez, - mondám a leánynak, - a lehető legközelebbi alkalommal vigasztalja meg kegyed az anyját, hogy testvérét inségben nem hagyandja, bármiként rendelkeznék egykor az apa vagyona fölött.

- Köszönöm a jó tanácsot, s magam kérem anyámat, hogy tulajdon vagyonát hagyja testvéremnek.

- Éppen erről ne szóljon kegyed, - az anyai vagyon elpusztult, kegyednek fivére már jól lakott e zsiros falattal; hanem annál éhesebb lenne az apai keresményre, ha az apa másként nem rendelkeznék.

- Mi boldogságom lenne nekem e vagyonban, midőn anyám szivében nem kapnék helyet?

- Mondtam már, hogy miként jut kegyed oda.

- Igy veszik a helyeket a szinházban is.

- Nem egészen hasonló a viszony, - kegyed a szinházban két órára veszi meg a kényelmes helyet, s ha keresett az előadás, kegyed kapott kegyelmet, hogy a pénztárnok jegyet adott. Itt lemondásról van szó, - és én itt csak akkor adom a tanácsot, mikor tudom, hogy ön a lemondásért olyant kér, mi természet szerint való járandósága kegyednek.

- Hány ember irigyli az én sorsomat, pedig ha tudnák, minő szegény vagyok.

- Ma talán még nem az, eljöhet az idő, melyben önt a sors megkisérti, - s ha ön az, kit én ösmerni vélek, - azt mondandja ön, hogy gazdag, s azon szó szent lesz, mint az imádság, melyet az égben is meghallanak.

Talán nagyon elmélyedtünk, a közelgőkre nem ügyeltünk, már sarkunkban voltak, pedig a lány nem tartóztathatá könyüit. Édesek vagy keserüek valának, nem kutatom; hanem e könyük nem idegen szemek látványára valók.

- Menjen ön előre, - mondám hirtelen sugva, - amott a virágágynál egyedül maradhat ön.

Hirtelen megfordulék, egy pár régi téglára figyelmeztettem az utánunk jövőket, s a düledékromokról hamarjában olyan csodálatosakat hazudtam őseink viselt dolgairól, hogy Faddi bátyánk egy egész téglát akart fölemelni, hogy emlékezet okáért haza viszi. Lebeszéltem szándokáról, mert hátha valaki meglátná, hogy a szent romokból elidegenitünk, - az alatt a lány a virágágytól kitért az utra, s hogy egyedül ne álljon, megint utána siettem.

Később összevegyültünk, éppen a szigetnek végső sarkán.

Faddi szivarral kinált, s visszamenet együtt mendegéltünk; mert az öreg aranyos madaráról kivánt velem beszélgetni.

- No, öcsém, - kezdi az öreg azon vágygyal, hogy legkedvesebb nótáját fogom hegedülni, mit mond hozzá?

- Jó szivar, - mondám készakarva másfelé csavarva a gondolatot, mintha azt vélném, hogy illatos szivarját kivánná dicsértetni, - ünnepnapra való.

- Hát a kislány? Kérdi visszavezetve az ároknak tulsó partjáról, hova átugrottam.

- Kimondhatlan szereti az anyját. Mondám neki váratlan, mire a szivart is elejtette.

- Az anyját? Kérdi az öreg, kimeresztve szemeit, hogy most egy akkora volt, mint előbb kettő.

- Bátyám ugy néz, mintha azt mondtam volna, hogy a lány mérget kevert volna a szivar végére.

- Talán nem az anyját akarta mondani, uramöcsém?

- Igen is, azt mondám, hogy kimondhatlan szereti az anyját.

- Még egyszer, kedves öcsém, - ezt a két betüt mondja ön: n - és ypsilon?

- Azon bizonyos két betüt mondám, hát mi csudálkozni való van azon?

- Hogy a mennykőbe ne csudálkoznám? hisz az anyja miatt ma kinyujtóztathatnák azt a gyereket.

- Hát a jeruzsálemi zsidók nem feszitették meg Krisztust?

- Megfeszitették; hanem nem is látta ám uramöcsém, hogy én ölelgetném őket, pedig kétezer esztendeje lesz innen-onnan, hogy koczkát vetettek az Ur köntösére.

- S az üdvözitő a kereszten bocsájtott meg nekik.

- Nem is az én erőmmel cselekedte azt, kedves uramöcsém, én már akkorát csakugyan nem tudnék emelni.

- Dicsérje meg urambátyám a lányát, hogy erősebb apjánál.

- Nálamnál?

- Igen, - hogy anyját ingyen is oly forrón szereti, mint az édes apját, - hogy azt szereti, Faddi bátyám legjobban tudhatja.

Rám nézett az öreg, - én vissza ő rá, mintha a malasztot akarnám belényujtani, - s kezébe adnám a legnagyobb termésaranyat, mit idáig kiástak, s azt mondanám: tessék, Faddi uram, ilyen kincse csak önnek van, - gyönyörködjék benne. Megértett az öreg, szemeiben fényleni kezdett az a gyöngy, mely, ha viz nem volna, aranyba kellene foglaltatni; de a vén kereskedő szégyenlé gyengeségét, - s azt mondja:

- Ki eszi a szememet a szivarunk füstje.

- Mitől enné, mikor nem is ég.

- Eb anyja, ki hazud, - kedves öcsém, - mondja kendőjével szárogatván a nedves szemeket, - az igazság akkor is igazság, mikor nem nekem, hanem másnak adják; jól esik, hogy az a gyerek szereti az anyját, hisz egykor én is szerettem.

- Csakhogy nem okosan, kedves Faddi bátyám. Furcsa könyv az asszony, nem olvasta figyelmesen, végig pedig éppen nem, pedig egy példányt egészen önnek irt a sors. - Ön megelégedett, hogy czifra táblába köttette, talán eleinte mutogatta is, - utóbb a titkos értelemmel ön nem törődött, - nem tanulta meg a tartalmat, s hogy ön nem tudta a leczkét: mindketten lakolnak. Hej, ha ön a nyomtatási hibákat erélyesen kijavitja, s helyes értelmet ad a soroknak, - sokkal boldogabb ember lenne. Ami a kevélységről volt irva a könyvben, azon lapokat kiszakasztottam volna jókor, mint később az uralkodási vágyat, - ennyi bátorság untig elég lett volna a maga idejében. Most ön a sarokba lökte a könyvet, - s megijed ön, hogy lánya fölveszi a földről, s áhitattal kebléhez öleli.

- Mosdasson meg, öcsém.

- Kevés a szappanom, - urambátyám, bizza a többit a sorsra, ne féljen, helyettem jobban elvégzi az.

Hosszan ballagtunk az elnyujtózkodó szigeten, - a társaság összevissza kuszálódott, virágot, bokrot nézegetett, s a kerti lakon tul Faddinét láttuk lányával karon fogva járni.

Az öreg megállt, hogy a látványnak valódiságáról meggyőződjék. Csakugyan az anya ölté karjára a leányt, és kétségtelen láttuk, hogy az anya magához ölelé a leányt, és forrón ölelkezve hosszan megcsókolta.

Még ebéd előtt találkoztam a kislánnyal, az aranyfürtök között egy rózsát pillanték meg, még egészen friss volt, s midőn a lány kitalálta, hogy a virágot szemlélem, áhitattal mondja:

- Anyám tüzte oda.

- Megrabolnám önt, ha el nem mondanám, mit beszéltünk az öreggel.

Az elbeszélés végén a jó gyermek virágjához nyult, egy levélkét szakasztott ki a virágból, s nekem adta, mondván:

- Adóslevelemül adom.