A harmadik diploma.

Lakómnak elbeszélését a következő fejezetekben csak annyiban szakasztom meg, hogy röviden megemlitsem, hogy elhoztam a diplomát az egyetemről, s asztalára helyeztem. Hogy gyengédségét meg ne sértsem, háziorvosomnak választám, s az évi tiszteletdijnak esendő részét is kiegészitem. Ezzel nem elégedtem meg, bemutattam néhány háznál, s félév alatt a gyakorlatból folyt haszon biztositá megérdemlett kényelmét.

Mint később orvos barátom elbeszélé, következőleg végződött e történetke, melynek leirására vállalkoztam.

Az ifju Faddi kopogtatott be az orvoshoz, halavány arczáról lehullott az ifjuságnak virága. A külsőleg még mindig csinos urfi nagyon hasonlitott a koldushoz, csak azt nem lehetett tudni, minő alamizsnát kiván.

- Engem keres ön? - Kérdi az orvos; mert az egykori világfi nem kereste föl a szegény orvosnövendéket.

- Önt keresem, - mondja félhangon, - ha volna ideje velem vesződni, - fontos közlendőm lenne.

- Foglaljon helyet, - mondám - gyujtson szivarra. S odanyujtám a szerény fajta dohánygyüredéket.

- Nem érek én már egy pipadohányt, - ne pazarolja rám.

- Nagyon bölcselkedve kezd ön beszélni, - nem fiatalemberek közé való hang ez, - gondolja ön, hogy családjának legigazabb barátjánál van; tehát némileg itthon.

- Ha tudná, minő hitvány ember vagyok, nem kinálna székkel; hanem kilökne az ajtón.

- Ön valóban tul őszinte, - s ha tán könyvekből tanulja ön e különös őszinteségét, figyelmeztetem, hogy Diogenes csak mások irányában volt goromba, - magáról nem beszélt ily keményen, mint ön.

- Diogenes régen élt, - s akik a mai korban némileg hasonlitanak hozzá, - udvariasabban mondanak igazat.

- Mit mondtak önnek?

- Elszenvedhető dolgokat, hogy szeleburdi vagyok, - hogy öltönyöm zsebeire készakarva lyukat varratok, hogy könnyebben kipotyoghasson a pénz, - és szándékosan ugy járok, hogy utánam a gazemberek szedhessék össze.

- Ön ezért megharagudott?

- Mosolyogtam, mintha csiklandoztak volna; mert, uram, a költésnek is van kéje, pénzért csuszni-mászni láttam az embert, - s ha megtörténhetnék, hogy az ember az állatnak alakját magára kaphatná, néhány forintért napszámban, akadna, ki talyigás lónak is beállna.

- Nem megvetendő élettapasztalat, - talán orvosság lenne ez az undor.

- Mondám, hogy csiklandozott a költésnek kéje, s ha még valaha meggyógyulhatnék, más fogott ki rajtam.

- Bizony lekötelezne ön, ha nekem is megmondaná, - mondám tréfálózva, - mert orvos létemre hasznát vehetnem egy vagy más lelki gyógyitásban.

- Elmondom, - mondja az ifju lassanként otthoniasabban, - hanem előbb emlékeztetem önt, hogy ugy-e kimondhatatlan haszontalan ficzkó voltam. Ne tagadja ön, ha ezzel dicsekednem lehetne, ön nem tagadhatná meg a bizonyitványt.

- Tegyük, - mintha igent mondtam volna.

- Anyám bedugott a hivatalba, - ott voltam, mint több más urfi, kik helyett szegények dolgoznak, s a kiadott szakma valamiképpen elkészül. Ezen helyettesek azonban ügyes ficzkók, - eszünkhöz mérik a munkát, hogy szerfölött okosat ne csináljanak, - részint, hogy ezáltal tulajdon értéküket ne fogyasszák, részint pedig, hogy el lehessen hinni, hogy olyasmit magunk is meg tudnánk erőlködéssel csinálni. Legközelebb áthelyeztek más osztályba, az elnök szigoru ember, s mint hallám, az urfiakat munkára szoktatják, vagy tisztességesen megsugják, hogy menjenek láb alól. Rám került a sor, - az elnök egy kényes tárgyat helyezett asztalomra, megmagyarázta, hogy minő segédeszközökkel élhetek; mert a tárgy egészen a régi viszonyokra vonatkozik. Szorultságomban munkához fogtam, s először életemben gondolkozni kezdék. Álló hétig nem szaladhattam sugó után. Az elnök folyvást nyakamon ült, a részleteket előmutattam, melyek aprónkint halomra gyültek, s a hétnek végével összeszerkeszthettem az egészet. A keresztülolvasott regényekből rámragadott irálygyakorlatnak maradékából türhető levet önték az egészre, s az elnök a porzó alól mindjárt kivette kezemből a munkát. Most remegtem először életemben. Hires valék hidegvérüségemről a kártya mellett, - a százakat megnyertem vagy elvesztettem fütyülés közben, s ellenfelemet megöltem nyugalommal.

- Most féltem, hogy életemben először komolyan, s az irodában dolgozó bajuszos kamaszok között - leszamaraz az elnök. Amint olvasta a munkát, kezemben volt a nagy olló, hogy magamba vágom; mert társaimnak gunymosolyát el nem birom. Az elnök letette a dolgozatot, intett, hogy menjek az oldalszobába. Az ollót ruhám bő ujjába toltam. "Barátom! - mondja az elnök, - mától fogva ön leszen az én jobb kezem. Eddigi főnökei vagy részegek voltak, vagy kislelkü ellenségei; mert önt rágalmazni merték." Visszaszédelegtem az osztályba, - kalapomat levettem a szegről, kijöttem a szabadra, s ha ön belém nem fog kapaszkodni, bizonnyal mondom, hogy megőrülök; mert megundorodtam magamtól. Ez a dicséret megöl.

- Most már beszéljünk komolyan, - figyelmeztetem vendégemet, - van még önnek titka?

- Van amit el nem mondhatok önnek, - ennyi becsületérzésről még rendelkezhetem. Hitvány ember voltam.

Volt! - Ez az igehajlitás szabályai szerint multat jelent.

- Hanem a következmény itt van.

- Mit előbbi nyilatkozata szerint kegyed nekem meg nem mondhat. Tehát azt kell tudnom, hogy kinek akarja ön fölfedezni?

- Annak, kit hihetőleg meg fogok ölni, - tulajdon édesapámnak.

- Ugy hallgasson ön!

- Egyebet nem mondhat ön; mert nem tudja, mit cselekedtem. Mondja az ifju szilárd hangon, s utána teszi: Dicsekedtem ön előtt, hogy valami derék ficzkó vagyok?

- Bámulatos őszinteséggel az ellenkezőt mondá ön.

- Emlékszik ön egykori tanárunk leczkéjére, mikor a polgári bátorságról szólt? Véletlen ezen előadásra még emlékszem, nem a szavakra; hanem a gondolatokra. Sokáig hevert bennem az orvosság, ma felforditotta véremet, s van annyi bátorságom, hogy amit önnek, apámnak is megmondom magamról, hogy hitvány ember voltam. Az ő dolga, hogy meg tud-e bocsájtani, - én a magamét megteszem, s a hinárt, melybe jutottam, megmutatom. Ugy tekintsem rám, hogy száz öles kutba estem, s hosszu keze legyen apámnak, hogy kihuzzon onnét.

- Száz ölet mondott ön?

- Utánam oda csak az a meggyőződés nyulhatna le, mely lehajlás előtt elhitetné apámmal, hogy ismét vissza nem esem.

- Én elhiszem, hogy nem esik ön vissza.

- Uram! - pattan föl az ifju a pamlagról, - ne koczkázzék ön a kecsegtetéssel. - Ösmerem a pénzkölcsönzőket, sok dolgom volt velük, - azok a gazemberek, nem vesződnek a psichologiával, hogy egy jól szavalt igéretet a lelki becsületesség jótállásaképpen fogadjanak el. Az uzsorások megmérik a bizonyitékot, s amennyit az ér, annyit kölcsönöznek. Ne kecsegtessen ön, mondja ön inkább, hogy apám meglő; mert nevét meggyaláztam. Nem iszonyodom, uram, a lakolástul. Örömest bezárom hitvány életmultamnak kapuját, - legalább bebizonyitottam, hogy valahol meg mertem állni.

- Anyjára nem gondol ön?

- Mindketten méltán lakolunk.

- Anyjának lakoltatását nem bizta a sors önre. Az anyai hiuság mámor, mely akármily oktalan, mindig oda czéloz, hogy az elkényeztetett gyermek magasabbra emelkedjék, mint a szülők. Ezt az adósságot nem pénzzel fizetik ki, barátom, - s ezt még bizonyosabban köteles ön kifizetni, mint a becsületbeli adósságot.

- Megadom magamat.

- Előbb a bátorságról beszélt ön, s nem kétlem, hogy azt mondta, amit érzett. Ne vesztegesse ön az időt, rögtön utazzék el, menjen atyjához, s a legőszintébben mondja el ön állapotát. Ne beszélje ön szinpadi nyelven, - bizton mondom, hogy az öreg az ön szavait hallani, s arczán látni fogja, - s az öreg örömestebb hisz önnek, ha gyarlóságát megvallja, mintha reményeivel dicsekednék. A rágalom azért bukik meg, mert másról mondják; a bevallott hibát elitélni nehéz, mert az is biró, ki magát bevádolni meri. Még egyszer mondom, - menjen ön atyjához, fogja meg a munkában megkeményedett kezeket, s mondja az öregnek: az anyai kéz gyönge volt a fiugyermeket vezetni, - ha az apai kezek még egyszer megtámasztják, többé nem fog ön elesni.

- Ha nekem most ezt az én fiam mondaná? - Kiált föl az ifju kinos vergődésben.

- Még bizonyosabban mondhatja el ön apjának. Ne feledje ön, amit mondok, - minden embernek van egy kedves nótája, melyért az utolsó garasát is kiszórja. Az apához menjen ön először, - beszéljen ön férfias komolysággal, - a többi magától következik.

Nyakamba borult a fiu, - szenvedélyesen megölelt, kezemet hatalmasan megrázta, és szó nélkül távozott el tőlem.

Alig egy órával később egy öregasszony jött hozzám, beteghez hivott egy zugutczába.

Nyomban követtem az asszonyt, ő elöl ment, én hátul, Agyam tele volt az előbbi jelenetnek behatásával, - néha felsóhajtottam; mert én sem valék kőből s megsajnáltam a gazdag Faddit, hogy polgártársai között bár a legirigylettebb, pénzén nem kapott boldogságot az életben. Beszélgettem magamban, hogy a megelégedésnek más föltételei is vannak, - s hogy a gazdagság a józan észen kezdődik, mely a vágyaknak határait ösmeri, s nem rohan az ároknak, ha ki nem mérte, hogy testének ruganyossága megfelelhet az árok szélességének.

A harmadik diploma kinyitotta előttem az ajtókat, mindenütt nyögést hallok és panaszt, fölül rá késő vallomásokat elkövetett oktalanságokról. - Ha folyvást részeg lettem volna eddigi életemben, most kijózanodhatnám.

Az öregasszony egy ócska ház kapuján bement, az udvar felől a konyhába vezetett, megnyitá előttem az ajtót, s az ágyban fekvőre mutatott, hogy az az, kinek orvosra van szüksége.

A beteg a fal felé fordult, vártam, mig észre vesz.

- Te vagy itt, Pista?

- Urambátyám hivatott? - Mondám meglepetve, midőn bátyámnak hangját fölismertem.

Kifordult az öreg, feje lángolt a forróságtól, - mindjárt gyanitám, hogy bennem ingyen orvost akar fogni. Szokott módon kikérdeztem, nyavalyája nem volt veszedelmes; hanem két hétig meg fogja nyomni az ágyat.

- Ne haragudjál, kedves öcsém, hogy hivattalak, másban nem volt bizodalmam.

- Köszönöm a bizodalmat, - ne vesztegesse rám urambátyám.

- Kiben bizzam, ha benned nem, kedves öcsém, - mondja nyögve, - senkim e széles földön, kivüled.

- Ejnye, hogy egészséges korában nem izente meg urambátyám, talán megörültem volna szivbeli ragaszkodásának.

- Nagyon beteg vagyok, ugy-e?

- Ne féljen, nem mondom, hogy végrendeletet csináljon, - nem szorultam kegyelmére.

- Nem kegyelem, rokoni szeretet lesz, kedves öcsém, csak viseld gondomat, - mert meggyulladok.

- Mindjárt rendelek valami hűsitőt, bátyám.

- Mi lesz az, kedves Pistám?

- Hogy előre fizessen kedves urambátyám; mert én ingyen egyet sem lépek e piszokutczába. Másnak két forint az egyszeri látogatás, magának három forint.

- Jaj, te pogány, - hová fajzottál el anyádtól?

- Anyám emlékezetének hagyjon békét, urambátyám; mert maga még kevesebbet hasonlitott hozzá. Köszönje meg, ha eljövök, - ez is már nagy áldozat, s ha mindjárt nem fizet, azonnal elbucsuzom; mert azt ugyan ne higgye, hogy atyafiságos szeretetből fogom gyógyitani. Ezt apám természetével mondom, remélem, elhiszi.

- Nem félsz, hogy kitagadlak?

- Nem fél urambátyám, hogy egy óra mulva olyan agyvelőgyulladást kap, hogy félre beszél, s még életében odaajándékozza mindenét annak a jámbor öregasszonynak, ki idáig vezetett. Ne féljen, az nem veri ám félre a harangot, ha bátyám az ezereseket egyenkint adja a markába, - persze, hogy eszén kivül.

- Itt a három forintod, - méregkeverő, - mondja egy hosszu kapczaszárból kikaparva a pénzt, - rendeld meg az orvosságot.

Egyenkint megnéztem, hogy igaz pénzt ád-e? aztán tárczámból kihasiték egy lapot, s a rendelvényt megirtam.

Akár el se küldtem volna a rendelvényt, a kinos pénzkiadás kiverte testén az izzadtságot, folyt róla a viz másfél óráig. Ezt megjegyeztem tapasztalásképpen, hogy a fösvény embernek a pénzkiadás igen hatásos izzasztószer, s akárkinek merem hasonló esetekben ajánlani.

Tiz napig jártam hozzá, a látogatás árát pontosan fölvettem előre. Nem használt egy vagy más fogása, kiszedettem vele a pénzt, s azonkivül már utóbbi napokban jó tartást rendeltem a legjobb vendéglőből, s megtanitottam a nyomorultat emberséges emberek módja szerint élni. Finom tésztákat, izes pecsenyéket etettem vele, s a drágán fizetett falatokat utolsó falatig megette.

- Meddig élhetek én még, kedves öcsém?

- Hat pengő forintért megmondom, - alább egy krajczárral sem.

- Orvos vagy te voltaképpen, vagy embernyuzó?

- Három diplomával keresek, urambátyám. Mint orvos, kiösmerem természetét, mint mérnök, kimérem az életét, s mint ügyvéd, lenyuzok bőréből egy kis darabot. Hiába, sokba kerül ám három diploma, egyiket sem adták hitelben.

- Engedj el egy forintot. Alkudozik az öreg, - mert a kiváncsiság erősebb volt fösvénységénél.

- Mindjárt tiz pengő forintot mondok, urambátyám! - Ijesztegetém, hanem elő is rántotta a hat forintot.

- Ne, - most már beszélj.

- Alkudott bér, osztott koncz, - drága urambátyám, - most már megmondhatom, hogy száraz csontjai meddig birják el. Ön évtizedek óta csalja magát, mint télen a fecske, csontjainak erejéből élt, s ha mostantól fogva becsületesen nem táplálkozik, s a jó ételen kivül erőteljes borral nem él, - bizvást fölmondhatja jövő évre a szállást; mert elalszik magában, mint a mécs, melynek olaja elfogyott.

- Megeszem mindenemet! Siránkozik az öreg.

- Okosan cselekszi; - igy nem kell végrendelet, magával viheti fölfalt értékét a másvilágra. Ez tiszta nyereség.

- S ha majd mindenemet megettem, mi marad neked?

- Nem indit meg, - eszik vagy nem? Ha eszik, elélhet akár huszonöt esztendeig, sőt tovább is.

Egyszerre kipirult, az előtte levő tányéron még volt egy kis fölfujtmaradék, mutatóujjával kitörölte a tányérból, s a jövendölésnek vigyorgott is!