A válság.

Az öreg Faragó testben öregebb, lélekben fiatalabb lett. Rendkivül örvendett a nemzeti nyelv fejlődésének, az uj szavakat különös jegyzőkönyvbe irta, és előforduló alkalommal onnét tanulta ki.

Fiának leveleit kétszeres gonddal olvasta, az ifjunak erőteljes tollában gyönyörködött, s az uj szavaknak helyes alkalmazásán. Egyik levele mégis elkomolyitotta az öreget, egy új szót talált, s ez az öregnek nem tetszett. Azt tartom, a fogalom elég régi volt, hanem az alkalmazás uj volt, a fiu a rendes havi pénzen fölül kért, ez ujdonság volt az öregnek. Némely szükségemre, nem huzódhatom ki, számitok bocsánatára, mind olyan kifejezés, mely a valódi gondolatot eltakarta; pedig az öreg tudni szerette volna a valódi okot.

Ez alkalommal az anya segitett rimánkodásával, a pénzt levélbe tette kerekszám, a mennyit kért, hanem a levél igen hosszu volt, pedig az öreg ur nem szeretett irni, s megirta, hogy máskor igen röviden ir, s az lesz a felelet, hogy nem kap. Ezen alkalommal Csillagnak is irt, kérvén a jó barátot, hogy a bőven költő legényt értesse szóval.

Hat hét mulva ezen levél után megint irt a fiú pénzért, még pedig ezer forintot kért. Ezen levelet már nem mutatta meg Faragó feleségének; mert az asszony nagyobbat ijedt volna, mint az apa. Régen történt, hogy a háznál zörgött volna; a levél érkezésének napján minden cselédet megszidott, vádolta őket, hogy mindenét elpusztitják, s úgy panaszkodott a rossz világról, hogy azt hihetnék, hogy az utolsó itéletről olvasott valamit.

Meg kell mondanunk, hogy Pozsonyban a magyar szinészet Faragó nélkül árvaságra jutott volna. A főurak nem értették, azért nem mentek; a követek nagyobb része este tanácskozott magán körben és a megyei tudósításokkal volt elfoglalva, nem maradt idejük; a fiatalság örömest ment az olcsóbb helyekre, ha pénze volt, ha nem volt, nem mehetett. Imre fiatal ember létére most tapasztalta, hogy a lelkesülés pillanatra fölhevülő állapot, s hogy azt hetekig kinyújtani nem lehet. Ő biztositotta a szinészeket a veszteség ellen, neki kellett helytállni, tette is; mert tömegesen vette az ifjúság számára a jegyeket, egyeseknek pénzt kölcsönzött, ebből kikerült az ugynevezett "summa", melyet biztosított, hanem ő tartozott vele másnak.

Késő lett volna a megbánás, erről nem okoskodott, hanem jó szivü hitelezőjével számolt. Ez a jó ember ösmerte Imrének családi körülményeit, s megirta, hogy kész évekig várni, ha az urfi hajlandó az időközre eső áldozatokra.

A mit idáig tett, az ügy iránti buzgalomból tette, nem sajnálta; a mit azután tenne, az már vesztegetés volna, mely életét megmérgezné, azért apjának ezt irja:

"Kedves atyám!

Minapi hosszú levele után bizonyosan nem várja, hogy ismételjem zaklatásomat, sebet üthettem a multkor is atyai szivén, s nekem fáj legjobban, hogy a multkori csak karczolás, a seb most következik: én megint pénzt kérek.

Találhatnék számtalan ürügyet, pályatársaim találékonysága e tekintetben bámulandó példákkal szolgál. Egygyel azonban nem fogom megkeseríteni atyámat, azzal, hogy én hazugságot irjak; mert ekkor nem adósság nyomna, hanem az a tudat, hogy erkölcsi tőkémből vesztettem el egy részt, s atyám elkeseredhetnék azon könnyelmüségen, hogy egy hibát másikkal takarok. A mit tettem, megváltoztathatlan, nem szégyenít meg; hanem ha elnapolnám a belőle származható bajt: bünt követnék el atyám ellen, ki a terhet mégis levenné rólam, és vádolna, hogy annak idejében nem szóltam.

Higyje el atyám, hogy a könnyelmüség egy fillért sem számithat e pénzből magáénak, éppen azért ne kérdezze tőlem a magyarázatot. A mennyi vigasztalást adhatok, az, hogy épen maradt bennem apámnak minden tanitása, szivemre, lelkemre fátyol nem huzódott, és nyugodt lélekkel megigérem, hogy soha ez életben nem zaklatom; mert az elhamarkodás ellen a tapasztalás megvéd.

Most alázatosan kérem atyámat, hogy küldjön ezer forintot, és szeretetéből ne zárjon ki; mert arra éppen oly mértékben érdemesnek hiszem magamat, mint eddig, szerető fia

Imre."

Az apák haragját ilyen esetekben ezerszer megirták mások, én nem fárasztom vele az olvasót. Az öreg egy hibába esett, fiának levelét jurátuscsinynek itélte, s e miatt fiának egy betüt sem irt. Csillagot tudósította, elküldvén neki Imrének levelét, azon kivül ezer forintot, olyan kéréssel, hogy fiának körülményeit tudja ki, ő fizesse ki a fizetendőket, s ha a fiu könnyelmü, személyesen megyen föl Pozsonyba.

Csillag mindent tudott; mert a szinigazgató megköszönvén az egyes "pártfogók" nagylelküségét, örömmel mondá, hogy vesztesége nem volt; mert Faragó ur előre biztositotta. Csillag gyengéden kitapogatta a részleteket, és előre sajnálta a fiut, hogy apjával meggyülik a baja. Gyanitása beteljesült: megérkezett az öreg ur levele.

Gyorsan határozott.

Miért szégyenitené meg a fiut? Drága volt a vállalkozás, fele részben túlbuzgóságból, fele részben az apa miatt történt, kit a szilajok nyelvükre vettek. Fiatal embernek meleg a vére, hirtelen határozott, s hogy apja nevének békét hagyjanak, föláldozta a fiú a lehetőt, a nyugalmat, s még mindig nyereség a lelki erő, hogy a kellő pillanatban megállt, s atyjának segedelmeért folyamodott.

- Hohó, öreg, te mint alispán, biró is vagy, előbb tudj meg mindent, aztán itélj, azaz: helyetted is cselekszem: hol az az alba?

Asztalának fiókjából elővette a még meglevő két albát, az egyiket iróasztalára, a másikat visszatette. Az aláirás hű kezeirása az öregnek, erős vonások, minden betü tisztán kiirva, mégis oly jellemzetes, hogy az utánzás a rajzolónak is dolgot adna.

Csillag ugy hajtá vissza a papirnak alját, hogy az aláirást eltakarta. Ezt gondosan végezvén, az irásra alkalmasan elhelyezé a papirt, később a szomszéd szobából Lórit szólitá be.

- Kedves iródiákom, a jurátusok megint csavarognak valahol, jer, irj néhány sort, majd én mondom. Szépen irj, hisz te ugy tudsz irni, hogy férfi-irásnak beillik. A papir előtted fekszik: már elhelyeztem: vigyázz!

"Kedves fiam!

Nyitott könyv volt előttem az élet, elegendő nyugalommal lapozgattam át leveleit, igy nem lepett meg a te életedben, hogy a kornak átalakulásában veled is közösek némely bajok, melyek más ember fiát érik. Sokszor elesik a kis gyermek, a szülők megrémülnek, az ijedség nagy árán mégis megtanuljuk, hogy ezen esésekben izmosodnak meg a gyermeknek tagjai, ezek edzik meg a jövendőnek. Egész kivétel nincsen, előre tudtam ezt születésed napján, csak arra törekedtem, hogy esésedet az ijedtség kiáltásával bajjá ne növeljem.

Leveledet komolyan megfontoltam, váratlan nem volt, sőt vártam már régebben, hogy haladásodban akad egy lépés, mely kőbe ütközik; kértem is az Istent előre, hogy adjon lelki erőt neked elkerülni egy másik hasonló lépést, hol érzékenyebb lenne a fájdalom, mert ott érne, hol már egyszer igen fájt. Leveledből fölfogván azt, mit lelkierőnek ösmerek, az apai szivet megnyugtattam: erősen hiszem azt, hogy szavadnak ura leszesz, becsülésemre méltó bizalmadat viszonzom, ebből értsd meg, hogy apád nem birád, hanem részvevő barátod is.

Egyre kérlek: ez ügyben ne irj nekem, elvégeztük ezt a dolgot, te tanultál, én megnyugodtam, a többi fölösleges. Maradtam

szerető atyád."

Eddig tartott Lórinak iródiáksága.

Csillag fölvette a papirt, Lórit elbocsátotta s összehajtá a levelet. Hogy a hatás ne zavartassék, Csillag az öreg urnak leveléről levágta a pecsétet, gondosan a levélre alkalmazta, megelőzőleg beledugván az ezerest. Kivülről Lórinak irásához alkalmazkodva czimül röviden irta: fiamnak. Az elkészitett levelet zsebébe dugta, elment hazulról a Hollingerbe.

Gyönyörködve hallgatott egy darabig, a közvélemény asztala mellett egymás hátán áttekintve figyeltek a fiúk, az asztalnál ülők a jogelveket vitatták, tűz és lelkesüléssel, s a karzati közönség maga tartott országgyülést.

- Mi lett e fiukból? - gondolá Csillag.

A budapesti lánczhidról beszéltek, a szűzvállu nemesség kénytelen lesz megállni a hid előtt, a hid használatáért előveszi a két krajczárt.

- No hát megfizeti a két krajczárt, - mondja egy fiatal ember, - ez még nem adó.

- Igazad van, ez nem adó, - mondja Kapus, - az adó alatt szoros értelemben más van kifejezve, s a mostani országgyülésen nincsen remény az adónak gyakorlati alkalmazására a nemességre nézve, mégis rendkivüli nagy nyereség az elvi diadal.

- Nyugtass meg, ha tudsz, hova érünk a teknősbékaféle lassu mászkálással?

- Mindjárt, barátom, először elemezzük az elvet: miben áll a nemességnek kiváltságos mentessége?

- Adót nem fizet, vámon, sorompón, hidon ingyen megyen át, - számlálja a kérdett.

- Megállj!... Ha a hidon nem fizetett idáig, a lánczhidon pedig ezután fizetni fog: épen maradt az elv?

- Nem maradt!

- Értsd meg tehát Széchenyinek bölcseségét, hogy két krajczárral fölrugja az elvet, kiveszi a mentességi boltozatnak zárkövét, aztán lassankint magától beszakad a boltozat. Nem a krajczár, az elv itt a fontos, és első lépésnek az elvi diadal kitünő nyereség, s a nagy férfiúnak bölcseségét ezen látszólagos apróságban bámuljátok.

Nem késem tovább a rajznál, futva vetettem oda ez eszmét, melyről akkor az egész ország beszélt, az értelmesek, gondolkozók és előrelátók igy, mint az ifjak okoskodtak, s mint rendkivüli fontost méltányolták országszerte.

Csillagot észrevette Kapus, kivált a tömegből Imrével együtt, kinek Csillag átadta a levelet.

- Apád küldi e levelet, nekem azt irja, hogy kezében szaggatások vannak egy meghülés miatt, azért a nekem szóló levelet is csak aláirta, gondolom, a tied is ugy lesz. A levélre vigyázz: ezer forint van benne.

Faragó szállásán törte föl a levelet.

Csakugyan mással iratta a levelet: ez már kiméletességet reméltet, az ezeres pedig előre bizonyitja.

Ne vitassuk, mit várt a fiú apjától? A megérkezett levél meghozta a mentőszert.

Az életben egyes perczek behatásától függ az emberi jellemnek alakulása. Részvevők, méltányosak, igazságosak, részvétlenek, méltánytalanok, igaztalanok válnak az emberekből, a mint a nehéz perczekben az embert a jó a jóra, vagy a gonosz a gonoszra edzette, azaz: a mint a véletlen a kellő órában jó vagy rossz anyagot oltott a fogékony szivbe.

Hányszor mondjuk az életben valakiről: mennyi reményt gerjesztett ez az ifjú, mennyire csalódtunk benne. Fájdalom, igy szoktunk itélni, holott első kötelességünk a vizsgálódás, mely az inditóokokat előszámlálná. Higyjétek el, az ember épiteni lassan, rontani képzelhetlen gyorsan tud, higyjétek el tehát azt is, hogy az embert is csak az ember pusztithatja el leghamarabb.

Imre félve nézett a levélbe.

Hitt-e az apa szavainak? Megkiméli-e a dorgálástól vagy túlszigorral marczangolja, és még a jövendőnek is föntartja az emlékezést, hogy vélt botlását szemére hányja? Az ilyen föntartás befészkel a legbenső rétegbe, él, mint az őszszel elvetett mag a földnek takarója és a télnek hava alatt, s a tavaszi meleg kicsalja, s azt mondja: nem rohadtam el, itt vagyok!

Oh, ha az apa most nem gyanakodnék, biznék az ifjú léleknek csak kivételesen föltámadó erejében, - gondolja Imre, - irányt adna egész életemnek, s minden időben emlékeztetne, hogy mások iránt kiméletes legyek. Most az egyszer engedd el, apám, a szigorúságot, mert kimondhatlan érzékeny vagyok, a jó szó malaszt, a szemrehányás, a bennem való kétely megmérgezne.

- Nem kinlódom, elolvasom levelét.

..................................................................................................................

- Ujra születtem! - mondja Imre, még azt is meghagyja, hogy e dologról ne irjak. - Sohasem voltam ily boldog! E levél örök kincsem marad.