Még egy nap Pozsonyban.

A vér nem válik vizzé, az öreg Faragó fölsietett Pozsonyba, fiát megölelni.

Egyik sem szólt a levelekről, Csillagnak gyengéd beavatkozása teljes titok maradt. Az öreg fölolvadt, fiát igen érett eszünek találta; mert eddig kurtán beszélt vele, a fiut nem is észlelte. A pálya megnyilván a fiu előtt, az öreg ur kéjben uszott, hogy alapos ösmereteket talált fiában. Mindenről beszélt vele, engedte nézeteit kifejteni, s óvatosan birálgatta, hogy fiának nézetei egészen alaposak.

Az apák vágya kelt föl az öregben, a családositás; hanem erről hallgatott.

Csillagnál napos vendég volt az öreg, itt szövögette titkának szálait, mikor a két szép leányt látta. Eszébe jutott a kis borzassal üzött gyermekkori tréfa, hogy az valaha menye lesz. Magához ölelgette Lórit, és szerette volna kérdezni: a tréfából nem lehetne-e valót csinálni?

Még akkor javában élt a szokás, hogy a fiuk az apa szeme után választottak menyasszonyt, s az öreg gondolta is, hogy megkezdi a nagy szót. Kettő hátráltatta. Lóri volt korra a második, és hogy Imrét nagyon önállónak találta. Ez az utóbbi erős bökkenő, nem mert vaktában kezdeni, hát ha a fiu más felé tekintgetett? Ez esetben Csillagot hozná kegyetlen zavarba.

Egy szerencsés órában Imre megint egyedül találta Lórit.

- Fiskális ur, örülök, hogy szerencséltet bennünket.

- Pöre van a kisasszonynak? - tréfál Imre. Ajánlhatom hivatalbeli szolgálatomat?

- Ezennel fiskálisomnak nevezem.

- Sziveskedjék az ügyvédvallást megirni.

- Nem! - mondja Lóri. - Irásról szó sincs.

- Miért retteg egy árva sortól?

- Jó, hogy emlékeztet, fiskális ur, még magyarázattal tartozik.

- Értem, mit akar. A multkor megigérte, ha irása kerül kezembe, akkor az ön kezéről rendelkezhetem.

- Akkor igen sebesen beszéltünk, fiskális ur, a magyarázatra nem volt idő: mit akar az én kezemmel?

- Enyém lesz akkor az a kéz örökre, igy szerződtünk.

- Előbb mi kivántatik föltételül?

- Hogy önnek irása kezembe kerüljön.

- Ilyen olcsón nem alkuszunk, fiskális ur, megkerithetné holmi haszontalan firkámat, lemásolt verset, emléklapot, szakácskönyvet, s előállna követelésével; ez nem mesterség.

- Nem ismerem irását, mit tudom én melyik a kegyed irása?

- Miután erre józanul nem kötelezhettem magamat, megmutatom irásomat, van elég irka-firkám.

- Ugyan mutasson egyet.

- Azonnal, - mondja Lóri, egy fiókból kihuzván egész verses csomagot, méltóztassék megösmerkedni.

Imre átvette a csomagot, s nagy meglepetéssel helyezé maga elé.

- Nézze meg jól, vésse emlékezetébe.

- Sohasem feledem el, - mondja Imre elpirulva.

- Visszatehetem?

- Igen, hanem most engedelmével, megmásitom, illetőleg bővebben megmagyarázom föltételemet. Ha én valamikor olyan sorokat mutatok, melyek kegyed kezével irva intéztettek hozzám s azon sorok az én sorsomat komolyan érdeklik: akkor a kegyed keze az enyém?

- Amen zsidó szó, annyit tesz, mint légyen meg vagy meg lesz. Igy van a kathekizmusban.

- Igen, meglesz.

- Az a levél nem lesz meg, fiskális ur.

- Bizonyosan tudja?

- Annyira, hogy bele merek egyezni, hanem nevessen már; mert nem szeretem a komoly képeket.

- Boldog gyermek, még nem hiszi, hogy bánat is van a világon.

- Igen:

Nekem is van búbánatom,
Simonyiban lejáratom.

Mondja Lóri.

- Ez a vers.

- Majd ha levelemet megmutatja, a nótáját együtt énekeljük.

Imre kalapja után nyult, - haza vágyott, hogy a gondosan őrzött levelet megnézze, melynek különös utja lehetett, hogy Lóri irásával került ő hozzá.

Talán apja itt volt akkor, s őt nem akarta látni? Otthon irnokkal irathatta volna.

De mi az oka, hogy a leány a komoly magyarázatnál nem ijedt meg, - elfeledte volna, hogy egy általa irt igen komoly levél éppen ő hozzá intéztetett?

Otthon elővette apjának utolsó levelét, az idegen kéznek irását csalhatlan Lóriénak ösmerte. A kétkedésre minden ok ki van zárva, - a levelet Csillag adta át, - mi okból használták Lórinak irását?

Hagyjuk tünődésében Imrét, keressük föl Lórit.

Az emberek vérmérsékletek szerint osztályozták az embereket, - van heves vérű, könnyű vérű, buskomoly, - ezen osztályokban ismét szorosabb megkülönböztetés alá esők, mint mogorva, egykedvű, derült. Az utóbbiakról óhajtván szólni, szemlélődéseim szerint azt tapasztalám, hogy a derült kedélyüekről szorosan azt hiszik, hogy azok komolyabb észlelésre nem képesek. Ezen vélemény határozottan hamis.

Akárhányszor tapasztaltam, hogy a mindig nyögő és panaszkodók, kivált a nők, ritkán tartoznak a valódi szerencsétlenek közé. A balhacsipést baltaütésig nagyítják, mindjárt sirnak, mindenkinek panaszkodnak, hogy részvétet gerjeszszenek, s a mint azt megnyerték: boldogok, fájdalmuk elenyészett, a bajt kisirták.

A derültek nem kötik bajaikat az emberek nyakába, - kik sopánkodni és szánni hajlandók, segiteni pedig ritkán. A megirigylett derültek irtóznak mások gyámolitásától, megküzdenek a bajjal, s ha győztek: nem adósak másnak.

Lóri észrevette a homályt, mely lelki látása elé huzódott, Imrének czélzatát nem értette, pedig az támadólag áll ellenében. Éles esze megértette az ifjunak vonzalmát, titkon kellemesen ingerlé e közeledés; hanem ugy látszék, hogy az ifju a könnyebb fegyverrel küzd, és föltevése olyan vakmerő, mely a lányt majdnem megrémiti.

Ő irjon az ifjunak?

Vakmerő reménység, - s ez vagy könnyelmü számitás, vagy nem érti?

Ezen percztől fogva erősen megfogadta, hogy kiparancsolja magából a gerjedelmet; szavaira vigyáz, s az ifju komolyságára tréfával válaszol. Egy könyü gördült ki szemeiből - ez volt a fogadásnak pecsétje.

Faragó, az öreg érkezett meg Csillaggal.

- Kedves hugom, - mondja az öreg Faragó Lórinak, - feleségem zsebembe dugott egy hosszu jegyzéket, holmi apró vásárlandókról, nem vállalná át a vesződséget, hogy nekem segit a vásárlásban?

- Egészen elvállalom, - mondja Lóri, - bácsi tegye le egészen a gondot, én majd levélben megirom a néninek, mi a divat, mért választok igy, és nem amugy.

- Angyal vagy, kedves hugom, - én megkopaszultam volna efféle munkában.

Ezzel Faragó Csillagnak szobájába ment.

Csillag hamar visszafordult, és azt mondja Lórinak:

- Kedves lányom, máskor megmondom az okát, - bevásárolhattok mindent, csak a levélirást bizd Idára. Te egy betüt ne irj, és ne mutass irásodból az öregnek: értetted?

- Igen! - felelt a leány, egész erőből uralkodva fölindulásán; mert a különös óvás megint összébb kuszálta kinos állapotját.

Délután Csillagné elment Idával vásárolni, Csillag egyedül maradt Lórival.

- Figyelj rám, kedves gyermekem, - kezdi Csillag, - meg akarok egyetmást magyarázni, hogy idő előtt félreértés ne támadjon egy mogorva apa és érzékeny gyermeke között. - Itt elmondá Csillag az albák történetét, az akadémiai alapitványt, az öregnek irt névtelen levelet, az Imréhez intézett fogalmazványt, ráadásul elbeszélte Imrének apja miatt rögtönzött fehérvári utját, a szinészet biztositását, a pénzkérdést és erre következett levélváltást, mely olyan veszélyes lehetett volna, hogy apa és fiu szánandó meghasonlásba keverednek. - Ezeket elmondván, igy szólt a leánynak: Az emberi viszonyokban temérdek szerencsétlenséget szült a félreértés, az egyoldalu elhamarkodás, és a későbbi magyarázat ritkán gyógyit, ellenkezőleg elszomorít, mikor megtudjuk, hogy a veszedelmet elkerülhettük volna.

Az öreg ur elmondhatja magáról, hogy majdnem későn jött az uj életmozgalomba. A multban gyökeredzett meg, rokonszenvei oda huzták vissza, - s ha olyan emberek között élt volna, kik lelkének nemességét nem ösmerik, és őt megsértik: boldogtalan marad. - Ezen ember fiának lenni a mostani korban veszélyes állapot. Az ifju kedélyt és képzelődést megragadja az ujabb eszméknek csillogása; a mostani ellenkezőleg áldozik, mint a régi kor, s ha az apa a régi, a fiu az uj kornak sugallatából cselekszik, majdnem elkerülhetlen az összeütközés.

Eddig hallatlan volt, hogy apák és fiaik politikai vélemények-, vagy már azokból folyó cselekedetekért hasonlottak volna meg; mert nem voltak a meglevővel ellenkező uj eszmék. Jelenünkben a küzdés erősen foly, - az ifjak meggyőződésükkel apáikat is ostromolják: mennyi társadalmi keserüségre vezet ez? Elmondám, hogy Imrét a szinészetnek Pozsonyba való áthelyezése pénzzavarokba taszitotta, - a pénzkérdés nem véleménykérdés, azért az apák felbőszülnek, ha a fiu az apát itt is ostromolja, - s az öreg Faragó fiának szükségét a megrovandó ifjusági botlások közé sorolta, melyeknek neve gyakran elvetemedés.

Kemény fogalom ez, édes lányom, - ezen veszedelmes itélettől ijedtem meg, midőn a haragos apa hozzám fordult. Én tudtam Imrének inditó okait, - ő megrágalmazott apja miatt cselekedett ugy, s én nem engedhetém, hogy a fiunak nemes szivét az apának ridegsége megsértse. Ezért használtam az albát, ezért lettél az én kis iródiákom, és most titkárommá nevezlek.

(Lóri mosolylyal felelt, - de fázott a titoktól.)

Egykor földerül minden, addig ne mutogasd irásodat, különösen az öregnek ne; mert nem gyanitja, hogy helyette is én küldtem az alapitólevelet az akadémiának, - s előbb beszélte el nékem, hogy a fölvilágositó névtelen levélnek nyitját nem leli. Megmutatta a te irásodat - melyet, - természetesen nem ösmertem. Végesvégül, mégegyszer mondom: óvakodjál irásodat mutogatni. Imre apját megnyerte, az öreg fölszabadította a fiut a teljes önállóságra, - többé az öreg nem zavarja fiát. Örüljünk, hogy két ember nyugalmát és boldogságát megalapitottuk.

Csillag eltávozott. - Lóri remegett a fölfedezések miatt; mert irása a legkomolyabb ügyben Imre kezében volt.

- Irásomat már ösmeri, - mondja Lóri, - most válik el, mi történik?