Ida.

Tollamat korlátoznom kell; az 1866-iki pénzviszonyok intenek, hogy nincsen négy forintos olvasóközönségünk, szoritsam össze mondandómat, hogy három kötetbe férjen.

Az országgyülés bevégeztével elkezdődött a megyei élet, a reformmozgalom a megyetermekbe édesgeté a nagy közönséget - tanulni.

Csillagék házában hemzsegett a megyebeli vendég, politikát mentek hallgatni és szép leányokat nézni. Kapus uj állásában irigylett fiatal ember volt, grófja erősen kimutatta, hogy Kapus csak négy szem között ügyvéde, mások előtt bizalmas barátja. Az utczán a gróf legtöbbnyire Kapussal sétált, senki előtt el nem vált tőle, és több izben visszatartóztatta, ha el akart menni, hogy a függést rá ne fogják.

Kis városban háromszor huszonnégy óra alatt tudnak mindent, természetesen ezen megkülönböztetést is.

Csillag örült kedvencze szerencséjének, még inkább becsülte az ifjuban, hogy folyvást egyszerű maradt, s befolyását csak mások javára használta. Csillagéknál hétről hétre találkoztak a megyebeliek, Kapus szintén; hanem kiszámitva ügyelt, hogy Csillagot bizonyosan otthon találja, és nem a lakosztályban, hanem az irodában kereste. Néha véletlen látta igy Idát, vagy olyan alkalommal, midőn Csillag ebédre vagy estélyre külön meghívta.

A vendégek rendesen idősebbek voltak, miattuk Kapus az elhelyezkedés alkalmával hátrahuzódott. Igy mulhatlan Ida mellé került, és ártatlan dolgokról elégszer beszélgettek együtt.

Egy izben a vendégek beszélgettek Kapusnak grófjáról, s az egyik az egész társaság előtt azt mondja:

- Irigylésre méltó ember a mi Kapus barátunk.

- Miért? - kérdi Kapus.

- Nincsen rá példa, - folytatja a beszédes ur, - hogy kezdő fiatal ember oly kényelmes állást nyert volna, s azon fölül Kapus a grófnak szó szerint benső barátja.

- Bocsánat, én ezzel nem dicsekedtem, a grófnak én ügyvédje vagyok.

- A gróf kevésbbé titkolja barátságát, ezt ön is tudja.

- Ő mondhat, a mit akar, - okoskodik Kapus, - ha én mondanám ezt ő irányában, szentül kinevetnének.

- Miért? az arisztokráczia maholnap összeolvad az alsóbb rétegekkel, a grófnak csak becsületére válik, hogy az üres képzelődést megveti, s ott keres barátot, hol talál. Mikor önt barátjának mondja, politikai szerepének felel meg, megfogja az ön kezét, s azt mondja: ember és ember, ime, én igy gondolkozom, - fölrugja az osztálykülönbséget, elmegyen a szélső vonalig.

- Ő a gróf, én a paraszt, ugy-e, igy tetszik érteni?

- Azaz, hogy,... kérem alássan,... - hebeg a másik, ugy mondják: a demokratikus hajlamokhoz vonzódunk.

- Nem fogadhatom el a magyarázatot, - mondja Kapus, - az én grófom nem azért választott engem ügyvédjének, hogy a néppel kaczérkodván, demokratikus hajlamból meghizlaljon egy jobbágyfiut; mert akkor jó egészséget kivántam volna neki, hanem azt hitte, hogy jogainak védelmére én is alkalmas vagyok, s mivel jogvédőre volt szüksége: egyet választania kellett, mást vagy engem, egyéb semmi.

Csillag ügyesen másra vitte át a beszédet; mert az egész társaság érezte a tárgynak kényes voltát.

Ebéd után a kertbe mentek le. Kapus szándékosan kerülte a férfitársaságot, meglátszék rajta a kedvetlenség, s igen örült, hogy Ida a kertnek virágállványaihoz hívta, hogy virágait bemutassa.

- Sajnálom a mai társalgást, - jegyzi meg Ida, - ma ön igen kedvetlen.

- Nem tagadom, Ida kisasszony, bizonyos oldalon szerfölött érzékeny vagyok. A boltos árul kávét, czukrot, fügét, eczetet, olajat, eladja urnak, parasztnak, sohasem dörgölik az orrához, hogy miért jöttek hozzá és nem máshoz? Én ügyvéd vagyok oklevelemnél fogva, a gróf szintén mint ügyvéddel szerződött, az irgalmasságnak, szánalomnak vagy leereszkedésnek esete nem huzta le a mérleget. Az emberek más magyarázatot okoskodnak ki, nekik kevesebbé tünik föl az ügyvéd: a jobbágyfiut fogják fülön, és elmondják a szent tanitást, hogy vegyem lelkemre, induljak meg: essem térdre azon ur előtt, ki igy bánik velem, mint a gróf.

- Kerülje ki őket.

- A lehetőségig azt cselekszem, senkihez nem megyek, hogy utjukban ne legyek: eljőnek hozzám, ott nyöszörgik el élhetetlen részvétüket.

- Ezért kerüli ön a mi házunkat is?

- Minduntalan itt vagyok, hivatalos teendőimben feltünőleg sokszor megfordulok itt.

- Az irodában!... csak az irodában! - mondja Ida.

- Az igazat fogom megmondani, kisasszony, nem akarok alkalmatlan lenni.

- Nekünk?

- Istenem, csak most találnám meg az igazi szavakat, hogy többet ne mondjak, mint kell, és tulajdon tartózkodásom se lássék önteltségnek.

- Én nem fogom félreérteni.

- Jó, maradjunk a félreértésnél. Azt hiszi Ida kisasszony, hogy a szolgálóktól nem kérdezik meg, melyik ajtón járok itt be: a konyha felől vagy az irodán át? Vén mosóném már a piaczról meghozta nekem ezt a hirt.

- Kaczagjon a gyarlóságokon.

- Engem is csiklandozott eleinte a hir, később más oldalról tekintém a dolgot, s megvallom, amaz igen komoly. Megigérte Ida kisasszony, hogy nem fog félreérteni; ezért tartózkodás nélkül kimondom: a levegő bemegy a szobába kulcs-lyukon, hasadékon át, ezt nem füttetik az emberek; hanem egy fiatal ember egészen kinyitja az ajtót: ezt már el nem engedik. Önöket hozzam-e zavarba, vagy engem mondjanak elkapatottnak?

- Méltán lakol, miért vonul makacsan hátra, menjen mindenkihez, minden jóravaló háznál szivesen látják.

- Ugyanazon kelepczébe kerülök, önöknél legalább bizonyos vagyok, hogy önök félre nem értenek.

- Szinte megijedek az élettől, - sóhajt föl a leány, - ennyi gyötrelmet tár ki az élet, és miért?

- A szokásokért, fönnálló viszonyokért, Ida kisasszony.

- Sokáig fog ez igy tartani?

- Mig én megfásulok, s megszokom a ridegséget. Ugy mondják, mindent megszokhatunk.

- Lehetetlen, hogy ön szebb reményeket ne rajzolt volna.

- A sors minden reményt megnyirbál, miért lennék kivétel én? Osztozom az emberi élet sorsában. Egészen boldogok nem lehetünk.

- Én magam sem tudom, miért küzdöm önnel, ne itéljen meg avatkozásomért, de ha elkezdtem a fecsegést, félek abba hagyni.

- Ezt én megfoghatom, kegyed élesen lát, s fájó gyengémet ösmeri.

- Eltalálta, azért kérem, beszéljen odább.

- Kegyednél kifejlett a gyengéd kimélet, s mikor mások kellemetlen érintenek, megsajnál.

- Ne mondja ki e szót, mely igen lealacsonyitó.

- Lám, mennyire biztos a látása, tudja, hogy a sajnálat akkor áll elő, mikor valakit megalázott a sors vagy az emberek.

- Istenem, én ugy kinlódom, - mondja Ida látható fájdalommal, - ön igen erős akar lenni, kész a szenvedésre, s ugyanakkor igaztalan maga iránt.

- Én nem vagyok boldogtalan, a sorstól kenyér helyett kalácsot kaptam.

- De nem is boldog; mert a boldogságot kerüli.

- Meglehet.

- Van önnek kedvencz állatja, valami madara?

- Igen, egy kanárimadaram van, tenyeremből eszik, vállamra száll, ha irok: ez a kis állat az én legjobb barátom.

- Ez a kis madár kényezteti el önt.

- Valóban, - megnevettet Ida kisasszony, és elfeledteti velem az ebéd alatti gyengédtelenséget. - Hát kis madaram kényeztet el?

- Igen, az a kis tudatlan állat, mely kimutatja, hogy önt szereti.

- Mi következik ebből?

- Hogy ön csak annak hisz, mit az a madár kérdés nélkül értet, hogy önhöz vonzódik. Ha kérdés nélkül nem mutatná szeretetét az a kis madár, rég elajándékozta volna másnak. Ön ilyen kétkedő.

- Jól van, legyen igaza, Ida kisasszony. A madár engem elkényeztetett; de az is bizonyos, hogy én e madárhoz gyengéden ragaszkodom. Megtettem-e a méltányost, panaszkodhatnék-e madaram, ha gondolkodni és szólni tudna?

Mig ezek ketten igy vitáztak, a gróf a kertnek másik oldalán jött be, s az elébe siető Csillaggal megállt beszélgetni.

A gróf látva a fiatalokat, Csillagot kérdi, hogy rég beszélgetnek-e már egymással?

- Meglehetős hosszan! - felel a főjegyző.

- Én hozzájuk megyek, - mondja a gróf mosolyogva, s azonnal a rövidebb utat választá hozzájuk.

A beszélgetők tisztelettel üdvözlék a grófot.

- Kedves barátom, még nem hallottam önt hölgyekkel beszélgetni, engedje meg, hogy hallgathassam önt.

- A kisasszony épen azt mondja, hogy én elkényeztetett ember vagyok.

- Ezt mondta a kisasszony?... Ugy azt is tudja a kisasszony, ki kényeztette el?

- A gróf ur is! - mondja Ida.

- Én csak méltányos akartam lenni iránta, kisasszony, ezt nekem bensőm parancsolta.

- Ez nem általános szokás az életben, gróf ur, s vannak emberek, kik majdnem ez által lesznek boldogtalanok; mert a méltányosságnak folytatását mástól is várják.

- Helyesen mondja kegyed, s hinnem kell, hogy Kapus barátomat fölismerte.

- Azt vélem.

- Ugy az elkényeztetésből azt hiszi kegyed, hogy valami hiányzani fog boldogságából, mert emberileg ez szokott megtörténni.

- Épen azt mondja a gróf, a mit én.

- Nagyon örvendek, hogy egy véleményen vagyunk, azért folytatom. - Ida kisasszony nem kételkedik, hogy én őt nagyon szeretem, s ugy akartam hozzá férni, hogy meg ne sértsem; mert érzékenységét nagyon ösmerem. Én nagyon szeretném őt egészen boldogitani, tudom, hogy magától sohasem lesz boldog, azért kegyedhez folyamodom, s a legnagyobb megfontolással kérem, ha van emlékezetében olyan szó, mely tán véletlen sikamlott ki barátomnak száján, vagy maga az a helyzet, hogy fél órája beszélget kegyeddel, értesse meg kegyeddel, hogy szereti; mert ő nem fog többet mondani, inkább örökre boldogtalan lesz. Ő egyenesebb lelkü mindenkinél, találjuk meg e gyémántot együtt; én is, ön is, eltérünk a szokásos módoktól. - Kapus! nyujtsa kezét a kisasszonynak, ő nő, meg nem alázhatja magát.

Kapus nem tudott ellentállni, kezét odanyujtá e szavakkal:

- Szánalom szólt önből előbb vagy részvét? Amaz, ön mondá, lealacsonyit, a részvét fölmagasztal: melyik szót választja?

- A részvétet! - mondja Ida jobbját nyujtva, mig balját a grófnak odanyújtott karjába foná; mert alig birt megállni.

- Ida kisasszony, - szól a gróf meghatottan, - én sohasem voltam ilyen boldog. Mi férfiak elvekért küzdünk, és a közvélemény népszerüséggel jutalmaz. Ön megváltotta e fiunak hitét, ön előitélettől menten közeledik hozzá: ön a férfiak igéjét, a könnyen áradó szót megtestesitette: az ön győzelme a miénket megnemesitette.

A gróf elég gyengéd volt a fiatalokat még néhány perczre együtt hagyni.

- Idám, mi lett volna belőlem, ha ez a nemeslelkü ember segitségemre nem siet?

- A gróf nélkül megölt volna engem büszkeségével.

- Hisz mondtam egyszer, hogy önért kész vagyok a tüzbe ugrani.

- Most már ne, egyszer elég volt mondani: csak hogy mégis mondta.

- Istenem, mit csináljak boldogságomban?

- A kanárinak adjon helyettem is egy darab czukrot.

Az utolsó alba.

Az apák és anyák legutóljára tudják meg leányaik titkát.

A gróf elkészité Csillagékat a következendőkre. Kapus aggódva közeledett jóakarójához, szive hangosan dobogott, mert a jóakaratnak végső vonalát támadja meg, a kitüntetett családnak ékes lányát ő meri megkérni.

Messziről meglátszék az ifjun az aggodalom, ezért Csillag bátoritólag közeledett feléje.

- Az ige legyen testté, - mondja Csillag Kapusnak, - én az elveket az élet számára vitatom, szereti ön gyermekemet?

- Ennyi megelőzés!

- Nem megelőzésről van szó, leányom boldogságáról: szereti ön?

- Mint egy ember szeretni képes.

- Ugy én beleegyezem.

- Még egy szavazatot kell kérnem, - mondja Kapus Csillagné kezét megcsókolva, - mondja ki, asszonyom, hogy vakmerő vagyok.

- Emlékszik ön, midőn grófjáról azt mondá, ő nem gróf, hanem ember!

- Ezt mondtam.

- Higyen el rólunk is ennyit, ön szereti lányomat, az szereti önt: ez emberi dolog, az anya lányával még áldását is adja.

A város hirtelen megtelt a hirrel, az emberek csudálkoztak, bámultak Csillagék leereszkedésén, s a síkosabb nyelvüek Faragónak, mint Csillag legközelebbi barátjának fülébe sugdozták, mily nagy meggondolatlanságot követett el, még azt nyeri, hogy lányai a különös atyafiság miatt mind ülve maradnak.

Faragónak ezt olyanok mondogatták, kik Csillagnak pártjához tartoztak. Fölháborodott az öreg a fecsegésen, s egy üres órában levéliráshoz fogott, hogy barátjának véleményét és eljárását helybenhagyja.

Az öreget iróasztalánál hagyjuk, s átsietünk Csillaghoz. Imre éppen Csillagnál van, nagyon komoly ügyben jött tanácsot kérni.

- Bátyám! - mondja Imre, - szánjon meg engem.

- Mi baj, fiu? összevesztél valakivel?

- Magammal, kedves bátyám, - az én jövendőm élhetetlen időpusztitás, - mi lesz én belőlem?

- Apád nem akar enni adni?

- Felnőtt kamasz vagyok, - a hozzám hasonlók a megyei gyüléseken szerepelni kezdenek, én pedig hallgatok, mint a hal.

- Félsz a tekintetes karoktól és rendektől? Lámpalázt kaptál?

- A nemes vármegyében egyetlenegy embertől félek, a miatt hallgatok, kedves urambátyám.

- Ki az a markos legény?

- Az én kedves jó apám, a miatt nem merek beszélni.

- Egyátaljában nem képzelhetem, miért tiltotta volna meg a beszédet?

- Szó sincs róla, hogy megtiltotta volna.

- Beszélj, barátom, bátran, - apád kibujik örömében a bőréből...

- Ha ellenkező oldalon fogok állni, mint ő?

- A te dolgod, mit határoztál.

- Azt határoztam, hogy az uj eszmék mellett küzdök, - vagy falura ragadok, ha apám érzékenykedni fog.

- E szerint azt akarod, hogy apádat puhatoljam ki?

- Ugy lassankint, édes bátyám, - ne rohanjuk meg az öreget, - félek: el talál keseredni.

Csillag az ablakon át meglátta az öreg Faragót közeledni; azonnal utasitá Imrét, hogy ne várja be az öreget, sőt az sem árt, ha néhány napra falura távozik, inkább megigéri, hogy azonnal tudósitja a beszélgetésnek eredményéről. Imre szót fogadott, s a nők szobájába nyitott.

Az öreg egyszerre koczogatott, és belépett. Otthon megirta a levelet, az aláirás hiányzott csak; de mást gondolt, a papirt zsebébe gyurta, s maga jött postának.

- Siettél öreg? - kérdi Csillag a lelkendezőt.

- Nagyon siettem, - nyargaltam, édes barátom.

- Nono, - bizony rád fogják, hogy átcsapsz hozzánk.

- Nem köszönné meg egynémely gaznáczió, - mondja megszokott féllatinsággal, - barátom, - azt hiszed, a te legényeid szabadelvüek?

- Kiről hiszem, kiről nem.

- Sok a kimustrálni való, barátom, - én kibotoznám őket.

- Megbántottak? - Kérdi Csillag elkomolyodva.

- Ahhoz is ember kell, kit arra méltatok, hogy beszédje megbánthat-e? Rólad fecsegtek nekem.

- Áttérnek.

- Deserteur nem kell, barátom, - hanem hadd vegyek lélekzetet.

- Üljünk le, öreg, - a sietésben elfáradtál.

- Várj, barátom, - előbb őszinte lélekből szerencsét kivánok, ha igaz a hir, hogy Idát Kapusnak adjátok.

- A hir igaz, barátom, - s ma akartam neked megirni, azt vélvén, hogy a holnaputáni nagy gyülésre majd holnap jösz be.

- Eddig szerettelek, becsültelek, - ezután csudállak és bámullak, barátom. Te már az uj hitet bizton hirdetheted; mert a hitet tettel is vallod, - az egyformaság igy már ér valamit: adjon az Isten gyermekeidnek bő szerencsét, neked és nődnek örömet.

- Oh, te valódi jó barát! - Mondja Csillag az öreget magához szoritván.

- Másokat választva szorits meg, - gondold csak, - folytatja Faragó, - hozzám, a maradi táblabiróhoz jőnek pletykázni tulajdon pártfeleid, kik leereszkedéseden bátorkodnak megbotránkozni.

- Képzelem, miket gondolhattál a jámborokról?

- Megmutatom, mit gondoltam, - mondja Faragó, - előrántván a zsebébe gyürt papirt: ezt kezdtem irni:

"A közönségesen megállapitott tapasztalat nyomán a huszonnégy esztendős ifjuról leveszi kezét a gyámkodó hatalom, elindul az ifju a pályán, s önerejére támaszkodik, abból meriti az ösztönöket, merve eleget vagy sokat, a mint vállai birják. Az önképzés elkezdődvén, türnünk kell, hogy az egyén fejlődhessék, s a tág körben tért keressen. A legjobb akarat gyakran szárnyát szegné a haladni akarónak, ha előretörekvésében gátolná; menjen ki-ki fölvett utján, s még hibáit sem merném előre gyarlóságnak keresztelni; mert azon hibák is alakulásához valók s azok, mert tulajdon hibái voltak, őt fogják megjavítani.

Egyet azonban mindenkitől követelek, meggyőződést, legyen az erkölcsi vagy polgári téren, ne mondja ki a szót, mit nem hisz, s ha kimondta, cselekedjék kimondott szava szerint. A felnőtt ember szabadon rendelkezik önmagával s mivel a szabadságot birja, ha irányt választott, haladjon azon következetesen s legyen tőlem eltérő nézete, tisztelem meggyőződését, ha azt tettleg meg nem másitotta."

- Tovább nem birtam irni, - mondja Faragó, - dicsérni akartalak, hogy elveidnek családi küszöbödön is oltárt emeltél, azért mégegyszer mondom, szeretlek, becsüllek, s e kapkodó világban jó példánykint csudállak és bámullak.

- Add nekem emlékül azt a kis töredéket.

- Igy gyurva nem adom, inkább leirom, adj egy kis papirt.

Csillagnak hirtelen eszébe ötlött Imre, kinek pályakezdetére remekül illettek a sorok, hirtelen fiókjába nyult, az utolsó albát kivette, a papirnak kész aláirását visszahajtá; s engedte, hogy az öreg a sorokat megirja. A kész sorokat sebesen fiókjába zárta, s még azon este lovas postán Imrének kiküldte.

A fiu elképzelte a soroknak vonatkozását, elképzelte Csillagnak bevezetését s ime, az öreg erélyes szavakban biztatja ez önállóságra. A szikra lángra lobbant, szabad, mint a fészkéből kibocsájtott sas, szárnyait meglebegteti a légnek árjában, és szemei a messzeséget mérik, melyen áthaladhat. Hálásan csókolá meg atyjának sorait, a szabaditólevelet, a jövendőnek kulcsát.

Hosszan merengett a boldog érzelemben! tehát az apai sziv megtüri szabadságát, nem követeli a kötelék nyomán a vakengedelmességet, még kegyelete sem követel részt a jövendőből, mindenre egyetlen szót hangoztat: a meggyőződést. Szive megnemesedett, lelki szemei előtt fénysugár közt látta a határozott értelmü szót, azt a magasztos értelmet, mely a polgári cselekvést akármely pártállásban megtisztítja a salaktól.

Apját szerette volna látni, hogy térdre boruljon előtte.

A gyülés napján a gyülés megnyitásakor ért a terembe. A szólásszabadság kérdése forgott szőnyegen s egy pár mérsékelt párti szónok hevesen megtámadta Csillagnak inditványát. Imre intett a jegyzőnek, hogy nevét a szólók közé jegyezze be.

Hamar rákerült a sor.

"Tekintetes karok és rendek!

Gyakorlott erőkkel szállok szembe, a korommal járó tapasztalatlanság két kézzel huz vissza helyemre, hogy magamat megóvjam az erős korholásoktól; de jogom, melyet ma gyakorlok először, erősen buzdit, hogy védjem; hisz jogomnak első gyakorlati értéke az, hogy szólhatok, s ehhez már megkivántatik a szólásszabadság.

A legközelebbi országgyülésnek korszakából eléggé megértettem, mi döbbenti meg a tekintetes karok és rendeknek némelyikét. A szónak hatalmát sokalják, a hatástól félnek, melyet előidéz, a befolyástól irtóznak, mely az egykedvüeket hevertükből fölveri, és a fogékonyakat cselekvésre bátoritja, végre kárhoztatják az élt, mely a szavakban néha kiméletlenül vagdal. Én is ott voltam a karzatokon, melyek tulságoskodásaikról hiresek, én is átmelegültem a szónoklatok hevétől; de ha összehasonlitom a kezdetet a véggel, például önmagammal is merek bizonyitani, hogy a nagyon hangos üres szavak hamar kifárasztottak, a hazafiság köpenyébe bujt hangos semmit lenéztem, s elkezdém keresgélni a valódi eszmét, melynek tomboló szavakra semmi szüksége sincs.

Néhány éve áthatólag hangoztatják, hogy az átalakulás korszakába értünk. Tudom, hogy mit értenek átalakulás alatt; mégis bátorkodom az eddigi értelmet valamivel megtoldani, s ez: a polgári életben jelentkező erkölcsi erő, melynek hiányával az igazságot valósitani sohasem fogjuk. Nem bánom: üss, csak hallgasd meg szavaimat! mondá ama görög, ki készebb volt a haza javára eltűrni ellenfelének öklét, csak az igazat hallgassa meg. Mivé lennénk, uraim, a vitatásnak általános korszakában, midőn a jót a jobbtól is meg kell különböztetnünk, mondom, mivé lennénk, ha a rosszat a jótól meg nem különböztethetnénk, ha a szabad szót magunkba kellene fojtanunk? A szabad szóra annál nagyobb jogunk van, tek. karok és rendek; mert minket meg is ütöttek, megütött gyakori sérelmekkel a kormány, tengődéssel az általános tespedés, követelésével az idő, mely eszméket hozott, s ránk parancsolta, hogy szabjuk azokat hazai viszonyainkhoz, vagy elveszünk; mindezért akarva, nem akarva szólnunk kell.

A szólásszabadság nem pártkiváltság, s ha az erkölcsi erő föl nem támad bennünk a szabad szónak meghallgatására, meglehet, hogy az a párt sinyli meg, mely most ellene támad. Meglehet, a szabad szónak mentessége alá takaródzik a garázdaság; de megint az erkölcsi erőre hivatkozom, melyhez a garázda fölkiálthat; de soha el nem éri.

A szabad szónak ellentéte a hallgatás, ebből támadt az egykedvüség, ebből végre az a veszedelmes semlegesség, melyet a klasszikusok földén a hazaárulással egynek bélyegeztek; mert a hallgató semleges vitatni sem akarja az igazságot, és igy nem lelvén meg azt, nem alkalmazhatja azt a köznek javára, mely védelmet követel. Ennél is tovább megyek, s azt mondom: a szabad szóban kifejezett eszmétől ijedjünk-e meg, vagy a magtalan nyers szavaktól? A hangosan kimondott eszme rossz lehet, melyet a helyes czáfolat agyonverhet, ha törvényekkel nem kell megboszulni; de az alattomban terjeszkedő eszme okvetlen az alapot morzsolja, s ha meg nem akartuk hallani, rémesebb lesz a moraj, mely az épületet ránk boritja, s ezért merem ismételni egy latin költőnek mondását, hogy: egy nyilvánosan kimondott hazugság gyakorlatilag is többet ér száz elrejtett igazságnál; mert a megczáfolt hazugság meghal, az elrejtett igazság pedig meg sem születik.

Minden embernek véleménye szükséges most, látnunk kell a túlságokat, a rohanást, hova elérni nem akarhatunk, a tespedést, a hol nem maradhatunk. Nem parancsolhatjuk meg a beszédet, legalább engedjük meg; ez hatalmunkban van.

Az ember nem lehet tökéletes, ebben nyugodjunk meg. Az emberi nyilatkozás kivételesen átlépheti a korlátokat, ezt megengedem; de mivel tudom és látom, hova csapkod: a tulság ellen fegyvert használhatok. A szónok korlátozása még veszélyesebb, védi a mulasztót, rossz szándékút és gonoszt, kiknek, mint a féregnek, legbiztosabb tenyészhelyük a sötétség, hol vagy el nem érhetők, vagy meg sem találhatók.

Választanunk kell, uraim, néha két rossz közől is; a jelen esetben tehát elvetem a bizonyos rosszat, a szónak korlátozását, és védem a szólásszabadságot, mely egyes esetekben legfölebb alkalmatlan; de a megtámadott jogot annyiszor megvédelmezte, hogy a szabadságnak első föltétele. Szavazok a szólásszabadságra."

Az öreg ur megilletődve hallgatta fiát. Egyetlen éles szót sem használt az ujoncz, maradt a tárgy érdeménél, igy az öreg ur örvendett, hogy fia a tulsó oldalon a szavak mérsékletével közel áll apjához is.

Szemeik találkoztak, az apa helyeslőleg intett. - Kapus Imréhez közel ült, megszoritotta barátjának kezét.

- Látom, az öreg nem haragszik.

- Atyámra büszke vagyok, - mondja Imre, az ő gondolkozása a valódi szabadságnak alapja, nézd, mit irt nékem.

Kapus elolvasá a levelet. Nem állhatta meg, hogy az öreghez ne menjen, a boldog apának azt sugja:

- Engedje meg, alispán ur, hogy egy bizalmas órában megcsókoljam azt a kezet, mely e buzditó sorokat irta.

- Micsoda sorok azok, öcsém?

Kapus az öreg elé helyezi a sorokat. Az alispán megismerte irását, ugyanazon sorok, melyeket Csillagnál leirt, miként kerülhettek ezek Imréhez, az ő aláirásával, rendes levélalakban?

Gondolkozik: az aláirás tulajdon kezevonása, a papiros levélalakban van összehajtva, kivül idegen kézzel ennyi: fiamnak!

E szavak, tulajdon eszméi, általános elvek, melyek minden emberre illenek, legalkalmasabban egy pályakezdőre.

Kétségtelen: a levélalakot Csillag egészitette ki, az küldé fiának, hogy bátorságot adjon a kezdeményezésre. Ezért mondja Kapus, hogy bizalmas órában meg akarja csókolni a kezet, mely e buzditó sorokat irta.

- Az albák! Mondja magában az öreg, - tehát a vendéghivások, az akadémiai alapitvány, a fiának bátoritása mind egy kézből, a legkiméletesebb baráti kézből származik.

Kapusnak visszaadta a levelet, - gyülés után pedig Csillag karját fogta meg, ugy huzá az ablakba.

- Mindent tudok, barátom. Mondá szeretettel megrázván Csillagnak kezét.

- Mit tudsz?

- Az albák történetét.

- Fiad is tudja?

- Egy szót sem.

- Ugy kérlek, maradjon a mi titkunk.

- Miként háláljam meg, barátom, hogy segitettél jó apának lenni?

- Öreg: a barátság bebizonyitva éri meg, hogy barátságnak mondják.