Az utolsóelőtti fejezet.

A kegyelet ott áldozik, a hol alkalmat talál.

Gyülés után Imre a megyeház kapuja előtt fért apjához, ott csókolá meg apjának kezét, száz meg száz embernek szeme láttára. Az alispán fiának karjába kapaszkodott, ugy hallgatta Imrének édes áradozását.

- Atyám! Miként érdemlem meg jóságát, hogy oly szeretettel vezérel?

- Ne mondj semmit, fiam, most igen boldog vagyok.

- Ne tiltsa meg a hálát, kedves atyám, oly rég kínlódom, hogy egy másik levelét megköszönnöm nem engedte.

- Miféle másik levél?

- Ez, - mondja Imre, megmutatva a Lóri kezével irt sorokat, ma nem birom el a hálát, a szó megfojt; engedje meg atyám ma az egyszer a szólásszabadságot.

Faragó elolvasta a leányirást, fölösmerte az albát és a körülményt, melyben azt Csillag fölhasználta. E bölcseség, e nemes közvetités oly elérzékenyitő volt az öregre, hogy könyüi kicsordultak. Némán mentek az utczán, czéltalan járkálva; mert az öreg ur se látott, se hallott, annyira elfogta benső ábrándozása.

- Egyet nem értek, kedves atyám, - mondja Imre, - miért iratta e sorokat Lórival?

- Lórival?

- Igen, - felel Imre, ezen sorokat Csillag Lóri irta.

- No,... nem kell mindent tudni! - Mondja az apa valahogy kigázolva a feleletből.

- Ne menjünk föl Csillagékhoz, épen házuk előtt állunk? - Kérdi Imre.

- Nem bánom, fiam, hanem menj az asszony szobájába, én Csillaggal akarok beszélni.

A kapu alatt álló hajdu a kérdésre azt felelte, hogy az ur és asszonyság fönn vannak az emeleten, a kisasszonyok Kapus urral a kertben.

Az öreg az emeletbe ment, Imre a kertbe sietett. Kapus menyasszonyával egymással karöltve sétált, Lóri valamivel hátrább andalogva haladt, s egy-egy virágszálat szakitott le, hogy a miatt időt engedjen a két boldognak zavartalan beszélgetésre.

A kertajtónak nyikorgása Lórit a jövőre figyelmeztette.

- Isten hozta fiskális urat, - mondja Lóri szokott élénkségével, hallottam ma a gyülésen, köszönöm, hogy a nőket védelmezte.

- Én védelmeztem a nőket?

- Ej, mintha nem tudná, hogy a nőknek van legnagyobb szükségük a szólásszabadságra, persze, hogy a mi jogunkat védelmezte, - maga ma a mi fiskálisunk volt, - kérem: mivel tartozunk?

- Nem tréfál?

- Nem.

- Honorárium fejében egész ünnepélyességgel egy részt kérek abból, a mit védelmeztem: egy kis szólásszabadságért esedezem.

- Megadatik.

- Emlékszik még azon kis kötelezettségre, mit szóval igért azon esetre, ha én irását fölmutathatom.

- Emlékszem.

- Ezen sorokat tulajdon keze irásának ösmeri, Lóri kisasszony? Mutatja Faragó a levelet.

- Igen, - mondja a leány elpirulva, csak egyre figyelmeztetem, hogy ezen soroknak egyetlen szavát sem gondoltam ki, én egyszerü irnok voltam, és másnak szavai után irtam.

- Igy ön szerencsésen kisiklik a fogadásból; hanem magyarázza meg nekem e titkot, mely életemnek válságos perczében oly nagyon boldogitott. Miért irta e sorokat éppen ön?

- Miért éppen én? arra azért nem felelek, mert nem tudom; hogy miért nem irta az illető, azt tudom, de tőlem sohasem fogja megtudni.

- Senkinek sem mondaná meg?

- Ismétlem, senkinek.

- Annak sem, ki egykor kezét fogja birni?

- Milyen mumusokkal ijesztget, - tréfál ujra a leány, - végül ünnepélyesen mondja: Istenemre, annak sem.

- Lóri kisasszony, ön azon titkot birja, mely kiválón érdekel, melynek eredménye apámnak legnemesebb bizalma, - kérdem önt, nem gyanitja, hogy én azon soroknak ellenkező értelmével megaláztattam volna?

- Nem tagadom; - de azon megalázás meggátoltatott.

- A titkot nem birhatom, mégis megkisértem a lehetőt, birni óhajtom azt, ki titkomat őrzi. Önnek keze eszköz volt megmentésemre, ezt a nagy szót használom, boldogitson engem azzal a kézzel, mely egyszer áldást hozott reám.

- Jaj!... mit mondjak most?

- Utasitson vissza, ha méltatlan valék azon sorokra, melyeket ön irt.

- Ne mondja ki azon boldogtalan szót többször, inkább megvallom...

- A titkot?

- Soha! még ha férjem lesz is!... No, most már kimondtam!

Imre elkapta a levéliró kezet, hogy megcsókolja.

- Tintás!...

- Én tintásan szeretem!... Mondja Imre is tréfálva, s a kis kéz nem szabadulhatott.

A mátkapár mindent látott. Kapus messziről mondja:

- Kiki párjával.

- Jaj!... aggódik Lóri,... most még hátra van a legfelsőbb jóváhagyás. - Fiskális ur, fordul Imréhez,... maga perelje ki; mert én elégek szégyenletemben.

- Mindjárt jövök! - szólt Imre, és sebesen fölment az emeletbe.

Az apák együtt bölcselkedtek, Faragó barátjának kezét fogva ekkép szólt:

- Mogorvaságom velem született, beleástam magamat a multba, csoda-e, hogy az uj világot későn ösmertem föl? Ne itélj meg, barátom, az uj életnek jelleme a mozgékonyság, ehhez meleg vér kell, melegebb az enyémnél, mely nem volt oly heves, hogy kiáradhatna. Fiamnak szivben szerető apja voltam, ezen tőkét egészen magamban hordám, mint fösvény a kincset, kamatot elfeledtem adni a fiunak. A te nemes barátságoddal jó kedvében ajándékozott meg az Uristen, általad egészitette ki mulasztásaimat.

Abban különbözünk egymástól, barátom, hogy én a készet, valót, a kétségtelent habozás nélkül elfogadom, eszem pirulna a bebizonyitott jót mellőzni vagy megvetni. Te előre mégysz, magad kutatsz, magad simitod el az akadályokat, te hóditasz mások számára is; ezért vagy a jelen- és jövőnek embere. Fiamat te mentetted ki ridegségem köréből, te adtál neki bizalmat hozzám, bátorságot jövendőjéhez, s még azt a jót is, mit magam fejtegettem három nappal ezelőtt, te alkalmaztad gyermekemre.

Az ujabb élethez bizalmat nyertem, ezentul nem félek buzgón haladni, s hálából megigérem, hogy a polgári pályán segitséged leszek, ezt fiamért is.

- Reménylesz fiadban?

- Igen.

- Ugy reméled azt is, hogy az ujabb nemzedék életrevaló lesz?

- Nem kételkedem.

- Ugy egészen boldog vagy?

- Nem egészen barátom, érzem, hogy az a fiu nem egészen enyém, - boldogságomat mástól kölcsönöztem. Félig a tied az a fiu, - és...

- No, mi következik az és után?

Imre lépett be, egyszerre fogá meg a két beszélgetőnek kezét:

- Édes apám, - szól előbb apjához, segéljen legfontosabb lépésemben, én Lórit szeretem, aztán Csillaghoz fordul, ne tagadja meg tőlem a kezet, mely nem tudom miképen, sorsomba vegyült.

- Mondtam ugy-e? hogy ez a gyerek már csak félig az enyém.

- Nohát legyen a mienk. - Mondja Csillag, igy igazságos lesz az osztály, hol van az a kis borzas?

- Itt vagyok. - Mondja Lóri anyjába kapaszkodva lépvén be a szobába.

- Barátom, - szól a lánynak apja: cserébe fogadd ezt a leányt.

- Hogy ne fogadnám? Szegény feleségem ugy is mindig kesergett, hogy lánya nem volt, most azt is adott az Isten.

- Ugy-e anyjuk, mégis kapunk férjet leányainknak? - Mondja Csillag a városi fecsegésekre czélozva.