Ráadás.

Ha az ág árnyékával le nem hajlanék törzsére, a nap heve korán kiszáritaná a törzset.

Imre napokig csak kellemes csalódásnak, elillanó álomnak hitte a valót, melyet, az emberek szólásmódja szerint, remélhet a rajongó; de ki nem számithat a józan.

Az első nyugalmas órában kocsira ült, elment a csöndes faluba, fölkereste a szülői házat, hogy mint a méh a mézanyagot a kasba vigye vissza. Az öreg Kapus háza előtt még mélyebben sülyedt a biróság jelvénye, a kaloda, - meglátszék, hogy a falu népe az igazságot ezen küszöbön keresi, s már mintegy a földbe nőtt a jelvény, mely inkább ülőhely volt, mint fenyegető szerszám.

Biróuram a tornáczban hüselt egy hosszu padon, mellette a falu eleje, azaz: tisztes előljárók üldögéltek, beszélvén jóról, rosszról, vagy a mit olyannak gondoltak, s várták, hogy biróuram visszaterelje az olyant, ki a gyalogutról letért.

Emlékeztetem az olvasót azon emberre, ki az első kötetnek derekán még nagy bizalmatlansággal beszélt az "urak"-ról, - ugyanazon ember legközelebb ül a biró mellett, s hihetőleg most is olyan tamáskodó, mint volt annyi esztendővel előbb, mert mindenben küzd a biróval.

- Ma jó harmat esett. - Mondja az öreg Kapusnak.

- Honnét esett volna?

- Esett valahonnan felülről.

- Akkor eső volna a neve.

- Hát a harmat nem ugy esik?

- Hát mikor megderesedik a kend bajusza télen, hogy utóbb jégcsappá válik, a jég is fölülről esik?

- Az igaz, nem láttam, hogy fölülről esett volna.

- Hát miből származott?

- Nem vagyok én Isten, hogy mindent tudjak.

- Azért ember kelmed, hogy gondolkozzék; ha az ökör gondolkodni tudna, kitalálná szarvának hasznát, aztán nem hogy nem huzná az ekét, hanem felöklelné az embert.

- Biróuram hát tudja, mitől fagy meg télen a bajuszom?

- Hála Istennek, tudom, könyvekből olvastam, hogy a meleg lehelet megfagy a külső hidegben, és jégcsappá válik. Igy lehelnek a növények is, midőn a forró nap után az enyhe éjszakában a levegő meghül, a növénynek lehelete csöppé válik, mint a fazékból fölverődő pára is csöppé válik a fazékfödő alján.

Elmélyedt a másik a magyarázatra, és lassankint megfogta az értelmezést, hanem benne lakott az ellenmondási viszketeg, és olyan kérdést akart fölvetni, hogy a biró mégis megakadjon. Hosszu hallgatás után kérdi.

- Azt mondja meg hát, biróuram, honnét lesz a felhő?

- A szél összehajtja a levegőben levő vizpárákat, s mikor már nagyon sokat összehajtott, a sok cseppet nehézsége miatt nem birja a levegő, aztán leejti.

- Hát én azt elhigyjem, hogy a semmiben van valami?

- Mit gondol kelmed semminek?

- A levegő a semmi.

- A levegő nem semmi, hanem valami, s ha kelmed fölfuj egy hólyagot, ugy megtelik levegővel, hogy a mi előbb a marokban megfért, olyan nagy lesz, hogy fazéknak is nagy lenne.

- Hát mért nem látom meg a levegőt testi szemeimmel?

- Mert ritka, az öreg ember szeme még az öreg Á-t is csak pápaszemmel látja.

Megint elhallgatott, és rágta apróra, hogy megragadjon fejében; hanem mégis szeretett volna olyant kérdezni, hogy az öreg megüljön a felelettel.

Hosszan gondolkozva eszébe jutott, hogy az urakról már régen nem beszélt, az ifju Kapusról szintén régen nem hallott valamit, ez a tárgy leghálásabb az öregnek megforgatására.

- Hány esztendős is lehet már ifju Kapus uram, a fiskális?

- Éppen huszonöt.

- Megöregszünk, biróuram.

- Megöregedtünk, azt mondja kelmed, ugy igazabbat mond.

- Nem tagadom; mert nekem már unokáim is vannak, biróuram még nem ért el engem.

Hallotta az öreg a szót; de nem felelt. Szivében nagy döfést érzett; mert régóta fél, hogy fia bármily szerencsésen menjen előre, majd a házasságnál megakad; mert ösmerte a világot, hogy a lányos háznál nagyon kikérdik az embert, s a szürös atyafiságtól az uri nép könnyen megijedhet.

Most kezd aggódni az apa. Fiát kiemelte a tömegből, a tudomány által azok sorában van, kiket a tömeg vagy tisztel, vagy csudál; hanem mi lesz az emberből, ki a tanulás mellett százszorta érzékenyebb most, mint lett volna alant? mert ha majd párját keresi, kikerülnek előle.

Ő, az apa, mélyen elmerül s egyszerüségében is kitalálja, hogy fiát fölemelvén, nem tette boldoggá, s hátha a fiu okozni fogja az apát, hogy nem hagyta lenn, a boldog egyszerüségben.

- Biróuram! - szólitja megint az ellenkező - nagy öröm ám az, mikor az ember életében látja, kik következnek utána.

- Ha az Isten méltónak tart ezen kegyelemre, nekem is meg fogja adni.

- Hej, biró uram, finnyás nép az az urifajta.

- Mit akar mondani kelmed?

- Azt akarom mondani: meglássa biró uram...

Ekkor hajtatott be két gyönyörű lóval Imre, s azonnal apjának, azután pedig a később kiszaladó anyjának nyakába dőlt. A jó öregek szinte hátravonták kezeiket, hogy az urféle ember megbarnult kezeiket megcsókolja; de a jó gyermek gyöngéden erőltette őket, hogy a kegyelet adóját elfogadják.

A kötekedő ember elbámult a tisztes alázatosságon, önkénytelen levette süvegét, s midőn az ifju később észrevette a jelenlevőt, s kezet nyujtott az ösmerősnek, még kinálásra is alig merte kalapját föltenni.

- Vannak-e unokák? - Kérdi Imre a meglepett embert.

- Egész fészekkel, tekintetes uram!

- Semmi tekintetes, - maradjunk a régiek, bátyám, - mondja Imre helyreigazitva, én kelmednek mindig öcscse vagyok.

- Hogyan mondjam én azt, megkérem szeretettel?

- Csak nem vedlettem ki az emberi alakból, hogy megijeszteném bátyámat.

- De ha már ez a világ sora, hogy...

- Igen is, kap a szóba Imre,... az a világ sora, hogy egymástól féljünk, aztán okunk legyen egymásra haragudni! Igy volt eddig, ezután máskép lesz!

- Megöregszik, a ki ezt megéri! - Mondja kétkedve a másik. Majd még fiskárius... uramöcsém (ezt már ugy toldá hozzá) kiismeri a világot.

- Nagyon ösmerem, bátyám, én is féltem a világtól; de a jobbak bizodalmat öntöttek belém. Ki hitte volna, hogy én még a megye főjegyzőjének veje leszek.

- Mi az? - Kérdé az öreg Kapus majdnem reszketve.

- Az, kedves jó szülőim, hogy Csillag főjegyző urnak veje leszek, s azért jöttem, hogy kedves szülőim áldását kérjem.

- Az egek Ura adta az igazi áldást, fiam, a mienk csak toldalék lesz.

Az öregek könyezve karolták át gyermeküket, hosszan maradtak összeölelkezve, végre az öreg Kapus bámuló szürös társához fordulva mondja:

- Lökjön meg kelmed, hadd tudjam, ébren vagyunk-e?

- Ébren vagyunk, biró uram, én mondom, az én szemeim éppen most nyiltak föl, most már merem mondani, hogy hiszem a jobbat!

- Hát azt hiszi-e kelmed, hogy az urrá lett jobbágyfiu apját megszégyenli?

- Mondtam már, hogy szemeim kinyiltak.

Az olvasó már mindent tud, az iró leteszi tollát, melylyel a multnak nevezetes korszakából egy élénk csoportot kapott ki, melyet sokszor vádoltak, de a melyre mindenki édesen emlékezik vissza, hisz lehetett-e boldogabb szakasz életünkben, - mint a jurátusélet!