|
Patvaria.
Igen szépen kérem az olvasót, minthogy a muzeumba
elfeledtünk a multból táblabirót, jurátust és patvaristát kitömetni, higyje el
emberséges szavamra, hogy ilyen kétlábuak is jártak a magyar földön az 1848-iki
vizözön előtt, mikor az ügyvéd még nem volt doktor, s nem is
tanulta, miképen kell embert nyuzni; sőt oly együgyű volt,
hogy a pörlekedő félnek becsületére bizta megitélni, mit ért a fejbeli
munka? és nem adott be árjegyzéket, mint most, hogy a fél hirtelenében nem
tudja, az egyetemi négy éves tanfolyamban mikor tanitják a csizmadiakurzust a
kontócsinálásban?
Az Urnak 1845-ik esztendejében szabad királyi Sopron
városába kerültem, hogy a herczeg Eszterházy-féle felső uradalmak
főügyésze mellett tanuljam meg, miként vesznek mértéket az igazságnak. A
legelső napon azon kezdtem a munkát, hogy a kismartoni uriszéken megitélendő
pöröket két nagy zsákba raktam, s főnökömmel Kismartonba mentem.
Főnököm minden czélzás nélkül mondá el, hogy az ő
patvaristaságában a patvaristának rendes és elengedhetlen helye a kocsis
mellett volt, ott ázott néha bőrig a záporban, s az urfin a "principális"
nem könyörült, pedig egymaga ült hátul a hintófödél alatt, s ha emez onnét
hátulról előre nyujtá a pipát és dohányzsacskót, a csikorgó hidegben a
patvarista töltötte meg az öblös tajtot, s a dermedt ujjakról néha leverte a
körmöt, mig a hóban ázott tapló elkapta a tüzkőről a szikrát. Nevetve
mondá még el, mennyi ludat, kacsát és nyulat vagdalt föl a principális
asztalára, de hétköznapon abból nem evett; mert a szokásoknak ezen áldott
országában jókor megtanitották a legényt, melyik az utolsó hely, s milyen
hosszan kell még gyalogolni, hogy ne ő váltson tányért másnak.
A kedélyes elbeszélést nem hihettem ijesztgetésnek; a
tréfából mégis megértettem, hogy pályámnak kezdetén épen most vagyok az a semmi,
melyből ezután fognak valamit alakitani, ha megérek egy
maroknyi sarat, melyből a fazekas rántásos lábast pörget ki. Nem voltak
előttem ösmeretlenek az életgondok, teljes három éve már azt a kenyeret
ettem, mit munkáért adnak; azonban még agyam tele volt a diákéletnek
aranyhegyeket igérő képeivel, csak hogy a képzelt hegynek épen azon
részénél voltam, mely még nem hegy, hanem völgy; és most kezdém gyanitani, hogy
föl kell előbb másznom a nagy hegyre, mely bizony lehetett olyan magas,
mint a melyről a czigány azt mondá, hogy olyan magas, hogy az ember egyszerre
meg sem látja a végét, hanem kétszer kell fölnézni!
Tessék elhinni, megdöbbentő érzés, ha az ember
kénytelen észrevenni, hogy bizonyos körben ő a - legutolsó!
Alig egy héttel előbb én voltam Győrött a
leghatalmasabb - diák! Én mondtam meg, kinek fogunk a vármegyeházban
"éljen"-t kiáltani. Én határoztam meg, ki a legszebb leány a
városban. Én rendeztem az éji zenéket, én csináltam a pasquillusokat, én
itéltem el az elkárhozott politikust macskazenére, én vezényeltem a jogászvigalmakat,
egy szóval: én voltam a "totum fac", s rövid egy hét alatt én
lettem az a semmi, kit főnököm azért vitt el Kismartonba,
hogy én álljak leghátul, ki a tekintetes uriszék tagjainak tollat
fogok faragni, beporozom, a mit a tekintetes urak irnak, én vakarom ki a
téntadisznókat, leveleket fogok pecsételni, rongyos szélü papirost nyirni,
ostyát nyalni, az otthon felejtett pipáért szaladni, s mindezért megengedik,
hogy reméljem a jövendőt, és változatul képviseljem az uriszéki végrehajtó
hatalmat a kapu alatt, hol a rabokat vágják; mert az én tisztem leend
megszámlálni a kiszabott tizenkét pálczát.
Ugy tudom a czéhszokásokból, hogy a fölszabaditandó inast a
czéhmester legénynyé avatás előtt mégegyszer arczon vágja, mintegy
figyelmeztetvén, hogy ez az az utolsó csapás, melyért nem szabad morognia; azon
túl aztán kezdődik a megtisztelőbb élet. Ime, az iskolapad
mellől kiszabadult diák a nyilt élet küszöbén veszi észre, hogy minden kéz
fölemelkedik ellene, tudtul adván, hogy az élet küzdelem, s a mindennapi kenyeret
birkózva kell kicsikarni; mert az ujoncz azon tál felé közeledik, melyet
olyanok álltak körül, kik korábban megéheztek, s a kanalat szép szóért ugyan
oda nem engedik.
Igy elmélkédem magamban, midőn főnököm jónak
látta a többi között erre is figyelmeztetni:
- Barátom! Az uriszéknek rendes elnöke az öreg Juhász,
herczegi levéltárnok, ki egyszersmind a fraknói kincstárnak őre. El nem
kerülheti, hogy az öreg urral ne találkozzék, már pedig az öreg ur nem az Aurorákból
szedi a czifra szólásmódot, azért ajánlom, hogy ébren legyen, ha
megszólitja. Ha egy uton találnak menni, s az öreg megszólitja, tisztes
távolságban menjen mellette; mert nádpálczájával azonnal visszatolja. Szükség
nélkül ne kérdezze, és csak akkor feleljen, ha kérdi; mert az öregnek csudálatosan
sikerül bebizonyitani, hogy a fiatal ember bolondot mondott. Ha azt kivánja,
hogy sétálni menjen vele, engedelmeskedjék szó nélkül, türje békén, ha a
fiatalságot leszamarazza; mert ezen bekezdés azt jelenti, hogy valamire
tanitani akarja, a mit ön bizonyosan nem tud. Harapja ön össze ajakát, a
helyett nyissa ki fülét; mert az öreg temérdeket tud a multból, s a tudást
kegyelemből osztogatja, ha olyanra talál, ki gyöngéit eltüri. Nagy ár, de
olcsóbbért nem kaphatja ön; mert nem minden bokorban találkozik második Juhász;
elhiheti ön, hogy a leghatalmasabb herczeg nem bizta lótófutóra a családi
okmánytárt.
Végig hallgattam főnökömnek figyelmeztetését, a nádpálcza,
a tisztes távolság és ráadásul az, mi a Aurorákban nincs meg, végig
járta idegeimet. Az is meglepett, hogy a győri eminentiák daczára
még azon nevet kaphatom, melynek hires tulajdonosa azon jámbor állat, mely "amott
a hegytetőn" szokott szavalni; de kibékitett, hogy a
kérges ur annyi bemeneti dijért szokott valamit megmondani abból,
melyet, főnököm szerint, bizonyosan nem tudok.
Mivel ez a pohár nem mulhatott el tőlem, mint
főnököm határozottan mondá, föltámadt bennem az amugy is jókora mértékben
meglevő ellenmondási viszketeg. Nagy kedvet kaptam, hogy az öreg urral
mégis szembeszálljak, s ha már egy vármegyének osztogattam az "éljenek"-nek
kegyelemfalatjait, s némely dicsőségéhes szónok ugy meregette rám
esdő szemeit, mint az utszéli koldus: elhittem, hogy még a rimaszombati
hires csutorát is kiesztergálnám, ámbár sohasem próbáltam.
Kismartonban az "Angyal"-ban megmutatták
azt a nagy szobát, melyben uriszékek alkalmával rendesen öt ágy volt
elhelyezve, mégis maradt akkora tér, hogy ott hat lóval bizvást nyomtathattam
volna. Ez volt az uradalmi és egyéb idegyülekező patvaristák tanyája. A
szobába léptemkor már négy ágyon láttam egy-egy példányt azon fajta
népből, mely csizmástól is rá mer heveredni a tiszta lepedőre. Az
igaz, hogy egy hét mulva a kéményseprőlegény nem feketithetné be jobban a
megmosni valót, mint később tapasztalám; de ez áldott otthonosságból
találtam ki, hogy czéhbeli társaimra akadtam.
- Maga az uj söprő? - kérdi az ajtóhoz legközelebb
heverésző.
- El tetszett találni! - mondám kuszipajtás nyelven
felelve.
- Ugy rakodjál le, pajtás, - utasit az ötödik ágyra mutatva,
mondd el, hogy hivnak? hol termettél? Essünk át a czeremónián; mert csak ugy
élhetünk e nagy akolban vigan, ha nem vagy valami nagyon rugós.
Negyed óra alatt készen voltunk az ösmerkedéssel, a vidám
fiuk megoszták azt a nagy vagyont, mit bizalomnak neveznek, a másik
negyedórában azt is elmondák, hogy ki lesz az uriszéken nagyobb ur nálunknál,
mi teendőnk van, s kit hogyan tiszteljünk, csak Juhászról hallgattak.
- Miféle Isten csudája az az öreg Juhász? kérdém
őket.
- Ki az a Juhász? - viszonkérdi a megszólitott, s ekkép
magyarázott: Az a Juhász olyan juhász, ki mellett ezer más ember, ha
irgalmasan szólunk: birka, jó rész pedig csacsi; mert
az öreg téns urat bizvást kemény táblába lehetne köttetni, s ha beállitják egy
könyvtárba, a többi könyvet ki lehet dobni, az öreg egymaga megfelel mindenre.
- Beszéltél vele?
- Járkáltam vele, beszélni csak ő
szokott. Egy izben szavába kottyantam, s az emberiségről lévén szó,
kijelentém, hogy az emberiség mily nagyon előre haladt. Rögtön torkon
kapott, s azt mondá: tapasztaltam-e, hogy a ló vasárnap többet eszik, mint
hétköznap, mint az ember? Midőn nemmel feleltem, azt mondja:
Ebből láthatod, hogy az ember egészségére kevésbbé tud vigyázni, mint a
ló, ekkép az emberek az állatnál is hátrább vannak; már pedig a testi épség
első föltétele az emberiség boldogságának. Csacsi!
- Kurucz legény lehet az öreg! - gondolám és mondám, s
azonnal láttam, hogy az öreg nem szokott az Auroráknak sima nyelvén beszélni.
Mégis erős vágy keletkezett bennem, hogy az öreg urral minél előbb
összetalálkozzam, talán mégsem esz meg.
Berendezkedvén a nekem jutott helyen, a pajtások, mint a
patvariában tapasztaltabbak, röviden értesitének, mi teendőim lesznek, s a
kimeritő utasitásnak befejeztével egyéni czéljainkról kezdénk beszélgetni.
- Mi akarsz lenni, pajtás? - kérdezi valamelyik.
- Pörvesztő! - felelék. Mi lehetnék egyéb? Az egész
geografiában nincsen egyéb birtokom, mint a mi közös a vándorlegényekével: az
országut.
- Egymást eszi a sok prókátor.
- Biztositlak, hogy jó fogaim vannak. A ki belém harap,
elkészülhet, hogy háromszor harapom vissza.
- Ez megél a jég hátán is! - Mondja a harmadik, - s
minthogy későbbi beszélgetéseinkből kisült, hogy a többi mind jó módu
legény, szakbeli munkára nem szorultak: nagyon bátoritottak arra, mitől amugy
sem féltem, a kitartó munkára.
Levervén magamról az uti port, elmentem főnökömhöz, ha
tán parancsolna valamit. Mára semmit! mondja főnököm, ki most arra
biztatott: mennék el a kismartoni hires kertet megtekinteni; de azt is mondja,
ha egy hosszu, majdnem bokáig érő sötét kék szinü kabátos embert látok,
megsüvegeljem; mert az az öreg Juhász.
Elmentem a kertbe, vagy jobban mondva: a földi
paradicsomba. Az ódon kastélynak a kertre néző részében roppant husz
oszlop tartja a homlokzatot. Valóságos fejedelmi épület, előtte egy
részben lapály, más részben regényes hegység emelkedik. Az emelkedésben
tengerszem alakban egy tó terül el, s az alkonyatra hajló napnak aranytányérát
tükrözi vissza. Nem messze a tóhoz az ugynevezett capella koszorúzza a mesterségesen
összehalmozott sziklacsoportot, melynek hátulsó része megkanyarodik, s a kit a
kiváncsiság a szükebb háttérbe vezet, gyönyörü vizesés lepi meg.
Ez épen elég regényes, hogy a hajduból is poetát csináljon.
A mámoros behatást, természetesen, el nem kerülhettem, de azonnal
rendreutasitottam magamban azt a szózatot, mely belől sugódozni kezdé,
hogy ez a tündéri csoportozat nem az enyim, - másé! Miért tagadnám, hogy
az emberi szerkezetnek önzőbb része a birhatásnak vágyát akará bennem
fölébreszteni; de mert a szerkezetnek más vegyüléke is megvan mindenkiben: két
orczám megmelegült azon gondolatra, hogy munka, érdem és fáradság nélkül legyen
valami az én tulajdonom. Mit érne az élet ingerek nélkül? Mit érne a vagyon, ha
nem kényszeritettem volna a sorsot, hogy adja meg munkámnak bérét? Azért pedig
nem jár köszönet, legfölebb cseréltünk, s enyém az öntudat, hogy a sorsot a
cserére kényszerithettem. Igen kapós dolog urnak lenni, mások fölé emelkedni,
kényelemben uszni, mit mások megirigylenek; hanem van ennél hatalmasabb uraság:
parancsolni a sorsnak, mely a nagy gazdagságot is hirtelen kikapja a
vigyázatlan, könnyelmü ur alól, ki aztán ugy megijed a sorstól, hogy a veremig
szalad előle, s a mélységben gyáván kitöri nyakát. Jer, sors, küzködjünk.
Megrakodtál kincscsel, hogy az ostobáknak oszd ki; mert azok elég pimaszok,
hogy előtted a porban henteregjenek. Én nem fogok kunyorálni. Dolgoztam:
tehát add ki szerény napszámomat, - aztán lódulj odább; de az én süvegem meg
nem billen előtted.
Ilyeneket gondoltam a kismartoni vizesésnél. Nem versbe
szedni való fohászkodás, nem tündérmesébe való ábrándozás, mi a környezetnek
behatása által méltóbban támadhatott volna az ábrándos vizesésnél, s ámbár e
sziklazugban irkáltam egykor első müvecskéimet, a mint azok sem voltak versek,
azt is megvallom, hogy igen egyszerű ok vezetett ez ábrándos helyre; mert
itt nem volt annyi légy, mint a patvariában.
Furcsa, midőn elhagyjuk az oskolaküszöböt, és már nem
adnak föl ötven-hatvan sor megtanulni valót más napra, a vélt örökös
szabadságnak első napjaiban a könnyü vérü fiatal ember megdöbbenve veszi
észre, hogy most kezdődött el az igazi oskola. Eddig csak vágyakat
ösmertünk: most meg van engedve, hogy a valósitáshoz kezdjünk. Miképen? A
küzdelemnek árán! Azt a nagy kastélyt tizgarasos napszámosok, egyszerü
kőmüves legények rakták össze, s ha a kész épületnél elhaladt valamelyik,
érzi, hogy ő is részese volt a munkának, s hogy a mit csinált, magasabb
nálánál; mert megfájdul a nyaka, ha a tetőig fölnéz. Elengedjem az életnek
e jutalmát, a leghatalmasabb ingert, hogy munkálkodni akarjak? Maradjon a
kastély a hatalmas uré, gondolám, ide a küzdelemmel, mit érne a legmegrakottabb
asztal, ha a nagy fáradság étvágyat nem adna, hogy a jónak izét megérezzem?
Visszafordultam az "Angyal" vendéglő
felé.
A kertnek tisztára söpört utain itt-ott láttam sétálókat,
de egynek sem volt olyan hosszu kabátja, hogy bokáig ért volna. Lemondtam a
szerencséről, hogy a tüskés öreget még ma megláthassam: nyugodtan mentem a
legszélesebb uton, melyen nem kellett senkit kikerülnöm. Mégis megállitott
valami, a földön hevert egy hirlap, becsomagolva, mint a postáról leveszik, még
fölbontatlan, épen az öreg Juhásznak czimezve. Ezt bizonyosan az öreg vesztette
el. Az "Utólsó mohikán"-ból hasznomra forditám a
szemlélődést, midőn az indus a nyomokból okoskodik. A tiszta uton
könnyen észrevehetém a széles talpu nyomokat, melyekből eltalálhattam,
hogy nem fiatal embernek nyalka csizmája járt ott; továbbá a nyomok mellett
következetes távolságban a bot végének helye is meglátszék, ama nádpálczáé,
melyről főnököm jó előre megemlékezett.
A nyomokat követve, három percz mulva a nagy
gesztenyesorban megláttam a hosszu kabátot. Siettetém lépteimet, s a mint
beértem, egészen emberembe számitva mondám:
- Tekintetes ur elvesztette e
hirlapot!
- Nem ösmerlek, atyafi.
- Nekem sem volt szerencsém,
hanem a leirás után, a mint főnököm, a főügyvéd ur, emlékezett a
tekintetes urról, könnyen megösmerhettem, a lapnak czime pedig megmondta, ki
vesztette el.
- Látott valaki, s
megmondta, hogy erre jöttem?
- A csizmanyomok...
- Megszólamlottak? -
kapott a szóba az öreg.
- Fiatal ember
nyalkábbra szabatja a csizmákat, ha fáj is a szűk állapot.
- Jól van, frater, te a
talpamnál kezdted velem az ösmeretséget, majd én a fejednél kezdem. Servus!
Az első találkozás
türhetően ütött ki, s okom volt hinni, hogy az öregnél első
pillanatra nem buktam meg.
|