|
Három mérő buza hat bot, egy nyul negyven bot.
Áldott visszaemlékezés,
mit érne nálad nélkül az élet? - Te vagy az a rosta, mely a fájdalmat, mint a
konkolyt, kirostálod, és az eltartásra méltó szemet visszatartod, hogy a lelki
sovány esztendőkben éhen ne haljon meg a lélek.
Az uriszék öt uradalom
népességének pörös ügyeit tárgyalván, temérdek teendőnk volt. Először
volt dolgom ügyes-bajos emberekkel, s tapasztalni kezdém, hogy nagyon bölcs
volt a teremtő, midőn nem adott az embereknek szarvakat: Ádám apánk
óta hányszor kipusztitották volna egymást. A fiatal ember ép szivvel hagyja oda
az oskolai padot, tele van emberszeretettel; ha két karja elég hosszu volna,
keblére ölelné a világot a nagy szeretetben, - s ime, a patvariának első
két hetében már annyi gazságot láttam, hogy ha papiroson volna előttem az
emberiség, porzó helyett a téntát dönteném rá, hogy a fekete lében fuladjon
meg; mert a Noe idejebeli esőlé irgalmasan tiszta volt annyi mocsoknak.
Első héten
gyakorlat végett két rabot kellett vallatnom, - az egyik, egy okkai sváb, három
mérő buzát lopott, - a másik, völgyfalvi horvát, nagyon jómódu gazda,
orvadászaton nyulat lőtt; de nyulastól az uradalmi vadászok markába
került. A buzalopó halavány képpel állt meg előttem, a vádat beösmerte,
körülményesen elmondta, miként vitte végbe a tolvajlást, s azon kérdésemre;
miért vetemedett tolvajságra? nyugodtan azt vallá, hogy neje beteg, öt apró gyermekük
miatt nem mehetett munkára, a koplalási kínok lopásra kényszeritették. - A
másikat nem sokáig kérdezgettem, - az uradalmi vadászok által elmondott
tényállást, mint mondá, nem tagadhatja, és majdnem elhitette velem, hogy egy
nyulért nem volt érdemes az uriszék elé czipelni. A vallatási
jegyzőkönyvet aláirva az irományok közé helyeztem. Másnap el is itéltettek
a bünösök, még pedig az öreg Juhásznak vitatása folytán a buzalopó kapott hat
botot, a nyulászó pedig kerekszámban negyvenet.
Az elitélésen nem valék
jelen, az előttevaló napnak hosszu jegyzőkönyvét kellett tisztáznom;
de midőn az általam vallatottaknak jegyzőkönyve délután kezembe
került, egy nyulért nagyon megsokaltam a negyven botot, holott a másik csak irgalmas
hat botot kapott azon még kedvezőbb föltétellel, hogy a buzalopót egy
göthös tüdőbajos uradalmi hajdu vágta, amazt pedig egy tenyeres-talpas
pandur.
Már megfordult agyamban
a gondolat, hogy az eljárást vastag tollal megirom a "Pesti Hirlap"-nak,
s az öreg Juhászt, ősz hajának daczára, olyan feketének festem, hogy a
szine miatt huszonöt esztendős legénynek nézik; de mielőtt tollat
fognék, vágyva vágytam az alkalomra, hogy találkozzam az öreggel, s miattam
markában lehet a nádpálcza: megmondom neki, hogy olyan kemény, ha kő
volna, még azt sem érdemlené, hogy szent Vendelt faragjanak belőle az ut
mellé, - mert az még a barmokkal is szépen bánt, azért vallják a pásztorok
pártfogójuknak.
Ne feledjük, 1845-ben
történt ez. A fiatalság elhitte, hogy a tekintélyek kora lejárt, hogy az évszám
nem jelent egyebet, mint hogy az illető megvásott, s maga is örömest
beállna fiatal tacskónak. Mi gyorsan kimondtuk véleményünket, s az öreg urak
tartózkodását bátran elitéltük, mintha nem mernének velünk szembeszállni, mint
a tyuk, mely réczefiakat vezet, s a parton berzenkedik a vizre rohanó ruczák
ellen; mert maga nem tud uszni.
Ösztönszerüleg engedtem
mégis a gyanitásnak, hátha az öreg ur meg tudná magyarázni a különböző
itéletet, s a rettegett auctoritást nem azért különböztetik meg; mert az öreg a
herczegi "convencziós tabellában" a legelső helyen van
beirva, hanem mivel különb ember másnál? Lemondék egyelőre a hirlapi
levelezésről, erősen megfogadván a pajtások előtt, hogy az
öreget megkérdem.
- Pajtás! - szólit meg
az egyik kenyeres, - azt mondd ám meg, a mit az öreg ur fog felelni.
- Azt vélitek, hogy
magam gondolok ki valami hazugságot?
- Kénytelen volnál
valamit kigondolni, ha véletlen elhagyna a bátorság, hogy az öreg urat
megkérdezd.
- Nem vitázom veletek e
fölött - mondám, - az én dolgom, hogy merek-e vele beszélni.
- Megösmerjük mi, hogy
az öreg válaszolt-e és miképen? Az öreg is olyan, mint a varju, hogy nem
szokott ugy fütyölni, mint a sárga rigó.
Pajtásaim e szerint az
öreget szinte nem merték kicsinyleni, - tekintélye igaz volt, mint az
ezüstpénz, mely annál tisztában szól, minél keményebben ütik a márványhoz.
Ilyen embert még nem láttam, kiveszett a faja azon vidékeken, melyeken én
jártam; mert én idáig általjában olyan öregeket ismertem, kik az ujat
elátkozták, a könyvirásról pedig ugy vélekedtek, hogy valami dologtalan
unalmából asztalhoz ül, teleirja a tiszta papirt hazugsággal, s a könnyen
hivőknek jó pénzért eladja.
Már ez időben divat
volt az öregek rovására nevetni, - a táblabiróság bukott eszme volt, mely
egyáltalában kipusztitani való, mint a nadrágszij, mely nem magyaros, hanem csizmadiás.
Magnak maradt ez egyetlen? - S mivel Sopronmegye az ország szélére szorult,
legtávolabb Pesttől, elhiszik a jámborok, hogy a vén toronyóra jár
legjobban, mert akkor harangoznak delet, mikor a nagy órának kalapácsa veri a
tizenkettőt. Nem! Ingyen nem hiszem el ezt a tekintélyt, - vigyázni fogok
rá, mit mond elhinni valót?
Az uriszék tagjai az Angyalban
ebédeltek rendesen, s az öreg ur néha megalázta magát. Történetesen e napra
bejelentette, hogy eljön; majd meglássuk, mi ér többet, a mit kanállal szájába
dug? vagy a mit beszél?
Az étteremben a fő
falnak hosszában egy hosszu asztalnál ültek az uriszék tagjai, mellettük elég
közel egy gömbölyü asztalnál a patvaristák. Az öreghez közel estem, minden
szavát hallhattam, s tán kedvemért, ma beszédes volt az öreg. L....... Miska,
az ellenmondásáról hires szolgabiró mára jól fölkeverte a társaságot, s a
haladási eszmék rendre vitatás alá kerültek. Bizton hittem, hogy az öreg azon
politikusok közé tartozik, kik inkább a földre ülnek, csak hogy véletlen meg ne
botoljanak, hogy ez által kénytelenittessenek egy nagyobbat lépni, még
pedig előre, s már vártam, hogy ez a nagy tekintély ugy jár, mint a
tüdő a fazékban, ha nagyon kidagad a melegben, hideg vizet öntenek rá, s
azonnal lelohad.
A szólásszabadságról
kezdett egyik tekintetes ur beszélni, keményen kárhoztatván azt a veszedelmes
szabadságot, mely kiméletet nem ismer. Nem mondom el a támadásnak érveit, elég
ebből az, hogy valaki veszedelmesnek tartja: mert kellemetlent is
lehet mondani. Az öreg ur vastag, leálló bajuszát egyenesre huzta az egyik
oldalon, s a támadónak ekképen felelt:
- Magyarországban semmit
sem tartok oly nevetségesnek, mint a titkos rendőrséget; nálunk az a
legnagyobb hazafi, ki nyiltan és nyesetlen őszinteséggel mer beszélni.
Miért dobálják ki a pénzt olyanért, mit ingyen, tehát a legolcsóbban
megmondanak ugyanazok, kikre titkon akarnak vigyázni? A mit tejes száju
tacskók, élhetetlen naplopók, vagy tán tányérváltó hajduk beszélnek, nem
érdemes a meghallgatásra. - Az egész országban mondjunk háromszáz embert,
kiknek gondolkozását érdemes ösmerni; de ezek hirességüket részben annak
köszönhetik, hogy a vármegye házánál nagy sokaság előtt mernek beszélni,
és még maguk követelik, hogy ki is nyomathassák. Mi marad még azon nyomorultak
számára, kik kenyerüket testüknek leghitványabb részével, fülükkel keresik,
a melyből csak a szamárnak juttatott a teremtő legnagyobbat, és ezt
is örök gyalázatára kapta.
Mi a rágalomnak
legérzékenyebb büntetése? Az, hogy nem mer szemben beszélni, hanem másoknak
háta mögött hazudik; de a mint nyilvánságra kerül, kisül, hogy alávaló
hazudság, melynek megvetés a bére. A lefojtott szó, a suttogás veszedelmes;
mert titkon adják és titoknak veszik, melyből az ostoba azt is
kimagyarázza, a mit nem mondtak. A szabadon kimondott szó csak akkor méltó a
figyelemre, ha meg nem czáfolható. Az igazmondás fájhat valakinek; de mindenkit
óvatossá tesz, s e tekintetben már azért is kétségtelen hasznos, mert ezer meg
ezer ember van, kit csak az emberek nyelve tartóztat vissza a hibának
látszatától is, holott ha maga javára eltilthatná a beszédet, még a közönséges
bűnöket is elkövetné. És mi félni való van a szabad szótól? Nagyon
ösmeretes előttünk azon ügyesség, midőn hegedűszóban szép
mesét mondanak, s ha nem mondhatta ki Aesopus a leplezetlen igazságot,
mesét faragott, s a tetszetős mesét oly szivesen hallgatták, hogy mai
napig is élünk e régi találmánynyal.
Az öreg még hosszabban
is vitázott; de én már megadtam magamat; mert az öreg olyan meggyőzőn
beszélt, mint miként a csöndes eső szokott a föld mélyébe szivárogni:
egyetlen csepp sem fut el, mint a záporesőnek tömege. Mi fiatalok
áhitattal hallgattuk, és ugy képzeltük, mint a jó öreg kályhát, mely nem tüzel,
hanem tartós a melege és kellemes, hogy még meg is ölelhetjük.
Oszlott előttem a
köd, az öreg magasabbról nézte a világot, mint a lepsényi ember, ki a
mezőn meglátván reggel a felkelő napot, szürét a nap felé terjeszté,
hogy a bozsokiak később lássák meg a napot. Az öreg nem ijedt meg a
szabadabb eszméktől, s nem félt odább lépni, mert hihetőleg világosan
látta, hogy a mely óra késik, az hazud; s a mely megáll, azt nem kérdezik.
Hosszan ültünk az
asztalnál, a fönnforgó eszmék egymás után merültek föl, s az előbbeni
támadó az örökváltságra forditván a beszédet, azt mondja Juhásznak:
- Hisz-e tekintetes ur a
parasztnak?
- Nem én! - mondja
Juhász. - Régen mondták már: "Szent háromság titkát, magyar paraszt
ravaszságát ki nem találhatod."
- Igy egy véleményen
vagyunk, tekintetes uram!
- Szeretném tudni, hogy
miben?
- Hogy az örökváltság
után (értem, ha valaha sikerülne,) a paraszt csak ugy gyülöli az urat, mint
most.
- Nem vagyunk egy
véleményen! - mondja Juhász ujjaival az asztalon dobolva. - Mi magunk
tanitottuk a gyülöletre, folyvást nekünk szolgált, folyvást parancsoltunk neki
és folyvást érezte, hogy nyomjuk. Tudja-e, barátom, mindazt, mit az
oskolában szóról szóra megtanult?
- Hogyan tudnám,
midőn nem ismételtem.
- A mit nem ismétel az
ember, lassankint elfeledi, rosszat ugy, mint a jótéteményt. A megözvegyült
ember felesége halálakor kétségbeesetten jajgat, s mint ki a könyökén azt a
kényes eret megüti, azt hiszi, mindjárt meghal: egyik sem hal meg, az idő
a feledséggel gyógyit, s a tyukszem is kivesz, ha megszünik a nyomás, mely
megkeményitette. Elhiszi-e, barátom?
- Hirtelen nem tudom
megczáfolni, az igaz!
- S ha én most hirtelen
az ön tyukszemére lépnék, tudna-e kiáltani?
- Kénytelen lennék vele.
- Igen természetes; mert
oka volna rá, a mire pedig ok nincs, nem érdemes bizonyitani: quod erat
demonstrandum.
Ez jeladás volt a
fölkelésre, mi fiatalok jókor elhordozóskodtunk, s a patvariában
megválasztottuk Juhászt igen okos embernek. Ennek folytán már kimelegültem,
hogy még csak az lesz ám a czáfolat, mit én fogok az öreg Juhásztól kapni;
hanem föl van kötve a kolomp, be kell harangozni.
A jó meleg nyári
délutánban levetém felöltönyömet, leirtam a tegnapi jegyzőkönyvet
tisztára, s abban egyezénk meg, hogy alkonyat felé kisétálunk a vidékbe.
Hat órakor elmult a nap
hevének mérge, kezdénk öltözködni a hosszu gyaloglásra. Az ablak egészen nyitva
volt, az ajtó félig, hogy a légvonat enyhitse a szobának melegét. Léptek
közeledését hallánk, az illető az ajtóhoz ért, s botjával befelé lóditá az
ajtót. Nagy meglepetésünkre az öreg ur!
- No, gyámoltalan,
- szól hozzám az öreg, vége van-e a mai robotnak?
- Most végeztem be,
tekintetes ur.
- Eljöhetsz velem
sétálni! - mondja az öreg, s én hirtelen követtem az öreget a lépcsőkön
alá.
Mig a városban tartott,
egy drága szavát sem hallám. Tisztes távolságban mentem mellette, ugy, mint
főnököm mondá. Ő nem szólt, én nem kérdeztem, pedig bizonyosan azt
várta, hogy mondjak valamit, s akkor majd lekapott volna tiz körmömről.
Kiérvén a városból, egy magaslatról keletnek belátánk Sopron felé, és oldalt
szépen előtünt a fraknói vár is. A látvány a lenyugvó napnak világitásával
meglephetett volna, hogy valamit mondjak; de már csak kezdje a szót az öreg, ha
czivakodni akar.
- Rosszul vágták föl
nyelvedet a prókátorsághoz, nagyon hallgatsz! - kérdi valahára.
- Kérdezni nem tudok,
feleletre pedig nem méltóztatott alkalmat adni.
- Azt várod, hogy én
mulattassalak? Te nem vagy kisasszony, én meg már nem vagyok urfi.
Szerettem volna
egyszerre otthon lenni; mert vagy az lesz sületlen, a mit mondani fogok, vagy
abból sül ki valami, a mit nem mondok; mindkét esetben kinos lesz a délutáni
mulatság.
- Hogy tetszik ez a
mesterség, a mire fejedet adtad?
- Korán lenne itéletet
mondani, tekintetes ur.
- No, meg ne ijedj a
kezdettől, - mondja jóakarólag, - idáig csak azt láttad, miként mossák a
szennyest: ötven-hatvan czivakodó paraszt nem teszi ki az ügyvédséget. A mit
most látsz, nagyon közönséges munka, hasonlit ahhoz, mikor a borbélyinas
koldusokon tanul borotválni. Lesz ám e pályán tisztességesebb munka: a nagy
jogok vitatása, azok méltók a nagyobb tanulmányra. Most kérdezlek, mit mondasz
azon itéletekre, melyeket azokra hoztunk, kiket te vallattál?
Épen ez kellett, még ő
vallat.
- Meg ne haragudjék, tekintetes
uram, az a két itélet összekuszálta az én hozzávetésemet.
- Nem kóczmadzag az, hogy
megfogjon, mint valami legyet. Hát mi baja a két itéletnek?
- Következetességet nem
találok a két itélet között.
- Következetességet nem látsz
bennük? Te, gyámoltalan!
- Az egyik három mérő
gabonát lop, kap érte hat botot; a másik pedig egy hitvány görhes nyulért
negyvenet áll ki: hol itt a következetes indokolás?
- Inasbeszéd, - mondja az
öreg, - hát nem emlékszel rá, hogy azt a kiéhezett embert öt gyermeknek éhkinja
kergette lopni a megevő falatért? Hát nem elég baj az annak, hogy
kénytelen lopni? S az osztó igazság nevében nem elég annak az a hat pálczaütés?
- Ezt én is igy
magyaráztam; hanem a nyulért negyven bot.
- Épen annyi, mert az a
gazember jómódu gazda, s a torkosság kergette ki, hogy pecsenyét lopjon! Mindennapi
kenyér és pecsenye: ez a különbség, te, gyámoltalan!
- Már most szamarazzon
le a tekintetes ur; mert ezt a magam eszével is fölérhettem volna.
Rám nézett, zavaromat
eléggé láthatta; de hosszabb hallgatás után mondja:
- Elengedem a keményebb
szót; mert első találkozásunkkor a csizmanyomok után találtál meg, s ha
nem jár az eszed szanaszét, máskor megleled a következetességet.
Ez volt az első
leczke.
|