Leczkék a multból.

A ki a nagy árkon akar átugrani, hogy tovább haladhasson, rendesen előbb hátra megy, s ugy szalad az ároknak.

Jól emlékszem, hogy a külföldi lapok egykor gunynyal emlitették, hogy egy országban sincs annyi ügyvéd, mint Magyarországban, s midőn még az oskolában tanultam, hogy legalább tizezernek van Magyarországon ügyvédi oklevele, melyből a fele rész gyakorló ügyvéd, elképzelhetni, milyen kutyapusztitást vihettek végbe, mikor még pergamentre irták az ügyvédi diplomát, - még pedig hiába, mert a nagy számnak fele a ládafenékre dobja.

Most már tudom, hogy ennek is meg volt az igazi oka.

A régi peres rendszerben annyi volt a perorvoslat, hogy valamint az orvosi tudománynak gyakorlati része a kuruzsoló asszonynál végződik, s azon kivül a jó házi asszony elmulaszthatlan megszerzi a kámforos pálinkát és a nyulhájat a rendkivüli esetekre: ugy hatott ki a magán jog a közéletre, hogy a kuriális nemes asszony is tudta, mennyit ér egy söprő- vagy meszelőnyél, ha a nemes vármegye küldöttét ellenállással kellett elverni a kuria küszöbéről.

Nem a kenyérkereset, hanem a különböző alakban előfordulható jogvédelem, magán és országos viszonyok kényszeritették a nagy részt, hogy a jogviszonyokkal megismerkedjék. A folyton változható megyei hivatalkodás a három éves választások miatt általánositotta a hivatalba léphetést, s a kit a véletlen kiszólitott a falusi csendes gazdálkodásból, hogy üljön a megye kalamárisa mellé; okosan tette, ha előbb megizlelte a jogi tudományt; mert a vármegye tintáját hiában nyalta volna a tollból, a jogtudományt nem keverték bele, mint a gálicz-követ.

Minden vármegye egy kis ország volt, melynek története összeforrt az országéval, s a patvaria alatt a fiatal embert, mint a szappanos a gyertyabelet a faggyuba, itt mártották a gyakorlati életbe, itt hallgatta a szónokokat, itt tanulta meg a közéletet, ezt a gyalogháborut, melyben a magyar alkotmányt védelmezni kellett azon fogak ellen, melyek a papirosrágó molyokénál sokkal élesebbek.

Nyolczszáz esztendőnek lefolyása alatt apáink folyvást katonáskodtak, - az éles kard nélkülözhetlen volt a háznál, mint most az evőkanál. E hosszu korban a nagyobb része arra született és annak élt, hogy ellenséget verjen. Talán más országokban sem igen haladtak egyébben, mint az izmok fejlesztésében, - a karban feküdt a népek- és egyeseknek ereje, s hogy földünk olcsóbban megtermette a kenyeret, pecsenyét és a jó bort: áldott jó hiszemünkben kimondtuk, hogy extra Hungariam non est vita. Szörnyüködve tekintünk most azon régi jegyzetekbe, melyekben hiven megirva találjuk, hogy apáinknak mit főztek anyáink. Bors, szegfű, paprika, kakukkfü olyan nagy mértékben fogyott, hogy még fazéknak is erős volt, a mely e vegyüléket főzve el nem durrant. Az apák a fűszerest meg is ették, és tán csak igy győzték a véres munkát, mely rövid szünetek megszakitásával nyolczszáz esztendeig tartott. A török háboru után nem sokára más kor következett Európában, éjszakon a szaporodó népesség az iparmüvelethez fogott, s a régen nyugvó észt fölavatták olyan tőkének, mely egy darab fából kifarag valamit, s drága pénzért adja el másnak.

Angliában a földterület képtelen volt eltartani termékeivel a tulszaporodott népet, a kényszerüség iparkodásra ösztönözte a tömeget, és hirtelen oly magasra fokozták a szorgalmat, hogy némely iparágnál egy font vasat ugy alakitottak át, hogy eredeti áránál százszorta magasabb áron kelt el. A haladás uj szükségeket idézett elő, a változatosságot, mely a divatnak alakjában meghóditotta a majmoló természetet, - a szent egyszerűség megszégyenelte az egyformaságot, s a régi erszény már nem birta el az ujabb költségeket. Hajdan legfölebb fűszerszámra költött a tömeg, a többi megenni valót megtermé a föld, mely sokáig adta a tejet és mézet; hanem a változott és fölingerelt izlés éhesebb volt, mint étvágyunk, uraink kiszoktak a ragyogóbb külföldre, s a mit haza hoztak mutatónak, idegen öltönyt és szokást, elvette az itthonvalóknak eszét, gyüjtött aranyukat és ezüst tallérjaikat pedig apróra váltotta.

Az egyiptomi hét sovány esztendőt hét kövér esztendő előzte meg. Szám szerint megfelelt a jó a rossznak, hogy a hiány kipótoltassék és ráadásul volt Egyiptomnak Józsefe, ki egy álomból a szük esztendőket megmagyarázta, de minket meglepett a változás, vagyonosságunk apadt, s ez uj ellenséget, mely tatármódra pusztitott, nem lehetett buzogányokkal leütni. Nálunk az ur és szolga törvényesen meghatározott fogalom volt, s nem elég, hogy a szolgaságból urrá lenni a törvények emeltek gátat, - előitéleteink szerint még az ész is megaláztaték, ha kénytelenségből kenyérkeresetre adta magát.

Messze laktunk Európának éjszaki részétől, hol az ész már mindent meghóditott, még az előitéleteket is. Hagyján, hogy a vadászatra induló visszament, ha vén asszonynyal találkozott, - elengedhető, hogy az ajtóküszöbön megbotló előre mert fogadni, hogy nem lesz szerencséje, - a kocsi előtt elfutó nyul most is sok embert megijeszt, - a tizenhármas számnak és a pénteknek ellenségeit ne is emlitsük, - hadd busuljon miattuk a jámbor együgyüség; de az észnek, a találékony, a teremtő és csudákat mivelő észnek megvetése nagy károkat okozott nekünk. Az ostobaság gyanuja mindig szégyen volt nálunk; de az észt dologra fogni, hogy az termeljen, mint a zab alá szoritott föld: nem egyezett meg uri fogalmainkkal, mely ökörben, lóban, jobbágyokban, falukban és kastélyokban volt kifejezve.

És mégis betört hozzánk a minden nemü tudás. Eljött gyalog, egy szál kabátban, rongyos csizmában, soványan, mint az agár; aztán lett belőle pénzkereső, pénztaláló, házépitő, aranyokat gyüjtő, ráadásul két mázsáig hizott kövérség, melynek jó dolgát megirigylettük, de még jó hosszan szemébe kiáltottuk, hogy: jött-ment!

Ó, de szép volt az a másik mult, egy szerencsés kardvágásért kapott a markos legény egy jószágot, ráadásul pecsétnyomót, abba rajzoltak egy medvét, mikor a kalpagos magyar dárdával átszurja. Az oroszlán két lábra lőn állitva a czimerekben, szájában vagy egyik első lábában kardot tartott, a mi becsületünknek jelvényeképen, - hogy ne irigyelnénk azt a büszke kort? Nevettük a szappanost, mikor a nagy oroszlánnal egy font öntött gyertyát tartat, vagy a péket, mikor az oroszlánra fogja, hogy az ő nagy sóspereczével marakodik, - hisz a sóspereczcsinálás meg a gyertyaöntés közben mi érhetné az embert?

De mit használ a szerzett érdem az elfogyott vagyon mellett, ha koldusok leszünk? Igy sóhajtottak az előrelátók a századnak elején. Gróf Festetics György már elhitte, hogy a jó gazdának nem elég tudni a száz esztendős kalendáriumot, sőt néhány tollrágó firkász kevesellette a meglevő szavakat, melyek közt legtöbbel káromkodni szoktunk, simitani kezdé a nyelvet, hogy ha majd uraink haza kerülnek külföldről, találjanak nevet annak, mit külföldön pénzért mutogatnak.

No még az döfte ám oldalba a kiváltságos urat, hogy a kis királyságot bontogatni szeretnék a bécsi urak. - Eleget parancsoltunk, most már engedelmeskedjünk: azt izenték Bécsből gyalog póstán, - s ez egyszer a pletyka megtagadta természetét, kevesebbet mondott az igaznál, mert ha mindent tudott volna, bezzeg folyott volna a vér, - értem: az orrunkból! No, barátom, vedd elő pecsétnyomódat, medve van ott vagy oroszlán, a melyikhez hasonlitasz, annak erejével menj el Pozsonyba, - s ez egyszer próbálj okosan beszélni; mert az ilyen háboruban ilyen fegyverrel háboruznak: hadd látom, milyen rendet vágsz majd?

Képzelje az olvasó, hogy az 1825-iki országgyülésen van, közvetlen azon megijesztő korszak után, midőn a kormány az adót pengőpénzben kivánta és katonaságot országgyülésen kivül, mit sem törődvén a sarkalatos törvényekkel, melyek ezek fölött határozni a nemzetnek adtak jogot.

Még maradt valami a régi korból, a pecsétnyomók oroszlánai és medvéihez méltó erő. A nemesség a vármegyékben keményen védelmezte jogát, s a nagy fenyegetésekre tisztára kiderült, hogy még az ősiből megmaradt valami: a bátorság, s a hangos szó ellenkezőjét eredményezte a jerikói trombitáknak. Jerikóban bedöntötték a falakat, - itt pedig megvédelmezték, mint azt hagyományból és történeti jegyzetekből tudjuk, - s ha rákerül a sor, én is más is bővebben megirja. - Erre a papirosra ez alkalommal nem irhatunk többet.

Ne lökje el az olvasó e könyvet, sőt ne is forditsa el e lapot, mert, nem tudom, miképen érti meg a többit, a minek megirását magamra vállaltam; mert, remélem, lesz ám ebben még el nem mondott és megjegyezni való történet.

No, de mivel nem az ujjamból szoptam ki, hadd mondjam el az öreg Juhásznak szavait, melyeket tőle fél évi összeszokás után a kismartoni nagy gesztenyesorban hallottam.

Juhász élő tanuja volt e korszaknak, mély értelemmel és szenvedély nélkül mondá el itéletét. - Nem tartozott azok közé, kik a tusában érdekből vagy hiuságból a kormánynak erőszakosságát vagy az ellenzéknek nagy ellenállását pártérdekből elfogultan itélte volna meg. Ő a hatalmas herczegnek levéltárában csöndes szemlélődéseknek élt, a jogtudományt alaposan ösmerte, az inditó okokat eredeti forrásból meritette, s tanulságos itéletét velem és bizonyosan másokkal is ekképen közölte:

- Öcsém! A tigris, mikor kölykeit védelmezi, nem tekinti a támadóknak számát, nem csinál haditervet, hanem hasznát veszi körmeinek, s azt ragadja meg, kit legközelebb érhet. Meglehet, ha esze volna a számitáshoz, a nagyobb erőnek engedne, s tán kölykeit a támadónak hagyná; de a felbőszitett leghatalmasabb indulat erősebb a meggondolásnál, küzd, a meddig lehet, s a féltett kedvesekért áll a küzdelembe, önmagáért nem fél!

A magyar nemesi alkotmánynak leghatalmasabb sarkköve, hogy a nemes vagyonáról és véréről maga rendelkezik, s mivel amugy sem volt rá példa, hogy a nemesség megtámadott fejedelmét szükség idejében cserben hagyta, vagy kölcsön fejében a segélyért piszkos alkuba ereszkedett volna, a csendes békének idején rámért csapást elszántan fogta föl, s a megyei székhelyeken megtörhetlen bátorsággal védelmezte a jogot, mig a fejedelem a legválságosabb pillanatban szerencsésen választani tudott a hatalmat igérő német tanácsadók és a hüséget annyiszor nemesen bebizonyitó magyar nemzet között: becsesebbnek találta a hüséget, szent lett a béke.

Én nagyon meg tudom magyarázni az abszolut hatalomnak azon kényelmét, hogy csak parancsol, és kész az engedelmesség; hanem abban téved az abszolut hatalmu fejedelem, hogy ő gyakorolja a hatalmat; mert az emberi véges erő nem terjeszkedhetvén végtelenre, legtöbbször és majdnem kivétel nélkül egy ügyes miniszter kezeli a hatalmat, titkon magát képzeli urnak, jót, rosszat a maga esze szerint mér ki, kedvenczeivel végezteti a munkát, igy számos gyarló kézben oszlik meg a hatalom, kárára az elhallgattatott népnek, mely lassankint ezer sebből vérzik. - E szomoru állapotnak vádjából legtöbb arra esik, kinek nevében gyakorolják a hatalmat. Ennek ellentéte az alkotmányos élet, melyben a nép is részt vesz a kormányzásban, s néha az ildomtalanság zabolátlanságig vetemedik a nyilatkozásban; de legalább nem titkol el semmit, a seb idejekorán orvosolható, kegyenczek nem pióczázhatnak a népen, s igy a kormányzatnak lehet hibája több is; de büne és átka egy sem! A józanul szerkesztett alkotmány az osztályosoknak két jutalmat ad: megelégedést a népnek, dicsőséget a fejedelemnek, s e dicsőséget osztatlan birja, melyből a kegyenczeknek semmi sem jut, mig az abszolut hatalomnak megosztatlan csak a vádat engedik át.

Kisértő a bécsi kormányférfiakra egy kalap alá szedni a hatalmat, melyen nálunk megosztozkodni kénytelen. A világ még nem tanulta meg e leczkét; de ha a világ tökéletesedésre van utasitva a teremtőtől, megtanulja majd a leczkét, s akkor kisül, hogy csak egy hatalom az erős: a népeknek olyan megelégedése, melyet nem a ráfogás mond megelégedésnek, hanem a népeknek nyilt vallomása.

Az 1825-diki országgyülés előtti korszak megnyugvással töltheti el a jogféltőt; mert a bátorság nem hiában állt szembe a támadással. Nem kételkedtem, hogy ez a bátorság meglesz, ez velünk született tulajdonság, melyet nem fognék versekben megdicsérni, mint nem dicsérik az oroszlánt erős karmaiért, melyek vele születnek. Az 1825-iki országgyülés elverte az ellenséget az alkotmány sánczaitól, megmentette a nemesi alkotmányt néhány százezernyi nemesnek számára, de esze ágában sem volt nemzeti nagyságra törekedni. Megelégedett, hogy megmaradt osztályosnak a hatalomban, adót nem fizet, jobbágyai vannak, kik neki ingyen dolgoznak, kilenczedet és tizedet adnak, - megmaradt az ősiség, mely az adósságcsinálót paizszsal födi a legjobb lelkü hitelező ellen, kényelmes sequestrumot adhat, de méltányos elégtételre nem kényszerit. Miért jöttek el hazulról a megyei követek? Hogy elmondják sérelmeiket nemesi fájdalmaikról, de hogy szebbé, jobbá tegyék a hazát, mely a virágzásnak indult Európában oly kopár volt, mint a fölszántatlan ugar, - hogy panaszolkodjanak a nemesség tyukszemeiről, mig a népnek mély sebeiről hallgattak. Teremtő észt nem hoztak a rendek a bátorság mellé, sőt még a késznek szagát sem érezték meg, hogy az 1790-diki országgyülésnek az országos reformokra történt munkálatait fölkeresték volna, hogy a késznek hasznát vegyék.

Harminczöt esztendő alatt óriásilag haladt Európának éjszaki része, mindenütt gyümölcsözött a teremtő ész, s mi mindarról nem tudtunk semmit; tehát hasznunkra sem forditottunk semmit; mert az urhatnámsághoz szoktunk, mely gondolkozni nem szeret, és gőgösen nevet, hogy a megszorult ész őt zsoldba veheti.

Én és hány hozzám hasonló szegény legény miből veszünk és vehetünk akkora darab posztót, hogy, például: az én kabátom bokáig ér? Némi kis tudásból, ifjukori kevés szorgalomból, s azt mondhatom, ha kenyerem nincsen, eszem kalácsot, mig más egy pár száz holdas nemes ur fekete kenyeret eszik, s a szalmapörnyés kenyérhéját is megeszi; de lótófutó fiát nem kényszeriti a tanulásra, hogy természetes eszét kimivelje, s a jövendőnek parancsolhasson. Mindenben idegenre szorulunk, az észt heverni hagyjuk azon ostoba gőgben, hogy az észre nem szorultunk.

Ezt mondá Juhász; de mondott többet is.