Politikai tanulmányok.

Napoleon egyszer valamely könyvet akarván a könyvtárnak magasabb polczáról levenni, nagyon ágaskodott a könyv után, mire a titkár azt mondja a hatalmas császárnak: Sire! majd én könnyebben leveszem a könyvet: én nagyobb vagyok. - "Csak hosszabb!" Mondja a császár, hogy a fogalmat helyesen értelmezze. Ehhez némi hasonlitásképen mondá Juhász: Eljött az idő, hogy Magyarország bebizonyitsa, hogy nem csak erős, de nagy is tud lenni.

Te még gyerek vagy, tanuld meg jókor, hogy 1825-ben végződött el a kor, melyben az volt a legbuzgóbb hazafi, ki a magyar alkotmányból sem a kormány, sem a nép kedveért nem engedett el semmit. A magyar ellenzéknek egyéb teendője nem volt, mint szembeszállni a kormánynyal, ha a nemesi alkotmányból el akart venni, - a népre legnagyobb rész nem gondolt, a nép busulhatott, lehetett szegény, maradhatott tudatlan, sőt még az anyanyelv is tengődhetett, - az csak a paraszté volt, az urak diákul beszéltek.

A paraszt roszul szántott, az uraságén megszokta a rugd föl, hagyd ott munkát, - mindegy volt az urnak, - ingyen kapta, nem tudta, hogy jobban is lehetne: apjának is igy szántottak. Némelyik ur észrevette, ha a robotos paraszt mélyebben eresztené az ekét, a termőréteg többet adna; de hát régi dolog, a paraszt mind hunczfut, a huszonötöt is kiállja, még sem használ, maradunk, a kik voltunk: született ellenségek. Mikor forspontban vontatja a hintót, a parasztnak füle hátra van hegyezve, mit beszélnek az urak? No csak azt lesd, paraszt, hogy megértsd a mit mi beszélünk. - Amice! loquamur latine!

Egy csapásra két légy; a paraszt megmaradt rabszolgának, a nyelv kiszorult falura, a biróháznál czivakodni, a korcsmában káromkodni, a nádas tetejü házban panaszkodni szoktak rajta; csak kettő hitte, hogy egyébre is alkalmatos: a poéta és a parasztleány, - a poéta verset csinált ezen nyelven és a parasztleány elénekelgette.

Néhány nagy ur nemesitett juhot hozott be: kinevették őket. A burgonyatermelést a kormány pandurokkal erőltette: káromkodott az egész ország. 1817-ben herczeg Batthyányinál repczét termeltek, azt mondták: a jószágkormányzót kötözni kell, uj gazzal rontja a földet. A poéták magyar nyelven kezdtek busulni, kimondták rájuk, hogy ezek már épen született bolondok, s mivel többnyire nemes emberek voltak, s az országból ki nem botozhatták, - munkálkodásukat ugy tekinték, mint uj divatu bolondériát, mely méltó párja annak, ki azt képzelte, hogy ő faggyugyertya, és sehol sem vette le fejéről a kalapot, mert ha levenné, fejénél meggyujtanák, azután a csizmatalpig égne.

Magyarok nem voltunk, rosszul gazdálkodtunk, a magunk vérét nem szerettük, és szidtuk a németet, ha az alkotmányhoz nyult; mert mi lesz az ötszázezer nemesből? Ennyiből állt a félteni való! Ennyiért pattant föl annyi vármegye, midőn a bécsi német kormány fejébe vette, hogy fölrugja az alkotmányt, melyben azon faj uralkodott, mely darázsnak sok, méhnek kevés, és nem számitott egészen rosszul, azt gondolva, hogy a néptömeg mit törődhetnék a nemességgel, mely munkájának gyümölcsét oly mohón eszi, s a melyikkel maholnap már beszélni sem tud Árpád apánk nyelvén?

Széchenyi belenyult a darázsfészekbe, - a Hitel czimü munkában kiméletlen őszinteséggel elmondá, hogy: zsebünk üres, lovunk hitvány gebe, gazdálkodásunk földvakargatás, hitelünk egy kis kontózás a falu zsidójánál, tudományunk káromkodás, uraságunknak jelvénye a deres, s maholnap egész Európa ugy kinevet, hogy kénytelenek leszünk szégyenünkben Ázsiába visszavándorolni.

Mindenki csudálkozott, hogy ennyi gorombaságot el lehet mondani magyarul, s hogy ezt magyar mágnás mondja!

Megkezdődött a munka: a szennyest jó magyar szappannal egy nagy ur mossa itthon. Persze, hogy azonnal akadt követője, s valahára a rég hortyogó öntudat fölébredt, s érzé, hogy akkora gerenda van tulajdon szemünkben, hogy lesz mire fölaggatni száradás végett a kimosdatott szennyest. Nosza, rajta, nemes atyafiak, ásóra, kapára, a nemes gróf mondja, hogy apáink vére áztatta a földet, attól kövéredett meg, menjünk kincset ásni; s ha az alkotmánynak bástyája alatt van a rejtett kincs, rugjuk be a bástyaoldalt is, - falat épithetünk ujat, sőt nagyobbat, hogy többen férhessünk el a várban.

Országos hitel, szabad föld és minél több magyar! Boldogságos Isten, hány régi kiváltságot kell kivakarni az ármálisból! Kár a nyöszörgés, megizleltük Európának divatját, az nem kért engedelmet a törvényhozástól, hogy bejöhessen. Selyem és bársony, czifra butor és változó izlés, nagy kényelem és fényüzés, ti bejöttetek utlevél nélkül, a szent egyszerűséget kiszoritották, sőt nyomotokon eljött a kiváncsi külföldi, kikürtölte, hogy saját zsirunkban kezdünk megfulni; de mozdulni nem akarunk.

Széchenyi megmondá: miképen mozdulhatunk! Találkoztak követők, kik beösmerték, hogy ha elfogadjuk társas életünkben az európai költséges szokásokat, anyagilag is haladnunk kell, meg kell tanulnunk a módokat, melyekkel javithatunk sorsunkon, s a mely régi törvényeink az elkerülhetlen haladásnak utjába állnak, eltörlendők, és helyettük jobbakat kell csinálnunk.

No, most vigyázz barátom! mondja az öreg Juhász, - el kellett kezdenünk a támadást, az alkotmánynak ódon részei ellen; tehát nem csupán a kormány igyekezett időnkint megdönteni a falat, - most már magunk is kézbe akartuk fogni a bontásnak eszközeit, s a nemességnek legnagyobb része rémülve fordult a vakmerők felé, kik e munkára készséget mutattak. Haladjunk! Mondák az uj időnek emberei. Maradjunk! Dörögtek a multnak elszánt védelmezői, s ki hinné, hogy mindenik félnek egy czélja volt: a szabadságszeretet. A maradók azt hitték, az alkotmányból elvett kő gyengitendi az ős épületet; a haladók meggyőződéssel és okokkal vitatták, hogy tulajdonunkon tetszésünk szerint javithatunk tulajdon javunkra.

Ha Bécsből támadtak egykor: elég volt a védelemre a hazafiui bátorság, - hogy haladhassunk is, arra tudomány kellett, meritve a világ haladásának könyvéből. Nyolczszáz esztendő után a nemzetnek jobbjai uj tőkéhez nyultak, a kimüvelt észhez, mely a jót fölismeri és addig bizonyitja, hogy a nemességnek többsége elhiszi, és tulajdon belátása szerint önkénytesen ugy változtat az alkotmányon, hogy jövendő megélhetésünket biztositja.

Egy oskolává változott át az ország, az egykori nyers bátorság tudás nélkül most már semmit sem ért, mindenki olvasgatott és hallgatta a tanultabbat, hogy mit és miként kelljen változtatni? Kiestünk a régi szerepből, hirtelen uj emberek emelkedtek ki, s ha okosat mondtak, a közvélemény őket a hir szárnyain magasra emelte. A kormány legfurcsábban járt, épen ugy, mint Robinson Péntekje, midőn meglátta a fazékban a forró viznek mozgását, azt vélte: a kifutó vizet marokkal ragadja meg; de kezét égette meg, holott ha a bögrét elhuzza, a viz természetes oknál fogva marad meg a bögrében.

Mi kénytelenek valánk haladásunk miatt változtatni egynémely ódon törvényünkön, a kormány pedig azt hitte, hogy a divatos eszméktől politikai rajongásból bódultunk meg, s utoljára mindent felforditunk. Orvosságot keresett a kormány, s első pillanatra meglelte a kész pártot azon tömegben, mely még nem hitte el, hogy a robotos szántónál jobb a fogadott béres, hogy közös legelőnél jobb, a mi neki magának marad, hogy a kilenczed és tized helyett jobb a tőke, mely annak váltsága fejében a birtokjavitásra forditható. Ezen pártnak nemesebb árnyalata azonban azt gondolta: mérsékeljük a rohanásnak tüzét, mi csak vigyázni fogunk, hogy melegitsen, de föl ne lobbanthassa a házat.

Igy született a megtartó conservativ és a haladó szabadelvü párt.

Metternich gyorsan átlátta, hogy a nemességnek nagy része a kormánynyal fog tartani, ha a kormány a kiváltságot védelmezni fogja. Nem kérdezte, hogy e ragaszkodás dinasztikus hüség-e? megelégedett, hogy érdekből szövetséges társ, ilyen is marad mindaddig, mig lesz valami megvédelmezni való.

A szabadelvü párt vitatni kezdé, hogy az adómentesség nem igazságos; mert az ujabb korban nincsenek olyan háboruk, melyekben a nemesség fegyverben állva a külellenség ellen, saját költségén élve, nagy terheket viszen. Ezen igazságos megkülönböztetéshez járult az adózó nép iránti méltányosság, a vágy egyenlővé tenni mindenkit a hazában, hogy a hazafiui kötelességek teljesitésében valahára hasonlók legyünk.

Az adózásnak a nemességre való kiterjesztése inyére lett volna a birodalmi kormánynak, sőt tudjuk, hogy a bérében álló külföldi lapok egyre gyalázták a magyar nemességet efféle kiváltságaiért; de mivel kormánypártra volt szükség, mely a politikai haladást gátolja, a szövetséges nemességnek érdekében megnyugodott, hogy ám, ne adózzék.

A magyar nemzetnek a fejedelemhez való hüségét általában mindenki beismerte, Vörösmarty a hires "Fóti-dal"-ban épen a haladás közepette mondá ki, hogy: a legelső magyar ember a király! igy a conservativ párt nem mondhatta, hogy hüsége nagyobb. Jól tudta ezt Metternich is, nem is e különös hüségre épité szövetségét a conservativekkel; hanem az érdekre, hogy: én védelmezem a te érdekedet, te is védelmezed az enyémet.

Ezen politikának csak időre szabott értéke volt, a meddig a megvédelmezni való tárgy megvan; hanem, - mondja Juhász, - kérdés, gondolt-e arra a hatalmas miniszter, hogy mit csinál akkor, ha a hűbér egészen megszünik? ki lesz szövetségese akkor, és hisz-e azon hűségben, melynek tudata a kormányzatnak kimondhatlan biztossága?

Én azt hiszem, hogy a hires miniszter ur ezen pillanatra gondolt, de álmában sem hiszi, hogy az ő életében fölszabadul a magyar jobbágy, s ez által megszünnék az érdek, mely a kiváltságos nemességet a kormánypolitikának szövetségesévé tenné. Attól félek, ha ez érdekközösség megszünik, a kormány kételkedni fog az egész nemzetnek hűségében, s épen a conservativeket fogja leginkább gyülölni, szemükre fogja hányni, hogy a hűbérnek fönntartásaért szegődtek melléje szövetségesnek, s midőn a hűbér megszünt, nem akarnak eszköz lenni mindenre, mit a bécsi kormány kivinni akar.

A conservativ pártnak értelmisége számot vetett az idővel, s tudja, hogy rajtunk ütött az átalakulásnak órája; de mivel a sebes haladás könnyen elhamarkodássá válik, becsületes jó szándékkal mérsékli a sebes haladást, hogy nyakunkat ne szegje, s meg ne vakuljunk, ha a sötétből a napvilágra törekszünk. Én elengedem a pártok szélsőségének bogarait, szemeim azon pontot keresik, hol a két pártnak mérséklete már egymáshoz közeledik, - egymással szemközt állnak ugyan, de mégis egymás mellett, s a miben a két mérséklet megegyezett, az már kész törvény, mely józan haladást képes előmozditani.

Figyelmeztetlek, - mondja Juhász, hogy a pártok nem mindig maradnak ellenfelek, néha ellenségekké lesznek, s akkor a szenvedély könnyen kimondja a nagy szót, melynek értelmét meg akarom magyarázni, ez a nagy szó: a hazaárulás.

Ösmerek egy várost, melyben a pletyka általános nyavalya, hanem e városban három ember tultesz valamennyin, még pedig a következő sorozatban: a városiak megszólnak mindenkit, a kivételes numero 1 még testvérét is, - a numero 2 még tulajdon anyját is, a numero 3 még az uristent is. Gondolkozzál, ha most egy pártra kimondaná a szenvedély a hazaárulást, egyenkint véve a párttagokat, kik között van a csizmadia, szabó, lakatos és talán borbély is; - egyenkint véve mondom, hol van meg a csizmadiában, szabóban, lakatos- és borbélyban az a nagy képesség, hogy elárulhasson egy hazát? Az Istenre kérlek, a hazaárulásnak nagy jelentőségü szavát ne pazaroljátok minden fajankóra. Ne hitessétek el a semmivel, hogy ő valami; mert ha az árulási képességet mindenkire alkalmazhatónak vélitek, nem érdemlitek meg a szabadságot, ha köznapi lelkek ellenében megvédeni nem tudjátok. Nagy polgári bünre is csak nagy tehetségek képesek, s azok is csak kivételes esetben, ha a hatalmat kezükbe tettük, s azzal visszaéltek. Különben egész tehetségük csak pillanatnyi akadékoskodás, melyet a kitartás ellök az utból, s a föltartóztatott eszme nagyobb rohammal siet visszapótolni a kényszeritett elmaradást.

Befejezem a beszédet, - mondja fáradtan az öreg, - az ősi kardot becsülettel szegre akaszthatjuk, az elvégezte tisztét. - A kar nyolczszáz esztendeig küzdött karddal, - nem épitésre, megtartásra való eszköz az, - épitsen az ész, fejlesszétek a tudást, elég széles a hazának földe, hogy századoknak értelmisége és szorgalma elég teendőt találjon rajta. A kard képes a harcznak szerencséjével a meglevő mellé még egyszer akkorát hóditani; de minden hóditás veszélyes, mert a szerencse adja, s a szerencsétlenség visszahóditja. Ennél jutalmazóbb az ész, - száz hold földből két annyi hasznot vesz ki, mint az értetlenség; és igy bölcseséggel békésen és biztosabban hódit az ész, mint az erőszak karddal. Ezt a hóditást tanuljátok meg, kevésbbé veszélyes, mint a másik, szintoly dicsőséges és sokkal jutalmazóbb.

Óvakodjatok az olcsó dicsőség-, és olcsó dicsőitéstől. A lapokban elszomorodva látom, hogy a garasos adományokért hazafiui czimeket osztogatnak. Hát a hazafiság is olyan könnyen kiszalad szánkon, mint a hazaárulás? Szükében vagyunk még a nagy adományoknak, mikor a fillérekért a leghálásabb polgári jutalommal fizetünk. Egy pár fejelés csizmát ne tegyünk a nemzet oltárára, különben bevalljuk szegénységünket, hogy mezetlen lábbal megyünk áldozni.

Egybeállitám a töredéket, melyeket én Juhásztól szakadékosan hallék a patvaristaéletben, mely maholnap elmosódik az emlékezetből is. Sokan vagyunk még, kik a multnak hagyományát ilyeténképen vettük át az öregektől, s jó akaratu közléseiknek nyomán ösmerjük a tanulságos multat, melyből a jelen és jövendő ugy huzódik ki, mint a látcsőnek szakaszai.

Nem tartoznak e töredékek a leirandó korrajznak szorosan vett szövegéhez; de mivel világot kelle szereznem a lerajzolandó korszakra, azon napot mutatom be, melynek sugarainál láttam meg a feledhetlen multat, s egyszersmind könnyen odavetett körvonalokban rajzolgatám egyikét azon a félemletességig tekintélyes mogorva arczoknak, melyeken a szigor ritkán olvadt föl; de a melyeken hazugságot nem rajzolt le a hiu dicsekedés.

Hiába mondjuk, hogy lejárt a tekintélyek kora. A tudás mindig tekintély marad. - Az egyszeregyet miért nem merik megvetni az emberek? mert anélkül a háromszor hármat ujjainkon kellene előbb összeadnunk, hogy bizonyosan kimondhassuk: kilencz!

Meglehet, a régi tekintélyeket a mogorvaság állitá gyülöletes szinbe; s a nagy bátorság, mely a vakmerőtől sem irtózik, gyakran vereséget szenvedett a tudástól, mely a nem tudást azonnal megalázta, sőt érzékenyen megszégyenitette. Bizonyosan nagyon régi származású lesz, idősebb az agárversenyeknél, hogy: hátrább az agarakkal; de ha idejében vissza nem utasitják a vakmerő tudatlant az utolsó helyre, - mindig utolsó maradt volna.

Áldott patvaria, - szép emlékezetből sokáig megmarad, nem az, a mit a kövér uriszéki ebéden ettünk, hanem a mit ebéd után az öreg urak a jövendőnek pályájára utravalóul lelki tarisznyánkba dugtak.

Ennyit a patvariából, - most kezdjük meg történetünket.