|
Az egyik szomszéd.
Vannak emberek,
kikről nem birjuk elhinni, hogy valaha fiatalok lettek volna.
Faragó Péter alispán ur
szakasztott ilyen ember volt. Legrégibb ösmerősei bizonyitották, hogy
gyerekkorában a pajtások öregnek hivták; mert a minek a többi nevettében
fülig rángatta száját: az öreg meg nem mutatta volna egy fogát, mintha attól
félne, ha egyszer mosolyra fakad, féloldalra marad a szája.
Az első diákban
ő tudott legtöbb diák szót, a másodikban ő tudott legtöbb sort a
diligentiából, a harmadikban ő beszélt legkevesebbet magyarul, s ha a
gyümölcsáruló kofával és a pékinassal nem kénytelen naponkint kétszer szóba
állni, a hatodik diáknak végén szerette szülőanyjával a falusi preczeptor
nélkül nem tudott volna beszélni. Minden gyerek szeret harangozni, madárfészket
keresni, éretlen gyümölcsöt lopni, fára mászni, csak az öreg tagadta meg
fiatalságát.
Az ő nadrágja
térden sohasem kopott ki, csizmájának orrára nem kellett soha folt, sipkájának
előbőre sohasem szakadt le, könyvében a lapoknak sarka soha be nem
szamárfülesedett, s a padban oly egyenesen ült, mint ha vadréczetojáson ülne, s
attól fél, ha megmozdul, valamennyi megzápul. Szerencse, hogy olyan korban
házasodott meg, mikor a házasulandó legénynyel az apja ment el a lányos házhoz,
a leány pirultában a földre sütötte le szemeit; mert hallhatta, hogy róla
beszélnek, a legény a mestergerendán számitgatta az Anno domini nem tudom
hányadikat, hogy neki is legyen dolga, mig az apja kisüti, mi járatban vannak;
s ha már az öregek megegyeztek, a kérdésben levő fiatalok örültek, hogy a
penitencziatartásnak vége. Mondom, szerencséje Faragó alispán urnak, hogy ilyen
időben házasodott, - mert nőtelen volna most is, és én itt a második
oldalon megsülnék vele, s el nem mondhatnám egyetlen fiának történetét.
Régi dolog, hogy a
fölséges Uristen még Faragó uramnál is jobban tudta a leczkéjét, s olyan
feleséget méltóztatott teremteni az alispán ur mellé, hogy a tekintetes ur se
felejtse el leczkéjét. Kikérdezett az belőle minden magyar szót, mit
ő a diák nyelv mellett ugy szólván a tüdője fenekére nyelt el, s
időnek folytával az asszony Ciceronak országából haza rángatta az öreget
Magyarországba. Házasságuk olyan volt, minőt az öreg urak szoktak
összeboronálni, hogy majd összetörődnek, - mert ha nem
határozott is a fiataloknak előleges vonzalma, megvolt az a nagy nyereség,
hogy előljáróban tele nem hazudta a fiatal ember a kisasszonynak fülét,
mint most, s a galambom kis menyecske nem eshetett kétségbe azon, mit meg nem
igért az ifiur, hogy egy mosolyáért fölmászik a toronyba, a kisebbik mutatót
forditja a negyedre, a nagyot az órára, s ha egyszer elfeledkeznék az örök
hűségről, kész lesz az öreg harangra tenni a nyelvét az órakalapács
alá, hogy arra verje el a tizenkettőt.
Az
összetörődésből megszokás, ebből rokonszenv, végre olyan
ragaszkodás támadt, hogy a tekintetes asszony mindig megrítta, ha kedves élete
párja néhány napra eltávozott; mert a tekintetes urból a sok jó tulajdonság
később ugy ütötte ki magát, mint a későn érő burgonya, - s a ki
az országutra patkószeget keresni indul, s aranyat talál, bizonyosan nem löki
az árokba. Az asszonyságnak az első évek néha gyötrelmesek lehetnek; mert
a férj mindig igen okosan beszélt, holott tudjuk, hogy a fiatal menyecske
inkább elhallgatná egyelőre a mit a diák nem tud, mint a mit a professor
nagyon is tud; de, hiába, a régi világ az enyelgéshez általában keveset, Faragó
ur pedig különösen keveset értett. Az is nehéz volt megszokni, hogy Faragó uram
minden komolyabb tárgyban a régi klasszikusokat bizonyságnak idézte, mintha folyvást
attól félne, hogy hazudik, a maga emberségére nem hiszi el a menyecske; hanem
végre ezt is megszokta, és elértette, hogy ez a beszédnek olyan ékessége, mint
a mentének három soros gombja; nem kell mindannyit gombolóra használni, mert jó
részét csak ékességnek varrja föl a szabó.
Igy éltek boldog
egyetértésben néhány évtizedet, - az asszonyság férjének lelkületéhez
nőtt, megtűrte Cicerot, Tacitust, Horaciust, Virgiliust, kik jámbor
lelkek módjára szolgáltak a háznál, - csak azt sajnálta, hogy ezen rég megholt
érdemes uraságok életben nincsenek, hogy megkinálhatná őket a
töpörtős csuszával, minőt érdemes hitvestársaik bizonyosan
hirből sem ismertek, különben arról is mondtak volna olyan jeleset, hogy
tekintetes Faragó ur ráolvasta volna a tálra, melyben ő kigyelmének
kedvencz eledele mindig készen várta, ha megye székhelyéről ad lares
paternos haza tért.
Az asszony nagy
áhitattal hallgatta, ha kedves férje az okosat a régi tudósok mondataival
bizonyitgatta. Ő ugy képzelte, hogy férje némileg atyafiságban van azon
tekintélyes uraságokkal, kikkel, ha élnének, bizonyosan közel barátok lennének.
Valahányszor a klasszikusokkal bizonyitott a férj, az asszony ugy képzelte,
mintha az elhunyt nagy emberek épen az ő kedves öregének hagyták volna
végrendeletben nagy bölcseségüket, s egy ilyen jeles mondás felért egy nagy
mentegombbal, minő az öreg urnak ősi ereklyetárában százával hevert.
Néha az ebédutáni órában
kettecskén maradtak az asztalnál, az asszony különös bizalommal mondá el, hogy
most sem tudja megfogni, miként adta rá fejét az ő kedves öregje, hogy
megházasodott.
- Ugy beszélsz asszony,
a mint érted. A leány azért ne tudjon sokat, hogy férjétől épen azt
tanulja meg, hogy mi által lehet kedves annak, kivel egy életet fog keresztül
utazni. A nő szereti a hódolatot azért is, a mit nem tud, - ha többet
tudna, mint a férfi: megvetné. A nő hamar tulbecsüli magát; azért mondja a
római költő: a nő csak folyondár, mely a tölgyre kapaszkodva ér
föl a magasba, - önerejéből csak a földön csusznék odább. Ti
szépek vagytok, előbb tán csak testben, később a férj által lélekben,
- és hogy a tanult ember sem röstel a szépek után járni, csak az olyannak
megfoghatlan, ki az egyszeri bölcstől csudálkozva kérdé: A bölcsek is
megeszik a mézet? Mire a bölcs igen nyugodtan azt felelte: Azt gondolja
az ur, hogy az Isten a mézet csak ostobák számára teremtette? - Nem, kedves
feleségem, én jókor beismertem, hogy szükséges az életben a gyöngéd női
kéz, mely sima és könnyü kézzel ápolja azon nagy sebeket, melyeket a kornak
durva keze üt rajtunk, - azért kerestem meg páromat, mely kiegésziti világomat.
Mily szomoru lenne a nappal nap, az éjszaka csillagok nélkül! Mondja
Ovenalis. Én nem féltem a küzdelemtől, kedves asszonykám, sőt vágytam
erre, hogy boldogságomnak magam is lehessek oka, ha majd életpáromat erről
is, amarról is meg kell győznöm; hisz előre tudtam, hogy a
győzelemnek jutalma jó részben tulajdonommá válik. Akadályok nélkül
elvesztené erejét a szél, - állitja Orentius, ez adott erőt
eltürni a nőnek ellenmondásait, - mert az ellenmondás kettőre adott
alkalmat: ujabb megfontolásra, ha még valamit helyesebben tehetek, - valamint
arra, hogy tudom, miben kell velem egy jogu életpáromat megnyugtatnom. Sok
férfi szégyenli az engedést, hisz: Theophrastus a csinos alakot hallgató
csalónak állitja, mely szó nélkül csábit; - de mert a félelmet nem
ösmertem, sőt kerestem az ellenkezést, mely lelki erőmet megkisérti,
örültem, ha nőmet gyengéden meggyőzhettem a jobbról, - mert a gyönyör
enyém, hisz beteljesült Hieronimus mondása: A szépet a megujuló szeretet még
szebbé teszi. Tudtam és tudom, hogy gyarló voltam és vagyok, sőt
maradok; ez közös sorsunk, a házas életben pedig minél kevesebb gyarlósággal
lépjünk, hogy a másik fél annyit engedhessen el, a mennyit elengedni képes; de
te tudod legjobban, hogy hibáimat örömest beösmertem, s nem kivántam jobbnak
látszani, mint a minő voltam, s rólam nem mondhatnád el, a mit az
álszentekről mond Ovidius: Nem mind szent, a ki a szentegyháznak
küszöbét koptatja. Egymásnak gyakran megbocsájtottunk, szegletességeinket
leköszörültük, hogy megférhessünk egymás mellett, és nem lett házasságunk olyan
szörnyeteg, melyről Ovenalis azt verselte: Önfejü az asszony; de
fő a férj is, igy a házasság szörnyeteg, melynek két feje van.
Megkönnyebbült az
alispánnénak lelke férjének megnyugtató értelmezésében, több bizalmat nyert
önmagához, ha bár eddig félve közelitett is azon férfiuhoz, ki mellett a
férfiak is egy fejjel kisebbeknek látszának, hát még az asszonyok. Áldásos volt
rá a megnyugvás, hogy a nő nem ráadás, - hogy a nőnek is határozott
értéke van, s ha tehetségei nem fénylenek, alkalmasint nagy oka a férj, ki a
maga gyémántját megtalálta, bár kiköszörülni nem tudja.
A tekintélyt nem
vehetjük boltban, nem vehetjük holdszámra, hogy a jó nyári meleg napon
learathassuk, s a magját zsákba rakjuk. A tekintély olyan fa, melynek árnyékába
azért menekülnek az emberek, mert akkor is terebélyes marad, ha senki sem
látja. Járt küszöbe volt Faragó uram házának, a jó tanácsért ügyefogyottak,
megszorulók és jó barátok gyakran bemenekültek hozzá, s az alispán egy
személyben orvos és gyógyszerész volt, s a jó tanácsot és orvosságot folyvást
ingyen adta.
- Senkit sem gyülölök,
mondja Faragó egy vendégének, kit viszontagságos életének bajai kergettek el
hozzá, - bámulom a különböző emberben az egymástól különböző
indulatot; mert uralkodni teremtette Isten az embert, - igy ezerféle ösztönének
kell lenni, melyet az uralkodás által kielégiteni törekszik. Az állatvilágnak
két ösztöne van; jóllakni és szaporodni; - ebben elvégződik
minden törekvése; mert hogy a szamár énekelni, hegedülni vagy kártyázni
óhajtana mulatság végett, még senki sem födözte föl. Az emberiséget mi kergette
ki a természetes vadságból, melyben csak az ennivalónak megkeresése volt
egyedüli gondja? A millió szenvedély! Szája izeért kitalálta a
szakácsmesterséget, - eszik rostélyost, beef-steak-et, töltött csibét,
ludmájpástétomot és ezer olyan ételt, melyet a millióknak nagyobb része nem is
tud megenni; mert nem tudja, miképen kell hozzányulni. A szenvedélyek kergetnek
a különbözésekre, - s már rég kitanultam, hogy a legbölcsebb ember is
önkénytelen botlik, benső alkotásának szerszámai ugy vannak összeállitva,
hogy bizonyos botlást mulhatlanul el kell követnie. Martialis szerint: Nehéz
a természetnek hallgatag ösztöneit elrejteni. Hát miért gyülölnék akárkit?
Talán a csalódások miatt gyülöljek mást? Önhibámat kenjem másra, mert vigyázni
nem tudtam? Néhány ezer évvel előbb megtanulhatta volna az emberiség
Catotól: Szépen sipol a madarász, mikor a madarat meg akarja fogni; -
vessünk magunkra, ha nem vigyáztunk az általános tapasztalatokra. Az állatnak
kevés az ösztöne, de használhatósága is kevés; a barmoknak haszna vagy az, hogy
terheinket vontassák egyik helyről a másikra, vagy húsuk és bőrükkel
váljanak hasznunkra. Az ember milliófélét tud dolgozni, sőt ujabban
kitalál olyant, minek elkészitéséről mit sem tud a világ, - s mi fejleszti
az emberben e találékonyságot? A sokféle szenvedély által előidézett
szükség, melyet a vágy törekszik kielégiteni, s valamint a levegő oda
törekszik, hol üres tért talál, a szemes munkás is azt lesi, másnak mi kell,
hogy nyereségét azon kapja. Ezt tapasztalva mondá Ovidius: Minden
foglalatosság a nyereség kövérségével terhes. Az emberi törekvés ki nem
fogyhat, mig kielégiteni való szenvedélyek lesznek; olyan a szenvedély, mint az
éhesség, hogy harangozás nélkül is megjelen, s Ovenalis szerint: a kinek
tüze kialudt, a szikrát még a hamuban is keresi. Én igen természetesnek
találom az emberek sürgését, forgását, csak alamizsna jár a küszöbön
ülőnek, s a ki jobbat és többet akar, taszigálnia kell a nagy csoportban,
hogy ő juthasson előbbre, mint más. Ilyen könyökdöfések közben a nagy
igyekezetünek sok ellensége támad: Az ölyvet gyűlöljük; mert folytonos
csatában él, - mondja a római nagy költő, a föcskére
szelidsége miatt senki sem leselkedik. Az embereknek ösztöneit általjában
el nem itélhetem; hanem mivel az ember az uralkodó az állatvilág fölött,
követelem, hogy jobb részével is mutassa meg, hogy ő a legnemesebb
teremtmény a földön. A mindennapi szokásokban is kitalálta az ember a szebbet,
- a nagy tálból villával emeljük ki a konczot; mert ez tisztességesebb, mint a
kezünkkel a tálba markolászni, és helyesen fogadtunk el minden olyan szokást,
mely méltó a teremtmények fölött uralkodó emberhez. Az asztalhoz ülő,
ha meg nem áldja a kenyeret, ugy ül le, mint a disznó, s ugy kel föl, mint a
csacsi! Igy olvasám Sautel soraiban. Igy emelkedtünk alulról fölfelé azon
magasságig, melynek koronája, az isteni hasonlatosságnak töredéke, a lélek, - s
akkor vagyunk legmagasabbak, ha azt fitogtatni nem akarjuk. Elég baj a földön
hentergőnek, hogy ő fekszik legalól; de óvakodjunk valakit
kicsinyleni. Meg ne vesd a kis testnek erejét: a kis kutya gyakran lefülelte
már a vadkant. Hogy az ember elhagyta a természetes állapotot, a kevéssel
való megelégedést, - és a fölébredt szenvedélyek által ragadtatva napról-napra
többre törekedett; - nagyért nagyobbat cserélt: kevés szükség helyett nemesebb
érzelmeket, állatból emberré lett, és a merő test helyett föllobbant benne
a lélek. Nem esem kétségbe, hogy a jobb, a kiválasztott, a selejteseknek nagy
számában oly kevés; több a malomkő, mint a gyémánt, - a szalma több, mint
a mag, - becsesebb a feketénél a fehér, - mert könnyebben fogja a szenny a
fehéret, mint a feketét, s hogy a fehér el nem piszkolódott, az fejezi ki
becsét. Igy tanulom én az embert, és nem merem gyülölni, mert botlásai tanitják
meg az egyenes járásra, s minő nagy lesz, ha az erényt megösmeri, s még a
dicsőségért sem adja oda, mert: Csak az erény valami, a dicsőség
semmi, - valamint a test a valami, a testnek árnyéka pedig semmi!
Igy áradozott Faragó
alispánból a józan gondolkodás, melyből nyerte a képességet, hogy másoknak
azt a való bölcseséget tárhatta ki, mely a tétovázót egyenes utra vezérlé, a
csüggedőnek uj erőt adott, - és jutalmul azt kapta, melyet a szótár a
második betünek sorozatában becsülésnek nevez.
Megrakodott ő a
multból, e hozománya az ódonságnak jellegét nyomta rá, s ezért nevezték őt
korának daczára is mindig öregnek; mert folyvást a multra nézett
vissza. Tudom, nem hasonlit ő a mostani fajhoz. Ha madárrá változnánk,
ő csak túzok lenne, nehéz szárnyaival nem röppenne föl oly könnyen, mint a
minden eresz alatt csiripelő veréb; de messzebb röpülne, és sokkal magasabban.
A példabeszédeknek benső értékük ódonságukban található, - azaz: hogy
a hosszu idő a bennük rejlő igazságot nem volt képes meghazudtolni.
Ódon példányt akarok
Faragónak személyében bemutatni, egy megtestesült multat, - mely elért azon
korba, melynek küszöbén a haladás hirtelen megforditá az irányt, s azt
parancsolá, hogy sebesebben haladjunk, és pedig előre, kimozdulásra
kényszeritvén a veszteglőket, ha tán nyugalmuk árán is. Faragó a multnak
embere volt, még bajuszt sem viselt. A multat megtanulta, - bölcseit
mind ösmeré, s minthogy Rómának klasszikusságát ma sem érte el az uj világ,
méltán hitte Faragó, hogy a léleknek tökéletessége két ezereddel előbb
elérte a lehetőt: mire lehetne még törekedni a jövendőben?
A magyar föld téjjel,
mézzel folyó Kánaán volt; a magyar nemesnek előjoga méltó volt a
patriciusokéhoz. - Mit követelhetne testének többet a jelenben? lelke a multban
ugy is bő táplálékra akadt. S e megtestesült megelégedés félszázados
életében kénytelenittetik észrevenni, hogy a világnak a lelkieken kivül anyagi
haladása is van, mely nem tűri a csöndes nyugalmat, a veszteglést -
sőt a kezdeményezők ijesztgetnek, hogy az ódonságnak rozsdája legjobb
erőnket kezdi megemészteni.
Ki zavarja Brutust? Mondhatná az öreg,
hallván ajtaján az erős döngetést, mely a koreszmék személyében kiván
bebocsáttatást.
Urnak elég gazdag,
embernek igaz példány, lelke azon pohárból iszik, mely Róma jeleseinek adott
enyhitő italt, ki kényszeritheti őt többre?
Az idő, ez a nagy
mester, mely a mit télen megölt, tavaszszal föltámasztja. Ezredekig nyugodott
az ész, a szépet már rég kitalálta, - most az általános jólétet ösztönzi
az emberszám s a megélhetés föltétele, mert a jövendő csak
ügyes munkáért ad valamit, s kedves Faragóm, ez időnek jelszava leend; a
ki marad, az nem halad. E békés indulatu öreget fogjuk a hazai
átalakulásnak zajos árjába vonni, s a korrajznak folyamában megmutatjuk a
pondusokat, melyek e csendes gépezetet előre kényszeritették.
Az egyik alakot, a
nehezebbet bemutattam, most menjünk a szomszédba, keressük meg az
ellenkezőt.
|