A másik szomszéd.

Vannak emberek, kiket az idő sohasem tud megvéniteni.

Csillag Pál megyei főjegyző uram Faragó alispánnak tőszomszédjában lakott. Egymás mellett ültek egykor az iskolai padban is, egymás mellett voltak a klasszifikáczióban, együtt szolgálták a vármegyét, sőt bebizonyithatnám, hogy diákkorukban a kabátjuk is ugyanazon egy vég posztóból volt megvarrva, csak hogy Pál urnak édes apja sokáig nem birta megfogni, hogy miként történhetik az, hogy a posztónak azon darabja, mely az ő fiának jutott, egy hónap alatt bizonyosan lyukat kapott, mig később a posztós kereskedésének becsülete miatt kikutatta, hogy az urfi az ünneplő ruhában sem röstel egy verébfészekért az ereszek alatt mászkálni. Az öreg Csillag e szerint meggyőződvén, hogy kedves magzatja nevénél fogva ugyan csillag, természeténél fogva pedig fáramászó, komolyan gondolkozott, hogy gazdálkodás végett bőrből szabat neki nadrágot, s a bádogosnál csináltatja neki a csizmát.

Faragó volt az első eminens, Csillag Pál a második; ez békitette ki az apát fiának vásott elevenségével. A tanárok is megnyugtatták az apát, hogy a benső tüz, mely a fiuban lánggal ég, kipattant néhány szikrát, és a körülállóknak orrára esik; azért nem kell a vizipuskát előkiáltani, valamikor csöndesebben fog égni a láng, s akkor tartós világot és áldásos meleget terjeszt a hozzá közelitőknek. Az apa készséggel hitte volna a megnyugtatást; de azt nem tudták neki megmagyarázni, hogy a fiu zsebóráját miért szedi széjjel? Mi szüksége a harmonikában azt kutatni, hogy mitől visit? Mért van minden zsebében egy bugyli, s a keze ügyében eső fából miért farag malomkereket?

Ezek keseritették az apát, ezért sirdogált otthon a megszomorodott édes anya, pedig egyszerüen kitalálhatták volna, hogy a tudásnak vágya ösztönözte a gyermeket, s mikor a kocsis azt hazudta neki, hogy ő olyan jól hall, hogy meghallja, mikor tavaszszal ropogva nől a fű, nem röstelt a gyöpre hasalni. Minden esztendőben más mesteremberhez kivánkozott tartásra; rézműves, bádogos, kalapos, posztónyiró, esztergályos kellett neki, étvágyával nem veszett össze az öreg legénynyel egy tányérból kanalazni, csak feleletet kapjon agyafurt kérdéseire, s ha egy mesterséget keresztülkérdezett, mint valami vándorlegény ment a következő évben más mesteremberhez.

Ha az évben előforduló ünnepekre hazaszabadulhatott, hetivásáros parasztokkal ment haza, a lóhajtó gazda vagy cseléd mellé ült, hallgatta az egyszerü emberek sorsát, velük együtt ette a fekete kenyeret, s megtanulta, hogy a felbőszült étvágynak minden jó, a mit az ép fog megrágni képes. Juristakorában is ült föl egyszer egy parasztkocsira.

- Ha nem utálja az ifiur, nyuljon hozzá, - mondja a szürös atyafi a zsákvászon tarisznyából az uj csizma, vakaró és kefe mellől huzván ki a megpaprikázott érett turót, ebben bizon nincsen czukor, mint a teins asszony kávéjában.

- Embernek való eledel, János.

- Szegény embernek való.

- Szegény az ördög, annak nincs lelke! mondja Csillag a közönséges szólásmód szerint.

- Mi igy szoktuk mondani, ifiuram, - okoskodik a lóhajtó gazda, - vigasztaljuk magunkat, hogy még utánunk valami rosszabb is következik.

- Mégis jó eledel ez a paprikázott érett turó.

- Miért gondolja az ifiur?

- Mert János gazda olyan józanon beszél tőle, mint emberhez illik.

- Turó vagy hus, azt tartom, mindegy, - beszél az ember egyformán, - akármit eszik.

- Kivévén a kigyógombát, attól bolondot is beszélne, János, ha olyannal laknék jól.

- Egyszer ettem, ifiuram, - nojsz beszéltem én attól vadat, - azt mondják. Magam nem emlékszem rá, mit mondtam, csak azt tudom, hogy mélyen aludtam, s igen furcsákat álmodtam: álmomban gróffá tettek.

- Sajnálta, hogy fölébredt?

- Nehéz hivatal volt az nekem, kedves ifiuram, diákul szólitottak meg, arra pedig nem tudtam felelni, s észrevettem, hogy tudatlanságomat nevetik.

- Álmában nevette volna őket vissza.

- Akartam, - mondja az elbeszélő, - kikiáltottam a feleségemnek, hogy adja be a kamarából az ezüstnyelü, aranyból vert kaszámat, aztán lehittam az urakat a kastélykertbe, hogy ki tud külömb rendet vágni. Én vágtam az első rendet. Megmutattam a fogást az én uri pajtásaimnak, s mindjárt megtanulták, s akkor még inkább nevettek, hogy a mit én tudok, egy mutatásra meg lehet tanulni, hanem azt tanuljam meg, a mit ők tudnak. Meg akartam próbálni, temérdek könyvet mutattak, s azt mondák, tanuljam ki a sok könyvet addig, mig ők egy rendet levágnak a kerti lóherésben.

- Álmában aztán megtanulta?

- Egy betüt sem, ifiuram, s már előre féltem a jó kedvüktől, mikor ujra kinevetnek. Akkor mellettem ősz szakállal láttam egy fényes képü ábrázatot, s az azt mondta: "Én mondom, édes fiam, én teremtettem a világot, nekem könnyü volt, mert egy szavamba kerül, s a mit akarok, megvan. Én teremtettem az urakat is, kiket te irigyelsz, pedig egyik sem tud egy árva szunyogot teremteni; milyen gyarlók azok én hozzám képest, s ha többet tudnak, mint te, nagy fáradságért adom nekik a tudásnak titkát. A ki fáradni akar, annak adok: te is fáradj, ugy én megáldalak".

- Régen álmodta ezt, János?

- Időnek nagy idő, mikor álmodtam; de el nem feledem, mig élek.

- Unalomból eszébe jut néha?

- Nem unalomból, urfi, - mondja a paraszt a fiatal ember felé fordulva, - még ez nem történt velem. Fél ember voltam, a nappalból csináltam éjszakát, azóta két ember vagyok egymagam a munkában, most az éjjelből csinálok nappalt, s az Isten megszaporitotta körülöttem az áldást.

- Bizony még ur lesz János gazdából.

- Nem vágyom uraságra, szereztem annyi irigyet, hogy megmondják, mennyi elég nekem.

- Egynél több a kettő, kettőnél több a száz.

- Próbálni akar az ifiur?

- A babiloni tornyot is emberek akarták az égig fölrakni.

- Belebolondultak a munkába, ifiuram, azóta nem értjük egymást.

- Könyvből beszél, János?

- A kevés is meglátszik rajtam, ugy-e? Hát mennyi bölcseség lehet annyi könyvben, a mennyit tizenkét oskolában tanulnak az urak.

- Tehát elhiszi, hogy az urnak sem adnak mindent ingyen.

- Hogy ne hinném, uram, nagy aratás kerül arra a munkára, a mit tizenkét esztendeig szántanak és vetnek.

- Vallja meg, János, minden szürös ember igy gondolkozik?

- Nem mondanék igazat, ha ezt mondanám.

- Gyülölik a posztóruhát, azt is, a ki benne van?

- Az a tudatlannak nyavalyája, hogy az egyenesen is megbotlik, s az Uristent szidja, hogy madzagon nem vezeti, - mondja a gazda leplezetlen őszinteséggel. - Meg ne vesse azért az urfi a szürös embert, a tudatlanság beszél ki belőle, mint a zsidókból, mikor azt siettek megfesziteni, kinek eljövetelére oly régen vártak.

- Ne tagadja, János, kelmed is tudja, hogy sok a teher, mely a jobbágyot nyomja.

- Sokalja az ifiur?

- Igen, sokalom.

- Többen is sokalják az urak közől?

- Napról-napra több.

- Előljáróban elég nekem ennyi, ifiuram; mikor én észreveszem, hogy négy ökröm nem birja a terhet, még a barom is tudja, miért állitom meg: leveszem a sokát, hogy meg ne öljem a magamét.

- Miben reménykedik, János?

- Abban reménykedem, ifiuram, hogy még az én gyerekkoromban az urigyereket nem fogták ugy a tudományra, mint most. Akkor én csak hat oskolának hirét hallottam, most megszerezték még hattal, most a tizenkettőnek áll a hire, hát elgondolom, hogy tizenkét szál gyertyának nagyobb világossága lesz, mint a hatnak, s egyszer minket is észrevesznek.

- Az érett turót jó izüen megettem, - mondja Pál urfi, - hogy egészségemre váljék, mondjon többet is János, mindezt most találta ki véletlenben?

- Régen gondolkoztam a jobbról, ifiuram, azt eltalálta. Itt-ott könyvhöz fértem, s azt tapasztaltam, hogy a könyv mindenkinek elmondja, a mi bele van nyomtatva, s a feleletet el nem unja, mint az ember. Azt gondoltam olvasás közben, hogy a könyvcsináló azért nyomatta ki tudományát, hogy ne legyen titok, s mivel sohasem dobolták ki a falu házán, hogy a szegény embernek a könyv olyan tilos lenne, mint a lónak a buzavetés: kitanultam, hogy az ilyen kuthoz sem vödör, sem válu nem kell, merithet belőle, kinek kedve tartja. De még ennél többet is mondok, ifiuram. Három lányom mellé, egy fiam került, ezt az egyet nem eresztem a libák mellé, kitanultatom vele a falusi tanitónak tudományát, aztán városba viszem, ott rakodjék meg többel, s majd ha elegendőt szedett föl a tudományból, megmutatom itthon a szürös atyafiaknak, hogy minden fa gömbölyünek nő fel, de ha ácsot állitanak melléje, mindannyit négyszegletesre lehet faragni, s akkor az én fiamon megtanulja a szürös szomszéd, hogy igy a miénkből is válhatik külömb ember édes mindnyájunknál. Hiába találnék én egy zsák aranyat, uram; hiába vennék egy marok aranyért finom posztót ruhának, s a többiért gazdagságot: én lennék talán a legelső paraszt, de a legutolsó ur; mert a fejbe nem ott dugják a tudományt, a hol a gombóczot, igy az erszényem lenne valami, én meg maradnék semmi. Tanulni kell a tudományt, a mi nélkül az ur is csak olyan, mint a ruhatartó, melyre a szabómunkát aggatták; de tudom én azt, hogy az urak között is szamár annak a neve, ki az urnak valót nem tudja.

- János, - mondja Pál barátunk a jó beszélgetőnek, - nehezen tudnám megmondani, az érett turó esett-e jobban a gyomromnak, vagy a beszélgetés a fülemnek; de örömömben szeretnék itt az országuton tánczolni.

- Jó kedvü ember az ifiur, addig van!

- Száz mértfölddel odább, János gazda, - vallja az ifju. - Kelmed azt nem tudja, hogy az észnek nagy divatja kezdődött, idegen országokban a tudományért sokat adnak, s igen kezdik mondogatni, hogy mi ugyan lóháton és gyalog sokkal erősebbek vagyunk más nemzetbelieknél, hanem észszel és tudománynyal ugy földhöz vágnak, hogy a sárba ragadunk és gyep terem a hátunkon. Ez nem mese, János gazda, ezért lett a hat iskolából tizenkettő, ezért kell többet tanulnunk, s a kinek csak hozzáfogható esze van, szedje föl a tudományt, különben legalul kerülünk. Eddig csak katonának fogták meg a szegény ember fiát, eljött az idő, hogy okos embernek verbuválnak a faluban is.

- Azt mondta az ifiur, hogy divatja kezdődött az észnek?

- És sohasem is megyen ki a divatból; mert a népek elszaporodnak, a földet nem nyujthatjuk ki sodrófával, hogyan fogunk tehát élni, ha csak azt kapjuk a földtől, a miért egy arasznyira kapargatunk ki belőle? A tudomány mélyebben kutatott a földben, s oda lenn többet talált. Ezt a mesterséget nagy hamar meg kell tanulnunk, utána a többit; mert a ki a fa alá fekszik, s ott várja, a mi magától lepottyan: még azt a kint is megéri, hogy tulajdon szemeivel látja, hogy a szemesebb miként mászik a fára, s a legjavát az érett szemnek megeszi előle.

- Elhallgatnám az ifiurat reggelig.

- Megunná, János, a hallgatást.

- Ifju uram, ne vétsek számmal, - mondja, - megösmer-e engem máskor is?

- Nincsen nekem emberi alakom? Három szemem, két orrom, két szám, négy kezem van?

- Mindenből annyi, mint nekem.

- Ugy megbizhatik bennem, hogy embertársamat meg nem vethetem; nem adott a Teremtő semmiből többet, kigyelmednek nem kevesebbet, hogy a különbség észrevehető lenne.

- Hát a tudomány?

- Azt ugy tanultam, mint János gazda a kaszálást: tanulni mindenkinek szabad.

- Mégis elválasztotta valami az embereket.

- Bizonyosan nem a való bölcseség; az ostobaságot a kevélységnek magja termi.

- Szűr marad a szűr, különb ennél a posztó, s a ki beleöltözött...

- ... Folytatja a régi szokást, s föltartja az orrát! Igy akarja mondani, kedves Jánosom. Véletlen én másképen tanultam az én leczkémet. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, igy van megirva a nagy könyvben, s a mi még meg nincs irva, a tudomány már kitalálta, hogy az egy nemzetbeliek tartsanak össze. Minél összetartóbbak, annál erősebbek lesznek. Ezt tanitják most, János barátom, ebből higyje el, hogy máskor és mindig meg fogom ösmerni; mert kigyelmed tovább lát az orránál, s megszagolta, hogy az irigység semmit sem ád, a tudás pedig sokat, ha nem rösteljük a jót, jobbat és legjobbat eltanulni mástól. A mostani világban nem ontanak az emberek piros vért, a fehéret akarják, a habos ezüstöt, s a ki többet tud, az ügyetlentől játszva elhalászsza.

- Szépen van ez magyarul mondva, ifiuram, hej, ha még mást is megérhetnénk.

- Ki vele, János, mi nyomja a vékonyát?

- Nem merem megmondani, kedves urfi.

- Engem meg nem haragit.

- Mérje az eszemhez, megtisztelem az urfit, nem tudom a szót hozzáválogatni, csak azt mondom: megérjük-e, hogy a mi nagy urainkkal a magunk nyelvén beszélhetünk? hogy ne a cselédnek panaszolkodnánk, hanem az urnak: az jobban könyörülne.

- Meg kell érnünk!

- Hiszi ezt az urfi?

- Nem fogunk ezután diák nyelven törvényt csinálni, annyira már vagyunk.

- No, urfi, már hiszem, hogy lesz belőlünk valami; mert ha a magunk urai megtanulják a szegény ember nyelvét: elhiszszük, hogy mi sem vagyunk alábbvalók a - németnél.

Elérték a falut, melyben Csillag Pál barátunk lakott, a kocsis nem fogadott el bért, csak azt kérte:

- Kapus János a nevem, ifiuram, arra kérem, ne feledje el a nevemet, ha valaha megkeresem a negyedik faluból; mert én Szent-Pálon lakom.

Igy növelkedett föl Csillag Pál. Nyughatatlan vére folyvást szemlélődött, s mint a levegő, mindenhova befért. Huszonnégy éves korában ösmerte a méltóságos, nagyságos, tekintetes és nemzetes népet, ösmerte a földmivelőt, egyiket sem emelte becsén fölül, egyiket sem ejté ki a rostából, kivévén a szemetet, mely a többit megrontaná.

Egy vezérfonala volt a polgári életben, hogy a hazai földet szélében lehetetlen tovább nyujtani; hanem épithetünk rá sokat, magasabbat az eddigi tornyoknál, hogy ellássunk a világba, hol az állatvilágból először a hangyákat vették például, melyek aprók, és maguknál mennyivel nagyobb halmot tudnak összerakni, aztán a méheket, melyek mértföldekről hozzák el fészkükbe a mézanyagot, mig az ökör, ha az ember nem kényszeritené a munkára, legelni tud csak és még - szarvait ne feledjük ki - megöklelni.

Tökéletes ellentéte volt Faragó barátjának, az a multban élt, Csillag a jövendőt kereste, amaz komoly volt, emez vidám, Faragó a törvény szavai szerint itéletet mondott, mint alispán, Csillag, mint főjegyző azon tünődött: mi lenne jobb törvény a jövendőre? Faragónak fia volt, de csak egy, Csillagnak leánya, még pedig hét s ezek élénken ösztönözték az apát, hogy az ősi birtok kiadja, a mire képes; mert a gazda kedves madarainak szárnyát meg akarta aranyozni, hogy a nagy vásárban bizton elkeljenek.