A jó barátok.

Elvásnak az emberek, szokásaik velük együtt eltünnek, sőt talány marad a nemzedék előtt. Xerxes akkor ijedt meg a görögöktől, midőn megtudta, hogy Görögországban a legnagyobb jutalom: a cserkoszoru, ez a gyorsan hervadó galy, melyet az erdőn szekérszámra lehet ingyen szedni. Mátyás király Kőszegen királyi vendégséget csapott egy forintból, - apáink nyitva hagyták hajdan a kaput, hogy a keresztül utazó tartózkodás nélkül bejárathasson; sőt hajdut állitottak az utcza közepére, hogy a vonakodó utast betereljék vendégnek. Ki érti ezt a mai világban?

Ez maholnap mesének marad, - mi csöngetyüt alkalmazunk a városi ajtóra, melyen rácsozott hézagon át nézünk ki, hogy a kelletlen vendéget könnyebben elutasithassuk. Uj korszakot élünk, a régi szavaknak jelentőségét nem értjük, és kiváncsian kérdezzük, mit jelent a kigunyolt "Corpus juris"-nak e két szava: Nobile officium?

Ez volt pedig az a nagy parancsolat, hogy valamikor ötszáz bankóforintért be kellett állni a leghatalmasabb urnak az alispáni hivatalba; mert a hazának szolgálatától senki sem mentes, s hogy itt a hivatal nem kenyérkereseti zsiros falat, hanem tiszteletreméltó kötelesség, s a kire a közbizodalom ráparancsolja, nem bujhatik ki a szolgálat alól. Ezen nobile officium mozditotta ki Faragót az ősi fészekből, ő bujkált legtöbbet a Corpus jurisban, hogy ő mondjon abból itéletet az igazságkérőnek. Csillag Pál ur szintén e két diák szóért fogta kezébe a vármegye tollát, ezekért mártotta a vármegye kalamárisába; mert ő csudálatosan értett a szavaknak olyaténképen való összerakásához, hogy a ki hallotta, méltán mondhatá: ilyen okosat csak egy egész vármegye mondhat.

Mikor 1823-ban a fejedelmi nyiltparancs azt követelte, hogy a megyék országgyülési törvény nélkül engedelmességből adjanak katonát és fizessék a bankó-forintos adót pengőben, s kecsegtetésül a tisztviselőknek is megengedtetett, hogy eddigi fizetésüket váltó helyett pengőben vegyék ki: Faragó alispán ur föltette süvegét a megye házában nyilt jelül, hogy a hol ő fölteszi a süveget, ott már nincsen vármegye, Csillag Pál főjegyző pedig a ludtollnak orrát a zöld asztalba vágta, - hogy ő ezüstpénzért nem faragja ujra, mert a Corpus jurisba a nobile officiumot becsületnek irták, s ő be nem piszkolja a konvencziós kalamárisból.

A vármegyeháznak nagy termét szépen bezárták, mig a fejedelem a magyar nemességnek megsértett jogát vissza nem állitá azon nevezetes levelével, mely e fontos szavakkal kezdődik: Fájt a mi atyai szivünknek. A magyar alkotmányt megmentette a nemességnek kitartása, s virágoznék a régi alakban maig, ha a nemesség azt nem gondolja, hogy mi baja ez alkotmánynak, hogy oly porhanyónak nézik, melyet irótollal is ki lehet alapjából piszkálni, hátha mécset gyujtanánk, s a világosságnál átkutatnánk a gyengébb helyeket, s hogy majd jobban megvédelmezhessük, tágabbra csináljuk.

Visszavonatván a sérelmes nyilt parancs, Faragó alispán Csillag barátját szivesen kérette, hogy egy kocsin menjenek a megyei székvárosba, az unalmas utnak hossza rövidebbé válik beszélgetés közben. A régi jó barátok kényelmes kocsiban indultak el jó korán, s a hosszu száru öblös tajtékpipákból vidáman füstöltek azon való örömükben, hogy a zivatar elmult.

- Az alkotmány meg van mentve, - kezdi Faragó a beszédet, - Pali barátom, megvárom, hogy a holnapi gyülésen becsületére válsz Cicero nyelvének, s olyan protokollumot irsz...

- Én nem, barátom.

- Jól értetted, a mit mondtam?

- A diákot és magyart egyaránt értettem: nem irok többet protokollumot!

- Miért?

- Emlékszel, mikor a legutolsó gyülés alkalmával a jegyzői tollat a zöld asztalba vágtam, s a toll egyszerre bottá lett?

- Közel ültem, jól láttam.

- Megfogadtam akkor, hogy többé nem leszek diák vármegyének főjegyzője.

- Diák vármegye.

- Mi egyéb? Diákul védelmezzük az alkotmányt, melyről elszántan mondjuk, hogy: mienk, s annak egy sorát el nem engedjük. Diákul van irva ez a jog, - kérdelek, ki védelmezze meg? A bocskoros nemes, a ki nem érti? vagy a nagy ur, ki a diák szó mellett a magyart egészen elfeledte; mert nem szorult rá, midőn az előjogot védelmezni kell, Bécsben pedig németül beszél: - ez védelmezze meg?

- A diák nyelv a tudományok nyelve.

- Következőleg igen kevés emberé. Maradjon a doktorok és patikáriusok nyelve, a beteg nem kérdi mitől gyógyul meg, neki a keserü vagy édes egyiránt mediczina; hanem a Miatyánk-at magyarul mondjuk, hogy a magyarok Istene is megértse.

- Haragos vagy, Pali.

- Apád haragosabb volt, mikor József császár a vármegyére parancsolta a német szót.

- Az nyilt elnyelés volt.

- Jónás a tengerbe esett, a czethal elnyelte, - erről nem tehetett Jónás, - okoskodik a főjegyző; de olvastad-e, hogy Jónás kimenekülvén a czethalból, kivánta volna, hogy egy másik hal jőjjön táltott szájjal, s maga jószántából nyelesse el magát?

- Meg akarsz nevettetni?

- Nem tanitlak olyanra, a mit ötven esztendő óta nem tudsz megtanulni, öreg! - mondja kedélyesen a főjegyző. - Rajtad sujtásos mente van, csizmádon ezüstsarkantyu, melletted rezes hüvelyben a régi fringia, - mire való e hüvely? A szabóczéh szabott ki téged magyarnak, vagy édes anyád tejével szoptad magadba Árpád apánk nyelvét? Ha kardodat bátorságnak hoztad el, vágd ki a zöld asztalra, s mondd: Nemes atyafiak! Eddig diákul beszéltünk, - nehéz ezt hat esztendeig tanulni - kapjunk a német szóra, nem kell annak professzor, a rongyos zsidótól hamar megtanuljuk, - igy ha nagy uraink kegyelmét kérjük, nem fogadunk Bécsben instancziairó tolmácsot.

- Korán van még az ujitás, Palkó!

- Ötven esztendősek vagyunk, barátom, - mi nem érünk rá sokáig várakozni.

- A kormányt fogjuk felbősziteni.

- Felbőszitett az minket százszor, - s mivel diákul még káromkodni sem lehet, kutyába sem vette diák nyelven simán megirt nyöszörgéseinket.

- Majd nem tudják ott fönn, hogy mit akarunk?

- Magyarán meg fogom mondani a gyülésen - haza akarjuk kényszeriteni a külföldre kikapott főurakat.

- Ha magyarul beszélünk, a faképnél hagynak, egy sem jő többet a vármegyeházba.

- Mind itthon lesz rövid idő alatt.

- Szebb komédiát tudsz, mint a bécsi bukfenczhányó?

- Te alispán vagy, itéletet mondasz a nagy pörökben, tapasztalásból tudod, hogy az uradalmi fiskális a végitélet előtt Párisból hazaijeszti a nagy urat, hogy alázza meg magát nálad, és hizelkedje ki tőled a kedvező itéletet.

- A miatt hasztalan fáradna haza.

- Mégis haza szalad, - a félelem kergeti, a bizonytalanság, - mert az igazságot is tanácsos minden módon védelmezni; azért a kellő napon hunyászkodva könyörög nálad, bár titkon kinevet.

- Kiváncsi vagyok találmányodra, a nagy urak nyakába milyen pört akasztasz, melyért a vármegyeházba járjanak magyar szót tanulni. Ugyan nevettess meg egyszer, szeretném megtanulni jókedvü mesterségedet.

- Nagyon hasonlitasz Tamáshoz.

- Uj kiadásban.

- Elengedem a nevetést, öreg, - a dolog nem tréfa, - hanem te is engedd el, hogy puskaporomat az országuton puffogassam el. Majd a nagy gyülésen töltöm meg az ágyut, egyik füledet mindenesetre bedugd: nagyot fog szólni.

- Találós mesében beszélsz, - nem értem mit akarsz.

- Meg fogtok érteni, öreg, - s ha bolondot mondok, kidobtok a nótáriusságból, - mondjon okosabbat más.

Faragó nem faggatta tovább a régi jó barátot, pipájából kiégett a dohány, a kocsis mellett ülő hajdut megbökte, hogy adjon másikat: egy pipaszó alatt a jó négy ló beér a megye székhelyére. Hosszabban hallgattak. Csillag elmélyedt terveibe, hátrahanyatlott a hintónak sarkába, szemeit behunyva rendezgette gondolatait a következő napra. Faragó azt hitte, hogy alszik, nem is háborgatta; hanem segitett a véletlen, a kocsikerék egy lyukon megbillenve, a tollas hintón akkorát vetett, hogy a két jó barát összeütődött.

- Gyalázatos ut! Nyögi az alispán; mert szomszédjának könyöke oldalába döfött.

- Nem te csináltad, barátom, semmi jogod sincs haragudni. Káromkodjék a paraszt, annak napszáma veszett kárba.

- S ha kerekünk vagy tengelyünk összetörött volna?

- Gyalog ballagnánk be a városba, kiszámitanánk ut közben, mennyit kér a kovács a kiigazitásért? s kiderülne, hogy a tengelynek árán kikerült volna három esztendei vám a jó országuton, ha tudniillik, mi is méltóztatnánk egy pár forintocskát fizetni.

- Mondasz valamit.

- Felejtsd el, pajtás, - vékonyad megfájdult, kínodban mondod, hogy mi lett volna jobb. Holnap berendeled az uti biztost, irgalmatlan leszidod, az esze nélkül szalad ki a járásba, az eke mellől eltereltet egy egész falut, a nyakast a barázdára huzatja le, s minthogy ez a gaz paraszt ingyen nem szeret dolgozni, kap valamit, s meglátod, hogy az adományért kiegyengeti az országutat.

- Épen bizony, mindjárt bothoz nyuljak.

- Azt tagadd, hogy ez diákul irt törvényeinknél fogva teljes lehetetlen.

- Legyen igazad, a Corpus juris miatt egy hóbortos uti biztos mindezt véghez viheti.

- Köszönöm, az igazságot megvallottad, barátom. Ez csiklandozza bennem a másik kérdést. Ha gabonát küldesz be a városba két hetes eső után, mennyivel fizetsz többet, mint száraz időben?

- Tudom, miért kérdezed?

- Ha eltaláltad, - tréfából kérdezem azt is: nem veszed észre, hogy némely kiváltságunkat méreg drágán fizetjük, barátom?

- Ne a részeket tekintsd; hanem az egész jogot, mely minden teherviseléstől megment.

- A szentirás azt mondja: nem szabad testünket megsértenünk, - körmeinket mégis levagdaljuk - szakálunkat borotváljuk.

- A szakál nem fáj.

- A borbély választja és borotválja. Hát a kit az inas borotvál a legéletlenebb borotvával?

- Te, ha a nemes vármegye hallaná mit feszegetsz itt tréfából?

- Magyarul mondtam el, - a bocskoros nemes nem hallja, a nagy ur nem érti.

- Már ezért megtanulna magyarul, azért jótállok; mert a ki egyet mond, többet is találna mondani.

- Olyan érzékenynek hiszed még a főurakat?

- Én ugy tapasztaltam, hogy a kinek fáj, az kiabálni szokott.

- Ej, ej, Tamás barátom, hitetlenséged hirtelen elmult, - mondja Csillag, - ezután magyarul fogunk beszélni a vármegyeházban.

- De miről?

- A mit az idő parancsol, a józan okosság, tulajdon hasznunk, a biztosabb jövendő, a nemzeti életrevalóság.

- Meguntad eddigi nyugalmadat? Ellenségeket akarsz szerezni?

- Igen: a nyugalom halál, - a küzdelem élet; könnyü a választás, - kivált azt tudva, hogy a vándormadarak haza kerülnek; mert féltett érdekeikről fogunk szólni, s azt magyarul fogjuk megtámadni.

- De most már egészen értelek.

- Áldassék az Urnak neve; - mondja a főjegyző. - Ugy-e, még van ok, mi az itthon unatkozó nagy urat haza hozza, s az apák nyelvére megtanitja.

- Meggondoltad, mit akarsz csinálni?

- Hogy Magyarországból csak ugy lesz valami, ha azt ujra megteremtjük.

- Kérdezd meg a nemességet sorban, kiván nagyobb ur lenni, mint most?

- Rád bizom a kérdést, szólitsd meg a nagy urakat sorban, de magyarul, hány érti meg, hogy mit kérdeztél tőle?

- Vajmi kevés lesz.

- Hányszor védtük meg számukra ez alkotmányt, hogy a váron belül jó dolguk legyen?

- Elképzelheted, keményen fogják védelmezni a fészket.

- Diákul fogják védelmezni?

- Mint eddig!

- Magyarul fogunk támadni, barátom, - s fogadom: rövid idő alatt haza jön nyelvet tanulni valamennyi. Jó mester a kényszerüség, - a legelső uszó ember akkor tanulta meg az uszást, mikor a vizbe pottyant.

- Ne felejtsd, barátom, hogy a külföldön is becsületünkre vált, hogy a klasszikusok nyelvét annyira értettük, mintha élő nyelvünk lett volna. Vedd el ezt: dicsőségünknek nagy részét vetted el.

- Ezen dicsőséget örömest elengedem.

- Ne siess, barátom, - a klasszikus szépség Rómánál végződött el. Kétezer esztendő mulik el azóta, tudott-e a világ szebbet, magasabban járót kitalálni? Nyugodtan mondom: nem! A lélek már nem röpülhet magasabbra, - ezt mutatja a kétezer esztendős sülyedés. A világ lélekben nem emelkedett, alább szállt, - azért ha teremteni nem tudunk nagyobbat, ne tagadjuk meg a meglevőt.

- Ki mondja, hogy megvessük az ó kornak szépségeit?

- Te mondod!... állitja Faragó. Mátyás, a legnagyobb magyar király szeretettel ápolta hazánkban a klassziczitást, - ha országos viszonyokkal kötötte össze, a diák nyelvet kormányzási nyelvnek ő is meghagyta, az enyém és tied azon nyelven van törvényesen meghatározva, s egyáltalában lehetetlen az elaljasulás; - mert épen az enyém és tiednek megvédése kényszeritette az urat a tanulásra, - és mivel ez fegyver volt a megvédésre: folyvást tanultak apáink.

- Én e szerént arra törekszem, hogy a tudatlanságot állandósitsam?

- Az a következés; mert ha nem kénytelen az ur joga miatt diákul tanulni: tudatlan is marad.

- Háttal vagyunk egymásnak, öreg! Tudományosságot akarok, de magyarul!

- A gyöpön maradsz, barátom, - nyelvünk gyalog jár.

- Csinálják már neki a szárnyakat a magyar poéták.

- Csiripolnak, mint a verebek, s legfölebb a kéményig emelkedhetnek, épen, mint a verebek.

- Olcsóra limitálod őket.

- Horatius, Virgilius, Ovidius kitaláltak előttük minden nagy gondolatot. Ne erőltessétek a világot, a nagyságot megszülte, érjük be vele.

- Ezzel be van fejezve minden nagyság?

- Ugy gondolom, örökre.

- Én más nagyságot is ösmerek még.

- Példának okáért?

- A nagy természetben, - a görög és római költők fölmásztak az égbe, a római és görög harczosok fél világot hóditottak meg, csak a föld maradt lábuk alatt miveletlen, ezt a rabszolgákra bizták. Itt az ideje, hogy háborut izenjünk a földnek, - észszel kényszeritsük bővebb aratásra, hogy szolgáljon és illő bérért engedelmeskedjék.

- Ha nem ösmernélek, tehetetlennek mondanálak.

- Bátran mondhatod, - bár ránk ragadna e nyavalya, mert a nagy világ elkezdte az iparkodást; s ez az iparkodás az uj világnak jelszava.

- Azt mondja Horatius: Boldog, ki szülőföldén, távol a gondoktól mint az ősök, az apai telket saját barmaival mivelheti, mentve minden adótól...

- Horatiusod nem szeretett adót fizetni!

- Meglehet; de vele Róma nagyobb lett.

- Köszönöm a felvilágositást, - mondja Csillag, - Róma nagy volt hatalmában, nagyobb klasszikusaiban, - nekünk sem hatalmunk, sem nyelvünk; az önfentartásnak ösztöne parancsolja, hogy valamire mégis törekedjünk.

Az utolsó szavaknál a megyeházhoz értek. Befejezetlen maradt a beszélgetés, mely azonban éveknek munkatárgyát képezte: legyünk türelemmel, a folytatás következni fog.