|
A
konferenczia.
Egy józan eszü német kitalálta, hogy legbiztosabban gyógyul
meg a beteg attól, a mit be nem vesz, és megalapitotta a
koplalási gyógymódot. Ez az ember bizonyosan nálunk járt valamikor, s a
főispánhoz hivták ebédre, ott undorodott meg a sok ételtől; mert a mi
főispánjaink fontos kérdések alkalmával nagyon sokat és sokszor
győztek az étlappal; mert a generalis gyülés előtt való napon már
kiadták az ebédre való meghivást, s mi természetesebb, hogy nem illik
összeveszni azzal, kihez másnap ebédelni megyünk.
A főispán urak a nagygyülés előtti napon délután
tanácskozmányra szokták összehivni az előkelő táblabirókat, - itt
bizalmas körben megemliték a legfontosabb tárgyakat, kiosztották a szerepeket,
ha ellenkezéstől féltek, s a mint ő méltóságaik itt fönnállva és
körülsétálva beszélgettek a bizalmasokkal, ha valamelyik makacskodott
valamiben, a főispán urak általában nagy szerencsével használták a fogást:
legyen holnap szerencsém egy kis barátságos ebédre.
Faragó alispán ur Csillag Pállal együtt ment a
főispánhoz, kinél tisztességes csoport volt már együtt, s jóizüen
nevetgéltek könnyü beszédtárgyak fölött; - vadászkalandokon, adomákon és
ötleteken nevetgéltek, de hiányzott a főfő ember, Csillag
főjegyző, kiről általánosan hitték, hogy a tréfákban
fölülmulhatatlan.
- Hol késnek ily sokáig? - mondja a főispán a két
belépőnek.
- Idézési albákat készitettem, - mondja Faragó, - az
esküdtek a mult gyüléskor egészen kifogyasztottak.
- Hány százat irt alá ma? - kérdi a főispán
mosolyogva.
- A szükségeseken kivül két csomót, mindegyik csomóban van
száz.
- Előre megkészitve?
- Igen, méltóságos uram, - hogy az esküdt urak ne
várakozzanak, előre szoktam tartogatni néhány százat, én a magam nevét
irom, s aztán kiadom az irnokoknak, hogy irják rájuk: idézésre való,
- ezt már röstelem firkálni.
- Egyszer megjárja, alispán ur, figyelmezteti a
főispán, el talál veszteni egy csomót, mielőtt az idézésre való
megjelelés a papiroson lenne, és egyszerre száz kötelezvénynyel rohanják meg.
- Az egész vármegye tudja, hogy senkinek sem vagyok adósa.
- Nem jó az aláirásokkal tréfálni, azok mindenre
használhatók, s az aláiró ezer alkalmatlansággal fizeti meg tulságos bizalmát.
- Eddig nem történt semmi baj, méltóságos uram, ezutánra
sem aggódom.
- Én semmi esetre sem tenném ki magamat a veszedelem
lehetőségének.
- Ha megütöm magamat, azon tul vigyázni fogok, - most még
nagyon hiszek azoknak becsületében, kikkel dolgom van, s jó, ha ezt ők is
tudják, kétszeres vakmerőség volna a visszaélés.
- Alispán ur megtörhetlen; de ha megjárja, ne számitson
részvétre, én fogom leghangosabban kinevetni.
Faragó alispán urnak vérében öröklött szokását hiába
ostromolták az urak, megmaradt véleménye mellett; mert ő az ilyenekben
hajthatatlan. Vékony hegyü tollal nem irt, az ő betüt rendesen ugy irta,
hogy két pontja volt, s a két pont közé egy vesszőt rántott. A
főispánt feőispánnak irta, uj csizmáját két napig hajdujával
tipratta, mert azután nem érezte a nyomást, mentéjét végig begombolva viselte,
nyakán a legforróbb nyári napon két nyakkendő volt, alól fehér, fölül
fekete selyem, s a fehérnek köröskörül vékony szegélye látszott ki a fekete
alól. Ezen szokások mind alkalmatlanok és vesződségesek lehettek - másnak,
ő maga nem nélkülözhette, s ez apróságok ugy összenőttek vele,
hogy náluk nélkül képzelhetetlen volt.
Csak a főispánnak türte el, hogy az albákért leczkéztesse;
de már ránczba szedte homlokát, ujjával nyakravalójába nyult, s nyakát
igazgatta a feszes kötelékben, mintha valaki fojtogatná. Csillag jól látá
barátjának izgalmát, azért a vitatásba szólt.
- Méltóságos uram! - kezdé Csillag, ösmertem egy embert, ki
sohasem tudott ugy felöltözni, hogy valami ne hiányoznék az egészből,
különösen pedig egy gombot még az uj ruháról is lekapart az első napon.
Mindenki látta ezt a hibát; de nem tudták leszoktatni, s midőn egy csinos
menyecske ártatlan jószivüségből a hiányzó gomb helyett egy másiknak
fölvarrására kinálkozott, - a szokásaihoz makacsan ragaszkodó teljes
komolysággal azt mondá: Ha az a bizonyos gomb nem hiányoznék, nem én volnék
én.
A főispán észrevette, hogy a főjegyző
alispán barátjáról akarja elvonni a figyelmet, sietett más tárgyra átugrani, s
azt mondja a főjegyzőnek, némileg félre hiva:
- Köszönöm a figyelmeztetést, az alispán megharagudhatott
volna, hogy szokásaiban zavarom.
- Helyette én köszönöm méltóságodnak ezen észrevételét.
Faragó barátom testestül a multban él, szokásait is onnét hozta, s azokról
lemondani nem tud. A rák természeti ösztönből megyen hátra felé, - ezt meg
nem változtathatjuk; hanem a husa igen jó.
- Tökéletesen egy véleményben vagyunk, s mikor a kanczellár
szememre vetette, hogy megyémnek első alispánja a nyiltparancsnak
ellenállt, s a gyülésnek föloszlatását kalapföltevéssel jelenté, iparkodtam
fölvilágositani, hogy a törvényekhez való szent ragaszkodásból tette; de a
fejedelem iránt változhatlan hűséggel viseltetik.
- Az én kedves barátom egyenes ember, - mások bogarasnak
mondanák; jellemzi a főjegyző, - hasonlit az angolnához, melynek
hatalmas védeszköze az, hogy villanyos ütéssel távolitja el magától az idegen
érintést. Megtámadták az alkotmányt, melyből ő el nem enged egy
betüt, s maga módja szerint vágott vissza.
- Makacs az öreg, elhiszi főjegyző ur?
- Most méltóságod mondja annak, egykor mások fogják majd
ezzel vádolni.
- Vádolni?
- Az én öreg barátom merev ember, - minden gondolata
a mult, s onnét ki nem fogják egykönnyen mozditani. Én előre tudom, hogy
sokan lesznek, kik igaztalan fogják vádolni; mert nálunk sem fönt, sem alant
nem gondolkoznak arról, hogy mi a meggyőződés? A pehelyt a
szellő kikapja az ablakon, és természeténél fogva a háztetőre
emelkedik, - az ólmot ugyanonnét dobják ki, s az a földre esik; mindkettőt
benső tulajdonsága igazgatja, és benső ösztönének engedelmeskedik.
- Ne tréfáljon, főjegyző ur, - bizony megjárnám,
ha azt igérném a kanczellárnak, hogy makacsnak hitt első alispánom buzgó
kormánypárti lenne: ez képzelhetetlen.
- Én megigérem méltóságodnak, sőt nagyobbat mondok:
Faragó holnap a legmérsékeltebb leszen a gyülésen.
- Csiklandozni akar, főjegyző ur?
- Nem tudom, mennyire mulattatja méltóságodat az én
igéretem; de jót állok, hogy holnap a vármegyének legtulságosabb mérsékletét
Faragó fogja kifejezni.
- Mivel hálálom meg az én kedves főjegyzőmnek
ezen jó hirt?
- Igen olcsón, kész-ingyen fogom ezt eszközölni, s az
eredmény bebizonyitja, hogy méltóságod is azt fogja mondani: e fáradságomért
semmi sem jár.
- Valami tréfán töri fejét, főjegyző ur?
Előre is örvendek, holnap vigan fogunk ebédelni: reménylem, szerencsém
lesz.
- Sajnálattal mondom, méltóságos uram - holnapra minden
kegyességtől sziveskedjék fölmenteni, különben nem bizonyithatnám be, hogy
én mit sem érdemlek azért, hogy Faragó fölhagyott az opponálással.
- Kulcsot ezen találós meséhez.
- Az ólom aláesik - terhe a földre huzza, - ez az
előleges magyarázat: Faragó a megtestesült veszteglés, az ónnak embere.
- Látom, nem akarunk vallani; nem illenék hozzám az
asszonyi kiváncsiság. Elvárom a holnapot, addig keveredjünk össze a
társasággal.
A tömegbe vegyült a főispán, s röviden elmondván, hogy
a fejedelem megszüntetvén a nemzetnek sérelmét, reméli, hogy a szent egyetértés
azonnal helyreáll. - Feledjük a sérelmeket, - a fejedelmek néha a külviszonyok
miatt kénytelenek olyant cselekedni, mi idő szerént a törvényekre
sérelmesnek látszik; holott későbbi magyarázatok tanuskodnának a legjobb
szándékról. Holnap igen szép lenne a fejedelmet üdvözölni az atyai
engedékenységért...
- Jó, hogy méltóságod bizalmas körben mondja ezt. - Jegyzi
meg Faragó. - Egyetértettem arra, hogy szabadságunk megmentése közben
vigasztaljuk önmagunkat, hisz arra már Cato megtanitott: Balsorsban el ne
csüggedjünk. Bátorságra biztattam a nemes vármegyét, hogy szégyennel ne
teljesedjék rajtunk Publius Syrusnak mondása: Mindennap bünhödik, a ki mindig
fél. Kitartásunknak jutalmát vettük, megmentettük tulajdonunkat, és
őrizzük tovább hiven, s ha ezt visszakaptuk: nem jár érte köszönet.
Férfihoz illő jelmondatot találok Ovenalisnak e mondatában: Senkinek se
hizelegj, légy mindenki iránt igaz és méltányos. Ezt követtem és fogom
követni mindig, azért, jobbat tanácsolok, hogy a gyülésben ne hálálkodjunk;
mert kinevet az ország.
A főispán nem erőltette tovább a tárgyat; mert az
alispán hatalmas személy volt a megyében, s tanácsosabb volt az amugy is zaklatott
kedélyeket megnyugodni engedni, mint az ellenkezésnek ujabb táplálékot vetni.
- No, főjegyző ur, - mondja a főispán
később Csillagnak, - kapaszkodjék e másfél mázsás ólomba.
- A mint mondám, ugy fog történni, - állitja Csillag, -
méltóságod holnap ilyenkor Faragóba veti minden reményét, s mernék fogadni,
hogy körülbelül előre fogalmazhatnám, minő szavakkal fogja méltóságod
megirni a kanczellárnak, hogy megyéjében a kormánypártnak vezetője Faragó,
a nyakas opponens, - kitől méltó volt félni.
Másnap a megyeterem megtelt a megyei nemességgel, - szilaj
örömnyilvánitás mutatkozék mindenfelől, hogy a jogsértésnek már vége, s a
közvélemény abban egyezett meg, hogy hálálkodni nem fog. Ilyen viszonyok
között, de amugy sem találkozott olyan, ki tulságos odaadásból arra akarta
volna buzditani a rendeket, hogy hosszu köszönetet küldjenek föl, - a
főispán senkit sem kért, sőt örült, hogy ilyesmire nem is ajálkozott
senki; mert a kudarcz igen világos leendett.
A gyülésnek első tárgyain, a kanczellária és
helytartótanács tudósitványain tul esvén a rendek, Faragó röviden mondá el,
hogy az országos sérelem megorvoslása után nyugalom illeti a rendeket részben,
egyszersmind más részben azon kötelesség, hogy az őrállásban ki ne
fáradjanak, s ehhez a rendeknek erőt és egészséget kiván. Mindezt szokott
szép diáksággal mondá el, a latin remekirók széles mondásaival ügyesen
kiczifrázta, s nem csak nem volt feltünő, de sőt igen megfoghatónak
vélték, hogy valamint diák nyelven busultak a rendek, midőn a nyiltparancs
jogaikat megsértette, ugy most is azon nyelven mondják el, hogy semmi bajunk. A
vivátok elhangozván, Csillag kelt föl, s a rendeknek különös
meglepetésére, a jelenlevő főuraknak valóságos rémületére, magyarul
kezdé a megszólitást:
Méltóságos főispán ur!
Tekintetes karok és rendek!
Itt rövid szünetet hagyott a főjegyző, szemeit
végig jártatá a csudálkozókon, aztán megelégelve a meglepetést, csengő
hangon folytatá:
- A rendek örömben usznak, féltett szabadságuk ismét
biztosan áll a régi alapon, mindenki haza készül, hogy az erős és hosszu
küzdelmet ősi telkén kinyugodja. Jákob nem alhatott nyugodtabban az
olajjal megkent kövön, mint aludnánk mi a Corpus jurison most, miután abból egy
sort kitörülni nem engedünk; hanem ha álmunkban nekünk is lenyulnék a hosszu létra,
s hogy kényelmünk ne zavartassék, apáink, a honfoglaló apák, sétálnának le
hozzánk, s azon könyvnek, melyen oly jóizüen alszunk, holt nyelven irt betüit
és szavait olvasgatnák, méltán kérdeznék: kevés volt a föld, mit vérünkkel
hóditottunk meg, hogy annyiért sem volt méltó fejünkben megtartani Árpádnak
nyelvét?
Szerzett jogainkért sok vért kiontottunk, a jog ősi
karnak szerzeménye volt, s ma is az, a mire Árpádot Pusztaszeren apáink
megesküdtették. A miben hasznunk volt, a miért zsiros falatokat kaptunk, a mi a
magyar nemest ősi telken kis királylyá tette, megvédettük, mint az
oroszlán martalékát, melylyel éhét akarja elverni. Erőnket nem kiméltük
abban, hogy mi legyünk az urak, és ne más; csodálatos egyetértésre buzdultunk,
mikor a jogok asztaláról a tele tálat el akarta venni a hatalom; de nem
tagadom, hogy harczunk és bátorságunk nem volt nemesebb a farkas küzdelménél,
mikor éhe a falvak alá kergeti, közel az emberi fészekhez, hol a megevőért
az emberi hatalomnak erejével kénytelen mérkőzni. Kérdezem a rendeket, azon
csapás, mely jogainkat fenyegette, olyan csapás volt-e, mely miatt az egész
nemzet busult? vagy fájdalmunk csak olyan volt, melyből a nagy tömeg nem
érez semmit, annyit sem, a mennyiért szomszéd a szomszédot, ember az embert
megsajnálja. Nem vesszük észre, ha mindent elveszitünk, a mit jognak irtak
apáink, a nép nem fogja megsiratni; mit sajnáljon azon, a mi őt nyomta, -
a mi az ő szenvedésének kutfeje, s azon tó volt, melybe panaszos könyüit
sirta.
Kérdezzük meg önszivünket: a szabadság veszélyekor mint
nemesek busultunk-e; mert hatalmunk, befolyásunk kisebb lesz? vagy
megszólamlott bennünk az is, hogy magyarságunknak fájt valami? Képzeljünk egy
embert, ki tiz nyelvet tanult meg, s mindenik nyelvet egyaránt tudja, ha ezen
embernek lábszára eltörnék, az irtóztató fájdalomban melyik nyelven fogna
panaszkodni? Bizonyosan az édes anyai nyelven, szivéből és a sértett
tagból a fájdalom az anyai nyelven törne ajkáig, hogy enyhitő szert
kérjen. Mi még az általános érzést is megtagadtuk, diákul jajgattunk, s a mai
napon örömünket is e holt nyelven fejeztük ki.
Elfogadható volt a mentség, mig Európa együttesen használta
e nyelvet; de midőn minden nemzet visszatért az anyai emlőre, s
fönmaradásának ösztöne nem az, hogy jóllakjék, hanem a nemzeti dicsőség.
Lelkem lelökni késztet a nyomasztó terhet, az akarok lenni, minek teremtve
vagyok: visszakövetelem anyai nyelvemnek jogát.
Azonban, tekintetes rendek, épen a mai napon emlitett
megnyugvásban látok én nagy figyelmeztetést arra, hogy többé nincsen
megnyugvás. Századokig küzdöttünk törökkel, tatárral, a pogány csordák
rabszijától folyvást irtóztunk, s a nép, melynek erejével ellenségünket
megvertük, ki parancsszavunk szerint engedelmeskedve rohant a halálba, az a nép
háromszáz esztendő óta nyögi mit vasvesszővel irtunk meg ellene a
törvénykönyvben.
Mindent elvettünk tőle, a mit elvehettünk, s a mit el
nem vehettünk, az édes anyai nyelvet, a nép megőrizte hiven, mi pedig
ellöktük. Kezdjük meg a háborut önmagunk ellen, vegyük ki a népet a járomból,
segéljük emberi méltóságra, hogy neki is fájjon, a mi nekünk, és ő is
örvendezzen azon, mi egy nemzetnek öröme lehet.
Országunkat a külföldi utazó aranybányának mondja, s mi a
benne rejlő aranyat meg nem találjuk. Szép erkölcs a kevéssel való
megelégedés, de a mely nemzet csillogni szeret, mint a miénk, az kevéssel nem
elégedhetik meg, s én irtózom azon birtokostól, kinek csak szükségei
szaporodnak, de jövedelme nem; mert annak függetlensége könnyen elmállik, s a
szégyenletes szegénység miatt játékszere lesz a hatalomnak. Mikor a
nyiltparancs megengedte, hogy valamint az adót pengőben tartoznánk szedni,
ugy tiszti fizetéseinket is pengőben fizettethetjük a nép pénzéből: a
tanácsadó a jelenkező körülményekből okoskodott, hogy már sokan
lehetnek, kik megszorultak, s a kövérebb falatért meghunyászkodnak. Ránk
parancsolta az idő az iparkodást, többet kell már tudnunk, mint a mire
professzoraink tanitottak, és anyagi függetlenségünkért az ujabb kornak
tudományát is el kell lesnünk, hogy ne gazdái, hanem parancsolói legyünk a földnek,
mely kincseit rejtegeti.
A föld vetett magról ad
valamit, vessünk bele pénzt is, hogy azt is teremje meg. Nincsen áldás a
robotos munkán, ezt régen tudjuk, utaink gyalázatosak, igaz,
semminkbe sem kerülnek. Törvényeink a terhet a parasztra rótták, mi semmivel
sem tartozunk a köznek; de nem is boldogulunk, vizeink azon mederben
kanyarognak, mit a teremtés óta maguknak ástak, s hány milliót nyelnek el a
közvagyonból az áradások, még önmentségünkre sem tehetünk semmit; mert irtózunk
kimondani az elvet, hogy a magunk javáért valamit adózzunk. Mi az
elszegényedésre vagyunk kárhoztatva, mig fejlődésünket akadályozó
törvényeinken nem változtatunk; azért én nem irtózom szembeszállni azokkal, kik
a változtatást még világos hasznunkra is megtagadják; mert kiváltságainknak még
rozsdáját is meg akarják menteni.
A nemzetek életében
nincsen, és nem lehet megállapodás: haladni kénytelenittetünk. Szokásaink is
változnak, ma költségesebben élünk, mint huszonöt évvel előbb, igy a
hiányt ki kell pótolnunk, vagy kerekünk megáll, mint a malomé, mely alól
kiszáradt a viz, a mozgató erő. Megdöbbenve tapasztalom, hogy épen a
nemesség irtózik az észbeli törekvésektől. A családok elszaporodnak, a
birtok apróbb részekre szakad, és sok jámbor inkább tengődik a tenyérnyi
földön, büszkeségét föl nem áldozza a munkásságot jutalmazó haszonnak, pedig
végtére igy is elmerül. Évenkint tapasztaljuk, hogy nemesek jobbágy-telkekre
szorulnak ki; lökjük el tehát a gátot, csináljunk olyan alkotmányt, mely
mindenkinek ad jogot, és nem kecsegtet olyan büszkeséggel, mely okvetlen megöl.
Nem akarok még ma
részletekre kiterjeszkedni, megelégszem azon általános kijelentéssel, hogy az
ódon törvényt addig kivánom megtartatni, mig meg nem ront; de a mint
pusztulásunkat okozhatja, gyökerestől kilököm, és csinálok helyette ujat,
jobbat. Erre pedig az ösztönöz, hogy nem annyira kiváltságos akarok lenni, mint
polgárilag szabad; s inkább milliókkal vagyonilag független, mint kevesekkel
kiváltságos, de mindinkább függő.
Igy remélem elérhetni,
hogy maholnap valóban nemzet leszünk, mely a nagyságra munkás erejénél fogva
méltó, s ha majd nyelvünket megbecsüljük, földünket a haladásban megjavitottuk,
és a személyes szabadságot közössé tettük, akkor mondhatjuk: független magyar
nemzet vagyunk.
Az anyai nyelven elmondott
szavakat "éljenek"-kel fogadta a jelenlevőknek
nevezetesebb része, s ezentul a "vivát" örökre kipusztult.
A gyülés eloszlott, a
főispánt igen kevesen követték a mellékterembe, a többség Csillag Pált
házáig kisérte, s még szállásán is hosszan maradtak azok, kik nem sokára mint
pártbeliek környezték a haladási mozgalomban. A nagy ebédre, mint tudjuk, nem
ment, hisz előre látta, hogy a főispánnak ilyen vendégre nem volt
szüksége, azért köszönte meg a tegnapi meghivást.
A főispán teremébe
érkezvén, izgalommal nézett vissza követőire, és elbámult, midőn
Faragó alispánt legelsőnek látta.
- Alispán ur nem hagyott
el? - kérdi a főispán diákul.
- Élő bizonyitványa
vagyok önmagamnak, hogy méltóságodat akarom követni jövendőben.
- Ne csudálkozzék,
alispán ur, hogy ez engem kedvesen lep meg, és épen ez enyhiti az előbbeni
kedvezőtlen benyomást. Mi lelte a főjegyzőt?
-
Meggyőződését követi, méltóságos uram.
- Elhiszem, hogy
meggyőződésből beszél, - mondja a főispán, - de nem értem,
hogy azon kiváltságosságot akarja megtámadni, melynek erős védelmében a
megye valóban makacs volt, s a főjegyző feltünőleg a
legmakacsabbak közé tartozott.
- Mint én is, ezt is
tessék mondani.
- Alispán ur is, - teszi
hozzá a főispán - de ha alispán ur velem tart, azt következtetem, hogy a
kiváltságot...
- Föl is, alá is
védelmezem.
- Ezt a
következetességet értem, megösmerésem jeléül pedig fogadja jobbomat.
Az előkelő
földesurak mindannyian némán nézték a jelenetet, egy része nem értette a
főjegyzőnek magyar szavait, a másik része értette, de nem bizott
nyelvének folyékonyságában, azért nem fogta föl azonnal a csapást. A meglepetés
után most tekintének össze, és az alispánnak megjelenését első
reménysugárnak fogadák, mely a harczot folytathatónak jelzi.
- Alispán ur igen szoros
barátságban él a főjegyzővel?
- Hihetőleg ezután
is, méltóságos uram, mégsem merek ajálkozni, hogy őt visszatartóztathatom.
Ő, mint mondám, meggyőződésből beszél, ő hires gazda,
milyen vidékünkben egy sincs, és a tapasztalásból tudja, hogy szorgalommal
tetemesen sokszorozhatja a jövedelmet. Sok gyermeke van, igy a kényszerüség
hajtotta sokoldalu szemlélődésre, és előtte sok dolog lehetséges, mi
másnak lehetetlen. Ez az oka, hogy mindenkit hajt és ösztönöz.
- Legyen szorgalmas,
gazdálkodjék tetszése szerént, hagyja helybe a főispán, csak
kiváltságainknak hagyjon békét.
- Föltételesen leszek
méltóságoddal egy véleményen, - mondja Faragó. - Csillag barátom nem rajongó,
mindennek tudja okát. Én egyben hibáztatom, s ez fogja utainkat elválasztani: a
mire ő képes, arra mindenkit képesnek hisz, s ha a tömeget fölzaklatta,
idő előtt bonthat meg olyan sarokkövet, mely nem csak kiváltságot,
hanem az alkotmányt is koczkáztatja. Ő magasan járó észszel van megáldva,
s ezt közös tulajdonságnak véli. Szereti a haladást, ő arra képes; de a
tömeget hihetőleg tulbecsüli, s én a rohamtól mindent féltek, és szent
meggyőződésből fogok elébe állni, hogy el ne röpüljön.
- Csudálatos két ember,
- mondja a főispán.
- Az alkalmazást nem
értem, méltóságos uram.
- Váratlan a két jó
barát ellenkező utra tér, tán örökre, vagy legalább hosszu időre.
Egymást nem fogják megtériteni, de becsülik egymást.
- Én igy gondolkozom, -
mondja Faragó nyugodtan, - miként gondolkozik ő: azt tőle fogom...
- Szolgálhatok
felvilágositással.
- Kiváncsi vagyok rá.
- Tegnap este őt a
konferenczián félrehivtam, s olyanról beszélgettünk, melynek folytán ő
magyarázat nélkül azt mondá, hogy alispán ur egy huszonnégy óra alatt a
mérsékelt részt fogja választani a legbecsületesebb
meggyőződésből.
- Igy lesz valami
belőlünk, méltóságos uram: első kötelességünk tisztelni egymásnak
meggyőződését, s kimondhatlan örvendek, hogy barátom igy gondolkozik
rólam.
- Én mondom, - állitja a főispán, - ritka két
becsületes ember!
|