Pártalakulás.

Most még élő emberekkel bebizonyithatom, hogy édes hazánkban a hazafiuságnak bebizonyitására egykor elég volt, ha valakinek nagy szakála volt. A régi alkotmánynak az utolsó porczikáig való megmentését elvégezhettük nagy szóval, pénzbe nem került a beszéd, s hogy az utczán is lássák, ki az, kit a közönség tartozik megbámulni: czégérnek meghagyták a szakált, ezt süvegelték az emberek.

Akkor még egyetlenegy ujság jelent meg Pesten: Kulcsár Istvánnak "Nemzeti Ujsága", ezt sem kinálta senki. Az előfizetési iveknek hire sem volt, tulbuzgó hazafi nem kapott a zsinórhoz, mikor kedves urambátyáimék közől valamelyik behuzta a pagát ultimóért a zsidót. - Meghalt irót nem temettek el nemzeti költségen, - egyetlen adó volt, ha vándorkomédiások jöttek, s valamelyik csinosabb "leányasszony" bársonysipkát himzett, a kortinahuzó elárulgatta tiz garasával a számokat, s a szinpadon a közönség szeme láttára játszották ki.

Olcsóbb nem lehetett a hazafiság, szó kellett hozzá, vad és bátor, meg a nagy szakál, mely azt jelentette, hogy nincsen az "udvar"-nak annyi aranya és ezüstje, a mennyiért az illető szakálasnak képéhez engedné nyulni a borbélyt.

Csillag Pálnak inditványa fölzavarta a szomszédmegyéket. A kiváncsiak első hallásra megértették, hogy tanulásról is beszél, s hogy a nagy világgal akar haladni, melyről erősen állitá, hogy valamicskével többet tud mint uri magunk. Néhány gyülésre eljöttek a szomszéd megyebeliek, s mint a főjegyző kimondá a reform-szót, rögtön megmagyarázta, hogy ez szónak rövidebb, mint ha a református atyafiakat kivánná érteni, - s jóval több, mint az eddigi handabanda, mely egyedül a kormányt szidta. Csillag békét hagyott Bécsnek, az atyafiaknak mondá el az igazságokat, s ez már azért is igen kapós volt, mert kevesebb veszélylyel járt, mint a kormányt szidni.

Aztán kecsegtette a gyengébb legényeket, hogy most már magyarul beszélgettek az ülésekben, a szó könnyebben engedelmeskedett, igy mindenki elmondhatta nézetét, s tetszett az éljen. A méltóságos urak sokat elengedtek a rátartósdiból, kezet fogtak a megyebeli közép nemességgel, itt-ott barátomnak is mondtak egyeseket, - ez az éhes hiuságnak nyalánksága lett. Hajdan legkövérebb tárgya volt a nagygyülésnek a huslimitáczió, - az anyjuk bekergette a gyülésre az apjukot, hogy üssön a mészárosok körmére, hadd adják olcsóbbért a hust. Ezen házi baj minden mozdulható tekintetes urat behajtott a megyegyülésre, s ez alkalommal voltak népesebbek a gyülések.

A főispán ur a reformnak első hirével Bécsbe rohant, benyitott a kanczellár urhoz, s egy lélekzetvételre elmondá, hogy ördög jár a faluban, adjanak szentelt vizet, különben ő maga ugrik meg először. A kanczellár ur államférfiuhoz illő hidegvérrel hallgatta a részleteket, a főispánt megnyugtatta, hogy szükséges ellenszerről fog gondoskodni, egyszersmind kéri, várakoznék, mig ő az államminisztertől, a hatalmas Metternichtől, visszajő.

- Kegyelmes uram, - mondja a kanczellár a főispáni előterjesztésnek közlése után, - megváltozott a politikai élet, az európai haladási eszmék csirázni kezdenek a megyében.

- Vártam, hogy nyugot Európából az ár kelet felé fog hullámzani; de hogy ily korán: az meglep.

- E századnak első negyedét fejeztük be, kegyelmes uram, - huszonöt évre majdnem későn érkezik!

- Az idő elegendő nagy, - azon nem csodálkozom; de hogy az alkotmány-sérelemre bekövetkezett kiengesztelődést nyomban uj mozgalom is kövesse, mindenütt hihető volt, csak Magyarországon nem.

- Szabad könyörögnöm az értelmezésért.

- Emlékszik, kanczellár ur, mi történt Józsefnek halála után? A nemzet visszakapván jogait, hirtelen elcsöndesedett, ugyszólván ösztönszerüleg megnyugodott. A pozsonyi tánczvigalom alkalmával az urhölgyek a tánczteremben bódult lelkesüléssel tépték le idegen szabásu ruháikat, hangosan fogadták, hogy idegen mezt hordani többé nem fognak, - s e nagy zajra hirtelen csend következett, a kormány kerülte az összeütközést, és a fölbuzdulás magában lelohadt. A visszhang csak azt hangoztatja vissza, a mit belekiáltanak, - igy számitottunk most is. - A fejedelem megszüntette a sérelmeket, s én bizton reméltem, hogy a sérelemben kifáradt nemesség nyugalomra hajtja fejét, s egy pár évtizedig nyugszik.

- Nem nyugtathatom meg kegyelmességedet: ezen elővélemény hajótörést szenvedett.

- Vizsgálnunk kell az okokat, hogy a mozgalomnak állandóságát kikutathassuk, s a vizsgálódásnak eredményéhez mérjük az alkalmazandó rendszabályokat.

- Az erélyesség hiányáról nem fog vádolhatni kegyelmességed.

- Ön már a végsőnél van, - véli az államminiszter, - én a kezdetnek első lépésére sem merem kinyujtani lábamat.

- Szájhősködés az egész.

- Ha egy otromba paraszt állna a tömegek élén, - jogot és osztozást kérve a nagy uraktól, - erre az ön gondolata szerint erélylyel felelnénk, s az eszközöknek leghatásosabb nemét választanánk. Itt a parasztság hallgat, a nemesség maga beszél, és tulajdon jogát akarja csonkitani a népnek javára. Tulajdonából mindenki engedhet, ebben a nemességet kormány szempontból nem akadályozhatjuk meg; hanem hogy a teendőket jól intézzük, mint mondám, az okok vizsgálatára szánjuk el magunkat.

A franczia hadjárat alkalmával a nemesi fölkelés jó részben alkalmatlanná vált, a hadviselés rendszerezett tudomány lett, mely az erővel is kicsikart engedelmességnek alapján sokat, s ha lelkesüléssel párosul: hihetetlent is képes eszközleni. Mi rendszeresen törekedtünk arra, hogy a nemesség huzódjék vissza a katonáskodástól; mert mi nem akarunk és nem akarhatunk egy nem tőlünk függő katonai szerkezetet, ha még oly gyarló lenne is különben. A nemesség belátta az ujabb kornak igényeit, s inkább a Ludoviceumot alapitá, de terhes jogáról lemondani nem akart. A tanulásnak szükségessége szerént képezdét kivánt alapitani, hogy háborunak esetében a nemzeti seregnek vezénylete a hadi tudományok szinvonalán álljon. Erős indokok értették meg a nemességgel, hogy e téren a szerzett tudomány nélkülözhetlen, s tán voltak számitók, kik nagyobbat gondoltak a közönségesnél, igy kitalálták, hogy egy főkatonai növelde a nemzet fölügyelete alatt igen sokra jó, - azért a tanulást hatalmasan sürgették.

Ne feledje ön, - mondja tovább az államminiszter a kanczellárnak, hogy a mint egy irányban fegyvernek mutatkozott a tudás, más irányban azt az illetők mellőzhetőnek gondolták volna, az uraknál nagyon előrehalad a nyelvmivelési ösztön, s a mi hallatlan másutt, önöknél minden idegen szót nélkülözni akarnak, minden eszmét tulajdon szavukkal kivánnak kifejezni. E tisztogatásból érthető a főszándék, alkalmassá tenni a nyelvet a tudományoknak minden ágára, igy kétségtelen, hogy a tudásnak minden ágban való terjesztése előre ki van tüzve. Rég tudom, hogy iróik szaporodnak, nem haszon, - hanem leküzdhetlen lelkesülésből. Magasabb czélok, nemzeti nagyság itt a rugó, s a mi egyszer megszületett, növekedésre van utasitva.

- Nem akarom a politikai átalakulásnak azon előjeleit emlegetni, midőn az első rajongók még a mult században titkon sugták egymásnak a politikai hitelveket, még pedig ugy, hogy a kormányt előre ellenségnek hitték, s mint első ellenséget elemészteni akarták; - most a reformmozgalom hangosan szól, - s hihetőleg igen bölcsen igy okoskodik: Mi adót is akarunk fizetni, - mi ezzel a kormánynak egyáltalában nem ártunk, tehát mi a kormányra nézve nem lehetünk veszélyesek azért, hogy egyéb jogainkból népünk javára egy részt elengedni akarunk.

Az ujabb mozgalomnak emberei mindenekelőtt öntudatos emberek, s mivel a nagy világban megfogamzott eszméket akarják átültetni a hazai földbe, müködésük rendszeres is lesz, mely ha megindult, egykönnyen megállapodni nem fog. Elvben egy és más kérdéssel könnyen meg tudnék barátkozni; hanem az ujabb eszmékben sok olyan van, mit a kormányzás föltétlen el nem fogadhat. Az ujitások nem pusztán társadalmiak, egy részük átvág a kormányzatba, azért tudnunk kell mértékét, melynek vonalán tul a terjeszkedés ránk nézve nem kivánatos.

- Megint csak erélyességet ajánlok, kegyelmes uram!

- Az erélyesség nem mindig legalkalmasabb fegyver, - ezt tapasztalhatta ön az adó- és katonai ügyben, s hogy ott nem boldogultunk, egyszerü és való oka az, hogy mindenkinek jogát megsértettük, s a különben nagyon engedékeny főnemesség nem igen mert pártunkra állni. Mig a kérdés ugy állitható, hogy a kormány a védelmet nem kénytelen kormányeszközökkel erőszakolni, hanem vannak tömegek, melyek kezére járnak, ildomosan kerülöm az erélyt, - mert igy olcsón jutunk az eredményhez. A reformot sürgetők nem jogot kérnek; hanem jogot akarnak fogyasztani. Ez, ha fáj, csak a nemességnek magának fájhat legérzékenyebben, - igy a védelem- és ellenállásra maga a nemesség van ösztönöztetve, s még a mi több, épen a legvagyonosabb rész. Miért avatkozzunk közvetlen a vitába, mikor az érdeklett fél maga is kész a küzdelemre? Hadd küzdjenek egymás között, - könnyebben kormányzunk azokkal, kik egy nagy támaszt keresnek épen a kormányban.

Most figyeljen kegyed!

A küzdő felek közől azt gyámolitsuk, mely a támaszt bennünk keresi, és önkénytelen szövetségesünknek ajánlkozik, hogy a kormányzási érdekeket is védelmezni fogja. Én megelégszem erély helyett a biztos, az érdekből származott szövetségessel, s ha bár az adózási kérdésben nem egyeznek is érdekeink, de az együttességnek is adjuk meg a magáét, az adózás kérdésében gyámolitsuk a mérsékelt részt, hogy legyen oka, miért védje érdekeinket.

- Értem kegyelmességednek gondolatát; hanem hogyan képzeli majd a védelmet?

- Ugy, hogy a főurak a vármegyeháznak rendes vendégei lesznek.

- A külföldet fognák odahagyni?

- Eszeveszetten takarodnak haza; mert ide haza a pokróczot huzzák alóluk.

- Jó, - ezt is megengedem; veti ellen a kanczellár, - hanem azt mondja meg, kegyelmes uram, hányadik tud magyar nyelven feleselni a vármegyeházban?

...............................................................................................................

E kérdés megakasztá a nagy államférfiut. Jól ismerte főurainkat, s hihetőleg kész előnyére vált a kormányzatnak, hogy a dus főurak a nyelvtől is elidegenedtek; de a hirtelen változott idő az előnyt hátránynyá változtatta, - a magyar nyelvet nem tudó főur a vármegyeházán keveset ér.

- A kérdés fontos, kanczellár ur, - mondja Metternich halkan, - de már ezen fegyver kiesik kezünkből, a főurak kénytelenek a mi érdekünkben is megtanulni magyarul, minél hamarabb, annál jobb. A világnak uj alakulásában a régi fogalmak és kormányzási előnyök elavulnak, ujakat kell teremteni, hogy semmit se kénytelenitsünk erőszakolni. Európa századok óta aludt, a tegnap hasonlitott a tegnapelőtthez, a ma a tegnaphoz, és a holnapi napot számitgatás nélkül kitalálhattuk. Ezen szunnyadási korszak befejeztetett, - erőszakos mozgalommal szakadt el a jelen a multtól. Az anyagi ipar egykor csak keveset jelentő mesteremberi munka volt, most a teremtőerő óriási munkákat idéz elő; mert az ész megismerte hatalmát. Az ész negyedszázaddal előbb kizárólag a magasabb tudományt szolgálta és a politikát; most minden irányban termel, s irtózik azon hatásköröktől, melybe még a leghatalmasabb tehetségnek is magasabb kegyelem és pártfogás juttatott némi hasznot. Általános kezd lenni a tudás, fölébredt a törekvés, s anyagi téren a nagyság igen biztos és igen haszonhajtó. Igaz, a politikai tér is tágabb lett, és az egyenlősitési törekvés éles fegyver, - de tanácsos-e lefojtani mindent, hogy állandósitsuk a harczot? vagy az egyes csoportosultaknak érdekével szövetkezzünk, hogy a sebes rohanást mérsékelni tudjuk? Én ez utóbbit vélem helyesebbnek. Ha a magyar nemesség félti jogait, - küzdeni fog a támadás ellen, a kormányzattal karöltve jár, s nekünk azon megnyugvást adja, hogy a politikai forrongás fokozatosan fog lefolyni; nem rombol, s a birodalomnak fönnállását nem koczkáztatja. Végül még azt mondom:

Azon párt, mely velünk szövetkezni fog, magában két részre oszlik. Az egyik rész mérsékelt, a haladást szivből kivánja, csak hogy óvatosan és fokozatosan. Ezen rész tudja, hogy a kormány csak szövetségese, és eszközül használ minket, ugy, mint mi őt. A másik rész semmit sem akar jogaiból elengedni, védelmünkért viszont mindenre kész mellettünk. E rész önmagát szereti odaadása szennyes, és a kormányzat az állandóságnak biztosságát ebben föl nem találhatja; mert ha a főérdek megszünik, egyszerre elesik tőlünk, még a mérséklet számára sem tarthatjuk meg, kivévén azon nehányat, ki továbbra is tőlünk kéri az élnivaló mindennapi kenyeret. Az ellenzéknek hasonlóképen két árnyalata van: egyik a tulság, mely ma a földről egyszerre a napba szállna, s pörkölt szárnyakkal esnék vissza a földre. Ezen résznek tulsága a pusztitásra is képes, - és én még sem félek tőle; mert e pártnak is van mérséklete, mely épiteni akar. Én a két mérsékletre épitem a jövendőt, a két öntudatos mérséklet jól ösmeri a fönntartásnak, az állandóságnak szükségességét, - s e két mérséklet a párttusákban fog megalkudni egymással a lehetőségekre.

Hogy e küzdelem minő zajos lesz: mondanom fölösleges. A főnemesség a nagyobb cselekvésbe vonatik, s az ő dolga, hogy a küzdelemre képes legyen. Első sorban a nyelvbeni járatlanság lesz legkeményebb baja, - ebben rajta a kormányzat keveset segithet, mert a megyékben a vitatásra nem erőszakolhatjuk a diák nyelvet. A véletlen meglepte a kormányt ugy, mint a főurakat. Ki gondolta volna egykor, hogy a megyei élet ennyire meg fog élénkülni? A lehetetlenséggel ne álljunk szembe, hagyjuk az ügyet természetes menetére, csak arra ügyeljünk, hogy a haladás fokozatos legyen, mely az állam kerekeit a törésig nem erőlteti. Ha ezt megakadályozhattuk: bölcsen kormányoztunk.

- Egyet kérdek még: igen nagyot, - mondja a kanczellár, - ha a hübér megszünnék, s ezzel azon nagy érdek, mely a nemességet hozzánk köti, mi történik akkor?

- Ez egy pár évtizednek dolga, - ez betölti az én korszakomat. - Mondja Metternich, és hozzáteszi: - A hübér megszünte után uj politika kell: ám lássa más, miként fog kormányozni; de tanácslom, hogy az megfeleljen a magyarok érdekének.

Ez azon beszélgetés, melynek alapgondolatait egy szerencsés véletlen által tudhatta meg e korrajznak irója, s a följegyzést kötelességszerüleg teljesiti most.

A kanczellár teljesen elfáradva ment vissza hivatali termeibe, s a főispánnal közölvén a beszélgetést, kérdi a főispánt:

- Faragó az ellenzéknek feje volt az 1823-ki ellentállásnak?

- Gyakori jelentéseimből tudhatja ezt kegyelmességed.

- Mi változtatta meg e nyakas embernek gondolkodását, hogy oly hirtelen és minden átmenet nélkül vált el politikai barátaitól?

- Az átmenet nagyon is világos, kegyelmes uram! - Mondja a főispán. - Faragó ma ugyanazt folytatja, mit a hires ellenkezés alkalmával: akkor nem engedte az alkotmánysértést a kormány ellenében, - ma nem akarja engedni lefelé. Az irányadó eszme tökéletesen ugyanaz. Nem ő vált el társaitól, - a társak váltak el tőle; mert azok akarják megbontani a régit.

- Talán hiu ez az ember?

- Kegyelmességed azok közé sorolja, kik a kitüntetésekért hason is másznak?

- Egyik többre, a másik kevesebbre hajlandó.

- Faragó az ősi alkotmányt védi: ez nem ad okot azon föltevésre, hogy hiu. Legjobb barátja, az uj ellenzéknek, vagy igazabban, a haladási pártnak feje egész becsüléssel mondja róla, hogy Faragó a kormánypártnak feje lesz - teljes meggyőződésből.

- Fölhasználjunk e meggyőződést, s ha főuraink szövetkezni fognak...

- Kénytelenek.

- E kényszerüségüknek ugy veszszük hasznát, ha az ügyet és érdekeinket védelmezni tudják.

- Jőjenek haza és tanuljanak meg magyarul; a régi politikát abba kell hagyni, kegyelmes uram.

- Ez magától értetődik, mások csinálták, a következés szerint igen ügyetlen, most aggódjanak.