|
A
szűrös atyafiak.
A hatalomnak keleten rendes jelvényei vannak, ott a
zsarnokság előre akar ijeszteni, hogy a közeledő féljen. A khinai
mandarin, a török basa, külső jelekkel rémiti a járókelő népet; mert
a hatalomnak hiusága, hogy mindenki tudja: hogy ő az, a ki üthet. Ázsiából
származtunk, üres kézzel nem jöhettünk, s mert két csapatra oszlánk, az egyik
nagyon parancsolt, a másik nagyon engedelmeskedett: el nem rejthettük
hatalmunknak hiuságát, s a falu birájának ablaka alá volt századok óta helyezve
a kaloda és a deres, hogy a tömeg reggeltől
estig lássa, mi sors várhat reá.
Kapus János uramnak háza előtt állnak az
emberijesztők, tiz esztendő óta a deresnek lábai mintegy lyukba
mélyedtek, s ebből egy idegen gyanithatá, hogy a tisztes hivatal rég óta
nem vált el e küszöbtől. Röviden emlékeztetem az olvasót Kapus Jánosra, ki
Csillag Pált még diákkorában fölvette maga mellé, s az élénk fiatal emberrel
bizalmasan beszélt, egyszersmind megkérte, hogy máskor is megösmerje.
Sok viz lefolyt azóta a Dunán, Kapus Jánost az ég
előbb egy fiuval áldotta meg. Az a fiu egyik megyei fővárosban
végezte el a jogot, s a falunak csodájára, közel járt oda, hogy ur legyen,
tekintetes ur, összekeveredhetik a többi posztóruhással, s nem látszik meg
rajta, hogy az apja robotos paraszt, ekével turja a földet, s a
kapanyéltől ugy megkeményedett a tenyere, hogy a parazsat tenyerében
tartja, ha a szolgabiró ur pipára akar gyujtani.
A falu házában a hosszu asztalnak elején ül Kapus uram,
alább néhány tanácsbeli könyököl az asztalra, s megtámasztják fejeiket, mert a
biró olyan okosat mond, hogy a tudatlanabbnak fejét oldalt nyomja. Kapus János
elvégezvén a falu dolgait, örömest felelgetett a kérdezőknek, kik rendre
kérdezték azt a czethalat, mely a földet tartja, az operencziát, melyen oly
magas a hegy, hogy a rajta mászó kénytelen hason csuszni, hogy a csillagokat le
ne dörgölje az égről, végre sok más után a hetedik gyereket, ki a föld
alatti kincseket meglátja.
Hasonló táltos kérdésekre már megfelelt Kapus János, - a
tudakozók lassan kikoptak a táltosokból, kezdtek apróbbakat kérdezni, s a többi
közt azt mondja az egyik:
- Ne vétsek szómmal, biró uram, ha kérdem, szégyenli a mi
sorunkat, hogy fiát a diák oskolába adta?
- Talált-e már kelmed pénzt?
- Akárhányszor, biró uram, felel a másik, - egyszer találtam
négy garast még gyermekkoromban, - huszast is találtam, - sőt alig két
hete tiz forintos bankót is találtam a városban a buzapiaczi sárban.
- Aztán ott hagyta
kelmed a sárban?
- Nem bolondultam meg,
hogy ott hagyjam.
- De ha tizezer forintot
találna kelmed, azt a földön hagyná?
- Ha egy lábon kellene
haza hoznom, mégis meghoznám.
- Mit csinálna kelmed
annyi pénzzel? Egy millió forintot tehetne kend a szürujjába, mégis megismernék
kelmeden, hogy paraszt.
- Ur lenne a fiam.
- Most megfelelt kend
helyettem! - Mondja a biró. - A gyermek Istennek ajándéka, s mikor fiammal
megáldott, megörültem folytatásomnak. A fiu növekedett, beadtam oskolába, ott
hamar eltanulta a tanitótól, a mit az tudott, s mivel a tanitó maga mondá, hogy
nálánál is több ember lehetne, azt gondoltam: hátha kincset találtam, - és
szerettem volna tudni: mennyit ér? A fiu elvégezte a törvény-tudományt, már
esztendők óta tanitásból él, én nem adok neki semmit, - most hát elhiszem,
hogy több ember nálamnál; mert én csak apámtól maradt örökségemmel tudtam
előre menni. Kelmed talált kincsből akarná fiát urrá tenni, - én nem
várakozom a találomra, nem kivánom, hogy más igaz szerzeményét elveszitse, s
abból, másnak keserves kárával, legyen az én fiam ur; hanem könyv mellé
állitottam, s ha válik belőle ember: a maga tudománya tette urrá.
- Én is gondolkodtam,
hogy fiamat oskolába adom.
- Elkelt a kelmed
kovásza, a gyerek itthon maradt.
- Féltem valamitől,
biró uram.
- Hogy több esze lesz,
mint kelmednek?
- Hogy megszégyenli édes
apját; mert az szürben jár.
- Félig mást is gondolt
kelmed, - okoskodik a biró, - mindenkinek irigyli a jobb sorsot, még tulajdon
gyermekének is; mert az különb ember lenne. A pap legtöbbet tanul, még is
legtöbbet imádkozik a szegény emberért. A haldokló ágyon is az vigasztalja, - a
legragadósabb nyavalyában leül a szegény embernek ágya mellé; mert tudománya
megtanitotta az emberi szeretetre, s a kevélységet kiirtotta szivéből.
- Biró uram fia nem lesz
pap!
- A tisztelendő ur
sem a fekete ruhája miatt tette le a kevélységet; hanem mivel okos ember.
Vége, hossza nem
leendett a kerülgetésnek, ha meg nem lepi a beszélgetőket az ifju Kapus,
ki a városból most érkezett haza, s azonnal a tanácsházba sietett, és apjának
nyakába borult. Megcsókolta a munkagyürt jobbot, aztán az ösmerősökkel
kezet fogván, leült apja mellé.
- Jókor jösz, fiam, - mondja az apa a vidám arczu fiunak, -
azt mondja itt a szomszédom, hogy apádat majd egykor megszégyenled?
- Látott-e, bátyám, leásott fenyőszálat, melyre a sok
közől csak egy-kettő tudott fölmászni?
- Akárhányszor, - a mult fehérvári vásárkor láttam egy
legénykét, a fának sudaráról három rőf finom posztót, hat
selyemkendőt hozott le, s mind az övé volt: mert ő tudott csak a fa
sudaráig jutni.
- Ime, kedves bátyám, - mondja a fiu az öregebbet megbecsülve,
- az a fiu azért kapta meg a posztót és a selyemkendőt, mert legalulról
mászott föl a magasba, - én is örömmel tekintek le oda, honnét
fölkapaszkodhattam.
- Mégis zokon esnék, ha valami született urfi azt mondaná:
"barátom, az apád szürben járt."
- Könnyen felelnék rá; mert egy hires kardinálisnak, ki
herczeg is volt, csufolódva mondván egy született herczeg, hogy a kardinálisnak
apja kanász volt, azt felelte a főpap: "Igen, apám kanász volt, és én
mégis herczeggé lettem; hanem ha az uré lett volna kanász, maga is csak kanász
maradt volna."
- Egy lábbal mégis közelebb áll majd uramöcsém az urakhoz.
Mondja keserűséggel a vitázó tanácsbeli.
- Ellenségnek nézi, bátyám, az urakat?
- Mi huzzuk a terhet. Mondja sötéten amaz.
- Mázsáljuk meg terheinket, bátyám, - okoskodik az ifju, -
én álló tiz esztendő óta járom az oskolákat, velem együtt jár száz meg
száz urfi, - a sok könyvet elvásitottuk, sok éjszakán át virrasztottam a könyv
mellett, s ez még mind nem elég, hogy megsüttethessem a fehér kenyeret. Most én
még semmi sem vagyok, boltot nem nyithatok, mint a kereskedő,
műhelyem nincsen, mint a mesterembernek, még annyi sem vagyok, mint az
inasságból fölszabadult legény, pedig tiz esztendő óta tanulok; - mit
irigyelne tőlem, bátyám?
- Egyszer mégis ur lesz, öcsémuram.
- Az a szándékom. A szántóvető megmivelte földjét, a
magot elvetette, s hónapok mulva kimegyen földjére, hogy a sárga kalászokat
learassa. Követeli a földtől, hogy a fáradságért fizessen meg, s jaj volna
annak, ki helyette akarná a kévéket elszedni; mert azé a gyümölcs, a ki a magot
földjébe vetette. Sokat fáradtam, sokat is kell még fáradnom: kérdem bátyámat,
nem érdemlek-e többet, mint a szolgagyerek, ki a libaőrzés mellett
nőtt föl az ekeszarvához?
- Szent igaz, hogy a tanulás nehéz munka.
- Mikor dobolták ki, hogy a tanulás tilos?
- Biz azt nem dobolták ki.
- Én el mertem indulni a hosszu utra, - még most is utazom,
- kikérem béremet a sorstól, s olyan gyümölcsöt követelek, a minő magot
vetettem, - igy, hihetőleg, valamikor ur is lehetek.
- Meg is érdemli.
- Ekképen hiszi bátyám, hogy ingyen nem adják a jobb módot;
azért, ha nem rösteli hallgatni, mást is mondok. - A természetben semmi sincsen
hiába, - a tuzok nagy, ha megfoghatjuk, megesszük, - fecske millió meg millió
van, husát nem eszszük meg, hát mi haszna van? Azt mondja a tudomány, hogy az
ártalmas bogarakat pusztitja el. Az ember ura mindennek a földön; de az emberek
egymás között mennyiféleképen különböznek, - egy rész földmivelő, más rész
mesterember, hány orvos, ügyvéd, gyógyszerész és egyéb van? - most mondja meg,
bátyám, - melyik nélkül lehetünk el? A mesteremberek közől a szabó
fölösleges vagy a csizmadia? A takács vagy az asztalos? Az ügyvédséget törüljük
el vagy az orvosokat? A mérnök haszontalan vagy az a könyvcsináló, ki a tapasztalatokat
irja össze, hogy az emberiség el ne feledje, a mit jót vagy rosszat már
kipróbált? Én azt hiszem, mindenikre van szükség, és hogy mindenik alkalmas
legyen azoknak szolgálni, kik rászorulnak, hosszan kell a kiválasztott
tudományt vagy mesterséget megtanulnia; mert ha ügyetlen, bizonyosan fölkopik
az álla. Igen; de még másra is van szükség. Mi a mi országunkban magyarok
vagyunk, egy csoportban összetartunk; de más ország és más nép is van, -
sokféleért összekaphatunk, e miatt katona kell. A tisztnek több eszének kell
lenni, hogy a legénységet okosan vezethesse, - hát a fővezér mit tartozik
tudni, hogy megvédelmezhesse a hazát? Külsejük szerént ezek mind urak, kiket
jobb dolgukért a napszámos megirigyelhet; hanem, kérdem bátyámat, melyiknek
helyébe merne oda állni, hogy a helyett elvégzi a fejbeli munkát? Az orvos
helyén megölné a beteget, az ügyvéd helyén elvesztené az igazságot, mint
ügyetlen katonatiszt hiába öletné meg embereit, s mint tudatlan fővezér az
ellenséget a hazára eresztené, hogy mindenünkből kipusztitson. Most mondja
meg: ingyen van az uraság?
- Ezekre nagy szükségünk van, uramöcsém, - mondja
megnyugodva a másik; hanem azt mondja meg, kérem, miért csináltak az urak olyan
kemény törvényeket a szegény jobbágy ellen?
- Meg tudja mondani, bátyám, mikor csinálták azon
törvényeket?
- Mindegy, akármikor, mi érezzük, hogy fáj.
- Nem mindegy, - a terhet 1514-ben, tehát háromszáz
esztendővel előbb mérték a jobbágyra egy olyan lázadás után, melyben
a nép vadabb volt a baromnál.
- Háromszáz esztendős büntetést nehéz elviselni, - és
eltarthat...
- Lassan!... Mondja az ifju megkapva az ellenkezőnek
kezét,... apám mellett ülök, vele együtt paraszt vagyok, - higye el nekem
bátyám, hogy apámat meg nem csalom. A mostani urak nem hoztak vértörvényeket, -
sőt hallhatták hirét, midőn a kormány az adót pengőpénzben
akarta kivetni a népre, a vármegyék ellenálltak, a tisztviselők odahagyták
hivatalaikat, s még a katonasággal sem birhatták rá, hogy a népet megterhelni
engedjék. A fenyegetéstől nem rettentek meg a vármegyék, hosszu ideig
tartó tömlöczözésekkel rémitették a nemességet, még sem engedett, s jobbágyait
a nagyobb nyomástól megvédelmezte. Elhiszi-e, mikor én mondom?
A másik lesüté szemeit, felelni nem akart vagy nem tudott,
s e miatt az ifju élénken megragadá kezét.
- Ha vén asszony hazudna kilencz farku kutyát, hat lábu
tehenet, azt elhinnék itt a falun; én az igazat mondom, erre elhallgat, bátyám?
A másik fölnézett.
- Bátyám! Sok urfi között jártam, egynémelyik haragjában
paraszt származásomat hordta elő, - ez soha sem fájt, mert tanitóim s az
érdemesebb tanulók épen ezért dicsértek; hanem midőn megálltam a
bucsuhelyeken és a vásárban, hol kiteritett ponyván pénzért árulják a népnek az
ostobaságot, s a papirosáruló nevetve mondja azon kérdésemre, hogy a parasztnak
csak ostobaságot lehet eladni, - akkor, akkor, édes bátyám, kipirult két
orczám! - Nem az ur a mi ellenségünk, hanem a tudatlanság, mely a jót még
reméleni sem engedi...
- Melyik jót?
- A melyik lassankint elkövetkezik; mert uraink a háromszáz
esztendő előtt hozott véres törvényeket el akarják törölni, - van
nekünk egyéb bajunk, mint hogy egymásnak ellenségei maradjunk.
- Egymásnak ellenségei?
- Igen, - most azok vagyunk, s van a ki nem szereti, hogy
összebéküljünk.
- Miért?
- A békésen megosztozott atyafiaktól nem élhetnek a
prókátorok, - ez a magyarázat, - a többi diákul van.
- Egyet kérdek hát uramöcsémtől, - mondja a vitatkozó,
- meg merné-e kérni egy vármegye urának lányát?
- Erre nem gondoltam még.
- No, ha a vármegye ura összekeveredik velünk - akkor
sokat elhiszek!
|