Ösmerkedés.

A részeges ember pénzért venné meg más embernek szomját, hogy még többet ihassék; mert a szenvedély kielégithetlen. Az ember ösztönszerüleg engedelmeskedik a benső nyomásnak, ekkép öli meg vagy emeli az embert a megmagyarázhatlan ösztön, mely fogantatásunkkor belénk oltatott.

Kapus Imre megfelelt az apai várakozásnak, a tudást ösmerte meg ama rendkivüli hatalomnak, mely parancsoló ura a körülményeknek, s hogy az egyénben az akarat legtöbbet végrehajthat, s az utolsó sorból, onnét leghátulról, fokozatosan előbbre viszi. Az előmenetelért nem kell embert ölni, mint a harcziasabb századokban, hanem a tudást megszerzi, s ezzel megáll a mérleg előtt, mely szerint az egyénnek értékét szokta meghatározni a világ, s követeli a helyet, mely őt megilleti.

Páratlan könnyü felfogása igen korán magába ölelte a szakmai munkát. Első eredménye az volt a szerencsés fölfogásnak, hogy társait az oskolapadon korán megelőzte, s a parasztgyereket kénytelen-kelletlen maguk fölött látták a társak. Egyelőre jócskán elkábitá a fiut, hogy társai mintegy félnek tőle, kivel versenyezni nem lehet; mert folyvást a könyveket bujja. Ez okozta, hogy kerülték is; mert a pajtásság örömestebb türi az olyant, ki némely órában pajkosságra is vállalkozik, s nem akar eleven szent lenni a néha vásott jó kedvüek között.

Föleszmélt a fiu, a tanulásban kerülte lassankint a mohóságot, mely a vetélykedés miatt önként rabja lesz a betüfalásnak, melyben a szorgalom gyávaságig megy, s fél, hogy kevesebb nem elég. Nyugalmasabb lőn, s ha már átértette a föladványt, kisietett a vig czimborák közé, zajgott a többivel. Az élénk pajtáskodásban más leczkét tanult meg, a fiuk némelyikének választékosabb modorát, s a mint némelyek a legélénkebb zajban is megkülönbözteték benne a legkitünőbbet: észrevette, hogy ezek már hazulról is hoztak valamit, különbet az oskolai bizalmasságnál, mely a hasonszőrüek között megenged minden nyerseséget.

Véletlen két pajtást látott almát enni. Az egyik előreránta zsebéből egy béresökölnyi pogácsaalmát, száját egész az elrepedésig föltátotta, s minden kapafogával megrohanta a nagy gyümölcsöt, hogy hamar befalhassa. Közvetlen a falánk mellett állt egy másik, az a maga almáját előbb vigyázva meghámozta, aztán a legelső szeletet levágván, késhegyre bökte, s igy nyujtá épen ő neki, hogy őt is részesitse.

- Köszönöm! - mondja ő ellenállhatlan kényszerüséggel; mert a gyengédségben mindig erős a követelés, hogy viszonoztassék, s tán először érzé életében, hogy önmagától talált ki valamit, a helyest, az illendőt, mi nem rendes leczke, hanem előny. A másik pajtás már elharapta felét a nagy pogácsaalmának, nagy hasábot szakitott le a gyümölcsből, s midőn észrevette, hogy a legjobb diákot más megkinálta, hirtelen odatartá ő is a megmaradt részt, s egy adag jóság-, de két adag faragatlansággal mondja a pajtásnak:

- Harapj belőle.

Hirtelen elpirult, a kinálásnak különbsége oly kirívó, hogy a hiányzót egyszerre kitalálta. A paraszt darabosságnak kérge lehullott lelkéről, megtalálta a modornak kiválóságát, s az odakinált almából a még kezében levő késsel egy kicsiny szeletet vágott le.

Egy perczben, két véletlen alkalomban átalakult, mint a selyembogár, mely idomtalan barna kérgéből fehér szárnyakkal kel ki, s alakulását bevégzi. Most látta, hogy a tanár a könyveknek titkát magyarázza csak, a fajankóságot az élet simitja le, ha van elegendő lágyságunk, hogy a finomabb idomokat elfogadhassuk. Folytonosan észlelte, mennyi és mekkora a különbség egyesek között, s bámulandó gyorsan idomult azon példányok szerént, melyek az élénkségben hasonlók voltak társaikhoz, de modorukban nem voltak oly esetlenek, mint egy hasáb fa, mely ott marad, a hova esik.

Most tört ki a nemesebb szenvedélynek elolthatlan szomja, az önképzés. Az éjnek csöndes óráiban összeolvasá a szépirodalmi könyveket, s midőn a forrás kimerült, az idegen nyelvek tanulásához fogott, hogy a kis patak helyett a tengerből merithessen többet. Korával fokozatosan haladt a mivelődésben, tanulmányainak bevégeztével a társadalmi miveltségnek előnyeit is megszerezte, a világ-nyelveket jól értette, s a kortársak mint legreményteljesebb pályatársukat tekinték.

Legtöbb fiatal ember megijed, mikor bevágja maga után az oskolaajtót. Legtöbb fiatal ember hasonlit a kalitkában növelkedett kanárimadárhoz, kivánkozik a nagy világba, s ha kiszabadul, ijedtében vesz el; mert nagyobb madarakat is lát, mint ő volt a kalitkában. Sok fiatal ember igen derék gyerek, a professzor ur után mindent megcsinál, de ugy megszokja az engedelmességet, hogy el sem képzelheti, mikor kezdhetné el ő maga a parancsolást. Kapus Imre nagyon korán önállóságra vergődött, az első napon, melyen apja a városban hagyta s kezébe adta a festetlen ládának kulcsát, mely egyszerü ruhadarabjait zárta el, már elkezdődék önállósága. Neki kulcsa van, azzal elzárhat és kinyithat, rendelkezhetik valamiről, s abban senki sem akadályozhatja.

Senki sem vigyázott rá, azt a néhány rézkrajczárt, mit anyja az elváláskor siránkozva dugaszolt zsebébe, maga kezelhette. Könnyü volt darabszám összeszámitani, mindössze harmincz darab rézkrajczár, harmincz nap alatt elfogy, ha naponkint csak egyetlen darabot ád is ki. Ezen számitás megijeszté; mert harmincz nap mulva egy darab sem marad, s fölébreszté a másik gondolatot, hogy most az első napon tesz ugy, mint harmincz nap mulva, mikor már semmi sem maradna: nem ad ki egy krajczárt sem, s a hónapnak végével még minden pénze meglesz.

Igy fejlődött benne az önállóság, s mert a legkisebb akarattal is lehet eredményre vergődni, (a hangya a legkisebb száraz ágnak parányi részecskéjével segiti késziteni a nagy halmot,) nagyon korán tapasztalta, hogy az akarat hatalom is. Nem a világtól várt, a világ a kunyorálónak alamizsnát, a szolgaléleknek kinyalni való tányérat ad; hanem könyökeiben bizott, hogy a nagy tömeg között helyet szorit magának; mert a kinek csizma kell, mulhatlan a csizmadiasátorok közé megyen, s a látszólag legjobban fogja kezdeni az alkut.

A jogászéletet bevégezvén, egy pár hónapi nyugalmat kivánt szülőinél. Az anya egyszerüségében kevéssé tudta fölfogni fiát, örült, hogy az gyengéden megölelte, s uriasan fehér kezeivel barnult arczát összesimogatta. Mindig félt az anya, hogy a fészekből korán kiröppent madárnak idegen lesz az egykori fészek, s mivel kellemesen csalódott, ezerszeresen boldog volt a bóditó mámorban, hogy az ő szülötte, a másoktól megirigyelt gyermek odaadással hajtja fejét anyjának keblére.

Biró uram nem érzelgett, hosszu sörje pipaszárából kikipöffentvén egy maroknyi füstöt, homlokáról föltaszitá a süveget, és néha lopva legeltette szemeit a szép ifjun, ki ruhája szerint ur, hanem arcszinében az életerőt, nem lehet tagadni, a faluból kapta. Nem faggatta az ifjut ügyetlen kérdésekkel, beszéd közben ugy is eleget mondott a fiu, mely az apának uj volt, s hogy gyermeke tudja, nagyon kielégitette.

A legegyszerübb paraszt ember is megtanulja hosszu hallás után az öreg misét, a diák szavak megmaradnak agyában, s mindig vágyik tudni, hogy mit jelentenek azok. Ez az egy kiváncsiság tört ki az öregből, s a misét az ifju végig megmagyarázta apjának.

- Nagy tudomány az a diák szó! - Mondja az öreg.

- A ki szépen tudja! - jegyzi meg a fiu.

- Kétfélekép is lehet?

- Százféleképen is, édes apám, - magyarázza a fiu, - a nyelvnek is sokféle ruhája van, s a ki szebben öltözteti a mondanivalót, az tudja jobban. Már ha most azt akarnám mondani magyarul: de meleg van, annyifélekép mondhatom, ahányféle emberrel beszélek. A kisasszonynak azt mondanám, a mit a vers mond:

A fönnjáró napnak aranyos sugára
Piros rózsákat csalt a leány arczára.

a tekintetes urnak ugy mondanám: kábitó a meleg, édes apám azt mondaná nekem: fiam, megsülünk ma, a kisbiró pedig nem válogatná a szót, hanem azt mondaná: disznót lehetne pörkölni a napnál. Valamennyi egyet mondana magyarul, a meleget mégis mindenik máskép, az urfi szépen, a kisbiró csunyán.

- Igazad van, fiam, ha a szolgabiróval beszélek, én jobban megválogatom a szót, és szinte elfáradok a válogatásban.

- Igy van az diákul is, édes apám, a válogatás a nehéz, s a ki könnyen válogatja, az tudja legjobban, és ugy válogatja, hogy az sem érti, ki minden diákszót tud.

- Furcsa biz az, fiam, most tudom, hogy könnyebb káromkodni, mint szépen beszélni.

- De apám megértette a meleget mindenféleképen?

- Hogy ne érteném, mikor magyarul mondod.

- Ezt akarom most megmagyarázni édes apámnak, hogy nincsen olyan nép, mint a miénk; mert ez ugy beszél, mint a könyvet irják.

- Más nép nem ugy beszél?

- Más nép azt a nyelvet nem érti, a mi a könyvben van, s a ki a könyv szerint tanulta nyelvét, nem érti meg a népet.

- Összevesznek azok, fiam?

- Nem veszhetnek össze, édes apám, mert nem értik egymást.

- Még sem vagyunk mi a legutolsók a föld hátán!

- Ezt akartam mondani, édes apám, s abban van a mi erőnk, ha a mi népünk tanulni akarna, készen a kanala, melylyel merithet a tálból; pedig, hej, az a tál tele van, és szabad belőle kanalazni.

- Fiam! - mondja az apa szokatlan boldogsággal, - te többet tudsz apádnál, megértetted ugy-e, hogy nem az uraság, hanem a tudásért eresztettelek el az eke mellől?

- Apám, - mondja az ifju apjához hajolva, - régen értem én már. Az ekeszarv, a kaszanyél is nehéz, az a tanulás is. Mindegy lenne, akármelyikért kapom a mindennapi kenyeret, - a mit visszafizethetek kamatban édes apámnak, elkezdem visszafizetni. Nem az ösztönzött engem a tanulásra, hogy a falun megirigyeljék, milyen ur válnék belőlem; hanem hogy lássák az urfiak, hogy a parasztgyereknek fejébe is belefér a diákszó, s mint a méh, messzeföldről visszatér a kashoz, hazahozom a nép közé a tudást.

- Fiam, áldjon meg az Isten, - mondja az öreg, midőn a fiu apjának keze után nyult, hihetőleg, hogy megcsókolja, az öreg pedig erősen megfogá a kezet, hogy amaz meg ne csókolhassa, - ki van fizetve tartozásod,... légy...

- ... Én mondom meg, hogy mi leszek, édes apám, - vág a fiu apjának szavába, - az leszek, a mire most minden jóravaló ur törekszik, a miről a szántóvető gondolatban sem tudja, hogy mi az: ember akarok lenni, apám, ez most a legszebb és a legnehezebb tudomány; mert erről nem irtak még könyvet.

Még össze volt kapcsolva a két kéz, mikor a birólak előtt négy lovas hintó állt meg, melyből Csillag Pál főjegyző ur messziről köszönté a birót.

- Biró uram, jó napot.

- Isten meghozta a tekintetes urat! - Üdvözli az öreg az érkező elé sietve, s megkérte, méltóztatnék a szobába sétálni.

Az ifju tiszteletteljesen köszönté a főjegyzőt, a szobába kisérte, s épen be akará magát mutatni, midőn a főjegyző kezet nyujtva mondja:

- A kiváncsiság hozott be, barátom, önt kivántam megösmerni; remélem, eltaláltam, hogy ön az öregnek fia?

- Meglep, hogy a tekintetes ur figyelmére méltat.

- Nagyon természetes a figyelem, tudtam, hogy az öreg oskoláztatta kegyedet, alkalmilag találkoztam a tanár urakkal, kik kegyedről egyetmást mondtak, s nehogy más megye kapja el orrunk elől, én akarom az ujonczot elfogni.

- A tanár urak legfölebb a leczkefölmondásból mondhattak ajánlót.

- Semmi leczke, fiatal barátom, az oskola legtöbbnyire szajkókat ád, ilyeneket nélkülözhetünk. Mást mondtak a tanárok, hogy ön tud már a földön is járni.

- Nem szoktathattam magamat a tulkapaszkodásra, tudom, honnét indultam el a nagy világnak.

- Egy kis mesét, barátom, én már igy szoktam, - mondja a főjegyző. - A mint az Isten megteremtette a világot, a mezőt betarkázta virágaival. A tányérbél széles pofájával a hosszu szárról fölmagasodván, elbizakodva nézett az apróbb virágokra, aztán megvetvén őket a magasból, folyvást a napba nézett, mig a kis százszorszép a bokrok között bujkált. Egy darabig irigylé a százszorszép a tányérbélvirágot, hogy folyvást a napot követi; de a mint észrevette, hogy éjszaka a holdvilágot is oly szolgamódon követte, megszégyenlé a nagy kamasznak hitványságát és még inkább a bokrok közé huzódott. Ekkor meglátván Isten a szerény virágot, vigasztalólag mondá neki: ne busulj, kis virágom, az emberek meg fognak keresni a bokorban is: a tányérbél hosszu szárán aszik össze, téged pedig bokrétába fűznek. Eddig a mese, barátom, e példának nyomán keresem föl, s ha őszinte jóakaróra van szüksége, annak beállok én önmagáért és hasonló mértékben derék apjáért, kinek be akarom bizonyitani, hogy a ruhák különbözők lehetnek, de az ember lélekben mind egyforma.

- Nem tudok olyan szép mesét mondani, mint tekintetes ur, - mondja a fiu, - de ha szivembe látna, a hálát nagy betükkel látná fölirva.

- Fiatal barátom, kemény kisérlet vár önre. Az élet elhozza próbáit, ha ön a törvényben megtanulta a különbséget az osztályok között, és szivében gyülölet van, ugy ne reméljen örömöket; ha azonban képes ön várakozni, ugy megérheti, hogy ez országban csak az a különbség lesz: ép lelkü vagy pedig hitvány ember. Erre törekszem én és sok más; ha tanu akar lenni, a hosszu pályára ön is hivatalos.

- Atyámat kell tanuságtételre kérnem, ő nem rég mondá, hogy megértett engem.

- Ér-e az apa tanusága gyermeke mellett?

- Ér azé a derék emberé, kit huszszor választottak meg birónak.

- De boldog vagyok, tekintetes uram.

- Boldogabbak is leszünk biró uram, addig is kérem, hogy fiatal barátomat ereszsze el a napokban hozzám.

- Holnap mindjárt elmehet, tekintetes uram.

- Köszönöm a bizalmat, biró uram; igy mára végeztem, s minthogy az alispán a szomszéd határban vár reám, azt kérdem, nem mehetnék rövidebb uton; mert az országut messze elkanyarodik?

Itt a biró megmagyarázta a dülőutakat; de tanácsolta, hogy éjjel arra ne járjon; mert néhol ingoványos a hely, a könnyen hajló hintó hamar oldalt esik. A főjegyző még egyszer elmondatá az utváltozásokat, aztán mindkettővel lelkesen kezet szoritva, kocsira ült, s a rövidebb uton ment el a szomszéd határba.