|
Egy csomó
aláirás.
A világ forgásába minden dolog következetesen beillik, a
tudósok bölcsesége, a tudatlanok ostobasága. Ezen nyomon kimondhatlan nagy
számu apróságot előszámlálhatnánk, melyek a világnak sorsára elhatározó
befolyást gyakoroltak. Egy párisi varga elkésett egy pár csizmának
készitésével, s ez alatt Napoleon ezredes jobban meggondolta föltett szándékát,
nem ment török szolgálatba. Az események lehetnek kicsinyek; de következéseik
nagyok.
Kapus Imre jókor kocsira ült, a nappali nagy meleg miatt
reggel ment el a látogatásra, a cselédet aztán biztatta, hogy a legrövidebb
utat válaszsza. A legrövidebb ut történetesen az volt, melyen a
főjegyző tegnap utazott. Imrének az jutott eszébe, hogy az ingoványos
körül nem dült-e föl a kocsi? E gondolat fokozatosan éledt épen az ingoványos
részig, s minthogy a kocsis itt lassabban hajtott, Imre a nyomokat vizsgálta.
Egy helyütt a kocsis kikerült a vágásból, hogy az ingoványosabb helyen el ne
vágjon a kerék. Imre kérdé a kocsist:
- Miért kerülsz oly nagyot?
- Tegnap itt fölfordult valaki, a mint látom a nyomokból, s
több embernyom látszik, mint kerékvágás.
- Megállj, - mondja Imre a kocsisnak, - ott egy csomó papir
fekszik a vakondturás mellett, bizonyosan a tegnapi düléskor feledték itt.
A kocsis leugrott, fölvette az egész köteget, s átnyujtá
Imrének.
- Urak járhattak erre, - azoké leszen a papiros.
Imre mindjárt a főjegyzőre gondolt, a csomagot
oldatlan hagyá, s maga mellé helyezé az ülésben. Hirtelen elkedvetlenedett,
hogy jóakarójának még baja akadhatott a földülésben, még inkább biztatta a
szolgát, hogy a lovakat gyorsabban ereszsze. A szolga megfelelt a kivánságnak,
néhány óra alatt rámutatott a toronyra, mely a kitüzött falunak közepéből
ágaskodott ki, mintha vendéget lesne; mert a közbirtokosságnak csinos uri lakai
gyanittaták, hogy a váratlan vendéget az álmos-könyvből is örömest
találgatják, s a ki a vendégre csörgő szarkát meglőné, könnyen
madársrétet kapna az inába.
Alig emelkedett föl a nap olyan magasra, hogy a gyepre
kiteritett vásznat illőleg megszárogathassa, Imre már a megyének
legnevezetesebb közbirtokosságában volt. Jobbról, balról választékos uri lakok
lombos fatömegek közől kandikáltak az utczára, kinézésre bizon
meglakhatott volna bennük akárki; tehát kérdezkedni kellett, melyik itt
tekintetes Csillag Pál urnak laka?
- Épen jó helyütt tetszik járni, - mondja egy fehércseléd,
- a tekintetes ur is itthon van, tegnap este érkezett haza.
- Nem beteg a tekintetes ur?
- Betegnek kellene lennie? -
Viszontkérdi a leány csudálkozva az ifjunak furcsa kérdésén.
- Nem dült föl a tekintetes ur
tegnap éjjel?
- Még nappal hazaérkezett.
Imre könnyebbült lélekkel
járatott be az udvarba, hol a megállásnál már a főjegyző ur
várakozott; mert a beszélgetést hallotta a nyitott ablaknak redőnyei
mellett. A megyei hajdu leszedte a holmikat, a kocsist az istállókhoz
utasitotta, a házi gazda pedig vendégét először is a lakot környező
kis angol kertnek hüsébe vezette.
- Barátom azt kérdé a
cselédtől, hogy nem vagyok-e beteg?
- Azt véltem, hogy tegnap
szerencsétlenség történt utközben az ingoványosnál, minthogy ott dülésnek
nyomait láttam.
- Én baj nélkül jöttem, s
hihetőleg utánam jött valami szerencsétlen, a ki a rövidebb utat kereste,
- meglehet épen falubeli.
- Nem gondolnám, mert egy
iratcsomagot találtunk a válságos helyen, s ez adott okot a kérdésre, hogy baj
után tudakolóztam legelőször.
- Megnézte barátom az iratokat?
- Nem néztem meg; mert igen hihetőnek véltem, hogy
azon csomag a tekintetes uré.
- Az iratcsomó biztosan nyomra vezet, de különben is
hiszem, hogy Faragó alispán urnak történhetett baja; mert neki azon irányban
kellett menni, ámbár figyelmeztettem, hogy az ut nem egészen biztos, de mivel
én az ő kocsiján jártam arra néhány órával előbb, - a makacs öreg
megbizott a kocsisnak ügyessége- és helyösmeretében.
- Csak nem történt baja?
- Attól nem félek; mert különben itthon volna inkább, mint
máshol; pedig, ha baja történt volna, jókor hozzám ért volna a rossz hir: igy
nyugodtak lehetünk.
Körüljárták a kertet, onnét a majorba értek, hol a hazai
viszonyokban szokatlan rend mutatkozott s a fiatal ember csöndesen bámulta az
intéző kéznek gondos munkáját. A cselédek élénken munkálkodtak, a
kérdésekre értelmesen feleltek, s egész foglalkozásuk olyan kiszabott renden
ment, hogy a néző megkivánta a munkát.
A régi jó gazdák született hajduk voltak, legkorábban
keltek, legkésőbben feküdtek, folyvást kiabáltak, beszédjüknek fele része
káromkodás volt; mert egész napon át, ugy szólván, birkóztak a cseléddel, hisz
az mind akasztófáravaló, mind tolvaj! A két láb és a nyelv dolgozott, az ész nyugodott;
az nem volt kiváncsi, hogy a lomha földben volna-e több erő, ha
kényszeriteni tudná? Nem számitott, hogy a jármos ökör a megevő szénáért
mennyi munkát képes elvégezni, s mert a paraszt ember is előbb megveri a
feleségét, mint az ökrét: az ur is inkább sétáltatta az ökröket a szántásban,
mint mivelte volna a földet.
Gazdasszonyaink jó tyukültetők voltak, könyökig
vájkáltak a kerti földben, nyelvük, mint a lelkiismeretnek furdalása, soha meg
nem nyugodott, de parancsolás helyett veszekedtek, magyarázat helyett
lármáztak, a cselédet szamárnak fogadták, annak meg is hagyták, olyannak
eresztették el; mert nagyobb szégyennek tarták a cseléddel szépen beszélni,
mint veszekedni, - dicséretesebbnek a cseléd után kujtorogni, mint jól
megmagyarázni a megtennivalót, s előre megmagyarázni, hogy a lustaság
könnyen kiszámitható, és ezzel kisüthető, melyik élhetetlen.
- Ez a rend csudálatra méltó!
- mondja az ifju.
- Mindjárt nem fog ön
csudálkozni. Az ökrömet, ha befogatom és hajtatom: megyen, - ha kifogatom:
megáll, - tevékenységének határa ott végződik, a hova kényszeritem.
Magától semmit sem tesz meg; mert állat, és az élelemért nem érez
háladatosságot. Az ember megalkuszik velem, bérét közegyetértéssel határozzuk
meg, ezért megveszem munkásságát, és szolgának nevezem. Mondja meg ön, a
szolgaság fogalmáért mit ad nekem az ilyen módon megfogadott ember?
Becsületét, szorgalmát, melylyel leginkább használhatna, magaménak
mondhatom? Ennek magasabb ára van, ezért szivébe kell nyulnom. Leereszkedem
hozzá, megtanitom a természetnek azon titkaira, melyekre mulhatlan szüksége
van, közlöm vele a tudásnak malasztját, s addig nem nyugszom, mig föl nem
ébresztem benne az öntudatot, hogy önbecsét ösmerje, s összehasonlitván magát
önmagával, mikor hozzám jött, a nagy különbséget megértse. Higye el ön, senki
sem szereti, ha ostobának hiszik. - Ezen hatalmas ösztönnél fogva képzelem uj
embereimet, s mikor levedlette nálam a vak tudatlanságot, már a puszta tudást
is megjutalmazom; - s mivel időnek folytán tapasztalja, hogy nem fukarkodom
a méltánylásban, föltámad benne a becsület, hogy a lehető legtöbbet
megtegye; mert bizik belátásomban.
- Most már nem csudálkozom.
- Hiszem! - mondja a
főjegyző. - Eljárásom igen egyszerü, másnál szolga volt, nálam emberré
lett, igy igen jutalmazó tőke, melynek kamatait gazdaságom
bebizonyithatja.
- Azt gondolom: álmodom, a mit
láttam és hallottam.
- Pedig most nem álmodik ön, - most látja a valót, az
egyszerü megfejtést, hogy a társadalom beteg, s az ember az embert megérteni
nem tudta. Könyvekben szép szavakkal megirják, hogy az eb milyen hű, a ló
minő okos, és szokott köréből egyesleg mennyire kiemelkedik;
szeretném megkérdezni az illetőket, az az eb volt-e hű, melyet
folyton korbácsoltak? vagy az a ló ragaszkodó, melyet mindenképen
agyoncsigáztak? A megkorbácsolt kutya megharap, a bántalmazott ló fölrug, - s a
lealacsonyitott ember félállat marad, mely mindent erőltetve teszen. Titok
legyen előttem az ember, ez a beszélő, nevetni és jajgatni tudó,
kérő és köszöntő, a vett jóért hálát fogadó lény? Az embernek arcza
folyvást megvallja, mi van a lélekben! Látom az arczon az örömet, bánatot,
vágyat, félreértést, kiváncsiságot, megelégedést és hálát, - és még se
ösmerjem? - Szavával sok ember hazudik; de képe elárulja hazugságát. Ember az
embert nem nélkülözheti, s ha már a viszony elkerülhetlen, tulajdon hasznom
parancsolja, hogy emberemet legczélszerübben használjam, s a legszentebb
igazság, hogy akkor használ legtöbbet, ha tulajdon becsét megösmertetem vele, s
én leszek a legelső, ki ezt megösmerem.
- Hol kezdődött e szemlélődés?
- Politikai viszonyaink kényszeritettek a
szemlélődésre. A jobbágy megalázott szolgánk, szorgalmának
gyümölcséből résztveszünk, idejének nevezetes részéről mi
rendelkezhetünk, s a mogorva arczon látám, hogy belől gyülöletnek lángja
ég. Megdöbbentem azon kiváltságtól, mely csak hitvány munkát képes kicsikarni,
és a gyülöletet buján termi. Tulajdon fajomat nem kivánom ellenségemnek,
barátja lettem az egyszerü népnek, azóta vidám képpel szántja földeimet, tudja,
hogy nem hajszolom, szorgalmát megkétszerezte, s engem további tanulmányozásra
ösztönzött, melyből világos a jó eredmény.
- Szabad a végczélt is
tudnom?
- A jobbágyi köteléknek
föloldása! Ez az, mit az én életkoromban el lehet kezdeni, önök folytassák a
munkát, oktassák a népet, s az ön gyermeke fejezze be a munkát, képezze emberré.
- Hosszu időszakot
szab ki ön.
- Ezredek oktalanságának
kiirtására évtizedek szükségesek. Ne legyünk mohók, oszszuk meg a munkát,
mindenik tegye meg kötelességét; egykor be lesz fejezve a mű, s a jelen elégedjék
meg, hogy a legnehezebbet, a kezdetet ő nyitá meg, s a jövendő az
általa vetett alapon fogja folytatni és befejezni a nagyot.
Nem folytathaták a
beszédet, a mint a kerten át visszatérének a lak felé, élénk csevegés
közeledett, s egyik fordulatnál hat szép lányka sietett elő, mint egy
kiszabadult madárfészeknek fürge népessége, mely örvend, hogy szárnyaira
kelhet. A legidősebb alig tizenöt éves, magában gyermek, csak azért nagy,
mivel utána még kisebbek következnek. Az idegennek láttára hirtelen elhallgat,
s meghajtva magát az ifju előtt, apja mellé siet, mintha még a védő
mellett lenne helye; pedig apja észrevette, hogy a fülig piruló lányka hugai
között a közvetlen előbbi pillanatban már a felnőttek szerepét
játszta, különben szabadon lengő két dus hajfonatát fejére szedte föl,
hogy öregebbnek lássék, és csak apjának jelenléte miatt engedte lefoszlani a
magas homlokról, hol mint a hajadonok pártája koronázták meg a szép főt.
- Az én galambjaim!
mondja a főjegyző, édes örömmel engedvén szemlét az ékes kis
csoporton.
Egyszerre csend lett, a
gyermektermészet az idegennek láttára visszavonult a tartózkodásba, a kisebbek
hallgatva néztek hol az apára, hol az idegenre, a legnagyobb pedig folytonos
zavarban apja mellé huzódott, hogy egészen elrejtőzhessék azon szemek
előtt, melyek bizonyosan tudják, hogy ő még gyermek, mert a
kicsinyitő hajfonatokat kénytelen leereszteni, mikor épen a hajadont
kezdte szerepelni.
- Vissza a fészekbe!
mondja a főjegyző a gyermekeknek, s öt azonnal visszakanyarodott, de
a hatodik nem mert megmozdulni. Még erősebben kapaszkodott apjának
karjába, s mikor az kérdé, hogy miért nem megyen? elvörösödve mondja apjának
odasugva:
- Én is fussak?
A főjegyző
magához szoritá a gondolkozó gyermeket, s ma először türte meg őt,
hogy férfinak jelenlétében hallgassa a beszélgetést. A lány szeretett volna
eltünni; mert a vendég igen fiatal volt arra, hogy a fejlődő lány
egykedvü maradhasson közelében. Eltávozni bajosabb, hogy utána nézzen, s igy
szemletárgy legyen, s azt gondolja róla, hogy: gyermek.
Szorosan apjának karjába kapaszkodott, s mivel az megtürte:
egyszerre magasabbnak érzé magát, ki a gyermekszobának falai közül
most már kiszabadult. Csillag jól érezte a lánynak odasimulását, - értette az
indulatot, mely a kornak beösmerését kivánta, azért visszaszoritá a gyermeknek
karját, miből az megértette, hogy apja mától fogva a hajadonok sorába
emeli.
- Kapus barátom, ez legidősb leányom, az én kedves
Idám! Mondja a főjegyző a fölizgatott lányt bemutatva, mire az
előbbre hajtá fejét, és amannak bókját viszonzá.
Erősen dobogott a lánynak szive, az első bemutatásnak
nagy öröme alig fért meg bensejében, arczán valami érettség tükröződék
vissza, mely közelebb vitte a nagykorusághoz. A férfi mindig nevetséges, mikor
a gyermeksorból kierőlködik. A logikus diák minél éretlenebb, annál
vastagabb botot vesz, hogy emberkedését dorongjával bizonyitsa be. A
legöblösebb pipákat keresi, fogaival a pipaszárt szó szerint megharapja, s a
mellette elmenőt megröhögteti esetlen dagadozásával, hogy bőréből
kikivánkozni látszik. Orra alatt a mohodzó pelyhet olyan feketére mázolja
valami gyurmával, hogy az ember szánalomból odakinálná kendőjét, hogy a
fekete piszkot letörölje, melyet téntamázolásnak vél, - csak közelebbről
veszi észre, hogy a gyermek embernek pingálta ki magát.
A nő önérzetében leszen erősebb, mikor átalakul.
Óvakodik az ügyetlenkedésektől, a bizalmaskodással fölhagy, az idegent
kerüli, minden nyomon tartózkodó, s mig a fiu élhetetlen kapaszkodásában
mindenkinek utjába áll, hogy lássák, - a nő rejtőzik, mint a "ne
nyulj hozzám"; mert önkénytelen érzi, hogy elkezdődött
ellenében az ostrom.
Csendesen haladva a lakhoz értek, melynek üveges
előrészében a háziasszony már reggelivel várta az érkezőket.
A szokott bemutatás után Csillagné kijelölé a helyeket, s
hárman maradtak; mert Ida egy félelemteljes bókkal a legközelebbi ajtón eltünt.
Mi kövessük a lányt, amazok végezzék a reggelit, ujat arról nem mondhatnánk, és
nem czélunk, hogy a szakácskönyvek birálatával töltsük meg a lapot.
Ida anyjának szobájába ment, tudván, hogy ott hosszabban
egyedül maradhat. Leereszté az ablaknak függönyeit, hogy a szoba homályosabb
legyen, s igy elzárkózva ült a zongora mellé. Még kezével sem meré arczát
érinteni, - érezte, hogy a forró vér igen melegre piritá. Össze-vissza játszott
mindent, a kifáradásig zaklatta magát, hogy az anyai kémlő szemek a
redőbe ne láthassanak.
Mit titkolt az ékes szép
gyermek?
Vonzalmat nem! - Mikép
foglalkoznék mással az, ki még magának is csak ma kezdődött el? A bimbó
hüvelyéből akar kifejleni, érzi, hogy eddigi leplében nem fér meg, s hogy
a külső világnak napja sugaraival kifelé édesgeti. A ma érkezett vendéget
kis testvéreinek csoportjából látta meg, s az döbbenté meg, hogy a kicsinyek
között a gyermekek mértéke szerint fogja megitélni, - s mivel a gyermek
iránt akárki is szabadabban viselkedhetik, megijedt, hogy e szabadalomban még
szemébe is néznek.
Az önvédelemre ébredt föl
benne az ösztön. Lehetett volna a ma érkezett vendég akárki, ha fiatal,
ugyanezen hatást idézi elő; mert valami azt sugta, hogy a férfiak
kémlésében mindig van vakmerőség. A sziv nyugodt volt, a nő ébredt
csak föl, hogy készen legyen az ellenállásra, ha egy férfi közeledni fogna azon
vonalig, melyen belől a bizalmaskodás kezdődhetnék el.
Hirtelen elhallgatott a
zongora, majdnem ugy pattant föl ülőhelyéről a lány, s távol minden
hiuságtól, hisz ő még magáról nem kérdezkedett a tükörtől, legfölebb
egy kuszált fürtöt rendezett előtte, vagy egy kósza pelyhet törölt le
fejéről a fényes lap előtt, - most vallatólag lépett a tükör elé, hogy
annak tanusága szerint tudja meg: gyermek-e még?
Inkább a harag rajzolódék le
arczára, mint akármi más indulat; csak egy pillantásig kivánt megállni az igaz
feleletre, s már az első bepillantás kielégitette volna, hogy méltán
kikivánkozik a gyermekszobából; de midőn oldalt fordultában meglátta a
lenyuló fonatokat, hirtelen fölcsavará mindkettőt a fejre, hogy
elvégződjék az ügyetlen mult, s helyébe az önérzet lépjen.
- Nini, az én kis babám
nagylány akar lenni! Mondja a belépő
anya.
- Anyám! - mondja Ida anyjához simulva: gyermek vagyok
még?
Oly igézetes volt a kép, hogy az anya boldogságtól
ihletetten tolá el némileg magától a lányt, hogy jobban szemlélhesse. Látta,
hogy egy visszautasitó felelet a lányt megszomoritaná, azért örömtől csillogó
szemekkel, s mégis egy mély fohászszal mondja:
- Isten neki, - gyermekem, - nem akarok hiu lenni, hogy
korodat önmagamért eltagadjam: felnőtt leány vagy már!
Mélyen anyjának szemébe nézett a lány, egyszerre az
engedelmes gyermek lett, és érzékenyülve kérdi:
- Rosszul cselekedtem, anyám?
- Nem mondtam ezt, Idám!... az én angyalfőm vagy igy is, -
maradjon igy a szép fej!
Az anyák fogják ezt
megérteni, ők tudják, mily szent lemondás az, ha az anya leányának engedi
a tükröt, s ő maga gyermekeiben kezdi föltalálni a következő kornak
föladatát.
Karjára füzé a leányt,
elvitte az éléstárba, hogy kiegészitse az átmenetet; a házi gondokból egy
részszel megbizta, s a kulcscsomagot megfelezte vele. Valami buksi diák elröhenti
magát ez ügyetlennek látszó dolgon; hanem figyelmeztetem, mennyiszer félt a
pillanattól, hogy az apja rajtéri a pipázáson, s mily komolyan aggódik, hogy a
haragos apa torkáig dugja a büdös füstnyelet; valamint arra is hányszor
gondolt, milyen dicső lesz, ha már az apa megtüri, hogy fejbe dugott
pipaszárral jelenhet meg az öreg ur előtt?
Ida a kedélyes séta után
visszasietett anyja szobájába, anyja megengedte, hogy egy kötényt köthessen
maga elé, midőn gazdasszonyi jelvényképen a kulcscsomagot karcsu derekára
illeszté, az utána következő nővér lépett be, elbámulva mondja:
- Ida! - te már nagy lány
vagy!
A bámulás mellé némi irigység
csatlakozék, - szemügyre vette nénjén a változást, és bánatosan mondja:
- Mikor következik a sor én
rám?
- Galambom, majd esztendő
ilyenkorra.
|