|
Az alba.
A parasztgyerek azt hiszi, hogy az uri kisasszonyok azért
oly szép fehérek, mert mindig fehér czukrot esznek. Ha a parasztgyerek
okot keres magyarázatának, követelhetjük, hogy a posztóruhás ur is keressen
okot, mielőtt itéletet mond.
A vendégek hajnalig együtt voltak. Ekkor a közbirtokos urak
közől mindegyik egy kis csapatot vezetett elhelyezés végett. Csillagnál
vagy tizenöten lehettek, kiket a gazda más napra is magánál marasztott. Egy
párszor még találgatták, hogy ki csődithette össze őket az
alispánhoz? de a találgatás eredménytelen maradt, azért más tárgyat
választottak beszélgetés végett.
Az akadémiai gyüjtésről beszéltek, s a mit mindannyian
észrevettek, hogy az alispán bőkezüségének daczára egy fillért sem adott.
Az ellenkező vélemény élénken kémlé az ellenfélnek gyönge oldalait, s nem
lenne ember az ember, ha meg nem ragadná az alkalmat, hogy erejét a másikon meg
ne mutathassa. Csillag már tegnap elejét akarta állni a balvéleménynek, s mivel
ma ujra előfordult a kényes tárgy, elbeszélé az eszmecserét, mely a két jó
barát között lefolyt, s ennek folytatásaul azt mondja:
- Barátim! Századokig a török és tatár volt ellenségünk,
ezek ellen egy vélemény lehetett csak a nemzetben: hogy ki kell e hazából
verni. Most magunk között küzdünk, az országot szebbé-jobbá akarjuk
változtatni, s törvényt akarunk rontani, mely a javitást akadályozza, ujabb
törvényt ohajtunk csinálni, mely a javitást előmozditsa, röviden:
magunknak akarunk parancsolni; magunknak, kik engedelmeskedni éppen nem
szeretünk.
Ki ne feledjük az emberi természetet a számitásból. Nem lehetünk ellenségek;
hanem csak ellenfelek. A legyőzött ellenséget kipusztithatjuk,
mert életünkre tört az is; de ellenfelünket ha legyőzzük e harczban:
diadalunkat ugy bizonyithatjuk be, hogy beteljesedik a jó, hogy Kánaánnak földe
jobb Egyiptomnak vörös hagymáinál, s velünk együtt osztozik a jobb
jövendőben. Két erős és egymással ellenkező hit küzd, álljuk ki
férfiasan a küzdelmet, az észnek, tapasztalatnak példáival igyekezzünk
győzni, s ha okaink és példáink világosak, hihető a győzelem; ha
pedig sértegetésre fajulunk: elkeseritjük ellenfelünket, ki azért marad alant,
mert fölemelni nem tudtuk.
- Hiszed, hogy a makacs
maradást meggyőzöd a haladás jótékonyságáról?
- Igen sokat hiszek, barátom,
s ha megengeded, például egy sokkal nehezebbet emlitek. Két jó barát
különböző valláson volt s minden alkalommal megtámadták egymásnak
meggyőződését. Beszéltek, irtak egymásnak, hogy a tévelygő igaz
utra térjen, s az élénk magyarázatnak eredménye az volt, hogy ugyanazon egy
napon irták egymásnak az utolsó levelet, melyben a két különböző vallásu
homlokegyenest tér meg; mindenik a másik vallását fogadja el, s ujra
különbözők voltak. Ez jóval több, mint a mit én várok. A haladás a jobbat
minden lépten bebizonyitja, okai tehát erősebbek, győzelme
kimaradhatatlan.
- Megengedj, - mondja a másik,
- én a küzdelmet minden körülmény között egyfélének tartom, s a
győzelemnek föltétele az ellenfélnek megsemmisülése.
- Látszólag van csak igazad! -
okoskodik Csillag. - A tanitó szembeáll egy gyermekkel, ki az egyszeregyet nem
tudja; ha csak azért hiszi el a gyermek a tanitónak a kétszerkettő négyet,
mert a tanitónak kezében van a pálcza: ugy a következendőket is csak a
botnak hiszi el, és a gyermek tulajdon ösztönéből soha sem fog előre
menni. Ha tiz cseléded van, s mindenik csak ugy dolgozik, hogy mindenik után
egy hajdut állitasz: hasznod kimarad, hajduid emésztik föl a tiszta nyereséget.
Azt akarjuk, hogy a haladás önkénytes legyen, hogy a meglevő erő mind
összemunkáljon, mert mindenikre szükségünk van, ezért ellenfelünket meg nem
semmisithetjük. Ne feledjétek, hogy van egy igazi ellenségünk, kinek ereje
megoszlásunkban fekszik, s hogy ez a konkolyt két kézzel hinti. Erre kell
figyelmeztetnünk önvéreinket, be kell látniok, hogy a valódi ellenség (elég
ügyetlenül) a mi gyengeségünkre épiti erejét, s hogy saját testvéreinket
használja eszközökül; ti pedig érteni fogjátok, hogy e hazában mindenkit
boldogitani köteleztetünk. Széchenyi legközelebb azt mondá: Oly kevesen
vagyunk, hogy az apagyilkosnak is meg kell kegyelmeznünk, hát
kérdem: megsemmisithetjük-e ellenfeleinket?
- S a ki nem akar magyar létére
magyar lenni? - ellenveti a másik.
- Igen kemény kifejezést
használtál, az öreg, kire czélozol, nemesebb anyagból készült.
- Adott egy fillért?
- Nem adott!
- Mikor össze kell
számlálnunk, hányan vagyunk?
- Megállj, ez nem zárszámadás!
- szól közbe Csillag. - Tériteni indulunk, a kezdők lehetnek bármily
kevesen, tulajdon érdemünk, ha sokat megtéritettünk.
- Áldott jó hiszemed van, - állitja a vitázó, - hogy neked
legyen igazad. Faragó a legértelmesebb fők egyike a vármegyében, hozzá
gazdag ember, méltán követelhetnénk, hogy független legyen.
- S miben vesztette el
függetlenségét?
- Nem mer zászlónkhoz állni,
melyre a haladás van fölirva.
- A mi a bátorságot illeti,
barátom, az ő helyén több bátorságra van szüksége, mint nálunk. Mi azt
beszélgetjük, a mi a hallgatóságnak tetszik, mely azonnal megtapsolja
beszédeinket, s az utolsó szónál kikapjuk a polgári jutalmat bőven. Mi nem
adunk kontóra semmit, követeljük, hogy a nagy közönség dicsérjen és vállain
hordozzon, s nem igen ösmerek olyan bátor ficzkót, ki egy napra hirtelen meg
merné forditani köpenyegét a pisszegés árán. Ne tagadjuk meg a bátorságot
ellenfeleinktől; ha nagyon gyenge legények volnának, nem állnának szembe -
velünk.
- A vesékbe kellene látnunk.
- Hogy igaz itéletet
mondhassunk, barátom! - hangoztatja Csillag.
- Ösmerjük a jutalmakat,
melyeket a kormány föltétlen hiveinek osztogatni szokott.
- Ezt nem tagadom, barátom, a
kormány mindent adhat, mi semmit, s a mely napon Faragó jutalmat kapott, én
dobom rá az első követ; addig azonban megbecsülöm meggyőződését,
akármennyire ellenkezzék az enyimmel.
Ezen pillanatban kopogatott be
Faragó; mert az elszállásolt vendégeket sorban akarta látogatni. Majdnem
kellemetlen hatott az öregnek belépése; mert róla volt szó, s a vitázók nem
egyeztek össze. Faragó kérte a vendégeket, hogy folytassák a beszélgetést,
miatta meg ne szakitsák, ha ellenvélemény kell, itt lesz ő maga.
- Miért vált el tőlünk,
bátyám? - mondja bánatosan az előbbeni vitázó.
- Furcsa kérdés! - mondja
Faragó szokott komolyságával. - Te vidám ember vagy, én komoly, te szőke
vagy, én barna, te megütöd az egy ölet, engem kurtaságom miatt katonának is
alig vennének be; ennyiben különbözünk, és meg nem tudjuk mondani, mire volt
szükséges e mindenféle megkülönböztetés? No, de még ez hagyján! Te az édeset
szereted, én a savanyut, te a sót késhegygyel sokalod, én a paprikát is
kanálszámra eszem: mindketten követjük azon titkos ösztönt, mely egyoldaluságra
biztat. Engedd meg, hogy lelkeinkben is lehet valami rejtett rugó, mi oly
hathatósan kormányoz, hogy attól eltérni képesek nem vagyunk.
- Mindent megértenék, csak a
nyelvbeli eltérést nem! - Mondja Csillag az öregnek.
- Megmondám okaimat neked, s
ujra ismétlem mások előtt is! - Mondja Faragó, és a tegnapi beszélgetést
részletesen elsorolván, azt mondja: A tudomány, a valódi miveltség sohasem lesz
általános, kevesen szerzik meg, s a tömeg nem éhezik meg rá. A zsidónépet a
Levi nemzetségéből származók kormányozták, a szent titkokat ők tudták
és ők magyarázták, igy maradt ránk is örökségképen a latin miveltség; ez a
készet hozta el, miért akarjátok ezt elfeledtetni?
- Tulajdon nyelvünket akarjuk
ápolni.
- Vigyázzatok, ugy ne
járjatok, mint a latin mese beszélé a parasztról, ki addig nem akart tovább
mozdulni, mig az előtte csörgedező patak le nem foly, hogy aztán
száraz lábbal mehessen át a fenéken.
- Sebesebben fogunk haladni, öreg, mint gondolnád.
- Ha embereink tudnak valamit, a legkimiveltebb nyelven
legkönnyebben kifejezhetik.
- Itt a különbség, barátom, - figyelmezteti Csillag az
öreget. - Századokig kettőben különböztünk szomszédainktól: másként
hadakoztunk, máskép kormányoztunk, s te bizonyosan legszebben el tudnád mondani
az idegennek diákul, hogy mit nem cserélnénk el. A harczolásnak mindig vitézség
az alapja; de nem tudom, mikor fogunk megint vitézkedhetni, miután az uj
hadviselés a vitézségen kivül vakengedelmességet is kiván, s ezzel a magyar
nemesség sohasem fog szolgálni. Jogunk épségben van; de nagyon közelről
tapasztaltuk, hogy fönnt alkalmatlan: mi marad még hátra, hogy összemérkőzhessünk
szomszédainkkal? Valamiben helyre kell pótolnunk a veszendőt, vagy
elvégződünk, mint a kiáltás, melyet, mint az ezüsttallért, nem tarthatunk
el ládánknak fenekén.
- Ragaszkodjunk szabadságainkhoz, ebből ne engedjünk.
- Jól mondod, ragaszkodjunk szabadságunkhoz. Ha
fölülről támadják meg, védelmezzük, mint védtük 1823-ban; hanem oszszuk
meg a szabadságot mindenkivel, kit a magyar földnek ege betakar.
- Barátom! a mely törzsököt csak egy oldalról nyomnak,
meghajol; de ki nem dül. - Ha jobbról, balról ingatják, a hézag megtágul; egy
kis szél is kidönti helyéből. Igy segéljétek mozgatni az alkotmányt. A
kormány félrenyomta, de ki nem dönthette; most segéljetek neki alulról,
tágitsátok ti is, igy majd hamarabb készen leszünk. Ezt mondom az alkotmányos
vitákra. A nyelv bárdolatlan, ha ma megengedné a kormány, hogy a latin nyelv
küszöböltessék ki az oskolából, egyszerre megakadnánk, és szégyennel vallanánk
be a világ előtt, hogy készületlenek vagyunk. Magunk nem csináltunk
semmit, Angyal Bandi, Zöld Marczi mellett a magyar könyveknek javát elviszem
egy vadásztarisznyában....
- Szavadba kapok, barátom, - mondja Csillag, - ezt
szégyeneljük, hogy könyveinknek java elfér egy vadásztarisznyában, ezért állunk
össze, hogy lélekzetet vegyünk a jövendő haladásra.
- Szerencsés ember, ébren is tudsz álmodni; elhiszed, hogy
csapatszámra támadnak a lángeszü tehetségek. Kétezer esztendeig meddő volt
az emberi elme a görög és római classicusok után, - most egyszerre kiüt az
emberiségen a lángész, mint a himlő.
- Francziaország ötven év alatt óriásokat szült, -
Angliában született egy ember, kiről azt mondják, hogy az Isten után
legtöbbet teremtett, - Németországnak van Schillerje és Göthe-je, - hát mi nem
mozdulhatunk? Róma nagy; de az ujabb kor is valami. Én nem hiszem, hogy összes
erőnk török-tatárapritásban elvégződött volna; agyunkban velő
van, mely többé nyugodni nem fog. Kilenczszáz esztendeig nem fáradtunk ki a
fegyverforgatásban; mert az unalom nem férfi erkölcs. - Akármit fogunk tenni;
mert a fű, mig gyökere él, minden tavaszon ujra kihajt. - Mi is
kénytelenek vagyunk a jóravaló munkára, - mivel az ököl nem hivatalos többé a
véres ütközetekre: agyunknak erejével fogunk küzdeni.
- Vastag koponyám van, Palkó, - mondja Faragó olyanképen,
mintha mosolyogni akarna, és a nem próbált munka kellemes ingert adna, - az én
fejembe lassan megyen be valami, és még lassabban pusztul ki az, a mi régóta
befészkelte magát. Tartsatok méltónak a további harczra, - a kovácscsal nem
vasaltattam le magamat egy helyre, hogy kimozdulni nem akarnék; - de valót
mutassatok: annak megadom magamat. A verebet egy bodzapuskának pattanása is
felröppenti, én inkább hasonlitok a tuzokhoz, nekem már nagyobb töltés kell.
- Megmondom hitemnek alapját. - Nyilatkozik a másik. - A
háboru sohasem volt tréfa, a rabigától minden nemzet irtózik; mégis mily nagy a
különbség egyik és másik nemzet között; s a mit nem idegen előtt való
hetvenkedésért mondok, mennyit tett meg a magyar katona külön azért, hogy
figyelmeztették: Magyar! ne hagyd magadat! Ezen buzditás azt bizonyitja,
hogy van bennünk valami, a mi egy emberből kettőt csinál, és ha az
egyes ember egy külön gondolatért másodszor is sorba áll: használatlan nem
hagyom többé a titkot, kimondom a bűvös szót, a mennyiszer szükségem van
rá, hogy többet kisajtolhassak. Én a jövendő haladásnak kulcsát nemzeti
büszkeségünkben látom: nem tudunk hitványak lenni! - Azért a magyarságnak
gondolatával megyek előre, - legelőször pedig arra törekszem,
hogy a nyelv ünneplő ruhába öltözzék, hogy a czifra mentéhez méltó legyen.
Ha magyarokká lettünk, nem félek többé semmi fáradságtól, hisz a
legegyszerübb parasztficzkó félrecsapott föveggel énekli: Vagyok olyan
legény mint te, - vágok olyan rendet, mint te. Ekkora törekvést
ingyen nem ihletett belénk a Teremtő; a lónak gyorsaságát, a vizslának
szaglását kitanulta és fölhasználta az ember, - hát az emberi lelkesülést,
melyből mi néhány mázsával többet kaptunk, használatlan hagyjuk?
Faragó és a többi érezte az átható okoskodásnak kellemes
nyomását; nem zavarták a beszélőt közbeszólással s az ekképen fejezte be a
vitatást.
- Nem tapasztaltuk, hogy a kiváló jelest, ha idegen
országba téved, hire miatt visszaköveteli az a nemzet, melynek származéka? A
nemzeti büszkeség féltékenyen őrzi magáét, s a veszteséget el nem türheti.
Legyünk bölcsek, a lelkesülés megvan, (ha nem volna, teremtenünk kellene)
használjuk, s a szemesség megjutalmaz, mindazt, ki a háborgó szelet sem hagyta
ingyen lótni-futni, nagy lapátokkal fogta meg, és kenyérnek valót őröltet
vele. Az angolt bolondnak mondták, mert fölmászik a nagy hegyre, és büszkén
irja a legmagasabb helyre, hogy angol volt oly magasan. Ezek a hegymászó
bolondok uralkodnak a világon épen azért; mert semmi fáradságtól sem riadnak
vissza: kitartásuk minden nagyra képes.
Faragó először mosolygott egy nagyobb társaságban, -
nem szólt, - kezet szoritott Csillaggal, és a társaságot szóban némán, de
tündöklő arczczal hagyta el.
Valamennyien érezték, hogy ezen makacsnak látszó főben
átváltozás történt. A hit, ez a titkon élő, mégis testetlen és bebizonyithatlan
valami föllobbant az öregben, s hogy nem fakadt ki azonnal, mint a forrás:
legigazabb oka, hogy meglepetett általa, s most keresi, mint az illatot, mely
az érzékben már megjelent, de föltalálni még nem képes; honnét ered és merre
kövesse?
- Nagyon nem hasonlitanánk önmagunkhoz, ha a többiek azt
nem gondolnák, hogy azonnal rugja oldalba eddigi meggyőződését,
kapaszkodjék az öreg harangnak kötelébe, s ő rángassa a nehéz érczet, hogy
az ő példája meginditsa a többit. Mily kevesen tudják, hogy a
meggyőződésnek erős gyökerei vannak, melynek szálai messze
szétágaznak, s hogy nem hasonlit a meggyőződés a hamis fogakhoz,
melyeket könnyen ki és be lehet tenni. Hivatkozom a legelső falusi
kovácsra, ki valaha egy parasztfogat huzott ki; milyen kovácsmarkot kiván egy
jól megtermett fog, hogy megszokott helyét oda hagyja, hát még a
meggyőződés?
- Az öreg ugy ment el, a mint jött! Mondja egyik a többi
közől.
- Mért nem rántottad elő azt az ívet? Sóhajt föl a
másik Csillagra tekintve.
- Lassan, pajtás, - az nem katonafogdozás, - mi igaz
hivőket akarunk.
- Ha késik, méltán fogják gyanusitani.
- Rossz téritők vagytok, én a polgári szabadságot ugy
fogom föl, hogy véleményem bolond is lehet, mégis jogosan mondhatom ki, - a
többség leszavazhat, s az én bolondériámat ártalmatlanná teheti. Mit
akartok többet?
- Majdnem örülsz annak, hogy más ellenkező véleményen
van veled.
- Kimondhatatlan örvendek, - a tükröt azért tartom
szobámban, hogy figyelmeztessen, ha az orrom tintás. A politikai ellenfél
meglesi az én tulságomat, s mielőtt a falnak szaladnék, rámkiált.
- Mi visszük a terhet, az áldozatokat ezek a maradozó urak
nyakunkon feledik, s végtére kinevetnek, hogy nekik egy fillérükbe sem kerül a
nemzetnek haladása.
- Hej! meg talál szégyeniteni benneteket ez a mogorva
ember; bizony mondom, kimelegit majd benneteket a szégyen.
- Engedd meg, ez is hit,
sőt több: meggyőződés. Téritsen
meg ő.
Másra tért át a beszéd, később látogatóba mentek el a
vendégek; de Csillag nem nyughatott, elővette az egyik albát, s az
akadémiának alapitására az öregnek aláirása fölé ötezer forintot kötelezett.
Ezen levelet bepecsételvén, egy külön takaróba zárta, név nélkül pedig a
következő sorokat irta:
A bepecsételt levél ötezer forintos alapitványt tartalmaz;
de addig föl nem bontható a levél, mig a levélnek fölbontására az
illetőtől meghatalmazás nem érkezik ugyanazon pecséttel, melylyel a
levél lezárva van.
Ezen levelet Csillag azonnal
postára adta.
Igy akarta megvédelmezni
barátját a fullánkoktól, ha később azt mondanák, hogy az adakozásban csak
kinból vagy álszégyenből vett részt. Ő, kinek melegebb vére oly korán
fokozódott a lelkesülésre, átlátta, hogy nem csak Faragó, hanem mások ezeren
vannak, kiket egykor a valósuló haladás fog fölébreszteni. Faragó mindent mert
az alkotmány megvédésekor, nem félt a hatalomtól, mely az erőszakot is
elkövethette volna; miért nem érdemelne kiméletet alulról?
Nagy erkölcseink vannak, de a
nagy fának árnyéka is nagy! Türelmetlenségünk kimélytelen, kezünkben folyvást
fegyver van: kard vagy gyanusitás, - mindkettő megöli azt,
kire rámérjük, - pedig oly kevesen vagyunk, hogy az apagyilkos számára is
bocsánatot kell készen tartogatnunk, hogy idő előtt el ne fogyjunk.
- Küzdeni fogunk, - mondja
Csillag fennszóval: de gyilkolni nem!
|