A régi auktoritás.

Most már általános divat, hogy az apa a fiával per tu, - a fiu pedig az apjával per kend; igy éri el a mostani apa, hogy a fiu az apai vagyont még apjának életében elkölti.

Faragó hóna alá nyujtóztatta nádpálczáját, mikor Csillagtól haza ment. A falusi kutyák nem merték megugatni; mert a jámbor paraszt kétféleképen becsülte meg az alispán urat, mikor az utczán végigment: messziről megsüvegelte, a kutyát pedig oldalba rugta, hogy meg ne merje ugatni az "öreg teins ur"-at. A kutyaész hamar megjelölte a nádpálczás urat, s az oldalbarugás elől jókor átugrott a keritésen; igy Faragó teljes biztonságban sétálhatott végig az utczán.

Ezt azért mondom el, hogy az olvasó elhigyje, hogy az öreg gondolkozva mehetett végig az utczán, nem zavarták az ebek, s mivel a gondolatokat nehezen czipelte, zavartalan megállhatott a kapuk előtt anélkül, hogy a botra szorult volna. Már negyedszer áll meg, visszagondol Csillagnak szavaira: nem tudunk hitványak lenni! Önmagát kémli az öreg, egyéniségének vegyületét fontolgatja, s először kérdi önmagától, hogy ösmeri-e azon lelki állapotot, mely a feketeségben ördögöt rajzol le, s arra biztatja magát, hogy attól féljen? Tovább firtatja magát, hogy eltagadná-e az igazságot, ha annak kimondása miatt fenyegetni fognák? Mindkétszer azt felelte magának: nem!

Ösmerőseire, barátaira alkalmazza a kérdéseket, azokban hasonló tulajdonságok mutatkoznak, s e szerint olyan rokonságot talál, mely több az atyafiság-, sógorság- és komaságnál. A szin, a termet, az indulat különböző; hanem az erkölcs egyforma, s az öreg elmegyen a kutatásban a kisbirón alól a zsellérig, mindenikben ugyanazon vegyületet találja. A fülemüle énekel, a veréb csiripel, a varju károg; - a pacsirta hajnalban kél, a bagoly alkonyat után, - s a tulajdonságoknak különbözése jeleli meg minden élőnek sajátságos egyéniségét. Az embereket összetarkázta a szin, a hajlam és indulat, - véletlen ez, vagy a mindenhatónak számitása? - A ránk bizott nemzeti erkölcs, a becsület, bátorság, nagylelküség kinől belőlünk, mint a vadkannak agyara, vagy erősödik a gyakorlásban, mint a kar, mely a kardhordásban megizmosodik?

A vékony ág fölszedi az esőt, harmatot, rostjai kidagadnak a fölszedett részekből, s időnek folytán megvastagodik. A szőlőtőből a vizrészek édesen fakadnak a gyümölcsbe, a sóskában a viz megsavanyodik: - minden teremtmény meghatározott törvényeket követ. - Ezeket gondolja az öreg, s öntudatlan fönnszóval mondja: nemzeti sajátságaink vannak, - egyik az, hogy nem tudunk hitványak lenni! Tovább, tovább a szemlélődésben, bevégeztük-e már szerepünket a verekedésben?

A régi klasszikusok sok szépet elmondtak; de nem mindent, s a világ nem állapodhatik meg fejlődésében. Azt mondják, az isteni hasonlatosságra vagyunk teremtve, s a tudás emel e magas rendeltetés felé. Mennyi különbség egy hajdu és egy kanászbojtár között? a hajdutól egy professzorig ezer mértföldnyi a távolság. A tudomány egyféle a szakban, s ha a német tudja, mégis a nemzetek dicsősége. Igazad van, Pál barátom, - mondja megint hangosan az öreg, - a hangya nem gyüjt a tücsöknek, nem szabad hitványoknak lennünk, s midőn a szőlőtőnek gyümölcsében megsavanyodik a fölszedett nedv, - a gyümölcs mutatja, hogy a tőke elvadult és elaljasodott.

Hirtelen megindult az öreg, szivében fölmelegült a vér, a lelkesülésnek feszitését érzé ereiben, s a mi vele még sohasem történt, botját ifju hévvel forgatá meg a levegőben, mintha ellenséget látna, kit leküzdeni készül. Ez a negyedóra állitotta meg eddigi irányában, s rákiáltott valami, mint az eltévedt vándorra a pusztai csősz: hová akarsz menni? - E kövér földön jóllakni és meghizni, végre az utolsó szuszt kifujni, állati rendeltetés, - szerepnek pedig igen élhetetlen. Elő a nemesebb ösztönökkel: a mint az ág leszakad a törzsről, hitvány potyadék lesz, mely gyümölcsöt teremteni képtelen, utolsó hasznossága nem egyéb, mint a kemenczefütés, részei füst és hamuban a légbe szállnak, s a régi alakban többé föl nem támad.

Igy muljék el e nemzet, melyet nyolczszázados küzdelem agyon nem verhetett? Elfogyjunk, mint terhes felhő, mely épen a mennydörgés és villámlásban hal meg? A kard lett volna minden hatalmunk, s az ész nem teremne számunkra gyümölcsöt a hosszu békében? Az éhség rákényszeritette a koplalót, hogy megegye az undoritó rákot, a vizbelökött ember kitalálta az uszást, az önfentartásnak ösztöne a halállal szemközt tanitja meg az erős akaratot, hogy élhet. Nem akarunk elveszni! kiáltja Faragó, midőn családi fészkéhez ért, s ezen naptól fogva ujra született a nemzetiségnek.

A lakószobákba érve meglepetés várta az öreget: fia érkezett meg Pestről, a patvariát állta ki, s a már kihirdetett országgyülés miatt váratlan érkezett meg az apai házhoz.

Apjának kezét megcsókolva, bevett szokás szerint latinul mondja apjának:

- Hic sum!

Megijedt az öreg, a viszontlátásnak édes pillanataiban apa és fiu között a vérközösség érintkezik, az ág törzsére hajlik, férfi férfit csókol meg, s e csók kivételesen édes, s az öreg megijedt a betanult hangoktól, melyek ma először nem fejezik ki a szivélyességet. Az anyát bizonyosan másképen szólitá. Az anyai emlőn más hangon enyelegtek a gyermekkel, a szeretet más szavakon szólt a kisdedhez, s midőn visszatér az ifju az apai hajlékba, az anyát szólitja meg csak az öröklött nyelven; az apa előtt már a száraz tudással áll elő, nem a gyermek, a gyártott ember szólamlik meg.

- Isten hozott! - rebegi az apa magyarul.

A fiu nem emlékezett, hogy apja melegebben tekintett volna rá, mint most, arczán különös sugárzat mutatkozék, s mivel szólni nem engedte, hanem folyvást az öreg beszélt és mindig magyarul: nem értette, hogy az öreg miért annyira bőbeszédü?

Kétszer bevágott a szóba, mindig diákul, az apa viszont elkapta a szót és magyarul beszélt. Pestről hazáig aggódott a fiu, hogy apjának cátói hidegségével szemben miképen fog megállni? Egy elhibázott diák mondatért előre kiszámitotta a megszégyenitést, és közel volt az elkeseredéshez, mikor vergődhetik apjánál annyi elnézésre, hogy a legkisebb gyarlóságért le ne piritsa. Pestről egy egész zsebbel hozott bizonyitványt minden rendü tekintélytől, kiknek az apai túlszigor ugy adta gondviselés alá, mint a fehéritetlen vásznat, melyet minduntalan öntözni kell, hogy jóravaló ember maga elé terithesse. Faragó visszatolta a kihuzott bizonyitványokat, s azt mondja:

- Nem vagy már gyermek!

A fiu azt gondolta, hogy nem jól hallotta az öreget, és hirtelen rámondja:

- Tessék?

- Vége van már a sok mennykő oskolának, fiam, bizonyitványaidat tépd el fidibusznak.

- Fidibusznak?

- Ne tetesd magadat, tudom, hogy meg nem álltad a pipázást; milyen magyar ember válnék belőled, ha nem pipáznál?

De most már kimereszté szemeit a fiu, az öreg nem beszél diákul, bizonyitványait fidibusznak praescribálja s pipázásra bujtogatja. Ezen háznál uj szakácsné van, s más ételeket főz, s a káposztát többször meg nem melegítik az öregnek, különben régi szokásait el nem engedné.

A magyar apa hajdan olyan volt gyermeke irányában, mint a kérdés: rideg, követelő, mely enyelgést nem tűr, csak feleletet. Erre készült Faragónak fia Pestről hazáig, s az embersorba magasuló ifju békételenkedett, hogy apja vallatja, mint a rabot, hogy eddigi rakmányát adja elő.

A kérdésektől fél, s ime, apjának melegségétől ijed meg. Nem mer közeliteni, nem tudja, nem szokta a szeretetteljes közelséget, s remeg, ha a közeledésnek határát átlépi, s az apa visszautasitja. Apja folyvást közelében van, ezer apróságot kérdez, s mikor a fiu kirakja ruháit és iratait, nem kutat, mi hiányzik az elvitt holmik közől.

Egy csomag beirt papirt helyezett az ifju az asztalra. A legfelső csomag: "Dalkönyvecske." Jól látja az öreg, hogy a fiunak irása, de nem kutatja a tartalmat, hanem kedélyesen mondja:

- El tudod-e fütyölni valamennyit?

- Kevés abban a nóta, édes apám! S az első lapra kiforditva mutatja, hogy az öreg nézze, mi az?

Beletekint az öreg, elkezdi olvasni a sorokat:

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénynyel jársz egyedül. Rajtad sürü föllegek és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Hol vagyon, a ki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységét fölverje szavával,
S késő százak után méltán láttassa vezérlő
Párduczos Árpádot s hadrontó népe hatalmát?
Hol vagyon? Ah, ezeren némán fordulnak el: álom
Öldösi sziveiket, s velük alszik az ősi dicsőség.
A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb
Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.
Engem is, a nyugalom napján, ily év hoza fényre
Már késő unokát, ki előbb a lányka mulandó
Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel,
S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén,
Hasztalanul eget és földet kérlelve betölték.
Mégis az ifjuság háborgó napjai múlván,
Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendő
Képzeletek villannak meg, diadalmas Ügekről
S a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról,
Párduczos Árpádról... Oh, hon! meghallasz-e engem?
S nagyratörő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra?
Megjön az éj, szomorúan feketednek az ormok, az élet
Elnyugszik, s a fél föld lesz nyoszolyája; de engem
Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő
Lelkem előtt lobogós kopják és kardok aczéli
Szegdelik a levegőt; villog, dörög a hadi környék.
Látom, elől kaczagányos apák s heves ifjú leventék
Száguldó lovakon mint törnek halni vagy ölni,
Zászlódat látom, Bulcsú, szemem árja megindul.
  Oh, hát halljátok, ti, hazának gyermeki! szómat.
Későn hangzik már, de magában hordja halálos
Harczok förgetegét, s hű a haladékony időhöz.

A tagbaszakadt észjárás, a hullámos eszmemenet megragadta az öreget, s mintha Virgilt olvasná, ki a bánatot ugy irta le, hogy sohasem nyöszörgött, az ódon zamatot azonnal megérezte. Először hallja a hazafiui panaszt, a költő nem veri fejét a falhoz, hogy siettesse a pusztulást, és minél kevesebb maradjon a fajból; vádol, de nem veszekedik, mint a kárvallott, kit élhetetlensége kétségbe ejt, s jobb jövőt nem hisz. A szó kiszakad a költőből, s e hang nem a verbungosnak lármája, hogy csőcseléket bolonditson; szava, mint a harangé az ünnepnek reggelén, inti a hivőket, kiket csak a malaszt indit meg: korbácscsal pedig beterelni nem lehet.

A rágalom sem foghatja rá, hogy kölcsönkért gondolatokat mond el, s hogy a magyar nyelvet ilyenképen lehet összerakni, meghatottan látja, s megijed gyarlóságán. Hasonlitott azon éji vándorhoz, ki a sötétben nem látta sem a hegyet, mily magas, sem a völgyet, melynek mélységébe most szédülve néz.

Az öreg a lapokat egymás után átolvassa, elfeled maga körül mindent. A fiu már a mellékszobába ment, s egész órát elbeszélget anyjával azon kedves semmiségekről, miket az anyák tudnak kérdezni. Az apa mégis egy helyben ül. Visszamegyen a fiu, várja, hogy apja majd öregebbeket kérdez.

- Olvastad ezt a munkát?

- Kezemmel másoltam le.

- Barátom, a paraszt lekaszálja a rétet, s a virágot ökröknek hányja petrenczébe; de nem tudja, hogy a virágnak különb helye is van.

- Édes apám megszégyenit.

- Korán van a tyúkszem, barátom, - magyarázza az öreg, - apádtól fölveheted; mert nagy szerencséd, ha elér az eszed oda, hol ezen gondolatok járnak. Tudod-e, ki irta?

- Vörösmarty irta.

- Keresztneve nincsen?

- Vörösmarty Mihály.

- Igy van rendén, fiam, ezen embernek a neve a titulusa, el ne végy belőle; mert bizony szentségtörés lenne.

- Azt mondják, hogy ő a legjelesebb versiró.

- Nem ugy, fiam, a praeceptor is irhat verset: ennek poéta a neve!

Faragó fölkelt, az irott könyvecskét magával vitte, fiának pedig azt mondá:

- Menj el Csillaghoz, vétess magadnak mértéket az emberek között.

Az ifju Faragó, kit most Endrének nevezünk, egészen megzavarodva ment el hazulról. Anyjától hiába kérdezné, hogy mióta veszett össze az öreg Ciceroékkal? Férfi adhat fölvilágositást, legalkalmasabban Csillag, s a magyarázatlan titkot sietett megtudni.

Még az nap elment a fiu Csillagékhoz, s a bácsit félrehivta a kertbe, hogy a fölfordult világról tájékozást kérjen.

- Urambátyám ösmeri az én kedves édes apámat?

- Bizonyosan jól ösmerem, öcsém, apád a legbecsületesebb ember minden ösmerősöm között.

- Hallotta diákul beszélni?

- Együtt tanultuk e nyelvet.

- Hiszi urambátyám, hogy az én apám jól tud diákul?

- A mit Cicero elfeled a sirban, a föltámadáskor apádtól fogja megkérdezni.

- Mégis eltéveszthetett az öreg valami szót, s annak hire lesz a vármegyében.

- Nem hallottam, öcsém, sőt ha hallanám sem hinném.

- Én nem hallottam; de hiszem, urambátyám, az öreg bizonyosan megbotlott, a miatt nem beszél diákul.

- Nem beszél diákul?

- Nem az, urambátyám, akármint erőlködtem, diák kérdésemre magyarul felelt.

- Ez ma történt veled?

- Éppen ma, kedves urambátyám. Én rendesen félve jöttem haza; mert édes apám meg nem hagyott otthon melegedni, kikérdezett, jobban mint a próbatéren a tanárok, és ha ketten voltunk, kivétel nélkül diákul beszéltünk; mert, a mint mondá, magyarul minden kisbiró tud, az uron lássék meg, hogy tanult.

- Természetesen, te most nem érted apádat.

- E miatt jöttem urambátyámhoz.

- Mit csinál apád?

- Majd elfeledém a javát, - mondja Endre, - apám másolataim között megtalálta "Zalán futását."

- Jaj, öcsém, az öregnek szája ize az aszalt gyümölcsöt szereti csak.

- Végtől végig olvasta, s mikor azt mondtam, hogy Vörösmarty Mihály a legjobb versiró: poétára korrigált meg.

- A te apád?

- Az én apám, - ezt nem értem urambátyám, meg azt sem, hogy "Zalán futása" most épen mentezsebében van.

- Öcsém, menj a szobába, feleségem ott lesz a gyerekekkel, én szaladok apádhoz; ha kilyukadt alattunk a világ, együtt akarok vele átesni a világnak másik oldalára.

- Jaj, urambátyám...

- Ne jajgass, öcsém, tőled semmit sem hallottam.

Csillag az utczán rángatta össze magán a ruhát, az elmenőket nem látta, köszöntéseiket nem hallotta, annyira elfoglalta a váratlan hir. Faragónak udvarán hallá, hogy az alispán ur a kertben van, s meghagyta cselédének, hogy csak a vendéget ereszszék hozzá, házbeli ne alkalmatlankodjék. Óvatosan lépett a tágas kertbe, a lugos felé igyekezett, melyben olvasni szokott. Háttal ült Faragó, igy a vendég kényelmesen látta, hogy az öreg a kéziratot olvassa.

- Jó appetitust kivánok az olvasáshoz. Mire a megszólitott visszafordul, és köszöntve mondja:

- Étvágynak mondják, főjegyző uram.

- Váljék egészségedre: aztán dobd félre azt a firkát.

- Ha el mered dobni, rád bizom, itt van! - mondja az öreg átnyujtva a másolatot.

- Barátom, én e munkát nyomtatásban ösmerem, sőt könyv nélkül tudom a szebb részeket.

- Rossz téritők vagytok, s méltán megitéllek, hogy meg nem mutattad.

- Magyarul van irva...

- Sőt magyarán, barátom: leesett szememről a hályog.

- Tegnap még nem hittél?

- Az ötezer forintot azonnal aláirom, hol az a jegyzék?

- Ne szeleskedjél, öreg, - inti a jó barát, - tegnap vendégeid előtt kellett volna tenned; most azt hinnék, hogy gúnyból teszed, hogy ötezer forintoddal elüsd valamennyit. Itt ketten vagyunk, nem fogunk egymásnak hazudni, hisz egymásnak lelkébe látunk. Tegnap meggyőződésből nem adtál, ezt tudják a vendégek mind; ma meggyőződésből adnál: ezt tudom én. Neved ott lesz, mikor kell, fogadd barátodnak szavát, ez ügyben jókor kell szólni, különben a gyarlóknak lesz igazuk, mikor a legszentebbet félremagyarázzák.

- Nem hiszed, hogy dobost akarok fogadni?

- Barátom, előfordulhat olyan alkalom, mikor a dobszóval hirdetett hazafiságot főbe kell ütni; ne kérdezz, ne találgass, a rothadt gyümölcsöt le kell szórni az oltárról, s én készen tartom azt, mit az ihlett meggyőződés nyujtott. Beleegyezel?

- Nem értelek, azonban megadom magamat.

- Hej, öreg, téged sem értenek mások, de hadd várakozzanak.