Uj élet.

Én ne tudnám, melyik esztendőben kaptam édes apámtól a legelső bicsakot? Mintha ma történt volna, oly élénken emlékszem az 1830-iki nagy télre, édes apám csörgős szánkón jött haza a fehérvári vásárról, nagy farkasbundáját a kapunál leereszté vállairól, s nagy meglepetést intő szemvágással jelentette, hogy valamit hozott. Az akkori szokás szerint tenyerébe szabtam egy nagy parolás pácsit, aztán megcsókoltam a kezet, mely mindjárt a zsebbe merült, s egy sárga szeges legrádi bicsakot huzott elő, a mi azt a bizalmat jelentette, hogy az ostornyél mellé nem vágom le már a mutató ujjamat.

Ezen emlékezetes napon férfi vendégeink érkeztek, s apám azt a nagy ujdonságot mondá nekik, hogy a fehérvári vásárban egy harczfinak lőcsőjéről leesett a szurvas.

Senki sem értette apámat, találgatták, mint a rejtett szót, hogy mi lehet az, mit apám uj magyarsággal mondott? végre apám megmagyarázta, hogy: egy bakának puskájáról leesett a panganét. Igy mindenki megértette, még én is, és a konyhában a pecsenyeforgató kisbirónak sokáig magyaráztam, hogy az is értse.

Ezen időtől fogva minden névnapon, bucsun, országos vásárban hallhattam, hogy valaminek uj neve van, meg azt is, hogy van Pesten egy ujság, melyben mindent uj nyelven irnak, s a ki azt el tudja olvasni és megérti, az már nagyon okos ember. A mi vidékünkön egyetlenegy ilyen ember volt, a mező-komáromi plébánus, attól hallottam, hogy milyen hires ember Mehemet Ali, az egyptomi basa, az még a török szultántól sem fél. Mikor én ezt a kisbirónak elmondtam, arra biztatott, kérdezném meg a főtisztelendő urat, hogy Mehemet Ali erősebb-e, mint a kutyafejü tatárok? mert azok emberhussal élnek, s a magyar embert különösen szeretik; mert mandulán hamar meghizik, és igen puha lesz a husa.

Ez volt az akkori ujságoknak foglalatja, s hogy tárgyamhoz térjek, megmondom, hogy Csillag Péter külön igen hires volt; mert Kulcsár Istvánnak "Nemzeti ujság"-át járatta, s a környékbeliek hozzá mentek el megkérdezni, mi történt Egyptomban és Spanyolországban? Le volt néha irva egy-egy installáczió, templomszentelés, jóval ritkábban egy farkasvadászat, háromlábu bárány, két sárgáju tojás, mint rendkivüli tünemény, s a nagy ország hetekig beszélte a csudadolgokat, melyeknél nagyobbat kigondolni sem lehet, - hogy pedig igaz, bizonyítja az, hogy ki van nyomva.

A tekintetes karok és rendek összegyülekeztek a megyének székhelyén, s a gyülés előtti napon Csillagnak szállásán egy jó hangu szolgabiró a főjegyző urnak "Nemzeti ujság"-át közkivánatra fölolvasta. Átestek az egyptomi basán, megvitatták, mi befolyása lehet Törökországra azon bátorságnak, hogy Mehemet Ali titkon bort iszik? továbbá: meghányták vetették, hogyha Spanyolországban sokáig tart a háboru, nem lesz-e drágább a spanyolviaszk? - és ki tudja, meddig lármáznak, ha a szolgabiró odább nem betüzget csöndesen, s el nem kiáltja magát, hogy még olyant nem hallottak, mint a mi most következik.

Valamennyien fölugráltak.

- A közönség (publicum) méltó lelkesüléssel (exaltatió) fogja olvasni legujabb hirünket, melynek az a tárgya (objectum), hogy egy ötezer forintos alapitvány (fundátió) érkezett a MAGYAR AKADÉMIA (egytől-egyig nagybetüvel) javára. Az alapitónak (fundator) neve még titok, és csak későbbi rendelkezés (dispositió) után lehet a levelet közzétenni (publicálni). Pestre egy dunántuli postáról expediáltatott. (Ezt már szegény Kulcsár sem tudta magyarabban kifejezni.)

A tekintetes karok sajnálták, hogy ülve nem hallgatták a tudósitást, hogy most kelhetnének föl a nagy meglepetés miatt; mert méltán csudálkozhattak, ki az a szerény pátrióta, (akkor igy hivták a hazafit) ki elengedi a dobszót, hogy hazafiságát nem hirdeti. Mi derék, jó és itt-ott áldozatkész hazafiak vagyunk, a hazafiui bánat olyan fájdalmakat okoz, hogy más nemzetbeli olyan fájdalomra orvost hivat, és orvosságot iszik; hanem a mit teszünk, nyugtatványra tesszük, ki kell hirdetni, mint az eladó portékát; mert mi igértünk legtöbbet.

- Olvastad, Péter, ezt az ujságot? kérdé egyik vendég a főjegyzőt, ki asztalánál levelet irt.

- Olvastam!

- Nos? kérdik valamennyien.

- Nagyon egyszerü, - egy ember adott ötezer forintot.

- De titokban adott!

- Ezzel az ötezer forint nem lesz több.

- Valamelyik párthoz csak tartozik az adakozó?

- Nagyon örülnék, ha az adakozó a másik párthoz tartoznék.

- Ezt a dicsőséget ugyan nem kivánnám nekik.

- Ne félj, - még nem dicsekedtek vele.

- Mégis szeretném tudni, mire való e titkolódzás?

- Ezt meg nem fejti neked senki, - válaszol a főjegyző, - hanem azt kérdem tőled: mit mondanál, ha tudnád, hogy ezen adakozó leghatározottabb ellenfelünk?

- Azt mondanám, hogy,... nem tudom én.

- Tréfából sem akarsz méltányos lenni? Megálltál a mondatnak közepén, - látod, hogy a hazafiság nálunk még czim, mint a tekintetes uraság: a táblabirónak jár, a csizmadiának nem. Veszélyes játékot űzünk, kiváltsággá béreljük magunknak a szép czimet, - holott az kötelesség, melyet senkinek sem engedhetünk el. Mindig szégyenlem, ha a mellettem elmenők azt sugják: ez jó hazafi; hát a többi, mit csinál? A haza olyan nagy, hogy annak fönntartására valamennyien szükségesek vagyunk; s méltó jogom van követelni, hogy tartsa más is. Egy titkolódzó ötezer forintot ad, s már félünk, hogy elüt bennünket az ellenfél, - s ha nem lesz az életben akasztófáravaló, hol látszik meg a mi becsületünk?

- Mindjárt készen vagy a szappanozásra, - mondja csititólag a másik, - én ugyanazt vallom, a mit te, - áthuznám az ellenfelet...

- ... Hajánál fogva - s ha első rántásra nem jő, elhiszed róla, hogy sötétben zsebbevalót is kész lopni.

- Ilyen vastagot nem mondok.

- Ilyen vékonyat nem mondasz, barátom, - az ellenfélről minden alávalóságot elhiszesz, mindegy osztályozd a gyanusitásokat, - a zsebbevalónál terhesebbeket találsz.

- Nem lehetünk eleven szentek.

- Szentek nem lehetünk, eleven ördögök se legyünk, kik csak annak örülünk, hogy más elkárhozott.

- No hát elengedem az ötezer forintot magunknak, kivánom, hogy a másik táborból adták.

- Szád mondja: szavad hiszi-e?

- Palkó, - mondja a másik önkénytelen elkaczagva, - irgalmazz, és ne kivánd, hogy a vesémet tenyeredbe adjam.

- Beléd látok mindjárt: hát ha Faragó adta az ötezer forintot?

Valamennyien összetekintének, Csillag inkább véletlen, mint készakarva hangoztatá meg keményebben a szavakat, s a kis társaság meghatottan nézett a főjegyzőre.

- Attól kitelik ilyesmi! Mondja az előbbi vitázó.

- Barátom, - mi hosszan fogunk küzdeni, - figyelmeztetlek benneteket a kiméletességre. - Ha véletlen Faragó lenne az, kinek nevét rejti a lepecsételt levél, tulajdon gyalázatunk lenne, hogy Faragót fölismerni nem tudtuk. Képzeljétek el az öreget, ki éveken keresztül nézi hetvenkedéseinket, hallgatja dicsekedésünket, mig ő csendesen elzárja cselekedetét, s megveti éretlen gyanusitásainkat, - miként vetné meg üres handabandáinkat!

A másikból kifogyott a szó, a vitát nem folytathatta; mert a főjegyző jobban értett a csiklandozáshoz, s az ellenfelet hamar megszalasztá. Más beszédtárgyat választottak, később pedig szétoszolván, a főjegyző Kapust kérette magához.

- A legtekintélyesebb ügyvédhez, Panaszos Andráshoz ajánlottam önt, még ma jelentse magát az öregnél.

Kapus elhalaványult.

- Készakarva választottam a legpenészesebb embert, a megtestesült maradást. Ő olyan példány, mely a lélekvándorláskor vagy rákból lett, vagy rákba fog átmenni.

- Nem okoskodom, - mondja a fiatal ember, főjegyző ur hihetőleg kiszámitotta, miért választott igy?

- Eltalálta, barátom! Ösmerkedjék meg a helyezettel, tanulja meg a különböző pártnézeteket, hogy helyesen itélhesse meg azon küzdelmet, mely a nemesség kebelében támad. Tréfának látszik, a mit mondani fogok, - mégis kérem, hogy a legkomolyabb magyarázatnak tekintse. Egy nagy szárazság alkalmával egy ember megijedt, hogy egyetlen szamara étlenségben el fog veszni; mert zöld takarmányhoz szokván, a szalmaeledelhez éhkínjában sem akart jutni. A cseléd boszankodva mondá a gazdának, hogy a szamárnak a szalma igen sárga, s mig azt zöldre meg nem festik, nem fog a boldogtalan enni. A gazda tréfából zöld szemüveget csináltatott a szamárnak, s a mint felköték a jámbor állatnak szemére, megette a szalmát. - A pártoknak is vannak ilyen szemüvegeik, zöld vagy piros, az mindegy, elég az, hogy mindent a mit megnéznek, saját szemüvegüknek szinét mutatja. Tanuljon ön szemüveg nélkül, szabad szemmel nézni, s ha már tudja, hogy mások nem látnak igazán, kitalálja, hogy szemüvegüknek szine zavarja meg a valódi igazat.

Én az ellenzékhez tartozom, s merem mondani, hogy pártomnak szemüvegét sohasem használom, s ennek köszönöm, hogy pártomnak hibáit messziről meglátom.

Hiuk vagyunk, - hazafiságunk nem elégszik meg a csöndes megösmeréssel, melyet tán az utódoknak belátása fog sirunk fölött elmondani, mi, mint a hitelező, azonnal készpénzt akarunk, s a nemzettől követeljük, hogy nyilatkozásunkat jutalmazza meg éljenekkel azon perczben, melyben az utolsó szót elmondtuk.

Féltékenységünk még éhesebb; hátha más könnyebben hirre kaphatna. A ki most sem tud hazafi lenni, annak jó éjszakát kivánok, az haszontalan vár jobb szüretre. Nekünk ellenség kell: török nincs, tatár nincs, - fogunk magunk közől, s éppen ugy nem irgalmazunk neki, mint nem a töröknek vagy tatárnak, elevenen akarjuk a máglyán megégetni.

Gyanusitással fegyverkezünk folyvást, és valóban csudálkoznánk, ha valamely eszeveszett bátorkodnék olyan kétségtelen árulásra, mely ez elnevezést megérdemlené, - s az illető köztünk akarna maradni. A fecske a tavasz melegével jő hozzánk, s az ősznek elején melegebb éghajlat alá siet. Tudunk mi hazát változtatni? a magyar ember husz mértföldnyi utra káromkodva vállalkozik, végrendeletet csinál, rokonaitól öleléssel bucsuzik el, s ha szerencsésen visszaérkezik, - eszemiszomra gyüjti barátait. Ez a faj nem termi meg az árulást, benső tulajdonságát ki nem szapulhatják belőle, mint a vászonruhából a festéket luggal kimosni nem lehet, - de mivel önmagát nem ösmeri, mégis kikiáltja, hogy ördög jár a faluban.

A kenyérnekvalót megdagasztják, a tésztát meggyurják, különben kovász marad; azért ne ijedjen meg ön az ellenvéleményektől, s minél inkább mosófázzák a szennyest, annál bizonyosabban kimarad belőle a piszok. Lökjön ki szivéből minden ellenszenvet, ön, a jobbágygyermek, el ne keseredjék; s ha lassan halad a szabadulás, gondolja meg, hogy e munkát emberek mivelik, kik erejükben parányiak ahhoz, ki mindenható, s a világot mégis hat napig alkotta.

Kapus hálásan köszönte meg a figyelmeztetést, s megigérte, hogy az öreg fiskálishoz azonnal elmegyen.

- Ne siessen még, - kérdezni akarok valamit.

- Parancsoljon, főjegyző ur.

- Megösmerkedett pályatársaival?

- Ma estére fognak összegyülekezni a "Zöld fánál", - hanem még nem igértem meg, hogy oda megyek.

- Miért tartózkodik?

- A nagy zajt sohasem szerettem.

- Az ördögnek is kell egyszer gyertyát gyujtani. Ne tartózkodjék, vegyüljön a többi közé.

- Tivornyán kezdjem pályámat?

- Minden emberre ki van szabva egy tömeg bolondéria, azon keresztül kell esni, minél hamarább, annál jobb. Egy füszeres ösmerősöm beszélte, hogy az inasgyerekre az első héten senki sem vigyáz, hogy bátran ehesse a fügét, mandulát, szentjánoskenyeret, s a falánk gyermek egy hét alatt készen van, a korlátlan soktól megundorodik; ha pedig lesik, torkos lesz, apródonkint lop, s olyan gazemberré képződik, hogy emberi alakot többé nem kap. Ne ijedjen meg ön társainak zajgásától, - a fiatal erő nem ösmeri, miként tudna épiteni, - vesztegelni nem akar; tehát ront. A boros üvegeket veri a falhoz, asztalokat, székeket tördel, toroktáltva kiabál; mert belül nagy a meleg, kénytelen a fölösleg hőséget kifujni. Az emberben megvan az állati rész, azt hiszi ön, hogy az állat oly gyáva, hogy megadja magát a léleknek első szóra? A szilaj csikó összerugdalja a kocsit, a szerszámot összetépi; mert az erő mindig birkózni akar, mig erősebbre nem talál. Az ifjuban az oskolai fegyelem visszariasztotta a hetvenkedést; de mikor a hosszan tartó nyügről leszabadul a csikó, ficzánkol, s a levegőbe rug; mert érzi a szabadságot, nagyobb tért akar elfoglalni. Ám birkózzék az állati rész, a lélek s az ész sem fog élhetetlenül aludni; hanem látván a rombolást, megundorodik a szennytől, egyesülten küzdenek a vadság ellen, s a kiben van lélekerő, önmagát épiti föl józan embernek.

- Uj világot tár föl előttem a tekintetes ur.

- Az életet, barátom, - melyben azt tapasztalom, hogy a buzának először a szára növekedik, melyből mindössze a szalma kerül ki, - a magot rejtő kalász későn képződik, s vajmi nagy bolond lenne az, ki a kora tavaszon lekaszálná a zöld szálat; mert még a kalászt nem látja.

- Megyek; mert az elmondott nagyot meg kell kérődzenem.

- Reménylem, a "vad pohár"-tól nem marad el?

- Semmi esetre.

- Még egyet mondok.

- Méltóztassék.

- Legkedvesebb barátomnak, az első alispánnak fia bizonyosan ott lesz a többi között: erre figyelmeztetem. A fiut az apai nagy szigoruság erős féken tartá; okom van hinni, hogy az apai szigor e napokban egyszerre megszünt, s a fiu odadobott fékkel rohan a szabadosságba. Nem akartam az apát figyelmeztetni, erre erkölcsi okaim vannak; egyik az, hogy az öreg nagy lelki átalakuláson ment keresztül, most önmagával vivódik. Önre számiték, fiatal barátom, - reménylem, hogy szerencsésen összetalálkoznak, s az a természet, a mi a vándormadarakban, az emberben is föltalálható, hogy egyedül nem szeret menni. A fiu megszokta a jobb modort, ez utat jelöl neki az ön barátságához; többet nem mondok.

- Vak vezesse a világtalant?

- Ön is meg fog részegedni, mint a többi, - mondja nevetve Csillag, - hanem kevésbbé, mint a többi.

- S ezt előre megjövendöli a tekintetes ur?

- Az életből beszélek, öcsém, - igy merem mondani, hogy még a részegek között is van tekintély, - az, a ki tovább bir a lábán állni.

Kapus szédült a tanácsadásban; mert hatalmasan fölzajlott benne az elszánás, hogy parancsolni fog magának a tivornyában. Nagyon szeretett volna szabadulni, hogy az esteli szerepre kiszámitott tervvel jelenhessen meg. Bucsuzásra készült, midőn Faragó Endre lépett be Csillaghoz.

- Isten hozott, fiu.

- Szédülök, kedves bátyám, - az én apámat kicserélték.

- Nos?

- Egy marok bankót nyomott markomba, s azt mondja: mától fogva nem kérek tőled számadást.

- Ez annyit tesz, hogy: apád megbizik józan eszedben; ez a magyarázat.

Endre elpirult; mert e kevés kis észrevétel egyszerre torkon fogta a szilaj vért, s apjának két órai predikácziója sem magyarázta volna meg áthatóbban a jövendő irányt. Ekkor tekintett szét a szobában, s a távozni készülő Kapust meglátván, majd megölte a szégyen, hogy a rövid, de fontos szavakat más is hallotta.

- Se baj, - mondja Csillag a megzavarodott legénynek, - jó pajtás hallotta: Kapus jövendő pályatársad, - reménylem, jó barátok lesztek, ez az én kivánságom.

A fiuk kezet szoritának.