Az asszonyszoba.

Az az igazi női szépség, melyhez a szabó mit sem adhat, melyből az irigy el nem vehet, s a melynek nem jut eszébe, hogy megnézik-e mások? Csillagné kivált korának asszonyai közől, nem volt a régi tüzről pattant menyecske, ki a házat egymaga betölti; mert ha a pinczében van, hangja fölhallik az udvarra, s a komondor ráfülel a zajra, hogy talán rákerül a sor, és meg kell valamit marni. Csillagnénak arczában a szép szemek beszélnek. Örülni, bánkódni tud: haragudni soha, - szavának nesze nem rémiti a házbelieket; hallgatásától félnek, mely mindaddig vádol, mig azt nem mondja, hogy megbocsájtott.

Korán ment férjhez, s lányainak inkább testvéréhez, mint anyjukhoz hasonlit.

Ő volt a megyében a legelső nő, kinek férje mások előtt is megcsókolta kezét. - Ez rettenetes ujitás volt, megkivántaték hozzá a fehér kéz, holott a tüzről pattant menyecskék könyökig vájkáltak érett turóban, kolbásztöltelékben, - a kertágyasra kuporodva dugaszolták a fokhagymapalántát, s a komposszesszoratusnak minden vasrácsos ablakán bekiabálták; hány az adventi malacz? Efféle hasznos foglalkozás kidicsért dolog volt akkor, pedig a cselédekkel való veszekedésben több idő fogyott, mint a mit a nagy tüzü menyecske két kézzel segélt, s a szomszédasszonynak még hosszabban elfecsegett, az meg vissza.

Csillagnét sohasem látta a cseléd olyan dült pongyolában, melytől a házaló zsidó is visszafordul a kapun; mert még korán van; - a férj mindig ugy találta a kis feleséget, hogy a miatt akarva sem mert volna pőrén járkálni, igy egymás miatt a házirend és a modor az maradt, a mi a lakodalom után való első napon: az egyik gyengéd nő maradt, a másik figyelmes férfi, - sohasem pajtás, a ki kendezni mer. Gyengéd, mint a viasz, férjétől fogadá el az alakulást. Az bölcs, gondos, előzékeny: mi lehetne más a nő, mely általánosan a legtökéletesebb viszhang, azon szavakat adja vissza, melyeket beléhangoztatnak.

Valóságos galambfészekbe lépett Endre, midőn Csillagnéhoz bekopogatott. A nő megörült a kifejlődött fiunak, mikor ez fővárosias ügyességgel, s rég megszokott tisztelettel közeledett hozzá.

- Endre! - Kiált föl örömteljesen Csillagné, - s miután az kezét megcsókolá, - bizalmasan szemre vette, - s a teljesen kifejlődött ifjunak arczában a haladást látva, az anyák gondolatával mondja: sirt a mama, ugy-e?

- Nénikém, az anyák mindig sirnak.

- Rosszak vagytok, jók vagytok: mindig sirunk, - sirunk, - mondja Csillagné, - az anyák nem okoskodnak, sem a bánat, sem az öröm nem fér meg szivünkben, s ti hálátlanok, gunyoltok, hogy kiárad belőlünk.

- Lecsókolám anyámnak könyüit, nénikém, - azokat nem engedjük a földre potyogni.

- Tudtam, hogy Endrének jó szive volt.

- Az van most is, nénikém.

- Ugy is maradjon, különben a kis borzast inkább a zsidónak adom. Mondja, nevetve czélozva az egykori tréfákra.

Endre körülnézett, - az anya közelében Ida ült, félve és remegve, hogy a rég látott fiatal ember gyermeknek nézi. Nem ő a kis borzas, - az utána következő testvért nevezték igy, azt keresi Endre; hanem Idánál megakadt, - a leány gyötrelemmel várta a megszólitást, ez volt a tüzpróba, hogy kilátszik-e már a földből? Endre teljes udvariasan hajolt meg a leány előtt. Máskor zsebeit czukorral megtömve érkezett Csillagékhoz, - most is tele volt édességgel, s már készült az üritéshez, mit Ida észrevett, de a leánynak magatartása visszacsusztatta vele a nyalánkságot, s azt mondja az anya felé fordulva:

- Nénikém, - mindjárt bennsülök, - a kis leányból nagy leány lett, - sugjon valami okosat; mert én e pillanatban semmit sem tudok mondani.

- Ugy-e, megnőtt ez a csunya lány? mondja Csillagné Idára tekintve, ki még komolyabb lett.

- Ne nézzen rám oly haragosan, - kéri Endre a leányt, - gyanitom: észrevette kegyed, hogy czukorért nyultam zsebembe. Vigyázatlan voltam: ezt őszintén megvallom, s bünömért bocsánatot kérek, a világért sem fogom többé czukorral kinálni.

- Részemet, ha nekem szánta, nem engedem el, - mondja Ida, - ez volt az utolsó gyermekrész.

- Szánjon meg, Ida kisasszony, - alig jövök meg Pestről, ügyetlenül megbuktam.

- Azt hitte kegyed, hogy még kis bábukkal játszom: lakoljon, - kérem a czukrot.

- Milyen korán kezdi a kegyetlenséget, - tréfál Endre odakinálván czukrait, - jaj lesz annak, ki kegyednek émelygős édességeket fog mondani.

- Beszéljen másról, vagy Endre bácsinak fogom nevezni, mint azelőtt.

- Nem, nem, - semmi bácsi, - szabódik Endre, - szép leánynak nem leszek bácsija.

- Csitt, gyerekek, - szól közbe Csillagné, - nem látja, Endre, hogy az aprók várják a pesti ajándékot, ne várakoztassa őket.

Endre kiosztá a kedves apróknak a várva várt édességet; de hiányzott egy, a ki miatt elkezdé a szemlélődést. Keresi a kis borzast, hirtelen összeszámitja a kis csapatot, a keresett valóban hiányzik.

- Hol van az én kis feleségem? kérdi Endre, a tréfában rég eljegyzett gyermeket keresve.

- Kiszaladt! Mondja egyszerre négy vékony hang.

- Meg ne egyétek az én részemet, - kiált be a szökevény, a másik szoba felől az alig nyitott ajtón dugva be fejét.

- Ide, ide, kis borzas lányom! szólitja Csillagné az eleven piros gyermeket.

- Nem vagyok borzas, anyám, - most fésültem össze a hajamat. Mondja a megszólitott nevetve, hogy a nevető szájnak két fehér fogsorát egészen látni lehetett; mert a gyermeknek tetszett, hogy a borzasságnak ellenmondhatott.

- Minél borzasabb, nekem annál inkább tetszik, kedves Lórim, - tréfál az ifju, - jőjjön csak közelebb, hadd csókolom meg.

- Majd! - Mondja tagadólag az ajtóból.

- És miért nem? ha merem kérdezni.

- Mert a bácsi olyan furcsa, mióta bajuszt pingált magának. Mondja a lány az ifjunak kifeketézett apró bajuszára czélozva.

- Te, kis csacska, - mondja neki az anya, - nem illik a bácsit csufolni, - jer ide mindjárt.

A parancs-szóra sötétre pirultan jött elő a kis lány, korára tán a tizennegyedik esztendőben, épen azon időszakban, midőn a lány a gyermekőszinteségből mit sem veszt, s azt a gondolatot mondja ki, melyet legigazabbnak érez. Az anyának határozott szavára bejött; hanem a kisebbek háta mögött közeledett anyjához, s annak derekába kapaszkodott, mintha félnivalója volna.

Endre a megmaradt részszel egészen a lánykához közeledett.

- Fél tőlem az én kis feleségem?

Most már nem mert szólni, - szorosan anyjához huzódik, ámbár arczán meglátszik, hogy a nevetést kinnal szorongatja vissza.

- Miért nem felelsz? kérdi az anya.

- Nem tudom! Mondja a bujkáló, holott azután hangos nevetésben tör ki.

- Látom mégsem fél, - fogadja el tőlem, Pestről hoztam.

- Ha meg nem csókol, akkor elveszem.

- Miért alkudozik ma olyan nagyon? - máskor olcsóbban megegyeztünk.

- Bácsi most már olyanforma, mint az ember!

- Természetes, hogy emberi alakom van, - mondja Endre kaczagva, - s annak magam is nagyon örülök; maga nem?

- Az emberek mind csunyák.

- Most mindjárt elbujdosom bánatomban, ha az én kis feleségem ennyire irtózik tőlem.

- Ugy-e, anyám, én nem leszek a bácsinak felesége?

- Te kis bohó, - magyarázza az anya, kicsi korodtól fogva tréfál veled Endre bácsi, hát nem érted a tréfát?

- Ezután ne én velem tréfáljon; hanem az apróbbakkal, - mondja különös okoskodással a kisebbekre utalva, - s mikor megigérte Endre, hogy jövendőre nem mondja feleségének, nagy nehezen elvette a czukrot, s eltürte, hogy az ifju még egyszer megsimogassa gazdag fürteit; s mivel már nem félt a tréfától, különös ösztönből egész bizalommal kérdé: - Endre bácsi, ugy-e, nem vagyok már borzas?

- Az régen volt, kis Lórim, - még mikor feleségem volt; most már nem is feleségem, nem is borzas!

- Édes anyám, - esedezik a lány anyjának, - maga se mondja többször, hogy én borzas vagyok.

- Isten neki, nem mondom többször.

A leány jól anyjára nézett, hogy valóban komolyan mondja-e? s a mint meggyőződött, hirtelen Ida mellé állt, mintha a kis gyermekek közől kiszabadult volna, s Ida mellett külön csoportban lenne a helye. Ida magához ölelé testvérét, ezzel szövetkezni látszék, hogy egyesülten több legyenek.

Csillagné jól látta a két idősebb testvérnek közeledését, az egyik igen komoly, a másik igen eleven, miként vezesse a két ellenkező irányt, hogy tulságba ne rohanjanak?

- Nénikém!- mondja Endre az asszonynak tréfás őszinteséggel, - ez a két lány maholnap fölgyujtogatja a vármegyét.

Megijedt a még fiatal asszony. Az anyai szerep idáig vesződséges lehetett, most már nehéz: a hajlamokat kell kormányozni, egyiknek komolyságát a ridegségtől, a másiknak tulságos elevenségét a nagy bátorságtól kell megóvni. A nagyon világos nap és a nagyon sötét éjszaka egyaránt megvakithat.

Az anyáknak megbocsájtható önzéseik vannak, s még az oroszlánok életében is nem a himnek támadásában fejezzük ki az erőt; hanem a nősténynek védelmében, midőn szülötteit fenyegeti a támadás. A hol az apa még csak okoskodnék, s a veszélyre mértéket alkalmaz, ott az anya már meghalni is kész. Az anya elfeledi önmagát, gyermekeiért, szeretete oly nagy, hogy azért a halál is kevés.

Jól látta Csillagné, hogy a fiatal embert meglepte Idának átalakulása. A városi uracs gyermekre gondolt, hajadont talált, s azonnal a sima nyelven szólt az elővigyázatos választékossággal, mely férfifegyver, és azonnal támad, ha alkalom kinálkozik. A tudós ösmeri a csillagok járását, a bölcs firtatja az örökkévalót, mindkettő elfeledi az embert, ezt a csudaszerkezetet, melynek rostjait bonczkéssel milliószor szétkutatták, de hajlamainak tanyájára nem akadtak. Csillagné a fiatal vendégnek meglepetéséből találta ki, hogy kincse van, melyet örömmel mutogatott másoknak, mig nem keresték; de mivel most már magasabbra becsülik, mint az anya kinálni merné: föltámadt az anyában a védelmi ösztön: mert sok az a szomoru történet, melyekben az anya e kincset elvesztette.

Alig várta, hogy Endre eltávozzék, ürügyet keresett, hogy a kertbe menekülhessen, s az egyedüliségben észlelje a változást, mely a lefolyt órában lelkét keresztüljárta.

Eddig az a nő volt, kit a társas élet is magáénak gondolt. Kikaczagták volna a férjet, ha a feltünőn szép asszonyt eldugja; hisz a nap nem lesz kisebb, ha nem egy, hanem milliók látják sugarait. Csillagné önkénytelen osztozék a társaséletnek örömeiben, s az odakinált tiszteletet zavartalan fogadta el, mint illetéket, melyet szabadon elfogadhat. Most belőlről hall egy komoly szót, mely nem azért követel figyelmet, mert nagyon kiált; hanem mivel elvitatni nem lehet, hogy a gyermekszobából kilépett az egyik anyányi madár, szárnyait meglebbenti, s most arra került a sor, hogy az anya röpülni tanitsa.

Megállt a nő, a kinyilt szemek mereven néznek, de éppen azt nem látják, a mi beléjük tükröződik, a kertnek fáit és virágait. Arcza kipirult, s e figyelő állásban az egész szobornak is remek. A mit gondolt, azt fejezte ki: a megállapodást. - Megállj! mondja gondolatban; - elérted a határt, melyig önmagadért is mehettél a világba. Ma még szép vagy, tükröd és a világ is mondja, nem vétettél Isten ellen, hogy a figyelem adóját elfogadtad, s jól esett szivednek, hogy rádbámultak. A léleknek is van étvágya, mint a virág kiván esőt, harmatot és enyhe szellőt; de jókor állj meg, hogy a mohóság meg ne büntessen. Miért ijedtél meg, hogy egy ifju bimbód mellett bámulva állt meg? Ha magadat mérted össze gyermekeddel, s ennél már kevesebb vagy: nem érdemled meg azt a szent nevet, hogy e gyermekeknek birása téged anyjává tett.

Mit adhat még neked a világ? Egy sereg hizelgő szót, tolakodó bámulást; mert rajtad a szabónak divatja ingerlőbb, mint máson? Vagy eszedet csudálják; mert a tolakodókat mindég sikerrel állitád meg azon vonalon, hol: szent a hely, a hol te állsz? Engedd el a hátralevőt, légy olyan bölcs, mint az, ki az ebédet nem eszi végig, hanem még kielégitetlen étvágygyal hagyja félbe az evést, és feje nem fájdul.

- Vissza! - mondja hangosan a nő, - helyembe mások következnek.

Lassan lépdegél a lak felé, talán még most sem látja a mellette levő tárgyakat, nem a virágágyat, melynek szép bimbóit egykor csokorba szoritá. Ment, ment, halkan; egy fájdalom szaladt át lelkén, hogy minden mulandó. Önkezével tépte el a kötelékeket, melyek hajadonkorától kisérték a kellemes ábrándokon, melyek egykor oly jogosak voltak. Az apának öröksége egykor gyermekekre száll, a szülő kész véres verejtéket izzadni munkaközben, hogy a gyümölcs a folytatásé legyen; miért ne mondana le a nő a kitüntetésekről, midőn melléje magasul egy fiatalabb lény, ki ábrándjaira vár, s hogy azok meg ne csalják, nem egy vetélytárs, hanem fölébredt anyának józan tanácsára van szüksége?

- Bevégeztem! - mondja a szép nő, szemeiről lehull az ábrándozás, szemei kinyilnak, egy egész rózsatelep kinálkozik illatos virágaival s az anya egyetlenegyet sem kiván leszakasztani. Mint a bűvölet, egy kis szellő által megingatva, feléje hajlonganak, mintha kinálnák magukat, hogy a szép hölgynek kebelére vágynak; mégsem hajol le, megvesztegethetlen néz le rájuk, s a megkisérlett, de meg nem ingatott meggyőződésnek szaván mondja:

- Az én virágágyam amott van: Isten veletek!

Besietett volna, hogy az eleven virágokat sorba ölelje és csókolja, s már futásnak indult, hogy hamarább érhessen hozzájuk, mikor a férj elébe lép, s tán mert diadalérzettel jő, mámorosan, vagy a nőnek arczán élénkebb a szépségnek rajza, mint tegnap: ölelő két karjával fogja föl a nőt és hevesen magához ragadja, mire a nő tartózkodva mondja:

- Édes férjem, meglátnak a gyermekek!

Oly igazság volt a nőnek arczában, hogy a férj jobban megijedt, mint mikor nőtlen korában akará megölelni, s attól kelle félni, hogy meglátja az "öreg teinsasszony." Hirtelen leereszté karjait, megelégedett, hogy nejének kezét megcsókolá, de ezt oly hosszan és oly szeretettel, mely a nőt is meglepte.

- Véletlen jöttél a kertbe?

- Téged kerestelek, kedves feleségem, - vallja a férj, - tudod, mikor igen boldog vagyok, hozzád sietek; mert a boldogság nagyobb lesz, ha mással is megoszthatjuk.

- Ugy járkáljunk még kissé! - mondja a nő, s kezét férjének karába füzé.

- Kedves feleségem, ma én igen boldog vagyok.

- Mondd el hát, öregem, mitől vagy olyan nagyon boldog?

- Tudod, hogy Faragóval homlokegyenest ellenkező véleményen vagyunk a politikában.

- Nem értem ezt a mesterséget, férjem, nem is kivánom megtanulni; mert e veszedelmes portéka a legjobb barátokat is széttépi.

- Ha azon barátok értetlen emberek, meg is átkozzák egymást; mert, fájdalom, némely ember oly keveset ér magában, hogy értéke csak másnak hitványsága mellett látszik meg.

- Tudtommal, te Faragót most is ugy becsülöd, mint becsülted máskor.

- Ma jobban, mint valaha, midőn együtt mondogattuk meg a vastag igazságot Bécs felé.

- S mi történt ma?

- Nem fogom a részleteket elmondani, hogy azokkal untassalak. Faragó mindent meggyőződésből teszen, miatta beszélhetne a világ bármennyit, és ma megint bámulhatom a férfierényt, midőn a jobb meggyőződést önmagától bevallja. Ilyennek voltam ma tanuja, nem vonakodik beösmerni a hibát, s nem üti meg a dobot, hogy olcsó dicsőségért tapsoljanak neki. A mely ember még nem próbálta, mi a jobb meggyőződésnek gyönyöre, a ki le nem tudott valamiről mondani, az még nem tudja, mi az, a miben az Isten bennünket saját hasonlatosságára teremtett.

Csillagnénak szemei könyben özönlének, s hogy eltakarja férje elől, félrenézett, s mig a férj lelkesülten beszélt, engedte a könyeket alá folyni. Későn vette észre a férj, hogy neje mélyen érez valamit, de nem merte egészen arra magyarázni, hogy szorosan a beszéd tárgy miatt indult volna meg a hölgy.

- Mi bajod, gyermekem? - kérdi Csillag azon gyöngédséggel, mint a mézes hetek első napjaiban.

- Igen boldog vagyok!

- Megmondod, miért?

- Ha megmondanám, nem érdemelném meg e boldogságot.

- Ezért a szép rózsabimbóért sem? - kérdi Csillag, leszakitván a legszebb virágot.

- Nem, nem férjem! Add a virágot leányunknak, az én csillogásom bevégződött.

Csillag mélyen nejének szemébe nézett, nem kérdezte tovább, Endrével találkozott, az lelkesülten szólt a leányokról, hirtelen számba vette az ifjunak elbeszélését, s egészen kitalálta, hogy az anyának szivében minő gondolatok vannak, s mégegyszer és hosszan tekintvén nejének arczába, jutalmazólag mondja:

- Feleség! ilyen boldog még sohasem voltam.