|
A
principális.
Hiába vágod földhöz a könyvet az oskolaküszöbön, fiatal
barátom, nagyobb könyvet nyit meg előtted az élet, sorban állnak a padok
az életben is, nem ültetnek ábécze rendbe, nem is mérik a helyet termeted
szerint; hanem tulajdon érdemedért, s magad leszesz oka, ha a szamarak padjára
kerülsz.
A megyei székhelyen összetódult a jogvégzett fiatalság,
mogorva principálisok mellett gyakorlák a patvarkodást. A haragos képü vén
prókátor kétféleképen gyakorlá a tekintélyt, szükség nélkül szóba nem állt a
fiatal emberrel, aztán egy fillér jutalmat sem adott, nehogy a fiu azt találja
hinni, hogy valamit tud, s azért bért követelhetne az öreg pióczától.
Bevett szokás szerint arra tanitották egykor a fiatal
embert, hogy semmit sem tud, rendes elnevezése csak Audiat frater volt,
(hallja, maga!) A vendégek között akkor vették észre, ha pipagyujtónak tüzet
kellett behozni a konyháról, ha nevén szóliták, azt felelte: tessék, s
ha sebes posta kellett, ajánlkozott, hogy: igen is elmegyek. Ezért
maradt a fiu évekig faragatlan tuskó, lelke lassankint megkérgesedett, eszét
fölverte a gaz, s nem lévén alkalma nyilatkozni: rajt maradt a rozsda, s lett
belőle mogorva prókátor, kit a pörszagról meg lehetett érezni, mint a
szappanost, ki reggeltől estig gyertyát önt, s annyi rajta a fagygyu, ha
kóczos fejét meggyujtanák, gyertya helyett égne.
Könyvet ezen korban általában senki sem vett, hirlapok nem
voltak, a léleknek nem harangoztak delet, hogy étvágyáért ebédet keressen, e
szerint a fiatal ember az oskolák bevégezte után nőtt még csontra. A
diákkoplalást a principális asztalánál helyrefoltozta, és várta az estét, hogy
összekerüljön a czimborákkal, és csinálja azt, a mi a szilaj vértől
legkönnyebben kitelik: agyafurt ostobaságot.
A mit az oskolában tanult, kikapta bizonyitványban, s e
szük uti podgyászszal indult meg. Ha ügyvéd akart lenni, befogták, mint a
csikót, a pör mellé: lelke a kenyértudomány mellé görbült, gyorsan megtanulta
azt az élhetetlen alázatosságot, hogy a nagy ur előtt hason másszék; mert
attól várhat kenyeret, a kenyér mellé hust. És ez elfásult csapat féltékenyen
őrizte a legavasabb előjogot; mert addig lesz a konvenczió, mig lesz
védelmezni való.
Kapus, a főjegyzőnek ajánlatára, a legkeresettebb
uradalmi ügyvédnél lett patvarista. Fél esztendőnek elforgása alatt még
sohasem beszélt vele a princzipális egyebet: amice, ezt irja le! Az
amicus leirt mindent, a kapott utasitás szerint szóról szóra, s mikor a
főméltóságu uraságnak czimét eő feőméltóságnak irta az
öreg, két gombos és megékezett betükkel, hiven utána másolta. Sohasem hallotta,
hogy a munkát jól végezte, hogy szorgalmas volt, hogy megérdemli a mindennapi
kenyeret.
Egyszer reggel a princzipális igy szólitja meg:
- Amice, maga éjjel gyertyázni szokott.
- Igen is, szoktam.
- Hallja, maga, talán nem tudja, egy font gyertyának mi az
ára?
- Tiz garas fontja az öntött gyertyának, én igy szoktam venni.
Megakadt a spektábilis, a gyertyatámadás nem sikerült, más
oldalról kellett az ifjuba kapni. Néhányat harákolt a princzipális, és azt
kérdi:
- Mirevaló az a gyertyázás?
- Olvasgatni szoktam.
- A corpus jurist?
- Néha azt, legtöbbször mást.
- M...á...s...t!!! - Kiált a princzipális, fülig rántva
száját: Mi lehet az a más?
- Politikai, államgazdászati munkák.
- Igy jár, a ki az oskolában nem tanul, domine frater! -
Mondja foghegyen az öreg teins ur, lenézve a fiatal embert, meg sem álmodván,
hogy ez más legyen, mint a diákkori negligentiának eredménye. Még néhány
mogorva szót mondott a romlott fiatalságról, aztán leült a nagy asztalhoz,
melyen több fölbontatlan levél hevert, s azok közől Vadassy grófnak
levelét bontotta föl.
A levélnek következő tartalma volt:
"Fiskális ur!
Párisból irom e sorokat, hihetőleg levelemet követni
fogom haza; mert a magyarországi hirek között eligazodni nem tudok. Barátaim
beszélik, hogy fölfordult otthon a világ, a parasztok mellett deklamálnak, s e
miatt a kormány sem tudja, hol áll a feje. Elhiszem, hogy bajnak kell lenni,
mert itteni követünk által kéret a miniszter, hogy siessek haza, védelmezzem a
nemesi jussokat, s tőlem igen sokat vár a kormány; mert hallja, hogy én
magyarul is tudok.
Nehezen esik elhagynom Párist, mégis hazamegyek; hanem
ezennel kérem a fiskális urat, körülményesen irja meg, miről van szó? mert
én nem megyek haza azért, hogy néhány ezer forintért deklamáljak otthon. Én
jobbágyaimnak folyamodásait el szoktam olvasni, egyet sem utasitottam vissza,
ha igazságos kérelmük volt. Szégyenlenék haza menni azért, hogy koldust
produkáljak, s a vármegye házában beszéljem el, hogy semmit sem akarok adni.
Kérem fiskális urat, mindenről tudósitson, s ha azt látom, hogy váratlan
dologra hivnak haza, tüstént visszafordulok, nem akarok otthonn parasztzsirt
fölszedni, hogy Párisban azon uralkodhassam.
Maradtam jóakarója
gróf Vadassy József."
A fiskális ur megcsóválta fejét, s ha egyedül van, az
asztalhoz vágja a levelet, mely az öregnek éppen nem tetszett. Ilyen hangon
egyik főnöke sem beszélt, s elszörnyüködött a gondatlan könnyelmüségen,
hogy egy nagy ur jogainak védelmére még előbb értesitést vár, pedig ég a
ház, és neki kellene kiabálni, hogy rángassák elő a fecskendőt.
Vastag orru ludtollát beüté a nagy tintatartóba, s a következő
értesitést irta:
"Méltóságos gróf!
Jóakaró uram!
Harmincz esztendő óta vagyok a méltóságos grófi
családnak hivatalos szolgája, a grófi jussokból hajszálnyit sem engedtem, s
igen köszönöm, hogy méltóságod e csiklandós kérdésben jókor megkérdez. Méltóságodnak
uradalmai vannak, azokban temérdek jobbágy, azok szántják méltóságodnak
földjeit, kaszálják rétjeit, azok adnak dézsmát, s a tiszta jövedelmet
méltóságod költi el Londonban, Párisban, vagy a hol méltóságodnak kedve van
elkölteni. Most arról van szó, hogy ez a paraszt ne szántson, ne kaszáljon,
dézsmát ne adjon, azaz: hogy méltóságod jőjjön haza, mondjon le
uraságáról, ha van pénze, fogadjon bérest, lakjék Bagolyfaluban vagy
Nádfenéken, alkudozzék a paraszttal, mennyiért méltóztatik eljönni szántani? S
arról ne is álmodjék méltóságod, hogy azt a gazembert, a melyik elfeledi
levenni a kalapot, jó elpálczáztathassa; mert az urihatóságnak vége lesz, s ha
panasza van méltóságodnak, kénytelen a szolgabiró előtt megjelenni, s ott
állva könyörögni, méltóztassék a szolgabiró ur megitélni, méltóságodnak lesz-e
igaza, vagy egykori rücskös jobbágyának?
Majd hallhat méltóságod szép dikcziókat, hogy a paraszt is
olyan ember, mint méltóságod, hogy Ádám minden embernek öregapja, s hogy
azokért is ugy halt meg Krisztus, mint méltóságodért. Azt hirdetik, hogy az uri
hatalom és a bot alól ki kell venni a jobbágyot, ezt az élhetetlen népet, mely
ha robotba szánt, inkább csiklandozza, mint szántja a földet, s nem
győzünk mogyorófát termeszteni a hajduknak, hogy minden nyomon
megijeszthessük. Mi tartja fönn a katonaságnál a rendet? A káplárpálcza! Ha a
tiszt prédikáczióval biztatná a közlegényt a háborura, soha sem vernék meg az
ellenséget. Egyedül a hatalom és abból származó félelem csikarhatja ki a
jobbágyból a munkát, s ha fölszabaditjuk: a gaz nép elnyujtózik a kazal
mellett, drága pénzért sem megyen munkára. Méltóságod ki nem könyörgi a henye
életből, s ha egy huszast mutat, kér hármat, hisz szabad a vásár, a
munkára senki sem kényszeritheti. Még ez hagyján, most jön a java!
Tulajdon füleimmel hallottam a vármegye házán, hogy az urak
is fizessenek adót. Ezt háromszor tessék elolvasni, hogy méltóságod álomnak ne
gondolja; mégis félek, hogy méltóságod azt fogja gondolni, hogy én részeg
fővel irom e sorokat méltóságodnak. Tudja-e méltóságod, hány ezer holdat
méltóztatik birni? Ha méltóságod csak félannyit fizet, mint most a paraszt,
bizvást elmehet a káptalanba, ott bevallhatja vagyonát ajándékul annak, ki még
elhiszi, hogy egy garas tiszta jövedelme marad az adón fölül. Az uradalmakat
fölveri a gaz, az egész országból legfölebb egy nagy erdő válik, s az ur
élhet vadászatból, mint Kain, és elhiheti, hogy Ádám mégis minden embernek
egyformán öregapja.
Szóval többet, vagy majd tulajdon füleivel is hallhatja
méltóságod a megyeházán; hanem ha elhiszi méltóságod azt, mit rendithetlen
hűségből mondok: ugy jussaiból nem enged egy hajszálat; mert a ki
odaadta kisujját az ördögnek, egészen annak markába kerül. Háboru van itt,
méltóságos uram, valóságos bellum intestinum, a mi vármegyénk
annak lángoló tüzhelye; azért kérve kérem méltóságodat, sokáig maradjon itthon,
mig ki nem pusztitjuk azon éheseket, kik a zavarosban halászni, a földes urakat
kifosztogatni akarják.
Azért irtam röviden; mert ha méltóságod e sorokat már
itthon olvassa, mindjárt lesz alkalma az egészről terjedelmesen
meggyőződni, addig is maradtam
Méltóságos gróf, kegyes uramnak
készköteles szolgája
Panaszos András, urad.
fiskális."
- Amice, - mondja a princzipális Kapusnak, - ezen levelet szóról
szóra le fogja irni, aztán elolvassa, hogy hiba nélkül legyen, a tisztát hagyja
asztalomon. Értette?
- Értettem.
- Figyelmesen olvassa, maga is tanulhat belőle, - mert
a mit az oskolában tanult, az bliktri, - itt, a praxisban kell
megtanulni, minő az élet? Itt nem lehet a levegőben járni; télen
patkót kell üttetni a csizmára, hogy a jégen el ne essünk, domine frater,
vagy orrunkra bukunk, az behorpad, s a tapasztalt emberek messziről
meglátják, hogy oktondik voltunk. Ezt én mondom magának, amice, ne feledje el;
mert én ritkán beszélek; de akkor szentirás, a mit mondok.
Az öreg eltávozott, - se Isten velünk, se jó
egészség, - ez nem járja; mert a fiatal ember mindjárt komázni
merne, s hova jutna a tekintély, ez a furkós bot, mely nem támaszkodásra való,
hanem agyonverni? Kapus elkomorodott a hajthatatlan bizalmatlanságon,
melytől kánikulában is meg lehet fagyni. Kötelességszerüleg terité ki maga
elé a papirt, s el akará kezdeni a másolást; hanem valami sugta, hogy olvassa
el előbb a fogalmazványt, hogy megtanulja, mi okos van benne.
Hosszu fuvarnak is sok lett volna béketüréssel elnyögni a
vad eszméket, a tintatartó felé nyult, hogy a firkára önti a fekete levet, hogy
abba fuljon az egész agyafurtság; de hirtelen mást gondolt, s mindjárt
hevenyében ellenvéleményt irt azon czéllal, hogy főnökén próbálja meg a
replikát, s a mily bizonyos, hogy azonnal kikapja az utlevelet, bebizonyitja az
öregnek, hogy a fölperesnek miként felel az alpörös.
Minden megszólitás nélkül kezdé a választ, egy
vakmerőséggel több vagy kevesebb: mindegy!
A válasz ilyeténképen esett ki:
"A méltóságos gróf nem akar koldust produkálni, hogy a
nemadást maga mondja el a vármegyeházban; - a méltóságos gróf nem akar
itthon parasztzsirt fölszedni, hogy Párisban azon uraskodhassék! Ez azon alapgondolat,
melyhez kivánja mérni a megindult mozgalmat, ez bizonysága a léleknemességnek,
mely magyar urhoz méltó. A törvénykönyvnek betüi világosan körülirták a jogot,
mely a nemest a jobbágytól megkülönböztette, - ugyanazon nagy könyvben
megtalálható az is, hogy a magyar nemesség a hazának folytonos védelmében
megmérhetlen kincseket áldozott vérben és vagyonban, s méltán hagyta a
jobbágyra a földmivelésnek gondját, hogy mig a nemesség tulajdon csapataival
harczolt külellenség ellen, a földet föl ne verje a gaz, melyért megvédeni
bizonyosan nem lenne érdemes. Mig a kötelességeket ekképen osztá meg az
idő, a szőrszálhasogató sem mert volna üszköt vetni az osztályok
közé; mert mindenik egész erejével szolgált, s a haza nem ingyen koszoruzta meg
a hősöket, kik sokra lettek érdemesek a véres munkában.
Változott a kor, a nemesség bevégezte régi szerepét, véres
munkája megszünt, s hogy a jobbágyot folyton munkára szoritja, a törvénynek
betüje ellen nem vét. Azonban azok, kik behunyt szemmel is látnak, fölismerték
a törvényeknek inditó okait, - hangosan mondják, hogy a megszünt kötelességek
helyett ujakat kell keresni, vagy rosszul osztozunk meg, s a gyengébb felet
rútul megcsaltuk, s olyan ellenséget verünk, kinek kezében csak azon szerszám
van, melylyel a földből az urnak szedi ki a legjava gyümölcsöt. A
nemességnek egy része bánatosan tekint le a népre, mely meggörbül az iga alatt,
- szégyenel a kenyérbe harapni, mely ingyenben van, s méginkább pirul, hogy az
idegen rabságtól irtózván, tulajdon vérén nem átallja nézni a békót. Látja a
nemesség, hogy a jobbágy elfeledte urának dicsőségét, maga rég leszállt a
lóról, kardját rozsda marja, hatalmának küljele a hajdu, ki ha katona volt,
magáról beszélget egy határ csodát, uráról még hazudni sem tudna. - Alamizsnában
nem ösmeri meg az urat, kiről az apák mást beszéltek. - A kényszeritett
munkában fájdalmasan néz arra, ki tennivalót nem talál, s nagyon meglátszik az
országon, hogy robotos ekével karmolják kérgét.
A fának lehulló levele megtrágyázza a földet, melyből
a terebélyes tölgy kiszivta az erőt, - igy hajol le a nemességnek
eszmélő része, s a rég szenvedőben testvérére találván, nem rosszul
gondolja: többen többet birnánk el! - Vállaljunk uj munkát, segélgessük
egymást. Mit tanult a nép a rég henyélő nemességtől? Gyalázatos
munkát, melyre hajduk hajtják, - hazugságot, mely az
ütlegtől megmenti, - alattomosságot, mely a tehertől
menekülést igér.
Kifordul e nép régi erkölcséből, s midőn a
nemesség a szörnyü tétlenségben elpuhul, midőn inai a heverésben
elgyengültek: dudva lesz a nép, melyet nem érdemes lekaszálni, hogy
buzakéveként csomóba kössék, - elég neki egy csira égő szalma, mely az
elfajzott gazt régi telepéről végkép lepörköli.
Ha az ur jobb nem tud lenni, ne átkozza a földig
alacsonyodott népet, hisz maga feledte a sárban, ugy, hogy bele is tiporta. A
fának koronája nem lengedezne oly büszkén a magasban, ha a derék ki nem
emelkednék a föld szinéről, s a mely fának dereka elrothadt, a koronája
esik legmélyebben.
Ez az én véleményem, s ha ez őszinte szavak miatt az
elválásra kellene gondolnom, azt is békén türném."
Épen csak a névaláirás hiányzott, mikor a princzipális
berontott, és sürgetve kérdi:
- Készen van, amice?
- Készen! Mondja a kérdett más értelemmel, s várta,
hogy a mogorva ember kétfelé szakad, mint a fából fúrott ágyu, ha az iratot el
találja olvasni. Az öreg nem engedett hosszu időt a várakozásra; hanem
arra utasitja Kapust, hogy a grófi háznál intézkedjék, hogy a gyalogposta
leveleket vigyen.
Kapus eltávozta után az ügyvéd szórakozottan tekintett az ifjunak
iratára, s mivel a fogalmazványon nem volt megszólitás, tulajdon kezeivel irta
oda a grófnak illő szavakat, alant pedig tulajdon nevét, s a fiunak
szokott pontosságában megbizva, olvasás nélkül csomagolá be a levelet. Kapus
visszajött, várta a förgeteget.
- Amice, ebből elég volt ennyi, - mondja a
princzipális, - szabad a vásár, elmehet.
- Elolvasta a tekintetes ur?
- El, el, csak menjen sétálni, maga derék gyerek, én
mondom.
- Nem kivántam, hogy a tekintetes ur ennyire megdicsérjen!
- Mondja Kapus éleskedve, azt gondolván, hogy ez a felelet.
- Amice, mikor engem a princzipális megdicsért, kezet
csókoltam neki.
- Ugy, hát a tekintetes
ur engem most megdicsért?
- Diákul mondjam?
magyarul nem ért?
|