A meglepetés.

Az öreg ügyvéd megkapaszkodott rezes kardjában, hogy el ne essék mérgében, mikor a levelet elolvasta. Haza rohant, s a patvariának ajtaját benyitotta.

- Amicus! - mondja oly gunyos arczczal, hogy a fiatal ember azonnal észrevette, miről akar beszélni, - maga irta ezt?

- Én irtam! Mondja Kapus a neki mutatott levelet megösmerve.

- Még nem is tagadja?

- Azt mondom, a mit Pilátus: a mit irtam, megirtam!

- Tudja-e, amicus, hogy én ezen levelet aláirtam, mint tulajdon munkámat, s elküldtem a grófnak.

- Igen rosszul méltóztatott cselekedni; mert én azon sorokat a tekintetes urnak irtam.

- Hát azt tudja-e, hogy a gróf ma a kormánypártot végképen megverte, s ennek maga az oka?

- Annak tiszta szivemből örvendek.

- Én meg nem örvendek, - domine frater.

- Ugy ellenkező véleményen vagyunk.

- Mi... mi... micsoda? ellenkező véleményen vagyunk? A patvaristának más véleménye van, mint a principálisnak? Hát hallotta maga azt, hogy borbélyinas azt merte volna mondani a principálisnak, hogy nem jól borotvál?

- Még akkor sem, ha a kundsaftnak orrát levágná; hanem kimegy a kapu alá, aztán ott röhög.

- S maga engem kinevet.

- Nem ez következik az én állitásomból, - okoskodik Kapus, - én a tekintetes urnak véleményére egész tisztelettel megirtam saját véleményemet, s végül kifejeztem, hogy el vagyok készülve az elválásra.

- Ezt okosan gondolta; hanem mielőtt elválnánk, jövendölök magának valamit.

- Méltóztassék.

- Mi akar maga lenni?

- Mindenekelőtt becsületes ember, - s a ki ezen könnyelmüen kételkednék, annak jobb lett volna vakon születni, mint engem látni. - Ezt oly határozottsággal mondá Kapus, hogy a principális tulajdon irodájában megszeppent. - Most tessék folytatni a jövendölgetést.

- Én sohasem láttam ilyen embert, mint maga. Akadozik a principális.

- Segélek a tekintetes urnak: azt akarta mondani, hogy én nem értek az alázatossághoz.

- Ha el tetszett találni, - én is azt mondom, ráadásul azt is, hogy az alázatosság nagy kapitális.

- S minthogy ezen kapitálisom nincsen meg, mit jövendöl nekem a tekintetes ur?

- Hogy... De mit vallat maga engem?

- A tekintetes ur az elválás előtt jövendölni akar valamit, - kérem, sohase tartózkodjék, akármily nagy gorombaságot mondana, eltüröm: ezt becsületemre igérem.

- Ha tudni akarja, - mondja az ügyvéd vérszemet kapva, - hát megmondom, hogy: magából semmi sem lesz.

- Köszönöm a jövendölést, - nem felelek rá semmit, - hanem azonnal elválunk, jó egészséget kivánok a tekintetes urnak.

Kapus eltávozott az irodából, s bár nem érte valami életbevágó csapás, mégis mély bánattal ment ki a szabadba. Mig az ifju igy bánkódott, gróf Vadassy Csillaggal sétált a város alatti ligetben, - s mivel a gyülésnek lefolyása lelkükben nyomokat hagyott, annak behatása alatt beszélgettek.

- Egyet nem értek, barátom, - mondja a gróf Csillagnak, - mi lelte az én ügyvédemet? Minden szavamra el akart ájulni, - s egyszer nyöszörögve sugja, hogy elolvastam-e levelét? mire átnyujtám levelét, hogy olvassa el ujra.

- Méltóságod azt gondolja, hogy azon levél méltóságodnak volt szánva?

- Nekem volt czimezve.

- A czim méltóságodé, a megszólitás is méltóságodhoz intéztetett az által, ki a levelet aláirta; hanem a levélnek tartalma nem levélnek volt szánva.

- Ügyvédem mindenik principálisának másképen ir?

- Az öreg ezt nem cselekszi, - méltóságodnak is azt akarta irni, a mit a jobbágyviszonyra nézve legavasabbat elmondhatott; hanem a fiatal ember, kire a letisztázást bizta, leirta az ellenkező meggyőződést, és főnökével állt szembe. Még csak a fiunak aláirása hiányzott, mikor az öreg az irodába lépett, - a fiu elől elvette az irományt, s annak eltávozta után elolvasás nélkül aláirta, s méltóságodnak czimezte.

- E szerint az egész tartalom azon ifjunak véleménye?

- Elejétől végig, méltóságos uram.

- Most értem, miért fordul elő a levélben az elválásnak lehetősége?

Lélekszakadva jött az ügyvéd, bizonyosan mindenütt kereste a grófot, s nyomról-nyomra csapázott utána a ligetig, hol a beszélgetőket együtt találta.

Egészen elfogódva a ránézve kellemetlen zavartól, a beszélgetőknek szavába vágva mondja:

- Méltóságod ma engem grófilag jutalmazott meg, holott én egy fillért sem érdemlek meg, - ezért siettem méltóságod után, s alázatosan bocsánatot kérve hozom a meg nem érdemlett jutalmat.

- Semmi félreértés, kedves öregem, - mondja a gróf, - az érdem érdem marad, bánom, hogy többet nem adtam.

- Ne piritson meg méltóságod nagylelküségével, - a mit tehettem, megtettem, patvaristámat, ki a zavart okozta, azonnal elkergettem.

- Tréfál, öregem?

- Ilyenben nem szoktam tréfálni, méltóságos uram, - s ha megengedi, megmagyarázom a tévedést.

- Mindent tudok, - a fiatal ember nem irta le, a mit kegyed nekem szánt.

- Igy oka vagyok, hogy méltóságodat tévutra vezettem.

- A legjobb utra vezetett, mert azon fiatal embernek köszönhetem, hogy ugy szavaztam, mint független emberhez illik.

- Hát nem haragszik méltóságod? kérdi komolyan az öreg fiskális.

- Egy cseppet sem.

- Akkor semmi baj, méltóságos uram, - s a fiatal embert visszaveszem. Mondja hirtelen forditva a köpenyegen.

- Itt már ellentmondok, öreg ur, - az a fiatal ember hihetőleg nem fog önhöz visszamenni.

- Én megbocsájtok neki.

- Mit gondol, öreg ur, mikor az a fiatal ember nem akarta leirni, a mit ön elébe adott, félt-e akkor?

- Épen ezen vakmerőségét akarom megbocsájtani.

- Ez nem vakmerőség, hanem polgári bátorság, - és nem is bocsánat jár érette, hanem méltánylás. - Majd én végezek a fiatal emberrel.

- A mint méltóságod parancsolja! - Mondja az öreg diónyi cseppeket izzadva.

- Semmit sem parancsolok, - tiszteljük egymásnak véleményét. - Miattam, kedves öregem, követheti eddigi politikai nézeteit, s meghagyja az én véleményemet nekem; csak pöreimet védelmezze, - maradunk a régi jó barátok.

Beértek már a grófi lakhoz, ott meghajtá magát a gróf az öregnek, ki az intést megértette, s ment, a merre tudott. A gróf karonfogá Csillagot, s fölvezette az emeletbe, hol a beszélgetést ekképen folytatá:

- Barátom, - ösmeri azt a fiatal embert?

- Igen jól, méltóságos uram.

- Bizonyosan valami jó módu fiu lesz, ki az öreggel könnyen daczolhat?

- Az a fiu egy jobbágynak gyermeke, s abból él, a mit mindennapi munkájával keres.

- Ugy a fiu némileg meggondolatlanul cselekedett, hogy állását koczkáztatta.

- Nem védelmezném, ha nem ösmerném. A fiu bizonyosan eltürte volna az öregnek akármi bogarát, ha azon kényes pontot nem érinti, hogy a jobbágyok viszonyáról kiméletlen szól. A jobbágyfiu nem irhatta le azon véleményt, melyben a következő sorok vannak:

"Majd hallhat méltóságod szép dikcziókat, hogy a paraszt is olyan ember, mint méltóságod, hogy Ádám minden embernek öreg apja, s hogy azokért is meghalt Krisztus, mint méltóságodért. Azt hirdetik, hogy az uri hatalom alól ki kell venni a jobbágyot, azt az élhetetlen népet, mely ha robotban szánt, inkább csiklandozza, mint szántja a földet, s nem győzünk mogyorófát termeszteni a hajduknak, hogy a parasztot minden nyomon megijeszthessük."

Ezt kigondolhatja egy vén uradalmi fiskális, kinek lelkét már az eke sem tudná puhábbra szántani, de hogy ugyanezen szavakat jobbágygyermek vakengedelmességből leirja, ilyen kikoplaltatott engedelmességet képzelni nem tudok.

- Megláthatnám még ma azon fiatal embert?

- Hihetőleg nálam lesz; mert arról nem kételkedém, hogy a történtekről tudósitani akar.

- Ugy rögtön elhivatom.

A gróf csengetett, s a cselédnek megparancsolá, hogy Kapust a főjegyző ur lakásán keresse meg, vagy keresse a városban, s addig vissza ne jőjjön, mig meg nem leli, s a gróf, valamint a főjegyző urnak nevében kérje meg, hogy azonnal sziveskedjék a grófi lakba jőni.

- Ösmeri, barátom, e fiatal ember multját?

- Igen.

- Mi ösztönözte e fiatal embert, hogy az ekétől elváljék?

- Egy józan eszü apa, ki jókor megösmerte, hogy a világban a tudás a hatalom, s hogy a tanulás a jobbágygyermeknek sem tilos.

- Megunta e nép eddigi sorsát?

- De nem rakonczátlankodik; hanem, mint az élő példa mutatja, segit magán, a mint lehet.

- Még jókor érkeztem haza, barátom, még nagylelkü is lehetek, ha emberi kötelességemet teljesitem. Ön nem is tudja, hogy külföldön a magyar urat embernyúzónak hirdetik, még pedig olyan lapok, melyek a bécsi kormánynak zsoldjában állnak.

- Itthon pedig épen a kormány védi a nemesi előjogokat.

- Mert szüksége van ránk; de igen ügyesen számit a kormány olyan időre, midőn többé nem veheti hasznunkat, s akkorra már veszett nevünket költötte, hogy a nagy világ ne sajnáljon, hisz emberzsirral éltünk.

- Méltóságod csak egyedül tudja ezt hasonlói közől?

- Én meg merem hallgatni, mikor avatottak elbeszélik, mások bedugják füleiket; mert, barátom, a függő ember sem beszélni, sem meghallgatni nem meri az igazat.

- Nagyon alámegyünk.

- Még nem sülyedtünk el, barátom.

- Ezt hiszem én is.

- Vessünk számot a meglevő erővel, s a hol egyet találunk, azt használni kell.

A cseléd visszajött és jelenté, hogy a fiatal ember az előszobában várakozik.

- Kérem, jőjjön be, - mondja a gróf, s aztán Csillaghoz fordul: kezdjük el igy.

Kapus nem örömest jött, hanem mivel Csillag nevével is kérették, azonnal sietett a grófi lakba.

- Méltóztatnak velem parancsolni?

- A különös véletlen hozott össze bennünket, én a kegyed sorai szerint foglaltam állást a politikai pártéletben. Én az ilyen véletleneket magasabb ujjmutatásnak gondolom, azért szeretnék kegyeddel szorosabb viszonyba lépni.

- Főnököm, méltóságodnak ügyvéde, egy órával előbb bocsátott el.

- Igy kegyed egészen független, - s ha kedve van, titkárom lehet.

- Tudja méltóságod, hogy én jobbágyfiu vagyok?

- Szokás ezt megkérdezni, hogy maga mondja kegyed?

- Épen a szokás miatt mondám, méltóságos uram, én mint nem-nemes még a legvadabb önkénynek is ki lehetek téve, engem semmi sem véd, s nem szeretném, hogy méltóságod miattam pirulni legyen kénytelen.

- Most már kérve kérem kegyedet, hogy maradjon mellettem; ha törvény nincs, mely az embert embernek hagyja meg: én leszek támasza kegyednek, s viszonzásul megmondja, mit kell törvénynek csinálni.

- Méltóságod meg akarja czáfolni tulajdon ügyvédét?

- Miért?

- Egy órával előbb jövendölte meg, hogy belőlem semmi sem lesz.

- Nos, kegyed azt akarja bebizonyitani, hogy az öregnek van igaza, vagy elfogadja ajánlatomat?

- Méltóságod magasabb ujjmutatásról szólott előbb, ezen ujjmutatást hálásan követem, s magamat méltóságod jó akaratába ajánlom.

- Ugy kérem, hogy még ma költözzék át hozzám.

Kapus tisztelettel meghajolva távozott, ekközben szemei Csillagéval találkoztak, s mindketten visszagondoltak a tegnapi szavakra, hogy az Uristennek mindenféle titka van. Kapus sietett az előbbi szállásra, s az utczán mindjárt fogadott két embert, kik holmiját a grófi lakba fogják szállitani. Az öreg a patvariában fujta a nagy pipának füstjét, mikor az ifju belépett.

- No, ugy-e, megbánta, hogy szeleskedett?

- Ugy hiszem, nem szeleskedés, ha az ember maga siet el onnét, honnét ki akarják dobni.

- Vége van, semmi sem történt, én magának megbocsájtok.

- Ne pazarolja rám e nagy jótéteményt; mert nem érdemlem meg, hisz ujra megharagitom a tekintetes urat.

- Nem fog megharagitani, csak üljön le szokott helyére.

- Semmi esetre sem tehetem; mert már tetszik tudni, hogy ha ellenkező véleményen vagyok, ezt tartózkodás nélkül kimondom.

- Én most nem mondtam semmit, s ön sem mondhat ellenkezőt semmit.

- Mikor előbb elváltunk, a tekintetes ur azt mondá, hogy nem lesz belőlem semmi! Ennek ellent kell mondanom.

- Jó, tehát elhiszem, hogy majd lesz valami.

- Már lettem, tekintetes ur: a gróf ur titkárjának nevezett ki.

- Végem van! - kiált föl ijedten a fiskális, azt gondolván, hogy a fiatal titkár azon kezdi, hogy az öreget kimarja.

- Sohase tessék megijedni, a jövendölés nem teljesült be, nincs miért haragudjam.

- Kedves barátom, tekintse, hogy én...

- Rossz jövendőmondó, de jó fiskális. Azt fogom tanácsolni ő méltóságának, ne tekintse politikáját, és tartsa meg ügyvédjének halálos holtig.

- Igazán, amice?

- Csak amicus! Magamat ajánlom.