A vitázó felek.

A zsidó nem akarta megvenni a lovat, mely egy folytában nyolcz óráig meg nem áll; mert a zsidó a vásártértől négy órányira lakott, s nem akart négy órával tovább menni, mint a hol lakott.

Faragó a megyegyülésben kisebbségben maradt, mióta gróf Vadassy a szabadelvüek sorába állt, a reformeszméknek egész tömegét keresztülvihette az ellenzék, s a küszöbön levő országgyülésre a megye egészen szabadelvü utasitásokat adott. Faragó a nagygyülés után még a megye székhelyén maradt hivatalos teendői miatt, ezt tudván a kormánypártiak, egyenkint és néha tömegesen mentek az alispánhoz tanácskozás végett, hogy miként álljanak szembe az árral.

Mellőzzük az olyan okoskodásokat, melyek mint ellennézetek mindenkinek szájában jogosak, s a mennyiben az értelem megfontolt okkal küzd, bizonyosan tanulságosak is. Ez alkalommal az iszapba kell nyulnunk, az üledéket akarjuk bemutatni, - azt a sarat, mely a folyamban a fenékre száll, melyet ha véletlen körülmények és okozatok fölpiszkálnak, a kristálytiszta vizet is bepiszkolják.

Faragó jókor számba vette, hogy pártjában sokféle minőségü ember van: haragos magyar, ki a jogot véráron szerezte, s tulajdonnak vallja, - ódon magyar, ki lelkének mélyéből hiszi, hogy mind bolond, a ki a meglevőnél kevesebbet akar, s az egy forintot öt garasért adja, - volt hiu magyar, a ki azt mondta: lovam is ur, mert az telivér, s kitér előtte a gubanczos parasztló; - végre, hogy többet ne emlitsek, volt tányérnyaló, hivatalleső, titkon hazudó, s mind olyan gyimgyom, mely a miatyánkban világosan kimondja, hogy egyéb is kell, nem csak kenyér, s miatta törjék ki szomszédjának nyakát.

Az elhatározó gyülés után, mint a fölrugott hangyafészeknek megriasztott népe, ujra összefutottak a kárvallottak, s egymás után adták kézbe Faragó ajtajának kilincsét. Első embernek megjelent a haragos magyar, s megszokott bizalmassággal üti le süvegét a nagy asztalra, s azt mondja:

- Barátom, én káromkodni jöttem, mondd meg előre, hogy kidobsz-e?

- Nem doblak, mert ha kidoblak, az utczán fogsz káromkodni, - és csudádra összefutnak az emberek. Azért ülj le, vagy feküdjél le, mint jobban tetszik, és káromkodjál, békességes türéssel foglak hallgatni.

- Te nem fogsz káromkodni?

- Hihetőleg: nem. Ezen ne is csudálkozzál; mert én hasonlítok valamit a hasított körmü állatokhoz, azok megkérődzik a lenyelt falatot, s másodszorra rágják meg. Épen ezen munkához fogtam, mikor bejöttél.

- Isten ugy segéljen, az a nagy okosság is baj, - olyan angyalszelid voltál a gyülésen, mint a husvéti bárány.

- Elrepedjek mérgemben, s a hajduval ragasztassam össze magamat?

- A te helyedben összeszidtam volna ezt az eszeveszett vármegyét.

- Ugy épen miattam teljesedett volna be, hogy eszeveszett vármegyének bolond a viczeispánja.

- Magyarázd meg nekem, hogy miért huzakodtunk a bécsiekkel, ha az alkotmányt magunk akarjuk szétbontani?

- Ezt amazoktól kérdezd meg, barátom, bizonyosan kapsz feleletet.

- Haragudjál legalább egy kicsit, hogy rá merjek kezdeni én is. - Esedezik a vendég, s azután folytatja. Mi vagyok én ebben az országban, ha tulajdon késemmel vakarom ki a törvénykönyvből, a mit apáimnak érdemekért adtak; kérdem: mi maradok én akkor; mondd meg?

Faragó nem felelhetett, az ajtón kopogattak, s egy igen fejhajtó uri ember jött be, - elmondta a jó reggelt, az éjszakai nyugodalmat egészségükre kivánta, közben ismételve előre hajlott, lábaival nem győzte meglelni a helyét, a hol megálljon, s egész arcza olyan kérő volt, mint mikor a birka a juhász kezében látja a megnyalni való sót.

- Ha terhére vagyok alispán urnak, méltóztassék őszintén megmondani, máskor bátorkodom tisztelkedni.

- Én a nemes vármegyének alázatos szolgája vagyok, - mondja az alispán, - méltóztassék parancsolni.

- Becses véleményét szerettem volna megkérdezni a történtek iránt, - kezdi a nyájas ur, - s minthogy mindhárman egy párthoz tartozunk, gondolom, közös tárgyról szólok, midőn aggodalmamat jelentem ki, hogy a megye tulment a határon, s a kormányt illő figyelmeztetnünk, hogy hatalmával álljon ellent.

- Miképen méltóztatik gondolni ezen ellenállást kivihetőnek?

- A legbefolyásosabbakat a fejedelem színe elé kellene idéztetni.

- Nem hiszem, hogy ezt elérhessük nagyobb botrány nélkül, - az ellenfél azt mondhatja: nem ostromoljuk a fejedelmet jogokért, sőt a magunkét akarjuk fogyasztani a nép javára.

- Kérem alázatosan, ezen engedés látszólagos, Párisban is azon kezdték, hogy a népnek adtak jogokat, később következett a hajmeresztő mészárlás, - ezen példa följogositja a kormányt, hogy csirájában fojtson el minden veszélyes mozgalmat, s mi ugy szolgáljuk hiven a magas kormányt, ha magunk kérjük föl a beavatkozásra.

Faragó a szolgálati készségre megfogta torkát, hogy egy hangos morgást visszaszorítson, aztán szokott hidegvérüségével azt mondja:

- Barátom uram a párisi példát mondja, melyet én eltagadni nem akarok; hanem attól félek, hogy ha mi a magunk erejében nem bizunk, s mindjárt az igen erőset hivjuk: nem vendégünk lesz az, hanem parancsoló gazdánk.

- A mult gyülés után mit tehetünk mást?

- Barátom, midőn a fazékban nagyon forr a viz, egy kanálnyi hideg vizzel megint lelohasztom.

- A hasonlitást miképen méltóztatik alkalmazni?

- Egyszerüen, a ki azt inditványozza, hogy menjünk föl a holdba, megkérdezem, van-e olyan hosszu létrája, a mely fölér? Ennyivel meg fogom győzni, hogy első kérdés a létra, azután következik a holdbamászás. Okokkal kell győznünk, a mi győzelmünk pedig csak a mérséklés lehet. Hogy valamit kell a népért tennünk, azt megmutatta Mária Terézia, midőn az urbért beleegyezésünk nélkül is behozta.

- Az nemes szándékból történt.

- Isten neki, mondjuk nemes szándéknak; hanem a szabó nem azért varrta nadrágomba a zsebet, hogy más is adhasson belőle.

- A nemzet később helybenhagyta a magas gondolkozásu fejedelmi asszonynak intézkedését.

- Igen is, kinjában; mert a mit a fejedelmi kéz jogtalan adott nálunk nélkül, mi csak bolond fővel változtathattuk volna meg; mert a népet felbőszitettük volna, - s csak a kormány halászhatott volna a zavarosban.

- E szerint türjük békén a tulhajtók győzelmét?

- Okra okot, ez a mi ágyunk, - s ha az okból kifogytunk, adjuk meg magunkat a többségnek; ez talán alkalmatlan lesz; de mindenesetre alkotmányos.

- S a kormány érdekei?

- Mi nem vagyunk kormány, hanem vármegye, - vitázunk jogaink fölött, - a kormány vigyázzon a maga érdekeire.

- Bocsánatot kell kérnem, - azt hittem, hogy a mi pártunk a kormányra támaszkodik.

- Megforditva, - a kormány támaszkodik miránk. - Ebben nagy a különbség; mert a mi mérsékletünk nem nyugtalanítja a kormányt, igy a kormány miattunk nem aggódik; de ha mi a kormányra támaszkodunk, olyan engedelmességet követelhet, melyért nem csak Rákhelt, de még fájós szemü Liát sem ad.

A beszélgetést ujra egy kopogatás zavarta meg, - belépett egy érdemrendes ur, kit mindannyian megméltóságoztak.

- Örülök, hogy többen vagyunk, - mondja ő méltósága, - az urak bizonyosan a mult gyülésről beszélnek: az valóságos forradalom volt, már nem sok hiányzott, hogy elkiáltsák: lámpára velünk.

- Méltóságod nem szokott megijedni! Mondja Faragó.

- Félni, semmiesetre sem félek; én elégszer néztem a pisztoly torkába, - azt megszokja az ember; hanem a nagy egyenlőséghez semmi kedvem. Semmi sem egyenlő a világon. - Van ember, van állat, van fa, van virág, s mindenik osztályban van nemesebb és vadabb. A szerecsen fekete, én fehér vagyok, a fehérnek haja selyem, a feketéé czudar szőr, - a fehér munkás és tanulékony, a fekete dologtalan és otromba szamár. Mindenütt megvan a különbség. Én ur vagyok, őseim is azok voltak, s most kriminális pert indítanak ellenem vakmerőségemért, hogy nem akarok adót fizetni, mint a paraszt, s rám szavazzák, hogy a robotot és dézsmát megváltani engedjem. Ez nem párbaj; hanem utonállás: mellemre szegezik a pisztolyt, s miért? mert nem akarok egyenlő lenni.

- A vita megindult, az átmenet kellemetlenségeit türnünk kell. - Mondja Faragó.

- Egy pillanatig sem.

- Bocsánat, mindenkinek joga van véleményének kijelentésére.

- E szerint a többség az ur.

- Alkotmányos fogalom szerint: igen.

- Engedelmet, ez gondolatnak szép; hanem valóságnak nagyon veszedelmes, s a mely kormány behunyja a szemét, nem érdemli meg, hogy hatalom van a kezében.

Faragó elhallgatott, a méltóságos urnak sikerült Faragóban olyan húrt érinteni, mely már meggyengült, s közel vala az elszakadáshoz, e miatt az alispán nem szólt, hogy saját házában lárma ne támadjon.

- Alispán ur, ugy látszik, nem osztja nézetemet? - Kérdi a méltóságos a nagy hallgatásból okoskodva.

- Tisztelem mindenkinek véleményét, igy méltóságodét is; de nem érnék czélt, ha czáfolgatni akarnám.

- Ugy kénytelen vagyok magamat ajánlani.

Ezen szavaknál eltávozott a heves ur, vele az is, ki oly készségesen akart szolgálni a kormánynak; hanem helyettük érkezett más, egy nyirott bajuszu, sovány képü ur, ki most mindjárt el fogja mondani, hányadik izen atyjukfia a honszerző apáknak. Háromszoros bókkal tisztelte meg az alispánt, s ha az hirtelen egy széket nem dug alája, órahosszat bókolna.

- A tegnapi gyülésért megjöttem, - mondja a vendég németből forditott magyarsággal.

- Szerencsésen megbuktunk, direktor ur! Mondja az alispán a jószágkormányzónak.

- Csak én megbukottam, tekintetes uraknak nincs van baj.

- Ezt nem értem.

- Tetszik tudni, mi az a donáczió?

- Igen.

- Tekintetes ur tudja, mint a jurátus felelik a czenzurában; hanem én megmagyarázok praxisban. Donáczió az, mikor én megveszek kincstártul negyvenezer forintjáért olyan jószág, mely megér huszezer forint.

- Ez drága vétel.

- Én csináltam ilyen vásár, igy csináltak engem nemes ember.

- Úgy az egyensuly megvan, direktor ur, most már a magyar koronának tagja, s olyan nemes ember, mint a kinek hat uradalma van.

- Más ingyen kapott az uradalmak, ha elveszik tőle a privilegium, nulla von nulla geht auf, nem vesztette semmit; hanem én elvesztek huszezer forint, ki fizeti meg nekem?

- Tudtommal senki.

- Engem tartozna védelmezni a magas kormány.

- Kérem alássan, a magas kormány kinálta a kamarai birtokot, vagy direktor ur folyamodott érte?

- Én nemes embernek akartam lenni.

- Az is fog maradni, ezt nem veheti el direktor urtól a vármegye.

- De ha a vármegye elvállal az adó, elengedi robot, s a paraszt lehet vármegye: kinek vagyok én?

- Ugyanazt mondhatnánk valamennyien.

- Alispán ur nincs van egy krajczárjában ez a mulatság, de én rossz Geschäft csináltam.

- Engedelmet kérek - mondja az alispán elkomolyodva, - ennek nem oka a vármegye.

- Oka, mert elviszi az enyim privilegium.

- Még ugyan nem vették el; de ha elveszik: megmarad direktor ur e hazának polgára.

- Gehorsamster Diener, ur akarok lenni, vagy azt mondok Magyarországnak: adieu.

Hirtelen elvégződött a beszélgetés, a jószágkormányzó boszusan távozott, minthogy az alispán semmiképen sem akarta biztatni; nagy bókolásokkal tette be az ajtót.

Faragó az egymásra következő behatások alatt megállt barátja előtt, ki élő tanuja volt a mindenféle érdekbeszédnek, s meghatottan mondja barátjának.

- Barátom! Előbb azt kivántad, hogy haragudjam, őszintén felelj, kivánod, hogy helyetted is káromkodjam?

- Ne kezdd el; mert én kirugom a szobafalat, hisz ezek kötözni való bolondok.

- Gondolod?

- Furcsa kompániába keveredtünk, öreg. Én azt a kiváltságot védelmeztem, mert azt gondoltam, hogy az össze van nőve az alkotmánynyal; de oszlani kezd előttem a köd, másoknak eszük ágában sincs más, mint a szennyes önérdek, s a ki csak a kormánynak alázatosan akar szolgálni, s a ki a nemességgel geschäftelni akar, az nekünk ellenségünk.

Faragó hirtelen szemközt nézett barátjával.

- Te is azt kivántad, hogy szidtam volna össze a vármegyét; nem veszed észre, hogy ezeknek malmára hajtod a vizet?

- Látszólag igen; hanem, barátom, a politika olyan, mint a vásár, az alku szabad.

- Ugyan melyik akar ezek közől alkudozni? Egyik sem enged semmit, s ha a kormány markukba adná a hatalmat, akasztófát épittetnének a megyeház elé, s az ellenvéleményt kötéllel fognák kipusztitani.

- Mondd ki hát legbensőbb gondolatodat: ezek nyomorult haszonlesők, amazok pedig eszeveszett bolondok.

- Mindjárt világosabban láthatsz. Ugy-e, hogy pártunkban legtöbbnek más-más kiinduló pontja van, hidd el, hogy a másik párt épen ilyen tarkaságokból alakult, abban is van mérséklet és túlság.

- S mit kiván az a másik mérséklet?

- Sokat kér, hogy valamit kicsikarhasson. A jobbágyságnak sorsa elviselhetlen; azt mondják ők: apáink egy hibáért századokon át büntették önvéreinket, s mig azt megtürjük, hogy jött-ment sehonnai pénzzel vegyen nemességet, s a teritett asztalnál mellénk ülhessen, tulajdon véreinket kizárjuk minden hivatalból, s még eszének sem akarjuk hasznát venni. Ez a másik párt mondja, s kérlek, azok után, miket hallottál, tagadhatod, hogy ebben nincsen igazuk?

- Nem tagadom.

- Ha nem tagadod, ugy ezen pontra nézve engedni akarsz és alkudozol.

- Te okosan beszélsz, hát mért nem beszélnek amazok igy?

- Mert a pártnak tömege amott is oly eszeveszett, mint nálunk; hanem legyenek bölcsek a vezetők, s uralkodjanak a tömeg fölött, a szennyes érdekeket, a telhetetlen hiuságot fékezzék, különben fölfordul a haza.

- De azok azt mondják, hogy mi eláruljuk a hazát.

- A mi bolondjaink pedig azzal felelnek, hogy amazok lopni akarnak. Ugy-e, szép az a szenvedélyesség?

- Isten engem ugy segéljen, meguntam az életet.

- Én nem, sőt vénségemre megifjodom. Azt hittem, sokat olvastam, mert a multat megtanultam; most olvasom Széchenyi munkáit, a jövendőnek titkát, s abból vigasztallak meg: Nehéz magyarnak lenni, - mondja a gróf, - de nem lehetetlen! Ne csüggedjünk, barátom; hanem végezzük a ránk szabott munkát becsülettel, mérsékeljük pártunknak tulságát, okosan engedjünk, ezt az idő követeli.

- Itt a kezem, miattam szórhatják a gyanusitásokat.

- Erre készen kell lennünk, a mi állásunk nehezebb, - mondja Faragó, - amazokat tapsok kisérik, hiuságuk naponkint fris tömjénnel táplálkozik, mi elégedjünk meg, hogy a makacs maradást mi mozdítjuk ki helyéből.

- Isten veled, barátom, - bucsuzik a másik, - sokat mondtál...

- ... Nehéz elhinni?

- Megfogadtam, hogy veled megyek, jele, hogy meggyőztél; hanem méginkább meggyőztek azon jó urak, kiktől előbb megundorodtam. A szabadba kivánkozom, érzem, hogy a hinárból szabadultam ki, majd kinn a gyepen nyujtózkodom egyet.

- Ki ne szaladj az országból! - Mondja tréfálva az alispán, czélozva a jószágkormányzó beszédjére.

- Ne félj barátom, megmarad legszebb titulusunk, hogy magyar emberek maradunk.