Aggodalmak.

Megsajnálom azt a hölgyet, ki e munkát kezébe vette; munkámnak elején meg kellett volna mondanom, hogy e munkát a magyar anyák fiainak irtam. A mi e könyvben foglaltatik, nem tanitják az oskolában, s a ki meg nem tanulja, az életben esik majd a - tercziába. Már pedig az élet rövid, s az orvosi tudomány nem találta ki azon csodatévő orvosságot, hogy az életet ujra - megrepetálhassuk.

Esedezve kérem az anyát, ki idáig lapozta a könyvet, bocsássa meg, hogy fiára többet gondoltam, mint a hölgyek mulattatására, - inkább megigérem, hogy máskor kizárólag a nők számára irok egy nagy könyvet.

Az 1830-32-iki országgyülésre kellett megválasztani követeket, s a megyei közvélemény Faragót és Csillagot emlegette.

- Én itthon maradok! Mondja Faragó Csillagnak. Tudom, te kikötötted, hogy csak velem vállalod el a követséget, - e miatt most már hatalmas pártod kínjában is megválasztand engem; de nekem itthon a helyem.

- Itthon?

- Két okot mondok. Az első, hogy az országgyülésre én nehéz legény vagyok, nagyon elkéstem a multban, s nincsen olyan hosszu madzag, melyen, mint a sárkányt, olyan magasra ereszthessetek, mint a hol ti jártok.

- Keserüséggel mondod ezt, öreg?

- Teljes meggyőződéssel; mert én az uj korban olyan vagyok, mint a kit az uj hitre ugy kell megtériteni. Én sokat el fogok hinni, barátom, hanem mindent erős okokért; de hogy én legyek a példány, melyet, mint az orvosságos üveget, minduntalan fölráznak: erre nem vállalkozom. Sohasem fogatom össze pejlovamat a szürkével, mindjárt föltünik, hogy nem összevalók. Igy lennénk mi ketten az országgyülésen, s hihetőleg én rajtam nevetnének, s rólam mondanák: nem illem hozzád, - s arra vén vagyok, hogy én mulattassam azokat, kik olyan jó kedvüek, hogy még az országgyülésben is mulatni szeretnek. Ez volt egyik okom, - most elmondom a másikat. Te Pozsonyba mész, kardoskodol azon szabadelvü utasitásokért, melyeket kaptál; hanem az országgyülés hosszura nyulhatik, s ki áll érte jót, hogy a megyében a makacsan maradók fölül nem kerekednek, s olyan utasitást nem adnak, hogy te orczapirulással mondod el Pozsonyban. Jó az öreg a háznál, barátom, s mig én leszek itthon a mérsékelt pártnak vezére, nem recidivázunk; mert ha valaminek jósága- és üdvös voltáról meggyőződtem, pártérdek miatt azt ujra agyonveretni nem engedem. Ha az egyszeri barát a parancsszóra azt mondhatta: én ugyan föltétlen engedelmességet fogadtam; de azért eb megy! én helyes okból mondom: itthon maradok.

- Okaid helyesek, meggyőztél! - Mondja Csillag az öregnek kezét megszorítva, - de mégis ezt mondja: Nem tudok ellentmondani, mégis szeretném, ha együtt mennénk, - hiszem, lassankint egy véleményre vergődnénk.

- Hasztalan vesződöl, elégedjél meg az eddigi eredménynyel. Sohasem szégyenlem, hogy a multhoz makacsan ragaszkodtam; a mult szép volt, s azon korban, a körülményekre szabva, jó is volt. - A tudat védelmeztette velem. Az uj eszméknek egy részét kezdem hinni, s a hitben örömest lépegetek előre, óvatosan, mint az ingoványon járó, hogy egyik lábával folyvást tartózkodik, s addig a másikra nem nehezkedik, mig szilárdságáról nem biztos. Te ösmersz, - balul nem itélsz felőlem, - tudod, hogy az én ódon meggyőződésü bensőm nem hasonlít az üvegpalaczkhoz, melyből a savanyút kitöltvén, vizzel ugy kiöblithetik, hogy a régi szagot elereszti, s a savanyú helyett édeset önthetnek bele; de más nem ismervén, kigunyol és megsért, - ezt pedig el nem birom.

Csillag szólni akart.

- Türelem, barátom, - most megnyilott ajakam, mindent kitalálok. Az ember ember marad, gyarlóságai vele születnek, s együtt halnak meg. Másra hagyom az én gyengeségeimnek elsorolását, most én másokét mondom el. Nem tudnék e hazára nézve nagyobb szerencsétlenséget a föltétlen egyetértésnél. Két véleményt ismerek: nagy haladási vágyat és makacs maradást. Most világosabban látok, - a makacs maradás, hol én is álltam, a szemétdombon felejtené a hazát, - viszont kérdezlek, ha ugy haladhatnánk egyetértéssel, mint pártodnak tömege, valld meg, biztosak lennénk-e, hogy az árokba nem esünk?

- Megvallom, igazad van!

- Tehát mentsen meg Isten ilyenszerü bolond egyetértéstől, - s ezen meggyőződésben a magam helyzetéből okoskodva mondok valamit. Az én pártomban sokféle ember van, s látom, hogy nem ugyanazon alapgondolatnál fogva egy az összetartásuk a mérsékletben. Igen szennyes érdekeket tapasztaltam, ezek világosítottak föl, hogy uralkodni kell az undok érdekek fölött, s a mi a mérsékletben nemes és a hazára hasznos, csak annyit szabad valósitani, - s a mi a haladásból igaz és nemes, el kell fogadtatni. Ez az én tapasztalatom az én tömegemben, s bár tőled nem kérdeztem, hiszem, hogy a salakot te is megtaláltad a másik oldalon.

- Helyesen mondád, s igen szeretem, hogy kitaláltad.

- Azonnal megtaláljuk helyeinket. Neked amott, nekem itt kell mérsékelnem a tulzást, - igy használhatunk a köznek, melyet ugy szolgálunk igazán, ha a gondolatokat megrostáltuk és meg is szitáltuk. Ha a szakácsném a hust, lisztet, káposztát, sót, borsot és paprikát külön és egyenkint akarná velem megetetni: kikorbácsoltatnám a konyhából. Az eszméket ugy, mint első pillanatban kigondolják, nyersen meg nem emészthetnénk, - ellenkező vélemények érlelik meg, - s én erősebbnek véltem a hazafiui kötelességet a vitára, mint a jó baráti viszonynak kimélését és szembeszálltam veled is. Most értesz, - helyeinket megtaláltuk, - elégedjünk meg a tudattal, hogy csak egymással szemben használhatunk. Mi azért közel leszünk, szorosan egymás mellett, - de szemben, - s a miben mi megegyezünk, az már megszürt józanság, mely sehogysem hasonlit pártjaink legszélső tulságához.

E párbeszédet talán végig olvasta némely türelmesebb olvasó, - s ha a munkát nem időölésért vette kezébe, gondoljon vissza azon zajos korra, melyben az eszmék harcza megkezdődött. Az aláhuzott szavakat a hagyomány tartá meg, s egész kegyelettel irtam le a párbeszédben. Gondoljon az olvasó a multból két tekintélyes pártembert, kik egymást olykor mégis megértették, - kik a zajos gyülés után elég bátrak voltak karonfogva sétálni. Hosszan küzdének a nagy teremben, valamiben megegyeztek, s mindkettő örült, hogy valamely középuton találkozván: megegyezhettek. Ugy-e? egymással szemközt álltak, de mégis már egymás mellett voltak az eredményben, - s hogy azon egyezkedés megnyugtató volt, annak tulajdonitható, mert előbb nem volt közöttük vak egyetértés.

A pártoknak ez valódi és nemes értelmük, - ez bizonyítja szükségességüket, - s ha az emberi gyarlóság efféle harczban a főbeütésig összeverekedett is, - emberi módon történt; de végeredménye mégis magasztos.

Most menjünk odább.

- Mikor indulsz? kérdi később Faragó Csillagot a követválasztás után.

- Még e héten, még pedig házi népemmel. A kicsinyeknek anya kell, a nagyobbaknak lassankint a nagy világ, ezért együtt kell maradnunk. A lányos apának más gondjai vannak, mint neked egyetlen fiaddal.

- No, nem mondom, hogy nem ugy van; azonban a fiu miatt is megvakarom ám a tarkót.

- Fiadban bizhatol.

- Félig, a fiatal ember természeténél fogva fél ember, a másik fele azoktól függ, kikkel egy társaságban van.

- A hasonlók összetalálkoznak, hajlamai ellen semmi kifogásod sem lehet.

- Lányos apa vagy, ehhez nem értesz, - mondja kedélyesen Faragó, - a jurátus-fészek mindig a kávéház volt, s ott több a káromkodás az imádságnál. Nehéz az, hogy fiatal ember bús veréb módjára egész nap négy fal között maradjon, s a társaság kedveért kénytelen néha a farkasok között orditani.

- Néha!!!

- Bizonyosan, csak néha! Tudom, hogy megunná az éretlenkedéseket; de, barátom, átmeneti állapotban vagyunk, a fiatalság a multat elkárhoztatja; a régit nem tanulja, ujabbat pedig nem tud. A mely országban a régi harczok kipusztitották az embert, helyébe farkasok következtek; az emberek most nem, hanem a régi tudományosság pusztul el, s egész magyarán kimondom: szamarakra marad az ország.

- Tanulni fog!

- Fog?... Igen röviden feleltél, s hihetőleg hited, reményed, meggyőződésed e rövid kis szóban van kifejezve. Bocsáss meg, hogy a jelennek szomorú valóságára figyelmeztesselek. A földszintről nem ugorhatunk az emeletbe lépcsők nélkül, te a multat jól ismered, és sok ujat tudsz, kérdem: ujjaidból szoptad?

- Ráértem tanulni.

- Ember vagy a talpadon, te nem henyéltél, folyvást a könyveket bujtad, de hogy egy vármegyéről vegyek mértéket ötvenkettőre, hányad magaddal vagy, kik a jövendőre tűrhetőn elkészültek? Felelek helyetted: Vajmi kevesen! Itt van az én pesszimizmusomnak egyik nagy oka. A nagy eszmékhez gyengék a mostani legények, s a fiatalságban mindaddig semmi reményem, mig szokott vad mulatságait folytatja.

- Köszönöm a figyelmeztetést, Pozsonyban használni fogom.

- Fiamat rád bizom.

- Ha nem mondod is, ügyeltem volna rá.

- Nem értesz még, barátom, engedelmeddel, vallani akarok. Én olyan voltam, mint a magyar apák általjában: mogorva, rideg, fiamnak inkább professzora és uralkodója, mint apja. Észrevettem, hogy a fiam jobban fél tőlem, mint szeret, s akármire van szüksége, a szakácsné előbb tudja, mint én, s feleségem nagy feneket keritve szokta fiam helyett előadni, a mit meg akar kapni. Ez a feszesség már terhes; de közeliteni nem tudunk, s félek, hogy a fiu olyan körülmények közé keveredhetik, hogy inkább bolondot csinál, mint szóljon. A nagy, a zajos világba lép, a könnyelmüség ragadós, a barátság jogán kérlek, tartsd szemmel a fiut, s ha az apára van szükség, tedd helyettem azt, mit jónak vélsz.

- Köszönöm a bizalmat, elfogadom, bár nem képzelek esetet, melyben helyettesithetnélek.

- Ez is uj divat, ez a vakbizalom, a fiatal emberekkel valóságos pajtások vagytok, s minden ilyen ficzkó eleven szent.

- Lassan, mogorva öreg!

- Jó, bevallám, hogy hibáztam, az én mogorvaságom éppen olyan tulság, mint a ti confidentiátok.

- Bizalmasság!

- Legyen bizalmasság, nem szégyenlem bevallani, hogy eddig nem tudtam.

- Öreg!... mondja Csillag mindkét kezét megragadva barátjának, lehet-e nagyobb boldogság mint a te megtisztelő barátságod?

- Ezt én mondhatnám nagyobb joggal; mert én tanulom tőled az ujat.

- Megkülönböztetem az állitást, az uj eszmék támadó természetüek, s e támadásban van olyan erős követelés, melyet a legjobb barátok is nehezen tűrnek. Az ember ura a földnek, s megszokta, hogy a teremtmények az ő szolgálatára vannak, s ezeken oly nagymértékben uralkodik, hogy vagy egyenesen fölemészti, vagy legalább átalakitja. Az uralkodási vágy nem elégszik meg természetes határaival, az ember édes vérei között is uralomra tör még akkor is, ha tudja, hogy uralma igaztalan; ha pedig oka van azt hinni, hogy véleménye a másiknak is hasznos: már akkor féktelen is mer lenni az erőszakolásban. Ez legigazabb magyarázata annak, hogy az uj haladásnak emberei a meggyőződésből átmentek a lelkesülésbe, magukat jobbaknak, választottabbaknak hiszik, s azon ösztön, mely minden egyest uralkodásra késztet, egy szentebb ürügy alatt már a támadásra fokoz, s erőnek erejével tukmálja másra a jobbat.

- Egyéni szabadságom megsértésével; s ha az én fejemnek kérge keményebb, s mielőtt vakon elhinném az ujat, előbb józan oknál fogva tudni is szeretném...

- A tulbuzgóság meg fog sérteni, ezt akarod mondani! Fájdalom, nincs különben; de éppen a te higgadtságodtól várom, hogy az embereket mérd az emberek mértékével, s a jó szándék mentse ki a tulságos heveskedést.

- Régen gyakorlom magamat ezen erkölcsben, s megigérem, hogy nem fognak kifárasztani.

- Ne hidd, hogy az én helyzetem kényelmesebb.

- Szentül hiszem, eléggé érezheted, hogy a tudásnak fájáról lepottyanó érett gyümölcsöt bármely jámbor legény fölszedheti; hanem a fát miképen kell megrázni, nagyon kevesen értik.

- Engem is az fáraszt, hogy többen inkább az áradásban usznak, de csak ugy, hogy belénk kapaszkodnak.

- Megállj, barátom!... - mondja Csillag, - mindjárt megmagyarázhatsz valamit. A nagy hegyekben támadnak a források, a nagy hegyek benső nedvéből, vagy a hegyek havából híznak meg a folyamok, s bár a magasból rohannak le, nem a hegyet szaggatják meg, mely többnyire erős sziklatömeg; hanem a völgynek sikságát. Jól érts meg: az uj eszmék idegen országból indulnak felénk, hol a tudás jobban kifejlett, nem félsz, hogy nálunk sebesen rohanva partjainkat megszaggatja.

- Tanulmányra van szükségünk, hogy tudjuk mennyi elég?

- Egy oskolát tudok, hogy a magyar ember csak a maga kárán tanul. Mit gondolsz: az ár nem lesz drága?

- Bekergetjük az urfiakat a tanulásba.

- Ebben nagy mértékben kételkedem.

- Természetes eszünket keveseled?

- Több van, mint kellene. Ennek túlbősége az ok, hogy a fiatal ember tanulni nem akar, mert ha megszoritott természetes esze néhányszor szerencsésen kisegitette, azt véli: mindig elsül.

- Gondolkoztam erről, barátom, van egy pár kiszemelt emberem, azokat tanulmányozásra kapatom, s ha majd többet tudnak, mint a többiek, tudom mi lesz a következés, a közlésre hajlandó ösztön nem nyugszik, s tanitványokat keres.

- Boldogok, a kik hisznek!

- Némi türelemért esedezem, barátom, ez nagy fa.

- Nem fa, rengeteg erdő, s te azt le akarod vágni.

- Nil admirari! Öreg, ezt mondja a klasszikusok nyelve.

- Te még diákul is mersz beszélni? Én már tréfából sem merek diákul idézni.

- Még nem tagadtuk meg a régi bölcseséget. A multnak bölcsesége a jövendőnek is kincse.

- No, no, hizelegni akarsz, hogy kibékits!

- A mult az igazság, a jelen a kisérlet, a jövendő a találgatás. El tudod választani e hármat ugy, hogy valamelyik fölösleges lenne az emberi életben?

- Nem is akarlak czáfolgatni.

- Tehát türelmet kérek, s ha Pozsonyból visszatérve, eredmény nem lesz, akkor én leszek az, ki tévedtem, mert tulságosan reméltem. Mi az én reményemnek alapja? Az, hogy az emberek leginkább félnek attól, ha róluk azt hiszik, hogy szamarak.