A legnagyobb bolondság.

Bemutattam a Hollingert pongyolában, - az elkezdett rajzot kötelességszerüleg folytatom e munkának folyama szerint, s azonnal látandja az olvasó, hogy némi ellentétek miatt nem meszelhettem fehérre, hogy az szebbnek lássék.

Az 1830-iki korszakban a politikai lapirodalom bölcsőjében aludt, kávéházakban az Augsburgi Allgemeine, a Wiener Zeitung, a Wiener Beobachter, a Nemzeti Ujság elég volt öt-hatszáz embernek. Könyv, lett legyen szépirodalmi vagy politikai, azon kevesek kezében forgott, kiket "pátrióták"-nak neveztek magyaros latinsággal. Csak futólag említek meg azon korszakból egy általános kifejezést, mely akkor erős jelentéssel birt, s a kiről elmondták, az tekintélyre kapott a közéletben. Végzett embernek mondák, ki mint orvos, mérnök vagy ügyvéd diplomát kapott, - s általános közhit szerint azt gondolták felőle, hogy ennek semmi szüksége a további tanulásra, hisz azért végzett ember, mert mindent tud!

Az olvasás alatt csak mulatságos foglalkozást értettek, mely éppen mivel mulatság, hosszan tartó nem lehet; például: elolvasott egy verset, tovább aztán semmi sem következik.

A tudományoknak akármelyik ágát elvégezvén az ifju, a legkomolyabb értelemben mondá: Hála Istennek, megszabadultam a könyvtől. - Ezen értelemben képzelje az olvasó, hogy a jurátusok azon befejező napokat élték, midőn már előre mondogaták, hála Istennek, megszabadulunk a könyvtől. S a Hollingerben ezen szavakat ezerszer mondták el egy nap.

A jurátuséletnek két szakasza volt: a főnök mellett tisztára irni az adott fogalmazványt, mely munka egyszersmind gyakorlása volt a közéletben már tettleg előforduló jogi vagy politikai tárgyaknak, továbbá: a szünórában ugy használni az időt, hogy a jurátusfogalommal járó szabadalmat, ifju észszel elkövetni ezer könnyelmüséget, egész mértékben használni.

Addig gyermek a gyermek, mig tintapiszkos ujját a tejfölös fazékba üti, s a ráragadt tejfölt a tintával együtt lenyalja - undor nélkül. Az átmeneti években az ujjszopásnak más-más nemei vannak; s minden fokozatnál maga a növendék röstellené az előbbeni korszaknak ügyetlenségeit ismételni, mert szeret a fiu megérni legénynek, s a gyermekkori maszatból örömest kimosakodik. A jurátus előre számitja a napot, melyen a hernyóból pilleszárnyassá alakul, s talán mondhatnám, öntudatosan siet leőrleni az agyafurt bolondságokat, melyek csak a jurátusság köpenye alatt férnek meg.

Tivornya, trágár beszéd, macskazene, korcsmai verekedés, pasquillgyártás, utczai gorombaság, pinczérpofozás s ezer más apróság igen bocsánandó bün, ha jurátus tette. Egyes talán undorodik az egész sorozattól, de a czimborákkal egyetemben mindenre kész; mert ugy indul és olyan mentséggel kedves pajtásaival a garázda utra, mint a békés polgár felhős időben hóna alatt levő nagy esernyőjével az utczára, maga nem ázik meg, legfölebb a csizmája lesz sáros, azt pedig ujra kikeféli majd az inas.

Társaságban tivornyáznak, társaságban garázdák, társaságban verekedők; mindent társaságban tesznek, csak okosat nem; mert az okosat nem a tömegek találták ki; hanem azon fáradhatlan egyesek, kik szenvedélyből négy fal közé huzódnak, hogy a teremtés perczében ne zavarják azok, kik lelkesülni nem tudván, röhögésükkel állnák utját az ihletettebbnek.

A jelen századnak ujabb eszméitől még a professzorok is megijedtek: mennyire féltek hát attól a diákok, kiknek a nehezet vastag könyvekből kellett volna megtanulni! Verbőczytől kezdve ezen századnak elejéig nagyon elég volt jogi tudománynak, mi épen a tripartitumban és az 1790-iki törvényekben meg volt irva, a ki azt tudta: lehetett végzett ember. Azonban hazánkon kivül kisütött a napsugár, s hogy Angliát ne emlitsem, Francziaország a nagyon is elméleti Rousseau után Benjamin Constant "Az alkotmányos politikának tana" czimü remeket irta meg. Montesquieu pedig a "Törvények szelleme" czimü munkát. Hanem Páris nem szomszédfalu Dévényhez, mely a Dunának beszakadásánál első falu Magyarországban.

A káposztáról maig tudjuk, hogy hetedszer melegitve legjobb; a könyvekről ez a tudatunk hiányzik most is, hát még 1830-ban, s igen elhihető, hogy a Hollingerben tanulás végett senki sem jelentette magát.

- Hallottátok?

- Nem hallottuk, - mondd el!

A mi sületlenség volt, igy került ott fülbe és szájba; de a tudománynak nem volt szolgája, mint a tekézés deréknyujtogató mesterségének.

Egy kis rövid kitérést, azután mindjárt a fölvett nyomra térek.

Elment valaki a testgyakorló intézetbe, s a tanitótól kialkudta az órát. A tanitó azt mondja:

- Uram! a testgyakorlás nem olyan, mint az áruczikk, hogy pénzeért mindjárt megveszi, azaz pénzével megszerzi rövid időn azt, a mire szüksége volt. Itt én önnek csak bizalmat adok önmagához, hogy az ön testében különféle képességek vannak, melyeket nem is képzelt. Ennek nyomán kérdem önt: át tud-e ugrani egy két öles árkot?

- Nem tudok.

- Nem is hiszi, hogy valaha át tudná ugrani?

- Előre mondom, nem is fogom megkisérleni.

- Igy beszél minden kezdő, - nincsen önmagában bizalma, s a közönséges okoskodásnak érvei nem is inditják meg a kezdetben. Máskép akarom önt fölvilágositani, - mondja a tanitó. Mindketten nyugodt kedélyben vagyunk, nem látjuk át, hogy voltaképen mi haszna a képességnek, hogy két öles ároknak rohanjunk; azonban a véletlen hatalmasabb bizonyitó, mi zajt hallunk, s visszafordulva látunk egy felbőszült bikát, mely felénk tör; vajjon okoskodni fogunk-e, vagy elkezdünk futni? Bizonyosan menekülni vágyunk, s bár előttünk két öles árok van, neki rohanunk; mert az ároknak tulsó partján kerités közé menekülhetünk, s én reménylem, hogy ön ijedtében erejét összeszedi, és nem lehetetlen, hogy átugorja a két öles árkot. Midőn igy parancsol a szükség, a veszedelem árán tanuljuk meg: mire képes az embernek teste.

Ezen okoskodással mondom: a hajdani jurátusvilág áldott egyhanguságban élt néhány évtizedig, ősi erejét nem ismerte, s mivel az erő még abban sem nyugszik, ki az erőt jóra használni akarja, hanem folyvást cselekedni akar; cselekedett sokféle balgaságot, még pedig ugy, hogy hire menjen, s a komédiának valami érdekessége legyen. A jurátuskópéságokról tanuskodnak az adomás könyvek, s a ki az erőt a tréfában is megismeri, elhiszi, hogy tömérdek erő fecséreltetett el hasztalanságokra.

A jurátusság a magyar fiatalságnak szine volt mindenkor, de oly gyümölcstelen, mint az a gőz, mely ezredekig csak a tüzhelyen mulattatta a szakácsnékat, mikor a fazékról a födőt fölvetette, mig egy figyelmes szemlélő ezen félreismert erőt nagy kazánba zárta, s az első gőzhajónak kerekeit megmozditotta vele.

Réme volt a fővárosnak a jurátus, mert tulereje a féktelenségben nyilatkozott, s a pozsonyi karzatokon ugy uralkodott, hogy hatalommá nevelkedett. Rokonszenve a hasonlót jutalmazta: a bátor szót, a daczolni merőt, és évtizedig a hazafiság ezen szóban összpontosult: bátorság!

Hogy e bátorság néha politikátlan, igaztalan és sértő, azt a jurátus nem mérlegelte; mert az uj, a reformeszméket nem eredeti forrásból ismerte; hanem egyes szónokok könnyen odavetett és rendszertelen szavai után. Hogy az uj eszmék keletkeztek, miképen rendszereztettek, s hogy azokat könyvekből is meg lehet tanulni: arra a szüz erő nem gondolt, bár az idő, e felbőszült bika már rohant felénk, és kényszeritett a széles ároknak tulpartjára.

A véletlen segitett, s a bárdolatlan őserőt az 1830-ki korszak rendszerbe kényszeritette.

Horváth Mihálynak "25 év Magyarország történetéből" czimü munkája érdekesen adja elő, hogy ezen hires országgyülésen a fiatalság társulattá alakult, s tanulmányozással foglalkozott, s élő tanuk bizonyitják, hogy a betyárság hirtelen szállást változtatott.

Már hónapok óta folyt az országgyülés, a "Bolondkompánia" ur volt Pozsonyban.

Egyesek a csapatból elkövették az apró csínyeket, melyek miatt a pozsonyi polgár az országgyülésből közvetlen háramló hasznot is el akarta engedni. Maga a kompánia nem volt oly szenvedhetlen, minő lenni akart; mert, mint önök emlékeznek, szabályaik szerint, az inditványozott bolondéria előleges birálat alá esett.

Egy napon Csillag Kapusnak egy vastag könyvet adott elolvasás végett. Kapus a könyvet a Hollingerbe vitte, s a nagy asztalra helyezte. Közben észrevette, hogy grófja, kinek rendes titkára vala, a sétányon egyedül járkál, hirtelen fölkelt, hogy a grófnak valamely tárgyról egyetmást mondjon, a könyvet az asztalon hagyta.

Megint a korra hivatkozom: egy jó vizslát három percz alatt elloptak volna: de a könyvet ilyen veszedelem nem fenyegette. Nem fejezhetem ki helyesebben az időnek különbségét az 1830-ik és 1866-ik év között találóbban: ma az olvasási vágy oly magasra nem fejlődött, hogy megvegyék a könyvet; hanem ellopják még az oltárról is, - 1830-ban még nem lopták el; mert ingyen sem kellett.

Kapus közel egy óráig beszélgetett a gróffal, az alatt a bolondkompánia előleges összebeszélés szerint összegyülekezett a nagy asztalnál. Zajlott a fiatal erő, az országgyülési bátor beszédek fölmelegiték az ifju vért, s a láng gyujtani kivánt, hogy jelenlétét észrevegyék. Némelyek egy névsorozatot készitének az országgyülés tagjaiból, s eddigi nyilatkozataik szerint sorolván őket, a fiatalság biráskodni kivánt. Mit adhat a fiatal ember az érdemnek? mivel büntethet? A mije van: szóval, - s mivel csak dicsérhet és gyalázhat, e két szélsőségben igy vagy amugy tulságoskodott, s itélete még mindig gyermekes, mint az ölbeli kisdedé, azaz: szeretet helyett csókjával benyálaz, - vagy ha nem szeret, ellenszenvét csak öklének ütésével jelezheti.

Arról akartak tanácskozni, hogy ne elégedjenek meg a karzati szereppel: az ő hatalmuk biráskodni azok fölött, kik elég gyengék tőlük magasztalást várni, s kik elég gyávák tőlük félni. - Ez önhittség, vagy tán elbizakodás nem volt egyéni elfogultság, mely mindenkiben megteremhet, ha lelke az önmérséklésre nem képes: ezen indulatot maga a követi kar csiráztatta meg; mert a fölszinre küzdő hiuságnál éhesebb állat nincsen a világon, s telhetetlensége éppen akkor, midőn a hazafiságnak jutalmát kérni nem szabad, - jutalmat követel mindjárt, elengedhetetlen; mert a hiu tudja, hogy találkozhatik igaz biró, ki később az indokot kitalálja, s megdönthetlen bebizonyitja, hogy a polgároknak heve (Horatius szerint oly nevezetes: Ardor civium) éppen akkor ártott, midőn használni vélt. Krisztust, a megváltót, a népszerü közvélemény ölte meg Jeruzsálemben, - s ma őrülteknek mondja őket a higgadt értelmiség.

Kapusra várt a meleg vérü nép.

A nagy asztalt körülülték. Előttük hevert a vastag könyv, melyet a Kapus ott hagyott, s egyetlen nem találkozott, kit a kiváncsiság a könyvnek fölütésére késztetne. A ki legközelebb esett hozzá, szomszédja elé tolta, - a szomszéd a másiknak, s e taszigálás élénk kaczajra fakasztá őket; mert senki sem követelte tulajdonának, - egyszersmind kifejezték az ellenszenvet olyan tárgy iránt, melytől éppen most akar mindenik megszabadulni örökre!

- Nem a tied?

- Nem!

- Vidd haza, - mondják a legelsőnek: te találtad.

- Ha az enyém volna, megszökném tőle.

- Ne tagadd: titkon tanulod, mikor nem látják.

- Nem bolondultam meg!

Ekkor lépett elő a háttérből Kapus, - a társalgást jól hallotta, s némi kedvetlenséggel mondja a többinek:

- Nem látom át, mi bolondság lenne e könyvet megtanulni?

- Bolondság? kérdi Kapus erős izgalomban, melytől kitörést vártak.

- Igen!... mondja erre a vezér, - valamennyien azt mondjuk, - és legénykedve áll meg Kapus előtt, kinek uralmát már megunta, és nagyon szeretett volna beleveszni, - ezt a bolondériát birálni sem kell.

- Rendkivül örvendek a közmegegyezésnek, én is azt mondom: agyafurt bolondság.

- Megadod magadat?

- Meg! - Engedelmeskedem a többségnek, - s mivel ennél nagyobb egyetértés a bolondkompániában nem volt: el fogjuk követni a nagy bolondériát, egy nagy bolondságra ugy is igérkeztem: meg fogjuk tanulni ezt a könyvet.

- Megtanulni? kiáltá valamennyi.

- Arra alakultunk, hogy bolondériákat kövessünk el: én inditványoztam, - ti előlegesen beösmertétek, hogy bolondéria, - azért vagy elkövetjük, vagy fölbomlik a kompánia! Én a nehezebbet választom: megtanulom, s kérdezlek benneteket: ki a legény a csárdában?

- Még igy nem jártam, - mondja a legvadabb legény, - hanem: állok elébe.

Néhány percz alatt átalakult a társaság, egy akarattal ráálltak.

Endre jól ösmerhette társait, kik majd hosszu pórázra eresztenék a dolgot. Számitott pajtásainak legénykedő természetére, s azonnal meghatározandónak vélte, mennyi időre szabják meg a tanulásnak bevégzését.

- Három hónapot szabunk! Mondja az elnök.

- Hat hét alatt én megtanulom! - Vállalkozik Kapus.

- Lassan, atyafi! - árverel az elnök: megbirkózom én vele három hét alatt.

- Legyen két hét! száll alább Kapus.

- Fogadjunk, - inditványozza a vetélkedésre föllobbant: két hét alatt én jobban felelek a kérdésre.

- Tiz forint az ára! Mondja Kapus kiteritvén a bankót.

- Nem különben! Vállalkozik a másik, a kitett bankjegyre vágván egy hasonértékü jegyet. Egyszersmind azt mondja: Hát a többi?

- Mindenik tesz öt forintot három hétre, a leggyengébb elveszti tételét, az erősebbek visszakapják. A vesztesek diját a kompánia pénztárába tesszük.

Megegyeztek, s a tételeket a pénztárnok azonnal beszedte.

Most már bizonyos volt, hogy nem hátrál senki; mert kettőtől nagyon félt a jurátus: az ingyen fizetéstől és hogy szamárnak mondják!

Erős két ösztön, melyet az ifju emberek vetélykedési vágya még inkább élesztett, s ezen rovásra arra is vállalkoznak, hogy az ösmeretlen könyvnek betüit visszájáról is megtanulják.

A ki a lóra legelőször ráült, vagy a ki a kocsi elé fogta, kiszámitá a lónak ösztönét, hogy előszörre bokrosságból fog előre futni, később pedig engedelmességből.

- Az alku megvan, czimborák! - Szól ünnepélyesen az elnök, - hadd lássuk minő szakácskönyvet tanulunk meg, s majd abból fogunk főzni.

- Hihetőleg abból főzünk! Mondja magában Kapus, egyszersmind fölcsapta a könyvet, mely a törvényhozási jogtudománynak bölcseségét foglalá magában: E munkát Francziaországnak egyik leghiresebb tudósa, Montesquieu irta, czime pedig: A törvények szelleme!

- Nem vesz kárba a tanulás, - mondja az elnök, - mesterségünkbe vág.