|
A
tanulás.
Az ostoba reméli, a kiképzett pedig tudja,
hogy megél. Az első a vaksorsban bizik, mely kétségtelen gondjait is
viseli az együgyünek, a másik ismeri a munkásságnak hatalmát, s a körülményekből
kiparancsolja a maga részét. Ilyen az egyéni életnek elrendezése, a ki nem
hiszi, gondolkozzék, alkalmazza ismerőseire, s a tapasztalat igazolandja
állitásomat.
A nemzetek életében más osztályozásokra találunk, bátorság
és tudás a nemzeti életnek föltételei, melyek közől az első
sokáig fönntarthat, mint századokig fönntartá a törököt; de ha a tudás a
megtartásnak és a benső fejlődésnek titkát meg nem sugja: el kell
veszni a legbátrabbnak az öntudatos versenytársak mellett, s erre megint
Törökország a példa. Oroszország félelmes lehetett Európának a közlekedési
eszközök ujabbi fejlődése előtt, azóta csak otthon maradhat az;
terei, s ebben a lakosság, a természeti viszonyok mellett kimivelhetlenek, s a
kimivelt szomszédok arra kényszeritendik, hogy sohase szakadjon le a nyakáról a
bunda, ebben pedig a legelső kötéltánczos is ügyetlen marad.
Szent István a magyar nemzetet kereszténységre vezette, s
ezzel Európában biztositotta a nemzetnek sorsát nyolczszáz esztendeig, azaz:
mig verekedésből állt a létezésnek titka. Szelidebb erkölcsöt adott a
nemzetnek, s ezzel a mindig bálványozott erő rokonszenvre talált
Európában, harczolt a török csordák ellenében, melyeknek bátorsága szép
lehetett a csatának végeig, de mivel a csata után barommódra éltek, az európai
miveltebb szervezet folyvást kilöketését terveli, mint a testnek ösztöne, hogy
magából kilöki a kóranyagot.
A ki idáig elolvasta e munkát, észrevette, hogy nem léha
czélért irom, s megtüri, hogy elmondjam mindazt, mi korrajzba való!
Magyarországban a jobbágynak sorsa kény- és kedvtől függött, de nem volt
elviselhetlen: ezt földesurainknak patriarchális becsületeért mondom el. Hogy a
népnek sorsa jobb legyen, méltán követelhette tőlünk a világ, s mint
tudjuk, nem csalódott várakozásában.
Szerencsére, oly bölcsen van alkotva a világrendszer, hogy
az általános szabadság jobb és kövérebb trágya a guanónál, s a tudomány
bebizonyitotta, mit a tudománytalanoknak jövendölésképen mondott, hogy a
hűbéri rendszer azoknak árt legtöbbet, kik azt vélik, hogy hasznukra áll
fönn. Én láttam a robotos parasztot szántani, s két évi szakadatlan
tapasztalatból tudom, hogy az uraságén megszokván a gaz munkát, magának sem
dolgozott jobban; ennek eredménye csak az a kár, a mi a nemzetnek hátrányára a
földben veszett.
Ki találta ki az ujabb haladásnak titkát, nem kutatom; ránk
nézve az maradt nagy kérdés, hogy meg akarjuk-e jókor tanulni, hogy
gyümölcstelen ne szaladjanak el az évek, s kicsikarjuk a földből ugy, mint
a körülményekből mindazon hasznot, mit egy évnek elhuzódásában megadni
képes? A mit bennfeledtünk tudatlanság miatt: vissza nem adja többé.
A mult századnak végeig a magyar nemzet két csoportból
állt. Az egyik volt a jobbágy, törvények által sokféleképen korlátolt
viszonyban, mely még a szorgalomnak is határt szabott, hisz 1848-ig egy jobbágy
nem szerezhetett többet három egész teleknél, valamint nemesi birtokot sem
szerezhetett a törvény tilalmánál fogva; a másik csoport volt a nemesség, mely
századokig háboruban foglalkozott, s a birtokszerzésnek azon nemére szokott, mely
mai napon egészen kiment a divatból: érdemekkel királyi adományra
vergődni.
Ezen általános szerzési módot agyonvágta a franczia
hadjárat, a katonáskodásnak rendszeresebb módja, mely rangot, dicsőséget
és érdemkeresztet bőven ad: vagyont többé semmit. Olyan világ
kezdődött a tizenkilenczedik századdal, hogy a földdel kell háborut
viselni a tudománynak fegyvereivel, meg kell tanulni egyszersmind a
vérünkből hiányzó takarékosságot, s meg kelle látnunk a bilincseket,
melyek törvényekben és szokásokban nehezültek a földre.
A kereskedelem és ipar milliókat igért s milliókat adott
Európa kutató népeinek. - Nálunk az idegen hallatlan sebesen rakta meg
erszényét a műipari műhelyekben, s mi jóformán félszázadig irtóztunk
a műhelyekbe leereszkedni az aranyért; mert a vargaműhelyben szurok
lepte az aranyat, a többiben a hétköznapi szennyes munka, általában pedig meg
kellett volna tanulni szólásmódnak: Alázatos szolgája, mit tetszik
parancsolni?
Még a nem nemes ügyvéd, mérnök és gazdatiszt is irtózott
gyermekét a műhelyek és kereskedelmi polczok mellé állitani; a polgár nem
részesült azon tiszteletben, mint a honoratior, - a liberalis
megyék előbb adtak jogot a honoratiornak, ki a mindennapit küzdve kereste;
igy a jognak hiánya oly irtózatot keltett, hogy korhadt törvényeinkben volt a
büvölet, mely a nemzet összegének haladását meggátolta, s a lassankint elapadó
ősi szerzeménynek mostani tulajdonosát elpusztulással fenyegette.
Körmünkre égett a gyertya, s valamint a mesebeli majmok
azért fogytak ki a jótékony meleget árasztó tüzből: mert egyik sem tudta,
hogy a parázsra folyvást fát kellett volna rakni, ugy álltunk mi is a századnak
harmadik tizedében, hogy mécsünk meglepő gyorsan el fog aludni, ha uj
kanóczokat nem sodrunk, s azokat kellőleg ellátva olajjal, meg nem gyujtjuk,
hogy a jövendőbe világitsanak.
Az őserő megvolt, a bátorság, s ezt feles
mértékben használtuk, veszekedvén a bécsi kormánynyal. Nagy mértékben sikeresen
használták ezt apáink 1830-ban; hanem mi lett volna azután, ha egyes buzgók meg
nem szagolják a tudományt, mely a meglevőnek termékenyitésére törekedett,
s ezen tudatban megrohanta a rég fönnálló törvényeket, melyek miatt előre
menni teljes lehetetlen?
Az ujabb eszméket nem tanitották az iskolákban, sőt
akadályozták. A fiatal magyar megutálta az iskolai könyvet, egyuttal minden
könyvet, s a ki Horváth Mihálynak történelméből ismeri tán a közel multat,
igy olvasva is elhiheti, hogy a lóra és lóhajtáshoz szokott, könyvgyülölő
nemességet mily nehéz volt tanulásra kapatni. Egyben lehetett remény, hogy a
megyeházban elmondott beszédekből ragad valami a nemzedékre, de csak
ragad. A malomban minden ember ellisztesedik, de egyiken sem marad annyi liszt,
hogy otthon a konyhán tésztát gyurhassanak belőle.
A jobbágy nem gyarapodhatik: megszokta a rossz munkát a
robotban, s ha kivételkép egy szorgalmas volt, három teleknél megállitá a
törvény, mely még nem is biztositá neki a szerzeményt, mert egy marhavész
elviheti igavonóját, s ha elhanyagolja telkét, a földesur kidobhatja. Az ur nem
gyarapodhatik; mert földjét rosszul műveli a jobbágy, maga meg ellentétül
sokat költ. A műipar- és kereskedelem megalázó volt, s hogy uj korszak
támadhasson, tudomány kivántaték, melyet nem a tanodák, hanem a magán szorgalom
ad. Ó, az 1830-ki hazafiban óriás reménynek kellett élni, hogy még tanulásra
kapunk, mely a gátakat megismerteti velünk.
Az 1830-31-ki országgyülési fiatalság fölpaprikázva ment
Pozsonyba, a nemzet bátorságával menté meg a felülről megtámadott
alkotmányt, s ingerlő volt a példa, hogy még bátrabbak legyenek. Fájdalom,
a tudatlan embernek bátorsága igen sértő; mert csak goromba tud lenni! Az
első évben hatalommá nőtt a karzat: ki ne félt volna egy rakonczátlan
fiatalságtól, mely a czigánytól is azt követeli, hogy az ő nótáját huzza,
másét soha!
A bolondkompánia egyik juratériában jött össze, s hallgatta a "Törvények
szelleme" czimü munkának fejezeteit.
A Beleznayban és Komlóban a népénekeseket
élénken megtapsolja a mostani legénység a hires verset:
A magyarnak már szokása,
Hogy jussait nem hagyja.
Ez a valódi magyarázat, hogy Montesquieunek nagyhirü
munkája nem fárasztá a jurátus atyafiakat; a munkának tartalma a jussoskodni
szerető magyar embernek, az egykor született törvényhozónak ingerlő
táplálékul szolgált, s a gyönyörű tételek az élénk fiatalságban
föléleszték az eszmecserét.
Egy hétig tartott már a tanulmányozás, közben az ifiurak
szorgalmasan eljártak az országgyülésre, s a véletlen ugy adta, hogy a szónokok
többet beszéltek természetes észszel, mint rendszer alapján, s a
bolondkompániának vezére egy hangos hazafit épenséggel nem akart megtapsolni.
Környezete nem tartozott a szorosan vett bolondkompániához,
bár jurátustársak voltak, s ezek előtt érthetlen volt az egykor minden
hangos szónál zajos tapsolónak mély hallgatása.
- Nem hallod? - Kérdi bámulva a szomszéd a hallgatót.
- Nagyon hallom.
- Ez mondja ám meg igazán.
- Bőg, mint a marha; de
nem beszél.
Hire futott e nyilatkozatnak,
s este a Hollingerben minden jurátus ezen nyilatkozatról beszélt,
természetesen: rosszalólag. Megérkezett a bolondkompánia, s mint máskor, némi
előjoggal, a vad bátorság jogán elfoglalá a nagy asztalt.
- Halljuk! - kiáltja egy azok
közől, kiknek a különös nyilatkozat nem tetszett.
- Mit akartok hallani? - kérdi
a máskor legnépszerübb.
- Ki bőgött ma? -
kérdik vagy huszan.
- Értem, atyafiak, - mondja
mély hangon, - ki az, a ki czivakodni akar? Egy beszéljen, annak állok elébe.
- Itt vagyok! - mondja egy
termetes jurátus, kit külsejére egy némely fiatal jurátus apjának mondhatna,
mert a derék ur már kilenczedik éve jurátusoskodik, - a nemes fiatalság tudni
akarná, hogy B... Jánosról miért tetszett azt mondani, hogy a mai ülésben
bőgött.
- Mit mondott B... János? -
kérdi elszántan a megtámadott.
- Azt mondta, hogy addig nem
boldogulunk, mig a francziaországi szabad eszméket mind át nem ültetjük; ennél
okosabbat nem mondhatott, - mondja a vén jurátus oly erős
hangon, mintha segitségért kiáltott volna.
- B... is épen igy
bőgött, mint kend, - mondja a megtámadott kiméletlen
merészséggel, s az okát is megmondom, miért?
- Halljuk! - kiáltja a
hirtelen összecsoportosuló fiatalság, melyben a bolondkompániának nagy része
ott volt.
- Montesquieu valamivel hiresebb ember Európában,
mint én, kend vagy B..., hiresebb pedig azért, mert irt egy munkát, melynek
czime: "A magyar törvények szelleme." Ezen munkát ő
1748-ban irta, s oly nagybecsü, hogy Napoleon a megholt nagy férfiu iránti
tiszteletből ugyanannak unokájának a franczia forradalom alatt elvett
jószágát is visszaadta. Montesquieu pedig azt irja a törvényekről
átaljában, hogy: csak az a jó törvény, mely figyelemmel van azon népnek
természete, sajátsága, szokása és jelleme iránt, melynek számára a törvényt
hozzák. Most én a magam esze szerint azt következtetem, ha a mohamedánokat
a meleg éghajlat alatt törvénynyel nem tiltanák el a sertéshustól, sorra
gebednének attól, a mitől kend tisztességesen meghizik, és kutya baja
sincs. Valamint azt is mondom: A discalceatus Carmelitákat Olaszországban
alapitották, s a fogadásuk, hogy mezitelen lábbal járnak; de vigyék azt a
szegény barátot Olaszországból Muszkaországba, s tartsa meg azt a fogadást, mit
józanon a meleg éghajlat alá gondoltak ki: egy nap alatt megfagy. Ezek szerint
kétségtelen, hogy idegen földről szekérszám nem hozhatjuk el a
törvényeket; mert a mi sajátságainkkal ellenkezik: meg fog minket ölni. Ezt
akartam röviden elmondani, tetszik vagy nem tetszik, tökéletesen mindegy, s még
agyamból a velő ki nem fogy, másnak szamárságát bibliának nem fogadom;
hanem ha okokkal meggyőz, kalapot emelek.
- Éljen! - kiáltja a gyulékony fiatalság; mert a rövid
elemezés jó izün esett, mint a gondolkodásnak egy uj eredménye, s igen
csiklandozta, hogy a Hollingerben is van eredeti gondolat, mely az országgyülés
egy elkapatott szónokát igen helyesen megczáfolja.
A tekeasztalokon egyszerre elnémult a lapdazörej, a
lutrihordót senki sem sürgette, hanem körülállták a diadalmaskodót.
A bolondkompániának tagjai titkon mosolygák a diadalt, egy
heti tanulmánynak édes gyümölcsét, s mindenesetre meggyőződtek, hogy
a tudás élénken megkülönböztet, és hamar megadja a jutalmat.
Mindenki szerette volna tudni, hogy voltaképen ki az a
Montesquieu? s a bolondkompániabeliek apró csoportokban magyarázgatták a
pályatársaknak eddigi olvasmányuknak eredményét.
Ekkor érkezett a Hollingerbe Csillag és Kapus. A csoportosulásnak
okát a szélsőktől megtudták, azért Kapus igyekezett az asztalhoz
jutni. Messziről észrevette a diadalmas pajtás a nálánál erősebbet, s
messziről kiáltja feléje:
- Ide, pajtás, mert magamat megtépnek.
- Én segitsek egymagadnak ennyi ember ellen? Nem ettem gombát! - mondja
derülten Kapus.
- Persze, nem tudod, mi
történt?
- Tudom, ki merted mondani
véleményedet.
- Igen, azt cselekedtem.
- Hát azt nem tudod, hogy
minden önállósághoz elszántság kivántatik, s a puszta igazság egymagában nem
képes utat törni a tömegben, ha annak, ki először kikiáltotta, hiányzik a
bátorsága a vértanuságra: véleményeért gúnyt, piszkot, félreértetést
eltűrni. Ha a vértanuságot kiálltad következetesen, egy perczig sem
csüggedve, a tömeg, szokása szerint, először megsajnál, aztán fontolgatja:
miért szenvedtél? végre kiokoskodja, hogy igazad volt, és akkor föltámaszt. Igazad
volt?
- Ugy hiszem!
- Méltó vagy a szenvedésre két
okból. Először te voltál, ki a leghangosabban szoktál máskor a karzatokon a
szilaj kifakadásoknak éljenezni, s ha most meggondolod előbb, tapsolj-e?
büntetésül lakolj előbbi meggondolatlanságaidért! Másodszor te
vagy, a ki legelső mersz saját eszeddel gondolkozni, azaz: nem akarod az
üresfejüséget a szabadelvüség árán is bálványozni, megillet a nagy ujitásért a
szenvedés koszoruja, hanem előbb álld ki mindazon kemény szót, a mit a
pajtások rád szórnak.
- Hány ezeren vannak? - kérdi a tüzes legény a
meggyőződés biztosságával.
- Jól kezded a bátorságot, pajtás, álljunk szembe, én a
többi helyett támadlak, - okoskodik Kapus. - Mi szerepünk van az országgyülési
teremben? Mi pótoljuk a szabad sajtót és a közvéleményt kétféle módon: éljenezünk
vagy pisszegünk, a körülmények szerint, s mindkét izben oly nagy
mértékben, hogy hatalom vagyunk jutalmazás és rémitésben. Ha mi kezünkbe
vesszük az okoskodás mérlegét, és ritkán éljenezünk, ritkán pisszegünk, azt is
mérsékelve: hatalmunknak vége. Te megkezdéd a mérlegelést, eltértél
szokásunktól, s nem magasztaltad, ki a szabadelvü pártnak legmerészebb szónoka.
Meglehet, hogy, szerinted, nem üti meg a mértéket; a mit mondott, meglehet,
értéktelenebb a pozdorjánál; de eldöntendő még a kérdés, hogy a
fiatalságnak az-e a szerepe, hogy vakon higyjen, vagy megrágja a hallottat, és
a szerint itéljen, a mint már is maga képes valamit megkülönböztetni a szerint,
hogy valamit maga is tud?
- Hohó, atyafi, - kap a szóba a másik, hol marad a
véleményszabadság?
- A konzervativek is azt kérdik?
- A véleményszabadság közös tulajdon, az a politikában a
levegő, s belőle annyit szivok a mennyi tüdőmbe fér.
- Igazad lehet, bár egyoldalulag gyakoroljuk.
- Igen, s épen azért mondják rólunk, hogy szilaj csorda vagyunk,
mely csak bőg, de okoskodni nem szokott.
- Hadd mondják.
- Köszönöm alázatosan, nekem nem kell, s ha kidobtok is,
kimondom, hogy a bolondkompániának ugyan elnöke vagyok, a tréfa kimenti a
dévajságot; de eszemre nem ülök, mint a majom a farkára, és szamárnak be nem
állok. Nevessen ki az egész társaság: egy hét óta beszagoltam a könyvbe, mely
nélkül a törvényhozó olyan valami, mint a naturalista czigány, hogy füle után
elhegedül sokat; de müvész sohasem lesz. Most már gyanitom, hogy a csupán bátor
követ csak egycsövü puska; a ki tud is valamit: az kétcsövü. Tessék kimondani,
hogy a tudatlanság hazafiui erkölcs, ugy én jó egészséget kivánok; ellenben azt
mondom: a tudatlanság épen ugy elárulja és elveszti a hazát, mint a gazság:
most - dobjatok ki.
- Éljen! - riad föl a nagy hallgatóság, s az
elhatározott ifjut a nagy asztalra emelék.
- Ne engem emeljetek ide, - mondja az asztalon állva, -
hanem azt, ki a bátorságot föléleszté bennem, az én Kapus barátomat. Ennek
köszönhetem a tanulási ösztönt, s mig velem látszék vitázni, ügyesen kiugratta
belőlem, a mit maga jobban elmondott volna.
A fiatalság mit tehetett egyebet, - a jutalomra egyetlen
szava volt idáig, az éljen, - ezzel tisztelé meg pályatársát, és
azt is ráadásul az asztalra emelte.
- Fiuk! - szólal meg Kapus.
- Halljuk!
- Sokszor ültem ez asztal mellett, melyre most
fölemeltetek, ez asztalnál elmondtuk vad tréfáinkat, melyeket elkövettünk, e
mellett törtük fejünket uj szilajságokon, melyeket elkövetni akartunk. Itt
kártyázta el sok pajtásunk utolsó garasát, és innét ment el koplalni a
Dunapartra. Ha ez asztal szólni tudna, könnyelmüségeinket mondaná el, s egy
szava sem jutna védelmünkre azon kivül, hogy: fiatalok vagyunk!
Ma beszéltünk ez asztalnál olyan tárgyról, mely
jövendőnket határozhatja el. Az országut árka mellett gyakran látunk olyan
emléket, mely arról tanuskodik, hogy egy utast ott ért el a balsors, mely
kioltá egy munkaképesnek életét, s a gyermeki vagy rokoni szeretet ugyanazon
helyen emléket emelt a kegyeletnek, mely a későbbi utast a mulandóságra
emlékezteti. Én ez asztalt épen a mai nap emlékezetére megtisztelem, a hol
legtöbbet botlottunk, ott kezdjünk okulni, mától fogva itt legyen a hely, hol
öntudatosságra törekedjünk, s a népszerüségnek koszorúját megfonjuk azoknak
számára, kik azt valóban megérdemlik. A karzatokon kiabáltunk: itt
vitatkozzunk, mint azokhoz illik, kikre egykor a haza teendői várnak. Ha
mi vagyunk a közvélemény, s az a rosta, melyen át tisztitják a hazafiui
erkölcsöt: ez legyen a közvélemény asztala, melyről
leszállok azon szent hiedelemmel, hogy nem csak bátorságunk, hanem értelmünknek
is tanuja leend.
- Éljen a
közvélemény asztala!
Ezen asztal történelmi emlék, a valóságban megvolt, s hasonmása Pesten is
megvolt, s hogy az mit eredményezett: egykor talán azt is megirhatom.
|