A küzdelem.

A tavaszi napsugár kicsalja a földből a mezőnek virágait, - millió színnek tarkasága lepi el a tért; hanem ez a meleg csalja ki oduiból a csuszómászó férget és a szemtelen legyet is.

A fogadásnak első kedvező eredményéről meggyőződött a bolondkompánia, a tanulmányozás megváltoztatta a Hollinger-kávéház életének belsejét. A közvélemény asztala miatt a Hollingerból egy igen mellékzugba kelle bujtatni a lutrit, hogy a jobb indulatnak utját el ne állja. A közvélemény helyet csinált magának az egykor egészen közönséges tanyában, a fiatalság okoskodni kezdett.

Ki volt erre büszkébb, mint maga a lelkesülő fiatalság? s ki döbbent meg ettől leginkább? a még meglevő nyers és vad czimborák! A tavaszi napnak sugara először virágot keltett; de fölkeltette a - legyeket is.

A lutri kivándorolt a zugterembe. Mint a szétvert hangyák sietnek ujra fölrakni a szétrugott fészket, a lutrisok is fölriadtak a hatalmasok ellen. A szereplők a színpad elejét foglalák el a nemesebb küzdelemnek, a nép, a csőcselék a zugban kezdett orditani, s okoskodás helyett egyetlen hathatós érvet emlegettek: Ki a legény a csárdában?

Már az olvasóban is föllobbanhatott az ellenmondás, és fejcsóválva gondolá, hogy annyi kurucz legény aligha tért meg oly olcsón az átalakulásnak? Nem késtem a másik fejezet után rögtön bemutatni a vihart, a fütyköst, mely oly derék ütőszerszám, hogy azt a legénykedő nép egy pár szóra le nem teszi. A méhkasból nem az őstelep, hanem a raj szokott eltávozni, - igy okoskodtak a legények, - s első szándékuk az volt, hogy a lutrit ünnepélyesen visszaviszik. Izmos marok, mázsákat elbiró váll jó számmal volt; hanem midőn körültekintének, fő hiányzott ügyes, találékony elme, mely a repozicziót némi elmésséggel keresztül tudta volna vinni.

Mészárost, csizmadiát ütni ész nélkül lehet; de a fiatalok méltán féltek, hogy a közvélemény asztala mellé telepedett ész olyat mond, mi a legelső vállalkozókat örökre nevetségessé teszi. A gyémántot csak gyémántporral lehet kiköszörülni: a jurátusok elkezdtek félni a jurátusoktól.

- Itt van kend! Kurjant nagy örömmel egy a többi közől, meglátván azt, kit a másik fejezetben bemutattunk, s néhány találkozásra csak kendezni fogunk, mint ő társait, ezek pedig őt. - Kitették a szürünket.

- Kivált a köles a mákból. Mondja tettetett egykedvüséggel a megszólitott.

- Kidobtak, hallja kend.

- Nem értem a beszédet.

- Annyi mintha kidobtak volna; mért nincsen a lutri ott, a hol volt?

- Az a kávés dolga; helyünk van, s ha nem volna, akkor mondhatnánk, hogy kidobtak.

- Azt vártuk, hogy kend lesz az első, ki a régi rendet helyreállitja.

- Én volnék az első, ki a padlón kikrétáznám a helyet, - fele mienk, fele azoké. Vénségemre nem leszek molyféreg, hogy könyvet rágjak; itt magunk vagyunk; szabad a vásár!

- Mond kend valamit!

- Többet is mondok. Szemmel kisérem az urfiakat, ha sokat praeczeptoroskodnak, majd kisöpröm akkor a Hollingert.

- Öreg!... fől a kend feje?

- Nagyon fől. Franczia könyvön kezdik, majd németre kerülnek.

- Mi az?

- Kétszer nem beszélek, - mondja mogorván a kendező, - most csak lutrizzatok, majd megmondom én, mikor kell félreverni a harangot.

- Álmos vagy, hogy elaltatsz.

- Nem fogunk aludni, zajgunk, mint eddig, korhelykedünk, mint eddig, egész Pozsonynak mi parancsolunk, mint eddig, sőt még jobban.

- Most beszélt kend bölcsen.

- Majd elsütöm én a legöregebb ágyut, - maradjatok veszteg, tudom én, mitől szédül a légy.

- Maradunk a régiek?

- Engem ugyan be nem fognak a leczkére.

A hasonszőrüek önkénytelen abba hagyták a lutrit, hogy maguk is vitatkozhassanak, mert érzik, hogy kiszorultak, s akarva-nemakarva okoskodniok kell, habár arról is, hogy mégsem fognak okoskodni; hanem folytatják a régi zajgást. A fiatalságnak ezen része volt az igen éljenző és igen pisszegő az országgyülésen, és a reform mellett küzdő szónokokat egytől-egyig istenitették; mert azok sem elégedtek meg az eszmék fejtegetésével, mit a hallgatóság néha nem is értett, hanem a karzatoknak tapsáért elmondták a kurucz gorombaságot is, mi a jutalomosztó népet a lelkesülésben a bőszültségig fölriasztotta.

Vannak énekesek, kiknek csak négy-öt ép hangjuk van, s ha e négy hangra kerül a sor, elszabadítják, hogy a hallgatókat megrohanják. A vad jurátus elhitte a szabadelvüséget, érteni ritkán értette; hanem megleste a szónok ajkán a bátorságot, és annak tapsolván, - bebizonyitani látszék, hogy érti az egészet, mely csak nyugalmas figyelemnek és alapos tanulmányozásnak gyümölcse.

Az ótestamentumi zsidók mikor megszilajodtak, az aranyborjut imádták. Ha a borju valaha megelevenedett volna, és annyi öntudatra vergődik, hogy őt az imádásig bámulják, fölteszem, hogy egy hálás bőgéssel jelentette volna ki, hogy a megkülönböztetés jól esik. A vad jurátus elhitte, hogy a nagy éljenzést azért szereti a szónok, mert az éljenzők értik a dolgot, és bőkezüségük fölér a spártaiak babérkoszorújával.

Láttuk, hogy a melyik jurátus először mert mértéket venni, s megösmerte a kicsiszolt rezet arany helyett réznek, megijeszté pályatársait; mert megmutatá, hogy az itéletmondás indokolás nélkül nem mindig sikerül, és válhatik belőle ostobaság. Minden hatalomnak az a veszedelme, ha bitorlott hatalmának véghatását nem ösmerte. A hires pazarlók száraz kenyéren tanulták meg, hogy fecsérlésük ostobaság is volt.

A fiatalság szétszakadt, s a mely rész a közvélemény asztalát elfoglalá, s a lutrit zugba szoritotta, a régi tivornyát és minden vadságot elitélt. Előállt a küzdelem, s mint láttuk, a vad bátorság nem mert küzdeni a régi térnek elfoglalására a Hollingerben; mert amott is megvolt a bátorság, - s a mi ezt még hatalmasabbá teszi: egy kis tudás.

A pozsonyi országgyülésben magában megvolt a pártbeli különbségen kivül az a szinezet, hogy kik küzdenek a bátorságon kivül észszel, s a magántanácskozmányokban az öregebb harczos örömest hallgatott a néha fiatalabb tehetségre, melyen meglátszék, hogy a nyitott könyvekből tanult. Ez a hallgatási türelem onnét magyarázható; mert az utasitások nyomán szólásra kényszeritett képviselő kényteleníttetett megrágni a szót; mert a honatyák örömest nevettek máson.

Czélomon kivül esik elmondani azon rakonczátlankodásokat, melyeket a hátraszoritott jurátusok elkövettek a közvélemény asztalának boszantására, - Pozsonynak polgárai ugy, mint az országgyülési tagok megrémültek, s a lovászmesteri hivatalt erősen sürgették, hogy rendet csináljon.

Ezen napokban kezdődött a czivilizácziónak emlegetése, és hogy mi nem illik a XlX-ik századba. Futó tüzként terjedt el a két eszme, s behatolt a Hollingernek lutriszobájába.

- Megmutatjuk, hogy mi vagyunk Pozsonyban az urak.

- Megmutatjuk! Hangoztatja a többi.

- Hallottátok, hogy a kerületi ülésen megkezdik a nemzeti nyelvnek ügyét?

- Hallottuk!

- Bagoly is biró a maga fészkében, - a jövő héten minden este elálljuk a német szinház elejét, s minden bemenőt kifütyülünk.

- Fütyülünk! Harsogtatja a többi.

A nagy zajra a kávéház előrészéből többen hátra jöttek, a többi között Faragó. Az inditványt megmagyarázá neki a szélről állók egyike, s aztán várta a tovább történendőket.

- Ott lesztek mindannyian? kérdi a szóvivő.

- Én nem! kiáltja Faragó.

- Egy zsidó nélkül megesik a vásár. Lőn rá a válasz.

- Az a zsidó persze én vagyok, - hanem, kegyes engedelmével az urnak, - én a jövő héten az "Au"-ba megyek vásárra.

- Ócska ruhát tetszik árulni?

- Egészen ujat, egy kis czivilizácziót, - ez uj divatu szövet, - tanácslom, hogy ebből mindannyian vegyetek, különben elvisz benneteket az ördög.

- Nem mondaná meg, nagy tekintetü, tudós professzor ur, mit akarna rajtunk czivilizálni?

- Mindenekelőtt a fütyülést.

- Méltóztatik tudni, mily nagy hatalom az a fütty?

- Igen tudom, - még azt is, hogy a kanászbojtár sohasem fáradt e tudományért a pesti univerzitásba, mégis jobban ért hozzá, mint az érdemes társaság.

- Jó prókátora az ur a sváboknak.

- Az ur most azt hiszi, hogy ezt a magyar nemzetiség érdekében mondá?

- El méltóztatott találni! - Mondja "Kend" ur, közelébe, azaz szemközt állva Faragónak, s aztán szinpadias állásba helyezkedék, jobbjával czifra veretü ólmos botjára támaszkodék, árvalányhajas kalapját félrebillenté, vörösposztó szegélyes "rajthuzli"-ját végig nézé, sarkantyuit összeüté, hogy a bemutatás egész legyen, s végre hetykén mondja: a magamfajta legénynek illik a fütty, s fogadom, hogy egy plundrás sem mer német komédiába menni.

- Kend ijesztgetni akarja a közönséget, s rajtam akarja megpróbálni. - Okoskodik Faragó. - Nem sikerül, jó czimbora, én olcsóbban akarom kiüriteni azt a házat. Azt akarom, hogy hajánál fogva se lehessen oda behuzni az embert.

- Hallom a szép szót, galambom! - Mondja Kend ur.

- Mindent a maga idejében, - előlegesen csak annyit, hogy szeget-szeggel, magam nem fütyülök; hanem én kendet fogom kifütyültetni, ha a jövő hétnek elején az előadás órájakor a német szinház előtt fogom látni.

- Szeretném érteni ezt a dolgot.

- Meghiszem, hanem e pillanatban nem szolgálhatok, méltóztassék türelmesen várni. A mi a szent buzgóságot illeti, hogy kendtek fütyüléssel kezdenek egy nemesebb czél felé haladni, arra azt mondom, hogy szegény fegyver a XIX-ik században, midőn az erőszakot a józan ész elitélte. Ha érünk valamit, sőt annyit akarunk érni, mint más, be kell bizonyitanunk; s ha bebizonyitottuk: elhiszi a világ. Bizonyitás nélküli fütyülésünk hasonlit a csökönyös lónak végvonaglásához, mielőtt kimegyen belőle a pára, előbb még egyet rug. Az egyszeri ember boszankodott, hogy asztali borát cselédei tolvajkodva iszszák meg, ekkor azt tanácsolták neki, hogy a közönséges bor mellé tegyen jobbat, akkor amannak békét hagynak, és emezt iszszák. A pozsonyiak most a német szinházba járnak; épitsen kend a német mellé egy magyart, legyen az legalább olyan jó, s akkor a magunk népe hazaszokik.

- A rejtett szót szeretném tudni.

- Méltóztassék a jövő hétig várni: akkor szabad a fütty.

- Fogadott utczai csürhével is? - Kérdi gunyosan a lehangolt vén jurátus.

- Köszönöm az emlékeztetést, másképp elfeledtem volna. Az országgyülésen összesereglett a haza jeleseinek szine, mi pedig volnánk a sarjadék, mely egykor nyomaiba lép. Nyolczszáz esztendeig törvénykönyvünk azon czikkelyektől vastagodott meg, hogy mi joga van a nemes embernek? A nagy könyvben diákul van megirva a kiváltságos nemességnek joga, s e jogért a főurak elfeledték a magyar nyelvet, mit idáig a paraszt őrzött meg. Most a messzebbre látók kettőre törekszenek, 1-ör hogy valahára magyarok legyünk, 2-or hogy a kik az iga alatt is magyarok maradtak, megérezzék, hogy valóban szabad a magyar hazának a levegője. Kilenczszáz esztendőnek hibájáért veri mellét most a nemzetnek minden jobbja, s a bennünket rég gyalázó külföldnek be akarják bizonyitani, hogy megértettük az időnek intését. Mi, fiatalok, volnánk az a föld, melyben a jövendőnek magvát el akarják vetni, hogy egykor befejezzük másoknak kezdeményét, s mik vagyunk, ha kérdezni merem? Vásott ficzkók; erőnk birkózás, gondolatunk az idővesztegetés, életmódunk másoknak boszantása, cselekvésünk erőpusztitás, nevünk a városnak rémülete! Az érettebb korbeliek tanulják az uj eszméket, a szónoklatokban hivatkoznak Constant Benjaminra, Montesquieure, Foxra, Pittre, és sok másra, s mi, kiket korunknál fogva százszorta inkább megillet a tanulás, nemzetiségünk terjesztésére sem találunk hasznosabb eszközt a füttynél. Jó egészséget, fiatalság, hagyjuk a füttyöt a csürhének!

Faragó kigyult arczczal hagyta ott a bámulókat, s tervére gondolva távozott el a kávéházból.

Egy jó csöpp eczet a sajtkukaczokat szerteszét kergeti. Igy járt a szilaj csapat, senki sem tudta a behatást az előbbi irány által megsemmisiteni. Hozzájárult a titokszerüség, mely megoldatlan hagyá a füttyinditványt, kiváncsiak lőnek, hogy mi meglepő történhetik? s Kend ur saját inditványában meglelte az ellenszert. Őt fogadott napszámosok fütyüljék ki? Egész mivoltában föltolakodott a megalázódás, ha őt is kifütyülik.

- Voltaképen ki ez Faragó? - Kérdi Kend ur.

- Jurátus! - Mondja valaki.

- Több nincs hozzá? - Kezdi amaz elégedetlenül.

- Az apja első alispán. - Kiáltja egy harmadik.

- Az is ilyen fölvágott nyelvü?

- Nyelvét nem néztem; de azt tudom, hogy se szakála, se bajusza.

- Még bajusza sincs?

- Egész képe borotvált.

A már-már szétmálló csapat összetódult, a bajusztalanság uj malaszt volt a megkonyult bátorságnak, valamennyi egy torokkal kiáltja:

- Hisz az német!

Ma épen olyan kelendő ez a gyanusitás, mint akkor, azért az olvasó eltalálja, hogy Archimedes megkapta a szilárd pontot, melyen lábát megfeszitheti, s kilökheti sarkából a világot.

A ki a bajusztalanságot megemlité, a hatást egy szóval sem kivánta gyöngiteni, sőt a tele szekérre egy villával még vetett; mert azt mondja:

- Mikor megyénkben a magyar akadémiára gyüjtöttek, az öreg Faragó egy fillért sem adott.

- Hallottátok? - Kiáltja Kend ur.

- Még az ilyen potyadék mer nekünk prédikálni?

- Fütyülünk, a ki irgalma van, s jaj neki, ha maga is ott lesz a fogadott néppel.

Rögtönitélő birósághoz illő gyorsasággal itélt a fölbolygatott fiatalság, s még az nap minden fül ezerszer hallotta a kiméletlen mocskolódást. A vadság mentséget talált, s mint a szárazról a vizbe visszaszabadult hal ficzkándoztak a legények azon reményben, hogy a testületből a betolakodó emberségesebb irányt kiküszöbölhetik.

Egymás kezét szorongatták, és azonnal megkezdék a visszahatást, hogy a közvélemény asztalát kiszoritják, ha az alkalom nem kinálkoznék, hogy a mely napon a magyar nyelv kérdése megzendül az országgyülésen, nagyobb diadalt nyerhetnek a német szinház előtt.

Faragó megfoghatlanul eltünt a városból. Kapus hiában kereste, senki sem utasithatá, hova ment.

Ez egykori bolondkompánia bevégezte a tanulmányt. A kezdettel ellenkező lett a vég, a szilajság meghunyászkodott a nemesebb iránynyal szemben; mert a szebbnél szebb eszmék uj világot nyitottak, s mivel a remek munka az eszméknek nagy tömegét nyujtá, s tanulás közben kifejlődött az eszmecsere, annyit haladtak, hogy a visszatérés már teljes lehetetlen. A fogadók egy társulatot alapitának, melynek nyoma van a történelemben, s hogy mit csinált e fiatalság: Horváth Mihály történelmi bizonyitására hivatkozom. - Kapus meghallván az öreg Faragóról terjesztett hirt, pajtásait figyelmezteté az összetartásra, azonkivül Csillagot tudósitá.

Csillag hosszan beszélgetett a tárgyról, s megkéré Kapust, hogy a mint Faragót megleli, küldje hozzá.

Itt volt az ideje, hogy az öreg Faragót egy balvéleménytől megmentse. Azonnal irt Pestre az akadémiához, s a lepecsételt levélnek fölbontatását kérte.

Még nem került elő az ifju Faragó, midőn a Jelenkorban megjelent a nyilvánitás, hogy az egykori ötezer forintos ajánlat Faragó alispánnak ajándéka.

A megyében szájtátva bámultak el a meglepő hir miatt. Az öregnek tekintélyét az ellenzékiek is beösmerték, s hogy az akadémiára nem adott, csak nagyon titkon merték rovogatni az öreget. Kettős volt a meglepetés, egy hir Pozsonyból jött, mely a fiatalság szájából erős szemrehányás, a másik a hirlapi nyilvánitás, mely minden rossz akaratot rútul megalázott.

Az öreg Faragó magán uton kapott levelet megnevezetlen helyről. Az irás igen női kézirásra mutatott, tartalma ez volt:

"Még két alba van kezeim között; miként fogom azokat használni, bebizonyitom azzal, hogy az akadémiára ötezer forintot köteleztem az ön nevével alájegyzett albára. Ön ezt kifizeti, nem mint kényszeritést, hisz ön jobb hazafi, mint a kik hazafiuságukat kidoboltatják."