Az albák birtoklója.

A hirlapi tudósitás a lutrisokig eljutott.

Ugyanazon fiatal ember, ki a bajusztalanságot fölemlitette, emlékezett arra, hogy az akadémia régebben tudatta a közönséggel a különös levelet, - ez okból a szivesen gyanakodó tömeg elvesztette a gyülölet fonalát.

Most már kellett volna valamit mondani. Kend ur hallgatott, végre a sok unszolásra azt mondja:

- Nem mondom, hogy bizonyosan fütyülünk; de azt sem mondom, hogy nem fütyülünk!

Az ifju Faragó a magyar nyelv kérdésének előkerülésekor meg akarta lepni az országgyülést. Ugyanazt akarták tenni a "lutris"-ok, kik a német szinház látogatóit akarták megriasztani. Faragó még Pesten ösmerte az akkor hires "Fehérmegyei szinjátszótársulat" tagjait, s ezek levélben irták meg Faragónak, hogy épen a magyar nyelv kérdésének megpenditésekor föl akarnak Pozsonyba menni, - ezért kérik Faragót, a fiatalságot nyerje meg, hogy pártfogásába fogadja a társaságot. Mihelyt csak jóakaratáról irand nekik, azonnal indulnak, és az "Au"-ban huszonnégy óra alatt megkezdik az előadást.

Rögtön ment a "Hollingerbe," hová a füttyinditványkor érkezett. Tudjuk, mit beszélt akkor, most azt mondom, hogy többre vállalkozott, mint előre álmodhatta volna.

A vita alatt szükségessé vált, hogy a fehérvári társulat jókor megérkezzék, hogy a gorombaság elmaradjon. Ha a magyar szinészek megérkeznek, azon kell törekedni, hogy a közönség inkább nézze pénzért a magyar előadást, mint a német szinházat ingyen. Ekkép elhatározta Faragó, hogy "stafétával" küldjön meghivást és sürgölést Székes-Fehérvárra. Sietett a postahivatalra, megrendelé a lovas postát, mely azalatt nyergelhet, mig ő a levelet megirja.

Hazasiettében egy jurátustársa résztvevőleg beszélé el a Hollingerben történteket.

- Nem tudom, apám adott-e az akadémiára, vagy sem! - Válaszolt Faragó igen kedvetlenül.

- Igaz, hogy atyádnak nincsen szakála?

- Igaz!

- Bajusza sincs?

- Nincs! - De mi következik ebből?

- Azt mondák: apád német!

Minthogy az elbeszélő pajtás maga kinevette a vad ficzkóknak okoskodását, - Faragó igyekezett elszabadulni; de nem haza, hanem visszafordult a postahivatalra, s lázasan nyitott az illető szobába.

- Kész a levél?

- Magam akarnék Fehérvárra indulni, - kaphatok lovakat?

- Negyed óra alatt, s ha tetszik, szállásáról indulhat uraságod.

- Itt a pénz az első állomásig, - kérem a kocsit tessék szállásomra rendelni: ime, jegyemet itt hagyom.

Szállására sietett.

- Az én apám német? - Kérdi önmagától az ifju, - azért, hogy bajusza nincsen? Hát Kölcseynek, Kazinczynak van bajusza?

Elmosolyogta magát, valamivel nyugodtabban ment, s azon indokkal foglalkozott, melynek folytán Fehérvárra nem irt, hanem maga személyesen akart menni. Atyám nem adott az akademiára, s ezt az egész megye rovásra szedte?

Nem mérlegelem atyámnak indokait, velem e tárgyról nem beszélt, - ekkép nem tudom, van-e joga a közvéleménynek megróni? Én a körülmények szerint cselekszem, meg akarom akadályozni azt a betyárságot, mely buzditani nem képes, - s küzdeni akarok a fiatalság azon részével, mely ellensége az ürügynek, midőn jót akar tenni. A fehérvári társaság egy szavamra feljőne; de a koczkát a véletlen elvettette velem, s miután apámnak bajusztalansága ezuttal rágalom tárgya, kész vagyok a nagy áldozatra, biztositom a társulatot, hogy a kellő napra szerződésnél fogva Pozsonyban legyen.

Mennyibe kerül ez a vállalkozás: nem tudom. Atyám nehezen fogná szó nélkül megtürni, hogy én szinészekre költöm a pénzt, - mégsem törődöm a bekövetkezendő nagy korholással, éppen azért, mert őt vádolni merik. Minden fiatal embernek megbocsájtanak néhány pénzbekerülő könnyelmüséget, - én az én részemet szintén nem hagyom benn: a neve könnyelmüség lesz, valójában pedig a legkomolyabb elszánás, mely lelkemet nem fogja oly érzékenyen megkarczolni, mint a valódi élhetetlenség, mely éppen ugy a könnyelmüség bocsánandó takarója alá buvik.

Mit teszek én?

Szembeszállok pályatársaimnak vadságával. - Ők engem visszariasztani akarnak: nem botránkozom meg azon sem, hogy atyámat bajusztalanságáért gyanitják. Az öreg más kornak gyermeke, s egykor nem hihette, hogy a közvéleménynek is lehetnek látszólag jogos követelései, melyeket illő kielégiteni. Gyanu és gyanusitás? Rettentő két fegyver, melylyel csak az oktalan tömeg szok sujtani.

Kitérjek előlük? - vagy elkeseredjem, s boszumban félrehuzódván, a cselekvésről mondjak le? A világért sem. Ime, mert az ellenkezőre akarok vállalkozni: rohanok Székes-Fehérvárra.

Igy tünődött az ifju, s e gondolatok ezerszer és megint ujra ismétlődtek a hosszadalmas utban.

A közvéleményt kezdé magánosságában fejtegetni. Igaz-e mindig a közvélemény? Itélete jogos-e.

A teremtőnek szándokán kivül létezhetik-e valami a földön? S ha nem létezhetik, például: bántalmak, sérelmek, igaztalanságok is, a többit elengedve, a közvélemény nyilatkozatai, (kivált midőn azok később kártékonynak bizonyulnak,) - miért szükségesek épen a teremtőnek rendelései szerint? Talán ezek csak arravalók, hogy általuk megkülönböztethető legyen az, a minek neve: jótétemény, jogosság, méltányosság, - s igy a teremtés napján az embernek adott szabad akarat választani tudjon helyesen, akkép, hogy a jól választónak érdeme kitünjék a rosszulválasztónak gyarlósága mellett.

A boszu édes, - azt sugja az oktalan düh a sértés pillanatában; - de később megrontja lelkünket. A bocsánat nehéz; de ha szivből megbocsájtottunk, - lelkünk tőle később megnemesedett. A közvélemény balul is itélhet: de először gyakran visszatartja a ballépéstől azt, kit ösztöne nem igen sürget a jobb utra, - másodszor az erőst még igaztalanságával sem tériti le a meggyőződésnek hosszu utjáról, melyen az igazságért messze kell fáradni; s midőn azt meglelte s a tömegnek fölmutatja, - a gyarlókat lélekerejének nagyságával büntetvén, a megösmerésre kényszeriti.

Ő már érzi a kényszert az önképzésre. Érzi a nyomást, - és midőn az fáj, ime, megkérdi az észt, mi tanácsot tud adni? vagy képes-e megmagyarázni, hogy mire szükséges az igaztalanság? senki sem ülvén mellette, nem kérdezhet mást, igy a magány kényszeriti az ellenkező szempontok magyarázatára, s gyorsan fölfedezi, hogy mindennek van rendeltetése, és hogy csak az érdemli a megnyugvást, ki az akadályoktól meg nem ijed.

Hova alakult ő és néhány barátja a legközelebbi két heti tanulmány, fejtegetés, valamint abból származott megállapodások után? Felelet: felfödöztek egy napsugárt, mely a jövendőnek rendeltetését megmutatá, hogy a szakmában minden előnyt és hátrányt szükséges ismerni, hogy a megállapitható elveket helyesen alkalmazhassák. Az idő mutatta erősen, hogy más nemzetek minden irányban haladnak, az eszmék átcsaptak a Kárpátokon innen, - s a nemzet kettőre mutatott erős akaratot: valóban haladni és nemzeti öntudatra emelkedni, s mindkettőnek egy utja volt: az önképzés!

- Hála Istennek, összevesztünk! - Mondja Faragó pajtásaira gondolva.

Az ifju emberben fokonkint emelkedett a lélek, - némi kis tanulás bebizonyitotta a világosan látott jobbat és szebbet, - mi várhat ránk, ha minden irányban képződünk? Társainak, a mámorosoknak makacssága már nem ijeszté, még rágalmuk sem; mert ez mutatja, mily élhetetlen ügy az, melyet csak rágalommal lehet még fönntartani, azt is: rövid ideig.

A nemzeti véralkatot bonczolgatá.

- Nem volna e népnek lelkében erő a versenyzésre? Hát az a közszólam, midőn egy csikósbojtár hetykén lép a csárda küszöbére, s azt keresi, kiről nem tudja, miért lehetne ellenfele, holott senkit sem bántott? Eleven vére a heverést megutálta, lova oly engedelmes, hogy a kezes állattal már nem próbálkozhatik, - a küzdelem vágyával elmegyen a csárda felé, ott bizonyosan találkozik utas, kit szomja egy ital borra megállitott, - s bekiált az elevenek közé: ki a legény a csárdában?

Harag ez? vagy másnak fillére bőszité föl benne a birvágyat?

Egyik sem: különb ember akar lenni a maga módja szerint, - s mikor birokra kel, - azt próbálgatja, minek egy bölcsebb intéző hasznát is veheti: az erőt.

Ilyenekről gondolkozik a magános utas, - és egymagát megkettőzteti: kérdez és felel, ugy, mintha más kérdezné, s annak felelne. Benn van a cselekvésben, - épen a társaknak szilajsága lobbantá föl a cselekvést, a bölcsen intéző gondviselés pedig utánaállitja a pimasz rágalmat, hogy a fölvett utról visszatérni ne engedje. Ez az a légy, mely az utast valamivel előbb fölébreszté, mint az utonállók megrohanhatnák.

- Hajts, barátom, a borravaló meglesz!

Miért mondá ezt?

A tettvágy sürgölé, az, a mi hátrálni nem engedi.

Nem áll eléd, fiatal barátom, a félelem, hogy komédiásokra többet találsz költeni, mint a könnyelmünek szabad?

Aggodalmad megvan, arczodon látom; de a katlan alatt mohón égnek a hasábok, nem félsz? S ha atyád a valódi okot balul itélné meg, magadra vállalsz jobb ürügyet, s még elég fiatal vagy, hogy könnyelmüségedért végkép el ne kárhoztasson.

Engedjük a fölhevült ifjut a maga utjára, mi térjünk vissza Pozsonyba Csillagék szállására.

Csillagék együtt ültek. Az anya két nagyobb, most már hajadon leányával, munkával elfoglalva ült, a férj, ugy látszik, most jött a szobába.

- Férjem, valami bajod van? - kérdi Csillagné.

- Faragó miatt aggódom, negyed napja nem találjuk sehol.

- Istenem, légy velem, - mondja Csillagné élénken, - nem érte valami szerencsétlenség?

A két lány is megdöbbent. Ida fölhagyott himzésével, Lóri pedig elhalványodva kelt föl, s anyjához ment, maga sem tudván, miért?

A szép és természeténél fogva élénk gyermeknek arczáról eltünt a vidámság, s mint szobor állott anyja mellett.

- Mindent elkövettem, Kapus sem tud róla semmit, s már nem birom az aggodalmat, mely nagyon emészt.

- Nem történt valami, hogy abból gyanithatnál?

- A fiuk egy társulatot alapitottak, a mi becsületükre válik. Kapus és Imre a főmozgatók, és én lelkemből örvendék e társulatnak, mely az ifjuságot nem várt fejlődésre vezeti. Az ifjuság, mint hallám, két részre oszlott, a férgese, természetesen, a régi életet akarja folytatni.

- Összevesztek?

- Küzdelem támadt, az bizonyos, nem is lehet máskép; de a küzdelem nem összeveszés.

- De az fejlődhetik ki belőle, - mondja Csillagné izgatottan, - s valamelyik megsérthette Imrét.

Lóri anyjának vállába kapaszkodott meg, s az anya érezte, hogy a lánynak keze reszket.

- Az összeveszés miatt nem aggódhatom, mert annak szelét kaptuk volna.

- Az ilyesmit a férfiak félénken titkolják, - aggódik Csillagné.

- Mégsem maradhatna egészen titok, s éppen e miatt aggódom. Bizonyosan tudom, hogy Imre a Hollingerben mit beszélt, arra nem történhetett kihivás; de miután elment, a salak a maga módja szerint aljas kifakadásokra vetemedett, s az öreg Faragót illették tiszteletlenséggel.

- Abból származhatott összeütközés?

- Senki sem hiányzik, egy sem távozott el azok közől, ezt Kapustól tudom, ki mindenre ügyel.

- Miért tünhetett el tehát?

- Ez a megfoghatlan, miután egy órával előbb érkezett meg kocsisunk, s az utközben nem találkozott vele, odahaza pedig nincsen, mert eljövetele előtt az utolsó perczben volt Faragóéknál és Imre számára levelet kapott az öregtől.

- Miért ment volna haza?

- Annak helyes oka lehetett volna, miután a fiuk elég alávaló módon az apának tetteit birálgatták, azt hittem, Imre hazasietett, hogy apjától kérdezkedjék.

- Ez nem történt meg.

- Ez az oka aggodalmamnak, miután a fiu gondjaimra van bizva.

- Szegény öreg! - mondja Csillagné, elejtvén egy könyüt, mely éppen Lórinak kezére hullott.

- Istenem! édes anyám! - kiált a megrémült leány anyjának nyakába kapaszkodva.

E pillanatban lépett be Kapus.

Ida legelőször látta meg az ifjut, hirtelen fölugrott, s az aggodalom benyomása alatt egészen mellőzve a szokásokat, odarohant, s az ifjunak kezét megragadva kérdi:

- Mit tud Imréről?

- Póstakocsin eltávozott.

- Hova? - kérdi Ida még erősebben megfogván az ifjunak kezét.

- A póstatiszt nem adhatott fölvilágositást; mert segédje elment szabadságra, hanem a póstakönyvből megmutatta, hogy Óvárig váltotta a lovakat, a kocsis pedig, a ki vitte, azt mondja más lovakkal Győrbe ment.

- Kapus barátom, megteszi kedvemért, hogy azonnal nyomon követi Imrét?

- Egy perczig sem késem; mert a vadak ugy is azt hiresztelik, hogy előlük menekült, ezt persze Imre nem tudja, s érdeke kivánja, hogy minél előbb visszajöjjön.

Csillag a másik szobába ment, hogy költséggel ellássa a fiatal embert, addig a két lány esdve kérte Kapust, hogy gondosan kutasson.

- Ugy-e, pillanatot sem késik? - könyörög Lóri.

- Barátomért a Dunába is beleugrom.

- Nem csak ő érette, azért is, hogy én kérem, - mondja Lóri, Kapusra vetvén esdő szemeit.

- Azért is, bizonyosan!

- Hát ha én is zaklatom? - kérdi Ida.

- Ugy nem csak a vizbe, önért a tüzbe is, - mondja Kapus, Idának kezét ugy megszoritva, hogy a lány a kiáltást alig birta elfojtani.

Néhány szóváltással elvégződött a rövid találkozás. Kapus egy óra mulva már a póstakocsin ült, és szigoruan ügyelve minden szembe jövő utasra, folytatta utját Győrnek.

Gondolatai Pozsonyba kalandoztak vissza, arcza kipirult; mert elég hallhatólag tört ki belőle a következő néhány szó: Eljárt a szám.

Önök jól ismerik a szavaknak értelmét. A szavaknak értelme fokozódik az előzmények szerint, s ki azt mondja, hogy barátjáért a Dunába is beleugrik, egy másiknak pedig néhány másodpercz mulva azt, hogy ő érette még a tüzbe is: akarva, nem akarva lelkébe hagyott tekinteni.

Különös szigoruság ömlött a fiatal embernek arczára, s megint fönnszóval mondja: Eszeden légy, barátom, nagy ott a kerités!

Fölidézé képzeletében a jelenetet, melyben az esdeklő leányokkal szemben kisikamlott belőle a szó, mely a nagy mértékü készséget jelentené, s ha Ida mélyebb értelmet kutatna, egyedül azt következtethetné, hogy sokat mondott.

Ha az érzelem melege ugy kezdődnék, mint a gyertyának lángja, hogy fénye tanuskodik jelenlétéről, most elfujná e lángot, melynek melege haszon nélkül való, lángjának világossára pedig senkinek sincsen szüksége. - Vagyon nélkül való jobbágyivadék vagyok! - mondja harmadszor is fönnszóval, s e meghatározással ura lett szivének, mely tán hosszabb idő óta csendesen álmodozott egy olyan lehetőségről, mely őt boldogitaná.

- Gyenge valék! - gondolkozik odább az ifju, s mivel e gyengeséget önmagának megvallá, azonnal fölülkerekedett, s már kifogott a gerjedelmen, és elhatározá, hogy a kifakadt érzelmet csirájában elfojtja.

Az olvasót képzeletemben látom, ajkain e kérdés lebeg: Hiszi az iró egy fiatal embernek ennyi józanságát?

Igen! hiszem; mert fiatalságomnak minden napját azok között töltém, kik velem együtt jó korán kezdték el a küzdelmet az élettel, s mindig arra virradánk, hogy a föltünt napot megint meg kell hóditani. A ki igy kezdi az életet, s a kit nem kényeztet el a szülők jólléte, a ki mindent munkával csikar ki a sorstól, az már egész évtizedig megszokja, hogy a keletkező ábrándot ellenségnek tekinti, melyet agyon kell verni, vagy az öl meg. Nem azt akarom mondani, hogy a szegény ifju személyes előnyeit nem fogná az önszeretet ártatlan hiuságával körülövedzeni; de azon küzdelemre, mely férfi és férfi között foly le megélhetésért, a pálya és jövendőért: minden értelmes ifjunak van fegyvere, melyet mások is megösmernek. Minden fa egyszerü, a mi benne szép és vonzó, virágának adja: a virágé a szin, a virágé az illat. Minden férfit megközelithetek, eszem, értelmem és tudásom egy vonalra helyezhet vele, vagy igen közel viszen hozzá, hanem aranyos lányát, életfájának virágát mindenik magasra tartja, s ezer közől lesz az kiválasztva, kinek keblére tűzi.

Vagyon, állás, modor és tetszetősség azon okok, melyek legtöbbször csak egyesülve hóditják meg az apát és leányát, tehát e hóditásra mindig óvatosan lép az olyan, ki már hosszan küzd, és tapasztalta, hogy minden eredmény a hóditásból származik.

A lemondás azért erkölcs; mert nehéz, s mindazok, kik a vak véletlentől semmit sem várnak, tartózkodók az olyan harcztól, melyben csak a csalódás bizonyos és melyben csak a remény a fegyver. Azért rántá vissza Kapus a féket, hogy a társadalmi fogalmakkal ne álljon szembe, s a nehéz kiábrándulás éles fájdalmát enyhité a győzelem, hogy önmaga ellen győzött.

Kiverte fejéből az ábrándot, föltette, hogy az első lépésre nem következik második; ekkor könnyebbült kebellel utjának czéljára, barátjának fellelésére gondolt.

Csillagék aggodalmáról tünődött. Csillag jó barátjának gyermeke miatt aggódott, ez indulatban a gyermekek osztoztak apjuk érzelmében, s mégis az egyik lány az apa kérelmét is megtoldá, azért is kivánta a keresést, mert ő kéri!

Ez olyan világos beszéd, mint mikor ő azt mondá, hogy Idáért a tüzbe is kész lenne beugrani.

- Boldog ifju, kiért ily esengve könyörgenek! - véli Kapus, tovább-tovább fonván okoskodását.

Lóri épen kifejlett bimbójából. Virág, mely nem kecsegtetett leendő szépségével; már az. Gyermek abban, hogy igen komoly órában kifejezi aggodalmát, és a hidegebben gondolkozónak anyagot szolgáltat az okoskodásra. Kapus tudta, hogy ki volt a kis borzas; most többet tud, hogy e pompás ékességü virág gyengéden hajol azon sugár felé, mely éltetőbb másoknál, mert társadalmi előnyei fölé az igézet is hajolt, hogy többet ért száz más korabelinél.

A mi a barátságban legnemesebb, jó barátunknak boldogsága, egészen elfoglalá Kapust, azért óhajtá, hogy a kipattant titok ugy fejlődjék, hogy meglelje belőle a boldogságot az, kinek odaszánták.

A gyertya másnak világit, maga pedig elfogy: ilyen a jó barát!