Tünődések.

A magyar nyelv kérdésének ütközetét az ifjuság nyerte meg.

A fiatalság viszi végbe mindazt, mihez nem kivántatik erős megfontolás, mihez elég a sziv. Az apa ridegen okoskodik, az anya nagyon szeret, ezért ragaszkodik a gyermek az anyához. A gyermek érzi anyja szivének dobogását, - apjának rideg okoskodását csak későn érti meg. Az ifjuságé a szerelem, - a sziv nem okoskodik a könyvekből. A dal a fiatalságé, mert szivének vére melegebb, - s kiömleszti a fölös indulatot, mely nem fér meg benne.

A tapasztalat azt bizonyitja, hogy a hirtelen nagy fájdalom- és nagy indulatban mindenki a maga anyai nyelvén szólamlik meg még idegenek között is. Ez az anyai örökség, mely a bölcsőtől hiven elkisér a végleheletig, - melyet megtagadni csak az képes, ki a hazát elárulja, a második anyát.

A mint a magyar nyelv kérdése kipattant, legélénkebben az ifjuság zudult föl. Azt támadta meg a latin nyelv, mi a szivben van: a két anyát. - Egyik az, ki az első szóra tanitott s ki éltét koczkáztatta érettünk, - a másik a haza, - mely jogosan követelheti, hogy életünket is odaadjuk érette.

Mielőtt a fonalat követném, kitérőleg néhány szót; mert ez korrajz, - mely indokokat követel irójától.

E munkának első részében megirtam Metternich okoskodását a reformmozgalomra nézve, s ugyanott a kanczellár élénken említi, hogy a magyar főurak nem értik a magyar nyelvet, ez okból a főurak nem állhatnak sikeresen szembe a haladó párttal. Metternich a kanczellárral együtt tudja, hogy ez valóban igy van; hanem azonnal kimondá, hogy a főurak kénytelen-kelletlen neki feküsznek a nyelvtanulásnak. Ezen okoskodást az idő is bebizonyitotta; mert a ki védeni akart, csak magyarul védelmezhette az előjogot.

Mária Thereziának korára sokat hivatkoznak, s éppen azon perczben, midőn e munkát irom, asztalomon fekszik Mocsáry Lajosnak röpirata: A kérdések kérdése, - melyben e korszakra hivatkozva azt fejtegeti, hogy lehetne idő, hogy főuraink megint árván hagynák a nyelvet. Mocsáry becsületes jóakarattal ijesztget, s tán másokat nagyon is megijeszthetett; de engem nem.

Mária Therezia korában minden főur tudott latinul, - ezen volt megirva az alkotmány, s ha megtámadták, csak fölülről támadták meg, még pedig latinul, - s azon nyelven tudták is védelmezni. A latin nyelv lévén a hivatalos nyelv, a német nyelv nem sértette a nemzetet bizonyos előnyösködéssel, kormány és nemzet megnyugodtak egy harmadik nyelvnek közvetitésében. A nemzettest maga sem törődött nemzeti nyelvével, s hogy mit csinálnak a főurak Bécsben, miért beszélnek németül? nem is kérdezték itthon; mert uraink a vármegyében szinte nem voltak jobbak a diákné vásznánál, ők is idegen nyelven beszéltek a szobában is, latinul, - s az asszonyok rendszeresen eltanulták a latinból azon szavakat, melyek a magyar nyelvben hiányoztak némely eszmének kifejezésére, s még most is emlékszem olyan nyelvre, mely magyarul is diákul volt mondva.

II. József császár ránk akarta erőszakolni a német nyelvet. Erre a nemzet följajdult, mert ez már támadás volt, s a németség ereje akart hatalmaskodni rajtunk. Kétségbeesetten látta a nemzet, hogy a nemzeti irodalomnak hire sincs. Nem tudtak apáink hirtelen irodalmat teremteni; de már az élni akarásnak ösztöne föltámadt az 1790-iki országgyülésen. A franczia hadjáratok megakadályozták a nemzetnek cselekvési hajlamát, - azonban jöttek a XIX-ik századnak eszméi, s a mindenben elmaradt nemzet a társadalmi téren is megmozdult annyira, hogy az alkotmányt is át kellett alakítani. Alulról támadták meg a rendi alkotmányt, a megyeházban apró hadtestek kezdeményezték a harczot, - tehát hazasietett a Bécsbe szokott főur, hogy hasznosnak képzelt előjogát megvédelmezhesse. Az irók száma szaporodott, a nyelvet megbővitették, s a társadalmi élet szükségeihez alkalmazták. Ma már a nyelv oly hatalmas, hogy nem csak szám szerint van az európai nyelvek között, hanem rangja van - s irodalmi termékei egész Európában méltányoltatnak.

Metternich megjövendölé, hogy a mint a hűbéri viszony megszünik, a rendi alkotmány átváltozik, s akkor a kormány ne számitson olyan pártra, mely önérdekből tüskén-bokron át kövesse és mindent megtegyen, - s éppen a főurakon veszik észre, hogy otthon gyökeret vernek, s ha szerepet óhajtanak, a társadalmi viszonyokban otthon keresnek támaszt.

Az idő igazolta a mélyen gondolkozó államférfiut, s 1848 után tizenhét évi alkotmánytalan élet mit bizonyitott? Előjog nincs; tehát csak a közös jogból meríthet mindenki, az pedig ide lenn van, s e miatt ide kell leszállni, Bécsből Pestre, a magyar légkörbe.

Tizenhét évig nem volt magyar jogélet, - kérdem: fölment a főurak tömege Bécsbe?

Nem ment; vagy ha ment: jogot követelni ment.

A hűbért és az előjogot fönnt nem biztosithatták, - a közös jog pedig itt van azon a földtéren, melyről az ihletett költő szent meggyőződéssel irta: e kivül nincsen számodra hely!

Mi történhetik velünk? Elnyomás, jogvesztés vagy törvényes állapot?

A nyomás egygyé forrasztott a nemzeti érzelemben, a jog pedig csak még inkább fejleszthet. Más nem képzelhető.

Igen; de Mocsáry attól fél, hogy a birodalmi tanácsba megyünk jogainkat németül védelmezni, s akkor kész az öngyilkosság. Ezt én sem tagadom; de akkor nem az elnémetesülhető főurak adják a halálos döfést; hanem a nemzet lesz öngyilkos.

A tapasztalás azt tanitja, hogy gyilkosságra csak nagy jutalomért vállalkoznak az elvetemedettek is. Mit képzel Mocsáry, mit kaphatnának főuraink nagyobbat az eltörölt hűbérnél? - Hát az egyest az öngyilkosságra mi kényszeritheti? becsületvesztés, csalódás, szenvedély vagy nyomor! Alkalmazható-e nemzetünkre e négy körülmény? A három első semmiesetre, - az utóbbi sem; mert az örökös tartományok anyagi baja egyenlő a mienkkel, - s még nem szándékoznak kétségbeesni.

Az olvasó vagy szóbeli hagyományból, vagy legalább Horváth Mihály "Huszonöt év Magyarország történelméből" czimű munkájából ismeri azon korszakot, melyben a pozsonyi országgyülésen a nemzeti nyelv kérdésében az élénk vita megkezdődött. Horváth Mihály előadja a történteket, hiven, lelkiismeretesen, a főurakat nem kiméli, mint nem kimélték az alsó táblán a rendek; de egy indokot nem emlitett, - ezt kipótolom én.

A reformtól sokan nem magánérdekből féltek, hanem az alkotmány miatt, melyet fölülről annyiszor és oly örömest megtámadtak. Azt is tudták, hogy a magyar nyelvnek alkalmazása által a főurak szárnyszegetten fognak állni jó ideig a vármegyeházban, - ekkép az alulról megtámadott alkotmányt, s abban az előjogot a nyelvtudás hiányában védeni vajmi nehéz. Ezt jól tudták a főurak, és a nemzeti nyelvet megtagadó apáknak bűne miatt nemzedékük lakolt, s ott, az ország színe előtt, Pozsonyban pirult a tudatlanság miatt, melynek megdöbbentő büntetése az volt, hogy akadályozniok kellett a nyelvnek uralmát a hazafiatlanság vádja alatt.

Nem hiányoznak azon korból önvallomások, melyek az elkövetett makacskodást kimentik. Tudjuk, hogy némely főur meggyőződése ellen a reformpártiakhoz sompolygott, és nyuzott magyarsággal szónokolt, hogy a szabadelvüséggel megmeneküljön az apáról rámaradt vétektől, a nyelvmegtagadástól; mert a politikai véleményszabadság jogosságából ki van zárva a nemzetietlenség. Nem szabad elfelednünk azon mentséget, mely huszonöt évig oly mindennapi volt, mint a jó nap: rosszul beszél magyarul; de jó hazafi.

A történelmet nem szabad meghamisitani, - egykor a főrendeknél csak két szó emelkedett a magyar nyelv mellett, a többi mind ellene volt, - ez szomoru igazság; hanem mégis ezek voltak, kik gyermekeiket nyakrafőre taníttatták a magyar nyelvre, - tehát legyen irgalmas az utókor, vagy igaztalan lesz.

A nemzetiség hitágazat (dogma), abból hajszálnyit sem engedhetett el a közvélemény.

Nyolczszázados öntagadásból készült kivetkőzni a nemzet, - s az a fiatalság, mely nem ülhetett már lóra, - melynek kardja czifraságnak lógott oldalán, s kardvasa oly életlen, hogy sonkaszeletelésre is képtelen, - a mely fiatalságban az erő iródiáki másolgatásra volt kárhoztatva, mivel bizonyítsa, hogy magyar, bátor és valamiért halni kész? Még magyarul se beszéljen?

Egy bukfenczhányó társaság csavarogtában Pozsonyba került, - az egyik bohócz magyarul tudott, s az ifjuság ezüsttel kivert nyeregszerszámmal ajándékozta meg.

Minden vármegyéből elég fiatal ember volt Pozsonyban, mindenik elhozta vármegyéjének legujabb nótáját, ezt dudolta, ezt fütyölte, s azon vetélkedett, hogy az övé különb a másénál. Kevés ugyan; de már volt valamink, s mi több: magunk csináltuk. Az ugynevezett "Dalkönyvecskék" pótolták a könyvkelendőséget, igy terjedtek el a jobb versek, s a "kis lányok" első ajándékul ilyen "Dalkönyvecskét" vártak az ifiurtól. A derekabb legények az első lapra egy legyet rajzoltak, utána következett e szó: boldog, megint egy rajz, nefelejtset ábrázolva, s az egész értelem együtt: Légy boldog és nefelejts.

Ne mosolyogjatok e bölcsőbeli gyermetegségen, nyolczszáz esztendő után ez nagy esemény; mert elkezdődött a nemzeti élet.

Vörösmarty sokszor elbeszélte, mint sugdozták a mellette elmenők: ez ám az a versiró! Ez azt jelentette, hogy Magyarországban a verscsinálást az óriások küzdelmével egynek számitották. Mikor lett a versirásból költészet, mikor tudtuk meg ezt mi magunk, mikor hitte el a világ, hogy ez magyarul lehetséges, mikor födözött fel bennünket a külföld? nem irom le, elég tudnom, hogy a külföldi szorgalomnak méhe már sokszor átcsap a mi virányunkra, s erősen mondogatja, hogy sok azon a mézvirág.

Imre visszafordult Fehérvárról.

Győrött a "Külső bárány"-ban szállt meg éjszakára. Föl-alájárkált a szobában, terveit rendezé, hogy a fehérvári társulatot néhány hétig fönntarthassa Pozsonyban. Apjának levelet irt, s a fiatalok találékonyságával a meghatározott összegen kivül jókora összeget kért, hogy a terv meg ne süljön.

Röstelte a füllentést; de ha megirja apjának, hogy magasabb czélokért küzd, a multban megtestesült öreg föllázad a szinészet emlitésénél, mely az ő nyelvén: közönséges komédia! Vitatkozni apjával nem akar és nem mer. A nyelv körül való élénkség uj áradat, az öregek nem foglalkoznak vele; mert gondolatuk körén kivül esik. Okoskodása fejtegetés lenne, s a fiui kegyelet óvakodék a tanitgatástól, mely az apát fiától elidegenitené. Homlokán ránczokat vont össze az aggodalom, a pozsonyi pletykák fülébe kiáltották apjáról a vádat, hogy az akadémiával nem törődött. Itt nem kerülhette ki a birálgatást, s ha nem vádolta, nem is szerette, hogy a mellőzés megtörtént, és szemrehányás fakadt belőle.

Mindenki kérdezhette volna az öreg urtól a helyes okot, kivéve fiát, kinek az apa nem tartozott felelettel. Ó, pedig jól esett volna egy fölvilágositás, olyan bölcs, minő más dolgokban kikerült az öregtől. Pénztelenség nem lehetett az ok, mi lehetett tehát?

Száz fiókot huzogatott ki, egyikben sem talált helyes okot. Zajló szivét nagy későn azzal nyugtatta meg, hogy a mit most cselekszik, ellenkezője az apai gondolkozásnak, egyszersmind megvitatta, hogy apjától nem kegyelethiányból, nem tiszteletlenségből különbözik; hanem a kor intése miatt, mely a cselekvésnek más körét szabja meg, mint a mult. Megkérdezé szivét: van-e abban egy mákszemnyi meghasonlás a gyermeki szeretetben? Semmi meghasonlás, sőt több ragaszkodás; mert félti apját a meggondolatlan sérelemtől, mely okot nem kutat és elitél.

A végmegállapodásban megfogadta, hogy kettőjük helyett cselekszik, s első sorban panasztalan fogja tűrni, ha egykor apja meg nem értvén, szemrehányásaival árasztandja el.

A póstakocsiról leszálltakor intézkedett a továbbutazásról, a dijat lefizette, s reggeli hat órára kivánta a lovakat.

Kapus későcskén érkezett a póstára. Azonnal kérdezkedett, hogy barátja Győrből hova utazott?

- Ha ön azon urral találkozni akar, - mondja a póstahivatalnok, - menjen a "Külső bárány"-ba, most este érkezett, s reggel Pozsonyba menend.

- Visszajött?

- Vissza.

- Egészségesen jött vissza?

- Ép kézlábbal, uram. - Felel a kérdett.

- Egyedül ment?

- Egyedül ment és egyedül jött.

Kapus a póstakocsival visszafordult a vendéglőbe, s a pinczér által megjelölt szobába rohant.

- Megvagy, te forgószél?

- Honnét kerülsz ide? - Kiált a meglepett jó barát összeölelgetve legjobb barátját.

- Téged kergetlek, meggondolatlan! Csillag nem nyughatott meg, s az ő kivánsága szerint indultam utánad.

- Igazad van, meggondolatlan valék.

- Sem nekem nem szólsz, sem apád legjobb barátjának.

- Egy mentségem van, barátom, Csillagnak meg nem mondhattam volna, miért utazom el. Kinevetett volna, vagy meg is ró.

- Reménylem, nem valami regény? - Mondja Kapus elkomolyodva.

- A fehérvári szintársulat...

- Mondom, hogy komédia!

- A szinész előtted is még komédiás?

- Nem a tárgyat magát értem, barátom, ez más birálat alá tartozik; de a szinészetben mást nevezek én komédiásnak.

- Szinésznőt gondolsz? - Kérdi a meglepetett barátjának két vállába kapaszkodva.

- Mondd ki hamar, hogy nem; mert azonnal megdermedek.

- Hála Istennek, nem, kedves jó barátom, az én eszem a Hollingerben van, s meg akarom akadályozni a jövő héti botrányt.

- Botrányt?

- Igen, az a csapat, mely hosszu körmeit bugylival faragja, a nemzeti nyelv első vitájakor a német szinház előtt akar a bemenőknek fütyölni. Ha azon este magyar szinészek játszanak az "Au"-ban, a közönség igen természetesen a magyar szinházba tódul, s azon napon a német szinháznak nem marad egyéb vendége, mint a pozsonyi német, ez pedig nem érdemes országos füttyre. A fiatalság külön szakadt, és a mi becsületünk megérdemli, hogy a mi nevünkben ne történjék botrány.

- Ezért mentél el szélvészmódra?

- Más okom is volt, barátom, - mondja komoran a valló.

- Asszony...?

- Mi a manó lelt, hogy megint a szoknyába akadsz?

- Mert a regényeket nem szeretem.

- Nem regény, elhiheted.

- Ugy beszélj valamivel többet.

- Barátom, - mondja komolyan a másik, - atyám tetteinek birálója nem leszek, sohasem kérdeztem, mit miért tett és nem tett? hanem mivel az a néhány betyár apám bajusztalanságát a hazafiuság mértékére huzza, tudni akarom, hogy ingyen hazafiak ők, vagy nem sajnálnak naponkint öt garast a karzatra, ha a hazafiság pénzbe kerül? A fehérvári társaság levelet irt hozzám, történetesen azon napon, melyen a fütty-inditvány kezdődött, rögtön határoztam, s a társaságot szerződtettem négy hétre.

- Tulajdon erszényedre?

- Meglehet, arra, ha az olcsó hazafiságból korán kifogy az olaj.

- Erről majd odafönn beszéljünk, most mást mondok.

- Semmi lehangolót, barátom.

- Vidámat, barátom, apád ötezer forintot adott az akademiára.

- Megtudta a rágalmat?

- Évekkel előbb kötelezte ezt egy lepecsételt levélben, melyet, nem tudom miképen, most bontottak föl, és most emliti a hirlap.

- Ötezer forintot mondtál?

- Kerekszám annyit.

- Hála Istennek! - mondja Faragó nagy lélekzettel, - ennyi elég bajuszpödrőre az egész országgyülésnek hat esztendőre.

- Én is hála Istent mondok, hogy a szinészetből nem lett komédia.

- Ujra ezt hallom.

- Nem fogod többször hallani, csak igérd meg, hogy Csillagéknál egy szót sem szólsz az egészről.

- Csillag semmi esetre sem fogja félremagyarázni.

- Nem róla van szó, hanem a leányokról. A nőknek más rőfük van.

- Hazudjak, mint valami borbélylegény?

- Barátom, nőknél a látszatot is kerülnünk kell.

- Most meg te beszélsz tatár nyelven.

- Magyarul értsd meg hát. Mikor oly hosszan távol voltál, az egész család megrémült, s az ő rémülésük ijesztett meg engem is.

- Csak nem bujtam a föld alá?

- Hanem azért kértek, hogy haladék nélkül menjek utánad.

- Kértek?

- Rimánkodtak, barátom, s a lányok megérdemlik, hogy ne mondd meg az igazat; mert olcsóvá lesz, ha a komédia gyanuba hoz.

- Szegény gyerekek, ki hitte volna, hogy ezek én miattam aggódnak.

- Apád bizonyosan az ő apjukra haragudott volna.

- Természetes, hogy nem rám, hanem apámra gondoltak.

- Hát mit gondoltál?

- Semmit,... mondja tettetett egykedvüséggel Faragó, s egy pipát keresett az asztalon.

- Holnap együtt megyünk vissza, - mondja Kapus más felé terelve a beszédet.

Már ezt nem hallotta Faragó, az ész máshol kalandozott, s egészen elkészült a pipatöméssel, midőn visszafordult és azt kérdi:

- A lányok is kértek, hogy fölkeress?

- No, igen!

- Mind a kettő?

- Mind a kettő!

- Lóri is?

- Az is!

- Te,... az a kis borzas is?

- Nem borzas az, atyafi.

- Beszélj hát, áldjon meg az Isten, látod: megöl a kiváncsiság.

- Mi érdekelne az egész kérdezkedésben?

- Hogy valaki törődik velem!